A véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero,a véres költő. Szerkesztette Takács László. Kalligram, Pozsony, 2011

Takács László: Irodalmiélet a Nero-kori Rómában. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2003

Takács László: Nero.Politikusi arcképvázlat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2010

Nero és azavantgárd

Kosztolányi Dezső előbb a Nyugatbanfolytatásokban közölt, majd könyv alakban 1921-ben megjelent első regényének, A véres költőnek azértelmezéstörténetében alighanem közmegegyezés, hogy az írót főhősében sokkalinkább a művész, mint a politikus foglalkoztatta („egy költőcske ül a trónon” –111), és olyan „művészregény”-t alkotott, amelyben a tehetségtelen, ám hatalmávalvisszaélve magát előtérbe állító dilettáns művész alakját teszi meg témájává.Ez az irodalomtörténeti közhely több szempontból is felülvizsgálásra szorul:ennek kiindulópontja mindenekelőtt az avantgárd (futurista és dadaista)művészet regényre gyakorolt erőteljes hatásának feltérképezése lehet. A véres költő remekül mutatja be a koraikísérleti irodalom és művészet újításait és az ezek által kiváltott heves(konzervatív) reakciókat, egyúttal a futurizmus történetének azt a fordulatát,hogyan vált az anarchista mozgalomból hivatalos állami művészet – aranytábláravésett (153) iskolai tananyag – éppen a regény megjelenésével nagyjából egy időben.(Talán nem túlzás, ha Kosztolányi regényének – ezúttal az értelmezésbenmellőzött – szexuális kontextusában azt a zseniális megérzést is felfedeznivéljük, hogy gyakorlatilag Mussolini hatalomra jutásának pillanatábanelőrevetítette regényével azt a [történelem]értelmezési irányt, amelyet PierPaolo Pasolini dolgozott ki több mint ötven évvel később, 1975-ben készült Salò, avagy Sodoma 120 napja címűfilmjében.)

Előföltevésem igazolásaszempontjából jelentéktelen annak a ténynek a mérlegelése, hogy az írónak –címszereplője megalkotása során – szeme előtt lebegett-e bármilyen valós,kortárs személyiség (önmaga, D’Annunzio, netalán Szabó Dezső). Lényegesebbannak a ténynek a felelevenítése, hogy miközben a kritikus Kosztolányielismerően írt Kassák Lajos korai költészetéről, Szabó Dezső mellett maga isjelentős szerepet vállalt – kritikusként és műfordítóként egyaránt – abban,hogy a Wagner és Nietzsche által megtermékenyített olasz futurizmusmagyarországi recepciója meginduljon. A futurista Gesamtkunstwerkbefogadástörténete F. T. Marinetti 1909-es alapító kiáltványának centenáriumáraeljutott annak belátásáig, hogy az olasz irányzat a 20. századi művészet minden(avantgárd) megnyilvánulásának kezdeményezője és ihletője volt, a költészettőla zenén, képzőművészeten és formatervezésen át a színházig és aperformanszművészetig.

A regénybeli Neroművészetbölcseletében hangsúlyos szerepet játszik a beporosodott hagyomány, az(újraolvashatatlan) klasszikusok elutasítása, az újdonság, a „giovinezzafuturista” térnyerésének érdekében: „a halhatatlan költőket is halandóknakjelenti ki” (197) – írja Kosztolányi. A körülötte alakuló művészkör értékrendjeszerint Vergiliusnak „[m]inden betűje halott. Kattogó versek, hivatalos államiköltészet, lélek nélkül. Lejárta magát. Ma azonban még nem merik bevallani (…)egyetlen eredeti sora sincs”; míg Horatius „[h]ideg nyárspolgár. Alacsony ésköpcös ember volt. Rövid lélegzetű. Versei is hamar kifulladnak, mint agazdájuk. Nem tudnak szaladni. Aztán színei egyáltalában nincsenek” (169–171). Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus mesteréről,Senecáról is meglehetősen sommás ítéletet alkot az egymás munkája iránt érzettkölcsönös unalom és ellenszenv (89–91) légkörében:

„Senecát pedig epés, gonosz és fontoskodó öregúrnaklátta, aki irkálja Erkölcsi leveleit, az ifjúság használatára, de életében bátortalan éserkölcstelen, szószátyár és szétfolyó, egyetlen szikrácska sincs benne az igaziköltőből, aki nem okoskodik, hanem az őrület vadságával és érzékiségével merszólani. Zodicus és Fannius szintén így vélekedett. Ő a rhetor, a szónok, akimondvacsinált drámáit felcifrázza az ékesszólás színes cafrangjaival, detartalom alig akad bennük. Mennyire nevetséges, hogy egykor felült ennek aféltékeny bolondnak. Kacagott rajta.” (149)

Seneca a „véres költő” elsőpróbálkozásainak – szerinte „kinyalt ütem”-eit – olvasva még „önkéntelenülolyan mozdulatot tett, mint aki undok és nyirkos férget fog meg, melyet megkell simogatnia” (107), a regényben előrehaladva azonban már elismerően„hüledezett. Meglepőnek találta, hogy ilyen ötletei vannak. Amit lát és mond,az kétségtelenül friss és eredeti.” (137) A Nero ars poeticáját – „Mindenköltészet borzalmas (…) Nem cukrosvíz” (269) – irigy kritikával illető,fanyalgó, maradi véleményeket Kosztolányi elbeszélője ezzel a megállapítássalintézi el: „Epe fröccsent nyelvükről. Lenyelték, mint valami undorítót, amitőlarcuk is elcsúfult.” (501)

A Kosztolányi-féle Nero költészetének egyik újítása a nyelviregiszterek keverése, a szleng beemelése a magas művészetbe: köre „a csapszékekkacskaringós modorában” versel, „külvárosi irodalmi nyelven” (127). ATacitustól kölcsönzött mottó egyik meglátása, miszerint „költeményeinek formája(…) nem egy szájból árad” (941), magában hordozza a dadaistáknál induló, majd aszürrealizmusban kiteljesedő Cadavreexquis (’pompás hulla’), vagyis a több szerző véletlenszerű együttműködésébőlszülető alkotás korai előképét. De éppígy ráismerhetünk Tristan Tzara versírásireceptjének, az újságból kivágott szavak összekeverésének és újrakirakásánakmódszerére az egyik Nerót ért bírálatban:

„Süvöltő marhaság. A szavak mintha rothadt csirizzelvagy penészes kovásszal lennének összeragasztva. (…) Az igazi költőt homlokoncsókolta a Múzsa. Ővele nem esett meg ez a szerencse. Erre gondolt egyet. Nerohomlokon csókolta a Múzsát. Erőszakot követett el rajta.” (181)

A regény egy pontján a betűk különböző színével játszik (235), éskülönös érzéke van az abszurd iránt: „Az ég mért nem piros és a csillagok mértnem zöldek? A tenger mért nem sárga? Az oroszlánok mért nem tudnak röpülni?Mindenekelőtt pedig mért nem szülnek a férfiak is? A férfiak férfiakat, a nőkpedig nőket.” (141)

Az olasz futurizmusesztétikájának egyik központi eleme, a sebesség kultusza és a veszély szeretetetetten érhető a Nietzsche Zarathustrájábólkölcsönzött kötéltáncos (73) alakjában, de ennél is egyértelműbben abban afolyamatban, ahogy a kezdeti Vajúdó éjlezárultától, amikor Nerónak „viharosan dagadozott a melle, melyben afiatalság, a határtalan, minden lehetőséget tartalmazó jövendő lüktetett” (85)– eljut odáig, hogy a versenyzés élményének kedvéért lemond a költői alkotásról– ne feledjük, hogy Marinetti talán leghíresebb költeményét, az Óda a verseny-automobilhoz címűmesterművet Kosztolányi ültette át magyar nyelvre:

