„Ez tréfa?”

Kosztolányi Dezső EstiKornél című könyvének Negyedik, Hatodik és Tizenegyedikfejezetei (melyekben a puszta ötlet válik a szöveg meghatározó elvévé)^*

(„Szóval velemtartasz?”)

A „becsületesvárosba” tett „kirándulásról” szóló Negyedik fejezet nyitókérdése –„Szóval velem tartasz?” – az 1930-as hetilapbeli változatokban még nem EstiKornél szájából hangzik el. A becsületes város címet viselő írás ekkormég nem Esti-novella (Kosztolányitól), hanem Kosztolányi-novella (Esti nélkül).Így tehát a kedélyes felszólításnak engedelmeskedő névtelen elbeszélő mindvégigpusztán „barátom”-nak vagy „vezetőm”-nek hívja azt a csakis hangként létező,hiszen arctalan és személyiségnélküli társszereplőt, aki viszont helyenkéntolyan erős, egyenesen filozofikus igényű magyarázatokkal szolgál a novellakülönös helyszínéről, hogy közös kalandjuk végül be is kerül az 1933-as Esti-kötetbe,ahol – következésképpen – a korábban névtelen „barát” immár az „Esti Kornél”nevet viseli.

A leginkább váratlan ötletekre és szellemes fordulatokra – „színes,kellemes hazugságokra” – épülő negyedik, hatodik és tizenegyedik novellák egyesszám első személyű elbeszélője a kötet főhősével együtt tűnik fel atörténetekben: az első esetben Esti egyenrangú útitársaként, aki ráadásul avégén még egyedül is marad a színen; a második esetben a saját egyszemélyestörténetét előadó Esti beszélgetőpartnereként, akit az folyamatosan megszólít,és aki cserében olykor lelkesen visszakérdez; a harmadik esetben pedig már csaka mesemondó Esti hallgatójaként, egy közelebbről meg nem határozott,feltehetően kávéházi asztaltársaság némán figyelő (és, persze, buzgón jegyzetelő)tagjaként. A kedélyesen kollokviális alaphelyzet igencsak meghatározza azírások stiláris, műfaji és témabeli sajátosságait, mindazt a „hígságot” és„ötletszerűséget” tehát, amivel Babitsnak olyan komoly bajai voltak. Azelbeszélő itt tényleg csak valamiféle technikai szerepet tölt be. Egyetlenfeladata, hogy helyzetbe, beszédhelyzetbe hozza az egyes szám első személybenmegnyilvánuló Estit (vagy legalább szóra bírja, tudniillik a negyedik novellaértekező jellegű részleteiben). Technikai szerepköre talán a „világlegelőkelőbb szállodáját” leíró Tizenegyedik fejezetben válik alegnyilvánvalóbbá, amelynek hetilapbeli változatai még az Esti Kornélföljegyzése, illetve az Esti Kornél visszaemlékezéseiből címeketviselik.

A tizenegyedik novella előzetes változataiban a (kizárólag a címekbenmegnevezett) beszélő, a baráti szócsőre ekkor még nem szoruló Esti udvariasanés szabályosan, azaz magázva, egyfajta zsurnalisztikus keresetlenséggel ésközvetlenséggel fordul célcsoportjához, az újságcikk lehetséges olvasóihoz: „Ismerika szállodák költészetét? Erről sokat tudnék beszélni.” (kiemelés: BS) – szembena közvetítő elbeszélőt beiktató kötetbeli változat tegező formájának közeg- éshangulatteremtő, mi több fikcióalapító gesztusával: „Ismeritek aszállodák költészetét? – fordult felénk Esti Kornél. – Erről sokattudnék beszélni.” (kiemelések: BS) Egyébként a képtelen szállodáról szóló íráselbeszéléstechnikai párjának tekinthetjük a hetedik novellát, ahol az Elsőfejezetben Esti barátjaként felvezetett első elbeszélő szintén csak akötetbeli változatban, annak kezdőmondatában – tudniillik a közbeékeltkijelentés gazdájaként – jelenik meg (először és utoljára): „A keletivillámvonaton robogtam – mesélte [nekem/nekünk] Esti Kornél – hazafelé, forrónyáron.” (Az alaki rokonság érzetét erősítheti, noha persze a tényét nemmagyarázza, az időrendi összecsengés: mindkét írás 1930 augusztusában látottelőször napvilágot.) Míg például a negyedik novella elbeszélői helyzetét akötetzáró, tizennyolcadik novella tükrözi, amelynek eredetileg szintén nem Estivolt az elbeszélő hőse (mint ahogyan a címben sem jelent meg a neve: Utam),és amelynek kötetbeli változatában az első elbeszélő szerepe csupán arrakorlátozódik, hogy a legelső mondatban szóhoz juttassa a második elbeszélőt, vagyisEstit: „Ordított a szél – szólt [hozzám/hozzánk] Esti Kornél.” (Itt viszontmásfél évnyi különbség van a két szöveg első közlései között: A becsületesváros 1930 szeptemberében, az Utam 1932 februárjában jelent meg.)

