Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. január / Eurüdiké bújócskázik; Eurüdiké fölocsúdik

Eurüdiké bújócskázik; Eurüdiké fölocsúdik

Eurüdiké bújócskázik
                                       
Belesek réseken, ha szűrődik a fény.
Paplanhuzat, ágytakaró,
a mocsár fölötti gőz:
a bújócska kiszámíthatatlan, bizarr logikája.
Görögül vagy latinul számolok.
A sötétben kell indulnom, tapogatózva,
szagok és illatok után.
Kabátomból kis híján kicsúszom:
visszaigazítom magam.
A reflexeim a régiek: a csupa sár faltól gyorsan félrebillenek,
mikor egy részeg eldől ott, és majdnem rám vizel,
holott vízhatlan és szagtalan vagyok.
Kutyák pórázon, mindenütt,
egymást csaholják, a járdán végig kutyaürülék:
beleragad a gyerekcipő, átvágja a babakocsi kereke.
A gyerekeket hiába keresem,
váltogatják búvóhelyeik,
mindig menet közben változik a szabály.
Én nem tudok, mint ők,
mozaikhoz súrlódni, fába bújni:
én csak átlibbenek rajtuk,
szétvág mind, de az anyagát nem érzem.
                                   
                                             
                                     
Eurüdiké fölocsúdik
                                     
Hirtelen megérzem mindennek a súlyát:
a gyerekkézét, ahogy hátrahúz,
a kezembe rakott kavicsokét,
a szandálét a lábamon, az egyre kinyúló,
könnyektől nedves köpenyét.
Csak dőlni tudok már, lépni nem,
csak nézem, ahogy a kicsi a kövezeten totyog,
nevetve a rohanó lovas szekér elé,
csak hallgatom a lónyerítést, a gyereksikolyt:
a nagyobbik gyerek elránt, fölborulok,
apró darabokra hullok, mint az
építőkockákból rakott, ingatag torony.