„Ki vágyakozott a szabadba. A gyöpre, hol az igaziéletet láthatta, a cirkuszba, vérző gladiátorokat és izgalmas kocsiversenyeketnézni, mely fölkorbácsolta szenvedélyét és soha nem békülő pártokra szaggattaszét a nézőket. A színészek divatjukat multák. Helyükre versenykocsisokkerültek, durva fickók, a nép becézett bálványai, kik tapsok között hajtottak,népszerűek voltak, ők is, lovaik is, sokkal népszerűbbek, mint bármelyik költő.”(A versenykocsis, 583)

Az „acél-faj szilaj istené”-rőlódát zengő Marinetti és Nero kapcsán egyaránt találóak Szabó Dezsőnek afuturizmus előfutárát, Walt Whitmant dicsőítő szavai 1913-ból, A futurizmus: az élet és művészet újlehetőségei című esszéből:

„Minden fázisomban, az apollói magamranézésben iséppúgy a rohanó élet-akarat exaltál, mint a dionizoszi tett-mámorban. Az életszerinte egy sohasem kezdődő végtelenbe folyó derült nevetés, s szerinte az azÜbermensch, aki ezt a nevetést a leghosszabb továbbhangzásában rezonálja.” (Nyugat, 1913/1)

Ugyancsak a Zarathustra hatására utal a púpos (139) alakjának beemelése aregénybe az utcai akciók és happeningek leírása során, de a „részvét éskegyetlenség közt” (123) az emberekkel bábként játszó (129, 665) Nero éppen emarionett-játék kapcsán olyan esztétikai elveket vall magáénak, melyekben a –Firenzében alkotó Gordon Craig közvetítésével az olasz futurista Deperóra ésPrampolinire is hatást gyakorló – német romantika, mindenekelőtt Heinrich vonKleist (A marionettszínházról, 1811)ihletését is sejthetjük. Az álruhás csínytevések egyik szórakozása, hogy„dicsérte a csúnya lányokat, hogy milyen szépek s a szépekkel elhitette, hogycsúnyák” (123) a jellemfejlődés során a „bájos” (581) esztétikai minőségérvényre juttatásává alakul:

„Hogy nevettem én mindíg Venust, hogy lenéztem, hogyutáltam a szépség hivatásos istennőjét. Sohase tetszett. Se ő, se a többi.Minerva meg Diana. Ők a tömegéi. Ami szabályos és egyenes, nem lehet szép. Azcsúnya. Csak a szörnyű és a ferde a szép, a rendellenes (…) Jaj, mennyireutálom a fönséget.” (317, 321)

Kosztolányi szintén folytonosságot tételez föl a romantika és azavantgárd között, amikor utalást tesz Thomas de Quincy-re, aki a – Kleistre isjellemző kegyetlenség – angolos manifesztumát fogalmazta meg 1827-ben megjelentA gyilkosság mint a szépművészetek egyike című pamfletjében. Nero azomnipotens diktátor privilégiumában is esztétikumot keres politikum helyett,amikor fölteszi a kérdést: „Nem gondolod, hogy aki öl, az szobrász?” (643)

A véres költő álruháival, szerepjátékaival – „[p]illanatról-pillanatra tudtaváltoztatni szerepét, zökkenés nélkül, folyamatosan beszélt, minden hangnemben”(195) –, megistenülő színészként, aki sohasem „nevetséges (…), inkábbmegdöbbentő és ijesztő” (379), a romantikának és az avantgárdnak az élet és aművészet közötti határok feloldódásáról szőtt álmát váltotta valóra: „Ő átélteazt, amit csak álmodni lett volna szabad.” (741)

Keresztények, zélóták,forradalmárok

Ismeretes, hogy a katolikus egyház hagyománya Nerót tartotta az elsőkeresztényüldöző császárnak, akinek uralkodása idején szenvedett vértanúhaláltPéter és Pál apostol, sőt a keresztények a Jelenésekkönyvében és Lactantiusnál magát az Antikrisztust látták benne (a görögisopsephia szerint a sátáni 666 szám is levezethető a Nero Caesar névből).Kosztolányi a regényében egyetlen utalást tesz vallási szektákra, ez azonban –ha alaposabban olvassuk – korántsem egyértelmű, hogy a keresztényekrevonatkozik, hiszen a jeruzsálemi véres zsidó háború Nero uralkodása alatt iszajlott:

– Te most a feketelábuakragondolsz, – mondta a császár ingerülten – azokra, akik sohase fürdenek, acsipásokra, akik nem mosdanak, a tetveshajuakra, akik nem fésülködnek, abüdösökre, akik a föld alatt laknak s tébolyultan verik a mellüket. A forradalmárokra gondolsz, a római államellenségeire – és nem nevezte meg őket, akikre célzott. – Megvetem őket.