           A három novellát még akár valamifélerejtett elbeszéléstechnikai narratívaként is fogadhatjuk. Már csak azért is,mivel éppen a Negyedik fejezettel törik meg először a kötet egyes számelső személyben írt bevezető novelláját követő életrajzi vagy nevelődésinarratíva, vagyis az elemi iskolában játszódó második novella és az érettségiutáni vonatútról szóló harmadik novella egyes szám harmadik személybenkomponált íve (ráadásul pontos évszámokkal ellátva az alcímekben), amelyviszont mintha továbbfolytatódna a költői pályakezdés időszakáról tudósító Ötödikfejezetben (továbbra is pontos évszámmal az alcímben), csak hogy annálhatásosabb legyen a Hatodik fejezet újabb, immár végzetesnek bizonyulótörésalakzata: ezután szinte követhetetlen rendben, illetve rendetlenségben,tudniillik élettörténeti időrend híján és zabolátlan elbeszéléstechnikaieklektikussággal sorakoznak a novellák – a Tizenegyedik fejezetig, éstovább.

Esti Kornél egyes szám harmadik személyben előadott szabatos életrajzahelyett tehát megkapjuk az egyes szám első személyű elbeszélő(k), azazhogyelbeszélés(ek) szabatos működésrajzát – ami, persze, ötletszerű és töredékesmegközelítése lehet csak a kötetnek, pontosabban a kötetbeli novellák egyikjellemző típusának; mely összeállított kötetegész viszont ugyanúgy: töredékes ésötletszerű. Egészében is, és részleteiben is. Hiszen adott esetben a novellakifejlődhet csupán valamely nyelvi töredékkel eljátszó ötletből is. Egyetlenegytalált szótárgyból. A Hatodik fejezetben például Esti Kornél nem isannyira szót kér, mint inkább talál. Jobban mondva először pénzt kér, majdazután (miután megkapta) szót talál.

(„Ez a szó: …”)

A Hatodikfejezet voltaképpen csak a szereplők (feltehetően) szokásos éjszakaisétáinak egyikét meséli el: egy meg nem nevezett pesti mulatótól Esti Kornéllakásáig. A novellanyitány teljességgel hétköznapi helyzetében a fizetnikészülő Esti ugyancsak hétköznapi (valószínűleg gyakran előforduló) kérésselfordul barátjához – „Gyorsan adj ide ötöt.” –, mely célirányult beszédaktusazon nyomban átváltozik valamiféle öncélú szófejtéssé:

– Furcsa.

– Micsoda?

– Ez a szó: „pénzzavar”.Az ember azt hihetné, hogy a pénz okozza a zavart. Holott nem a pénz okozza,hanem épen az ellenkezője, a pénz hiánya, a pénztelenség.

Az alkalmiszómagyarázatból azon nyomban kibontakozik az alcímben ígért történet Esti„óriási örökségéről”, a túlságosan sok pénz okozta meghökkentő bonyodalmaksoráról. A teljességgel esetleges körülmények között (egy mulatóbeli csevegéssorán) felmerülő szó vezet a teljességgel esetleges (könnyed és szórakoztató)történethez, amelyben a főhős az abszurditásig fokozza a pénztől valószabadulás különféle rafinált módozatait (a postai úton történő ajándékozástóla fordított zsebtolvajlásig).

