Eltévedt keresések
fény
Anyácska ujjairól csurog a mosogatólé, mint ágakról az eső. Jolán nézi a hátát, a vékony csontokra lapuló szatént. A lukakat és a bolyhos cérnát, ami összeszorítja a szakadást. Anyácska meg csak áztatja és törli a kezét. Véget nem érő az út a tisztaságért. Jolán guggolva lesi a lábszárát. Minden a hátát mutatja. Akár az autó hátsó üléséből, amikor nekiindultak a dombnak, mert Nagyapa feje tele lett köddel. Anyácska úgy rángatta a kormányt, mintha az lenne még az egyetlen, ami a földön tartja Nagyapát. Hosszú volt az út. Vizes faleveleken csúszkált a kerék, a háztetők ablakai gyufalángként égtek az éjszakában. Nagyapa fényképészként dolgozott a város szélén. Úgy lopta ki a lelkeket a testből, hogy hozzájuk sem ért. Csak kattintott egyet, és minden megjelent a papíron. Jolán utálta, ha rászegezi a fényképezőgépet. Beméri, fókuszál, majd elrabolja magának. Meztelen lett tőle. Nagyapa meg vigyorgott. Tudta, hogy a gépből már nem lehet visszavenni többé a szégyenlős arcot. Hiába kérlelte az őszülőt, még a bokáját is odavágta üvöltés közben, de Nagyapa legyintett és belemártotta az előhívó folyadékba a húsos combjait, a foghíjas mosolyát. Ahogy az autó vitte magával az éjszakát, úgy jöttek az emlékek. A halovány gombok a kék ingen, amit Nagyapa akkor vett fel, ha munkába indult. A város egyre messzebb lökte, végül egy lakhatatlan házba hurcolta ki a lomjait. Jolán minden nyáron a Naptól bujkált az eresze alatt. Anyácska meg kifeküdt és a lisztfehér hasát paníroztatta vörösre. Míg majdnem égett a hús. Aztán beállt a kerti csap alá és leöblítette az izzadságcseppeket. Nagyapa közben mérte a fényt. Régen emberekből, öregségére már csak a virágokból lopta a lelket. A szirmukon húzta ki a színeket, de azok fekete-fehéren nyíltak ki. Anyácska szerint mihasznaság volt. Jolán csak leste az ujjat, ahogy forgatja a nagy üveges karikát, amin megcsillan a fény.
Az autó egyre közelebb ért az utcához, amiben a kutyák már harapták a Holdat. Nagyapa kint állt a kapuban. Ősz haja fűzfaként lógott az arcába. Szelíddé rajzolta a félelem. Nem mozdult. Anyácska kicsapta az ajtót és a nyakába próbált ugrani. De Nagyapa csak állt, mint egy fénykép. Jolán nem mert kiszállni, idegen volt az éjszaka és Nagyapa is. Anyácska nézte a szemet, amiből ömlött a köd, az árnyék. A vakság. A tolvajt, akinek már nincs mivel lopni.
tavasz
A cseresznyefákat nem metszik. Az árnyékok fekete tükrök a tenyéren. Jolán alszik még. Anyácska lassan koccantja a csészét a feketéhez. A gyász átbarangol az ujjain. Nem remeg, csak iszik és alszik. A kert közben körhintaként pörög a föld körül. Nincsenek már évszakok, csak a betonnal körberakott fa és a levelei. Anyácska napszemüvege még az Istent is eltakarja. Jolán fodrokba bújtatja a lábát, kerek orrú cipőbe a jövőt, és lemegy a bérház udvarára játszani. Kerülgeti a piros muskátlit, a rozsdás kerékpárt, a szétrohadt sámlit. Nincsenek távlatok, csak ajtók. Ki tudja, hogy melyik mögött ki bújik meg. Jolán hiába számol, senki sem jön elő. Csak az autók hangja pattog a fülében. Mennek valahova. Anyácska mindig maradna. Nem érdekli se a Balaton, se a piac. A labda úgy gurul az ázott levelek között, mint túrógombóc a prézliben. Aranyszínű kosz, ragad a tenyérre. Faágak az ujjak, hullik a fényfolt. Egy férfi árnyéka a házfalon. Magas, vékony válla a fáig ér. Jolán minden reggel várja, és krétával ablakot rajzol a kezébe, labdát rúg felé. A férfi napnyugtáig marad, aztán lefut a falról. Nem mond semmit, csak eliszkol. Anyácska ruhát vasal, lepedőket hajtogat, beágyaz. Rendnek kell lenni mindig, mert bárki betoppanhat. Az ajtó befelé nyílik, csak kívülről zárható. Jolán naphosszat pakolja a játékokat a szoba egyik sarkából a másikba, de nem nőnek meg. Hiába a napfény, a szép bőrönd. Mindegyikük ugyanakkora itt és ott is.
A fa ázik a szmogos felhők alatt. Piszkos gyöngyként gurulnak a cseppek az ágain. A férfi nem jön már. Elfogyott, és eltűnt végleg. Jolán várja, keresi a hosszú ágak alatt. A cseresznyék szottyadtan lógnak, mint egy túl karcsú nő mellei. Anyácska nem eszik, a magot nem tudja kiköpni. Meg lehet fulladni tőle, vagy a fehér korona törik ketté. A cseresznyék meg potyognak, rohadnak, és büdös a húsuk. Jolán meg csak vár, nézi őket. Barna szemek. Hátha visszajön a férfi játszani.
táj
A fák lomhán támasztják egymást. A felhő cakkos, szinte már köpi az esőt. De még visszatartja. Jolán meg behúzza a nyakát a széltől. Nem esik jól a hűvös simogatása. Nem akar érintést. Puha a föld, mint az ázott ruha. Süpped, süllyed. Nyelné el a sík, mint tojás a lisztet. Az idő szinte másodpercenként tép le egy csillagot. Marad a tömör feketeség. Akár egy száj, amiből potyognak a fogak. Jolán kíván tőlük. Nem mondja ki hangosan, csak beletúrja a zsebébe az összeszorított kezét. Üres. Apró bogarak futkároznak egymás elől. Kergetőzik a táj, mint a mágnest úgy húzza magához őt is.
Anyácska azt mondta, hogy meg kell keresni a boldogságot. Próbálta már mindenfelé. Lopott már testet, hazudott igét. A város büdös és rideg utcái körbefogták. A kulcs pedig elveszett. Biztosan elvitte a szomszéd macskája, amelyik mindig odapisil a küszöbre. Pont oda, ahol megáll, amíg kinyitja a zárat, ráragad a szag, és viszi a szobán át. Nem lehet lemosni. Olyan, mint a be nem teljesült vágy. Odaragad a lépésekhez, és minden felett átveszi az irányítást. A boldogságot is így képzelte. Taknyos és rózsaszín cafatnak, ami a húshoz jár. Az ember jól megfőzi, fűszerezi, aztán megeszi. Tele lesz vele a gyomra, mint a pálinkával, ami átmossa az ereit és lassan, de szédültre pöcköli az agyát. Ha felérte volna az eget, a lomok között akadt volna egy kis megélt maradék. Aki meghalt, az biztos volt már boldog. Még egy halottból is kilopta volna a lelket, de nem volt elég magas a mellkasukhoz.