– Én – felelte Seneca – latin költő vagyok. Gyűlölömőket, akik a világot vissza akarják vinni a barbárok korába, utálom bárgyúbabonáikat. Nincs elég kereszt és bárd, hogy végezzen velük. Az istenekbenhiszek. (63–65 – kiem.: B. K.)

A kritikai kiadás jegyzetanyagából megtudhatjuk, hogy a „feketelábúak”kifejezés a történeti forrásokban nem az üldözött keresztényekre vonatkozik,hanem „a XIX. században azokat az algériaiakat nevezték így (pied-noir), akik francia szülőktőlszülettek a francia gyarmatokon, de így nevezték az algériai zsidókat is. Akeresztényeket – tudomásom szerint – sohasem nevezték így.” (961) A zsidóetnikumra a legegyértelműbb utalás Avéres költőben Poppaea Sabina alakja kapcsán hangzik el (305), amitKosztolányi 1925-ben, a Nyugatbanmegjelent remek írásában újra megerősített. Valószínűleg Josephus Flaviustörténeti munkái is forrásként szolgálhattak Kosztolányi számára, mivel azonbanFlavius írásaiból a második feleségről csupán annyit tudunk meg, hogy „hívőasszony” és a zsidó ügyek támogatója volt (932–933), ezért az etnikai besorolása magyar író leleménye. A VérzőMagyarország szerkesztője azt viszont már regénye olvasójának fantáziájárabízza, hogy Poppaea Sabina alakjában olyan zélóta kémnőt véljen felfedezni, akia zsidó terror támogatása mellett a keresztények elleni felbujtásért is felelőslehetett.

A véres költő „színpadias” forradalmában (621) legföljebb gúnyképére ismerhetünk aJulius Caesar elleni lázadásnak, melynek Shakespeare-féle feldolgozásátVörösmarty Mihály nagyszerű fordításából is ismerhette Desiré. Talán nem lépekát a Kosztolányi-életmű befogadástörténetének azon vonulatába, amely alkotásait– erőszakosan – közéleti kérdések médiumaként igyekszik kisajátítani, hafeltételezem, hogy a Forradalom címűfejezetben az író a 1919-es proletárdiktatúrára és Tanácsköztársaságra isutalhatott. Ez esetben viszont a fejezet egyes részletei nemhogy Szabó Dezsőkicsúfolásaként hatnának, de nagyon is összhangba kerülnek a kolozsváriszületésű író Életeim címűönéletrajzának legjobb részeivel. „Ezek a mérsékeltek általában mind gazdag éshatalmas emberek voltak s csak azért lázadtak föl, hogy még gazdagabbak éshatalmasabbak legyenek” (623) – írja Kosztolányi elbeszélője, míg Szabó Dezsőönéletrajzában így fogalmazott: a forradalmárok „az emberiesség jelszavaivalkaparintott[á]k meg a kizsákmányolás minden lehetőségét” (Életeim II., Püski, 656). A Kosztolányi által regénye írása soránminden bizonnyal forgatott A zsidó háborúcímű művében Flavius olyan leírást ad a zélóta rémuralomról, ami sokbanemlékeztet a Nero megjelenése előttegy-két évvel Magyarországon tomboló vörös terrorra:

„A legnagyobb és legkisebb bűnre csak egyféle büntetésvolt: a halál. És csak az számíthatott kíméletre, aki a legalacsonyabb néposztálybatartozott; akár azért, mert nem volt nemes származású, akár, mert szegény volt.(…) De aki pénzt adott nekik, azt átengedték, és csak az volt áruló, aki nemadott pénzt. Így történt, hogy tulajdonképpen a szegényeket gyilkolták, agazdagok pedig megvásárolták a szökést. (…) Nem bírom egyenkint felsorolnigaztetteiket, s ezért röviden csak annyit mondok, hogy véleményem szerint, sohaegy más város sem szenvedett annyi mindenfélét és emberemlékezet óta nemzet nemvolt még féktelenebb a gonoszlelkűségben.”