A novella úgynevezett nyelvi fordulata abban áll, hogy Esti szószerint veszi a „pénzzavar” szót (a két külön jelentésű tagból álló összetettalakzatot), vagyis a hétköznapi nyelvhasználat ellenében, azon mintegyerőszakot téve, vadonatúj és rendhagyó jelentést tulajdonít a szónak. Miáltalmegteremti a lehetőségét annak, hogy elmeséljen egy vadonatúj és rendhagyótörténetet, amelyben „igazán a pénz okozza a zavart”, lévén „túl sok vanbelőle”. Kezdetben van tehát a (talált) szó, és csak utána a (kitalálás mint)tett: a mesemondás. Mint ahogyan a Pesti Hírlap 1929. február 17-iszámában megjelent Esti Kornél gondolataiban is a „borravaló” kifejezésszó szerinti értelmezését követhetjük figyelemmel, tudniillik, hogy azt csakisborra, vagy legalábbis alkoholra illene költeni a pincéreknek, az alábbi logikuskövetkeztetetéssel koronázva: „Ezennel följelentést teszek a világ mindenpincére ellen, hűtlen kezelés címén.” De mondjuk a Pesti Hírlap 1935.október 8-i számában napvilágot látott Esti-írás, az Arcok és karcokbeszélője is egyetlen véletlenül felbukkanó szó („»Haszontalan« – hallom azutcán…”) „kitágult” jelentése kapcsán morfondírozik – és jut el igencsakmesszire, valamiféle nyelvbölcseleti, vagy legalábbis metaforatan-ízűállásfoglalásig, pontosabban vallomásig.

A szó váratlan jelentésadásából kibontakozó, teljeséggel szokatlan történetugyanakkor szépen beleágyazódik a teljességgel szokványos kerettörténetbe,amely ráadásul az adott szó rögzült értelmére épül: Esti tényleg „pénzzavarban”van; ezért a novella elején pénzt kér kölcsön a barátjától, a végén pedigmegígéri, hogy másnap visszaadja. A hétköznapi kerettörténet tehát közrefogja anem hétköznapi főtörténetet – a véletlenszerűen felbukkanó szó szellemesújraértelmezésének, azaz a novella nyelvi fordulatának jegyében. Ugyanakkor a„pénzzavar” szó elsődleges értelmét példázó kerettörténet beszédhelyzetefolyamatosan beleszövődik a szó vadonatúj jelentését megtestesítő főtörténetelbeszélésmódjába. Mondhatni, a szó jelentésváltozásától lényegében függetlenbeszélgetés („Gyorsan adj ide ötöt.”) és a vadonatúj jelentésből kibontakozóelbeszélés („Volt nekem valaha rengeteg pénzem is.”) működőképes kettősségehatározza meg mindvégig a novella összetett nyelviségét. Az élvezettel mesélőEsti eszerint hol cigarettát kér, hol kérdez valamit, hol meg csupán együttérzőgesztusra ösztökéli a barátját, aki viszont cserében bőségesen közbekérdez éshozzáfűz. Úgy tűnik, hogy a rendhagyó tárgyú mese rászorul a szokásosbeszédhelyzet folytonos nyomatékosításának hitelesítő erejére, és, persze, aszintúgy szokásos kerettörténetre. Mint ahogyan a genezisértékű szófejtésnyelvi kalandja mellett olykor felbukkan a mechanikusan működtethető szóviccjóval egyszerűbb eszköze is.

A pénzétől szabadulni igyekvő Esti a fogorvosi rendelő előszobájánakfogasán lógó kabátokba tömködi fölös bankjegyeit, aminek a várószobában ülőbetegek módfelett örülnek:

Arcukat rendszerint zsebkendőjükbe rejtették, mintha fájna a foguk, hogy ne lássék az örömük ésne sejtsék mások, hogy a foguk voltakép a pénzre fáj.

(kiemelések:BS)

A „pénzzavar” szóravonatkozó fejtegetés nyelvi fordulatához képest tűnik puszta szellemeskedésneka „foga fáj” kifejezés szószerinti és átvitt jelentéseit összeütköztető viccesfordulat – mint Esti elbeszélésének figyelemfokozó nyelvi ornamense. Mint akönnyed hangvételű beszélgetésnovella egyik kézenfekvő retorikai eszköze. Azalkalmi nyelvi lelemény „voltakép” a már olajozottan működő történetmondásszolgálatában áll, és nem működteti azt – ahogyan viszont a novellaindítószófejtegetés működteti, sőt elindítja. A szóviccekben is tetten érhető nyelvibőség ezekben az Esti-novellákban jórészt tényleg csak az eleve „színes,kellemes” történet elmondásának „színességét, kellemességét” fokozza – aretorikai gyönyörködtetés értelmében, amely lényegében alárendelődik ahatásgyakorlás és tanítás céljainak. Esti azért beszél viccesen, azért viccel aszóval, hogy minél hatékonyabban közvetítse hallgatóságának (egyrészttörténetbeli barátjának, másrészt története olvasójának) az általa vallottbölcsességet: a dologi és nyelvi értelemben vett viszonylagosság,lehetőségelvűség nézetét. Miszerint, vagyis a harmadik novella immárklasszikusnak számító meghatározása szerint:

A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűzlehetőséget magában zár és több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes,hatása vitás. Általában a szó mindig több, mint a tett.