(J. Flavius: A zsidóháború)

Mint ismeretes, a történetben Poppaea Sabina pályafutása meglehetősenszomorú véget ér.

A kritikaikiadásról

Takács Lászlóklasszika-filológushoz méltó alapossággal végezte el A véres költő kritikai kiadásának munkálatait. Az autentikusszövegváltozat létrehozása során nem könnyű feladatot vállalt magára, hiszenahhoz át kellett böngésznie a regény szinte teljes egészében rendelkezésre állóeredeti szerzői kéziratát, a több részletben készült gépiratot, a folytatásosfolyóiratközlést és a Kosztolányi életében megjelent összes kötet formátumúkiadást. A Kalligramnál elindult Kosztolányi-sorozat készítői közül előszörTakács figyelt fel arra és tulajdonított jelentőséget annak, hogy a kéziratlapjai rengeteg különböző papírtípuson olvashatóak. A katalógusba szedett huszonnégyfajtapapírlapnak a keletkezéstörténet feltárásában jutott fontos szerep, mert „apapírok elkülönítésének az ad jelentőséget, hogy a regény kéziratának különbözőpontjain felbukkanó azonos típusú papír azt mutatja, hogy K[osztolányi] aregény különböző részeit föltehetően egy időben írta, akkor, amikor ugyanazt apapírt használta. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy ezek a részek bizonyosanugyanakkor születtek, csak azt, hogy nagyjából egy időben formálódtakvéglegessé”, arra viszont fényt derített, hogy „a regény elejét újraírta,miközben a korábbi változatot megsemmisítette” (791).

A kritikai kiadás felépítésébenköveti a sorozat eddigi darabjait: a regény szövege dupla oldalakon olvasható(egy jelekkel magyarázott és egy letisztázott változatban), alapos magyarázójegyzetanyaggal segíti A véres költőértelmezésében szakmailag is elmélyülni kívánó olvasót, beszámol a magyar ésidegen nyelvű kiadásokról, feltárja a történeti és filozófiai forrásokat és akeletkezés körülményeit, Kosztolányi saját önreflexióit, valamint részletesenbemutatja a regény recepciótörténetét a Bangha Béla-körhöz tartozó KállayMiklós első kiadáshoz írt előszavától egészen Szegedy-Maszák Mihály 2010-benmegjelent Kosztolányi-monográfiájáig.

A teljesség igénye nélkülezúttal az idegen nyelvű kiadások történetének néhány különösen érdekesmozzanatára hívnám föl a figyelmet. Sejthetően Harmos Ilona – Heller Ágneskijelezését kölcsönözve – „népi elkötelezettsége” is szerepet játszhatottabban, hogy ugyanabban az évben, 1927-ben jelent meg a regény angolul NewYorkban és oroszul Leningrádban. (Az összeesküvés-elméletek kedvelői számáraizgalmas lehet, hogy Trockij – akit oroszországi fajvédő terrorja kiépítésébenNew York-i milliárdosok segítettek – éppen 1927-ben fordult szembe Sztálinnal,a Mussolinivel azonos évben, 1922-ben hatalomra kerülő kommunista diktátorral.)A véres költő első és máig legtöbbkiadást megért átültetése a Joseph Klein-féle, először 1924-ben megjelent németfordítás, amely kiérdemelte Thomas Mann elismerő, és legtöbbször máigelőszóként funkcionáló Kosztolányihoz írt levelét. Míg némileg meglepő módon azelső és egyetlen francia fordítás csak 1944-ben látott napvilágot, miközbenNémetországban 1929 és 1964 között egyetlen kiadása sem jelent meg: az a tényazonban, hogy ebből az egyetlen francia kiadásból látványosan kimaradt ThomasMann levele, szinte kizárja, hogy a Vichy-korszak bármiféle transzgresszívgesztusát véljük fölfedezni a mindenható diktátor francia nyelven kiadottjellemrajzában. (A francia fordításhoz egyébként maga Kosztolányi ishozzáfogott, de ez töredékben maradt: a kritikai kiadásban ezeket a franciatöredékeket és a hozzájuk írt jegyzeteket Józan Ildikó, a magyarországiműfordítás-elmélet egyik legjelesebb képviselője készítette.) A magyarul 2010-igharminckét kiadást megért regényt tizenhat nyelvre fordították le, köztükvietnamira is, amely népszerű az ázsiai országban, hiszen 1985 óta már öt újkiadása látott napvilágot.

Irodalmi élet a Nero-kori Rómában

Takács László jó évtizedesNero-kutatásainak első eredménye 2003-ban megjelent monográfiája volt, melybena császár uralkodásának „sötét oldala” helyett a korszak tárgyalása soránmindenekelőtt azt szándékozta kifejteni, hogy „ezek az esztendők a rómaiirodalom történetének egyik legfényesebb korszakának évei” – ahogy a könyvhátsó borítóján fogalmaz. Sőt 68 után a Birodalom keleti részén sokáig élt aremény, hogy Nero nem halt meg, és hamarosan visszatér. Kosztolányi regényéhezhasonlóan Takács is hangsúlyozza, hogy a császár nem statikus karakter, haneméletének körülményei okozták jellemének fokozatos változását: „alig másfélévtizedes uralkodása alatt minden tekintetben szörnyű változáson mentkeresztül. Mintha teljesen kifordult volna önmagából. Ez is szerepet játszottabban, hogy legendává váljék.”

A római irodalom ezüst korábanszületett Seneca életműve és az első római regény, Petronius máig jelentős Satyriconja, Takács Lászlót azonban újszemléletű könyvében nem a korszak egyes, elszigetelt életműveifoglalkoztatták, hanem a „körökre épült szellemi élet (…) az akapcsolatrendszer, amely Nero korának alkotóit egymáshoz fűzte” – az egyes írókismerték egymás munkáját, hatottak egymásra, viszonyrendszerek alakultak ki,melynek hálójában egyes szerzők időről időre rejtélyes halált haltak. Részletesenolvashatunk a könyvben a kor irodalmi nyilvánosságának formáiról (a lakomákról,a recitatiókról, a színházról és a könyvkiadásról).

Takács bemutatja Vergiliuskorszakbeli megítélésének A véres költőkapcsán is érintett ellentmondásosságát, Lucanus „anti-vergilianizmus”-át, de apontosabb forrásfeltárás alapján a Vergilius által népszerűvé tett Trója-témamagára Neróra is ihlető hatással lehetett, hiszen Troica címmel írta egyetlen (elveszett) epikus költeményét.Figyelemre méltó a császár uralkodási idejének nőalakjairól (Agrippináról,Octaviáról, Poppaea Sabináról) szóló fejezet, hiszen a korban nem ritkánelőfordult, hogy „egy-egy művelt asszony tudóssága vagy tudálékossága a férfiaknemtetszését váltotta ki”.

A monográfia igyekszik jóvalárnyaltabb képet felmutatni Nero tehetségét illetően, mint ahogy az afelszínesebb vélekedésekben – nem mentesen a Kosztolányi-regényrecepciótörténetének elfogultan közhelyes voltától – máig él. Mindenekelőttigen jelentős szerepet játszott korában az irodalom patrónusaként, és bár aprózai műfajokban (a szónoklásban, a levélírásban) minden bizonnyal kevésbéjeleskedett, költői tehetségét illetően „igen szélsőséges nézetek éltek márnemcsak az uralkodása eseményeit megörökítő történetírók, hanem saját korábanis”. Hasonlóan ellentmondásos Nero előadó-művészetének megítélése is. Suetoniusszerint például „szívesen és könnyedén verselt”, és ő elveti azt a vélekedéstis, miszerint mások műveit adta volna ki sajátjaként. Noha a fennmaradttöredékek alapján ugyanazt a témát nehezebben érthetően dolgozta föl, mintpéldául Lucanus, több műfajban is alkotott: nem állt távol tőle az epikusköltemény és a szatíra sem. Minden bizonnyal maga írt görög nyelvű verseket is– erre Kosztolányi is utal regényében –, hiszen „aligha valószínű, hogygörögországi fellépőkörútján csak latin nyelvű műveket énekelt a latinul nemvagy alig tudó közönség előtt”. Nero költészetében érvényre juttatta „ahellenisztikus költészetnek a római irodalomban a neoterikusok által divatbahozott varietas eszményét, aztazonban, hogy mindezt mennyire magas színvonalon művelte, igazán megítélni nemtudjuk”.

A Nero-kori irodalomról adottremek összefoglaló tehát semmi esetre sem a dekadencia és hanyatlás korátmutatja be, hanem „egy rendkívül pezsgő és színes” irodalmi élet világábavezeti be olvasóit.

Nero. Politikusi arcképvázlat

„Nero az államügyekkel alig foglalkozott, de azért jó uralkodónaktartották” (123) – vélekedik Kosztolányi Avéres költőjének elbeszélője a regény egy pontján. Takács László második,2010-ben napvilágot látott monográfiája, melyben a császár közéletitevékenységét vizsgálja, az imént tárgyalt kötethez hasonlóan nem a személyiségelborzasztó jegyeit kívánja újra elénk tárni, hanem érdeklődését az köti le,Nerónak hogyan „sikerült közel másfél évtizeden át megtartania a hatalmat”. Ahatalomra jutást és a hatalmi ideológia kidolgozását, a gazdaság- éskultúrpolitikai rendelkezéseket, a kiélezett helyzetek bel- és külpolitikaidöntéseit, a császári és a magánemberi identitás közti konfliktusokat, a pályasorsfordító eseményeit, az ellene szőtt összeesküvéseket és a bukás utánimenekülési kísérletet végigkövető vizsgálódás mindenekelőtt politikaiaspektusú: fő témája, hogy „Nero egyes cselekedetei mögött milyen politikaiszámítások húzódtak meg, s ebben hogyan volt segítségére az őt támogatópolitikai, hatalmi – részben szellemi, részben katonai – elit. Mert hiábanevezzük monarchiának a principatust, biztosak lehetünk abban, hogy tökéletesegyeduralom nem létezik. Még ahhoz is, hogy egy abszolút hatalommal bíróuralkodó megtartsa uralkodói pozícióját, olyan erős politikai szövetségesekrevan szüksége, akik legitimálják hatalmát, és segítenek fönntartani az általamegjelenített politikai uralmat.” Csak egyetlen viszonyítási pont, melyre Takácsis felhívja a figyelmet: Caligula császár, aki hasonló borzalmak elkövetéseközepette mindössze négy évig volt képes megmaradni az Imperium Romanum élén. Amagánéletet és a művészetet egyre inkább a közéleti tevékenysége fölé helyezőcsászár, akit uralkodása első szakaszában jelentős tanácsadók segítettek,fokozatosan vált egyre közönyösebbé a politikai kérdések iránt, így elsőfeleségének, majd családtagjainak meggyilkoltatása, később a mérsékeltebb és aNeróénál jobb diplomáciai érzékkel rendelkező Seneca és Burrus eltávolításaután már „a vele ellenséges vagy csak annak tűnő személyekkel,csoportosulásokkal szemben mindig a legkeményebben lép föl, s még jó, havalakinek nem az életébe kerül, hogy nem hódol be”.

Ha Nero politikai tehetsége nem is volt mérhető Caesaréhoz vagyAugustuséhoz, „törvényszerűen bekövetkező, elkerülhetetlen bukásával Róma egyiklegellentmondásosabb uralkodója távozott a történelem színpadáról”. Az alaposforrásfeltáráson és a legfrissebb idegen nyelvű szakirodalom ismeretén alapulókötet nemcsak az ókortudomány, hanem a politikatörténet és -elmélet irántérdeklődők számára is izgalmas olvasmány.