Lévén a szó maga islehet tett, méghozzá anélkül, hogy valamilyen magasabb rendű, mivel eszmei vagymorális elkötelezettségű tett szolgálatában állna – mint ahogyan a Hatodikfejezet történetét is csupán egyetlen szó-tett, azaz rendhagyószómagyarázat hozza mozgásba. Ugyanakkor a hétköznapi értelemben vett morális„tetteket” felváltó nyelvi (nem-morális) „tetteknek”, vagyis az esztétikainézőpontváltás nyelvi vonatkozásainak hathatós szóba hozatala – igencsakellentmondásos vállalkozásnak tűnik: a nyelvi fordulatot megelőző retorikaieszközelvűség jegyében beszélni a retorikai eszközelvűséget felülírónyelvi fordulat következményeiről. Teszem azt figyelemfelkeltő módon, vagyisminél viccesebben használni a nyelvet – a nyelv mindenféle céltól függetlenlétmódjára vonatkozó cél érdekében. Úgy használni a nyelvet, mintha nemtudnánk, hogy – Petri György fordulatával – „a nyelv hatalmasabb használóinál”.Éppen ezért a nyelv mibenlétére irányuló nyelvi aktus (mint minden nyelviaktus) nem lesz, nem lehet más, mint a minket használó nyelv alkalmi használata– mégpedig a heideggeri szójáték értelmében: csak akkor vagyunk képesek igazánbeszélni (sprechen), ha alázatosan megfelelünk (entsprechen) análunk jóval hatalmasabb nyelv (Sprache) hívásának. Ahogyan például a Barkochbacímű 1933-as Esti-novellában olvashatjuk a kávéházban „parlagon heverő”,szavakkal játszó fiatal írókról: „Játszottak velük a szavak, ennélfogvaők maguk is játszottak.” (kiemelés: BS)

           Talán elmondhatjuk, hogy csakisazért tudunk „színesen, kellemesen” beszélni, játszani a szavakkal – „… mindig,mindig játszani…” –, mert megadatott nekünk a nyelvi kifejezés képessége. Anyelv olyan különleges adomány, amelyet szolgálva használunk, illetve használvaszolgálunk. A mindenkori használatával szolgáljuk. És közben persze élvezzük isa szolgálatot, hiszen – voltaképpen – játszunk. Ki-ki a maga nyelvi tehetségeszerint játszik és szolgál, azaz hálálja meg a maga nyelvi tehetségét. Anyelvben létezés egyszerre személyre szabott és általános érvényű tényét, sőtcsodáját. Csodálatos tényét vagy tényleges csodáját. A negyedik, a hatodik és atizenegyedik novellák például látványosan színre viszik a nyelvben létezés – azadományjellegű nyelvi jártasság – egyik lehetséges módját: az önfeledtmesélést, anekdotázást, fecsegést, viccelődést, annak megannyi nyelvikövetkezményével (szóviccel, ismétléses fokozással, változatos halmozással…)együtt. A tizennyolc fejezetből álló kötet megengedő szerkezetébe (ésnyelvfelfogásába) bőven belefér, hogy olykor tényleg csak önfeledtenhallgassuk az önfeledten mesélő Estit, és közben nyugodt lélekkel élvezzük az ő„léha” szójátékainak ízét, valamint a témájukban gyakorta „hígságos”történetmondások nyelvi dúsítását szolgáló retorikai alakzatok pazar bőségét,vagy éppen édes egyhangúságát. Lévén az Esti-kötet nyelvfelfogásánakelőterében, vagyis – tulajdonképpen – nyelvhasználatának övezetében mindezennyelvi „hígságoknak” megvan a maguk pontos helyi értékük. Nem is beszélvearról, hogy az öncélúnak tűnő nyelvi játék bármikor megkaphatja a magaegzisztenciális kiterjedését; ahogyan például a fent említett Barkochbábantapasztalhatjuk, ahol a találgatós szójáték „fölszíne” éppenséggel Jancsi János(a József Attiláról mintázott fiatal költő) feleségének öngyilkosságikísérletére – „… s akarsz, akarsz-e játszani halált?” – nyílik, vagyisfelvillantja a feltehetően zaklatott párkapcsolat tragikus „mélységét”, és leszígy belőle végül: „mélységek látszata”.

           Mindenesetre a távlatosabb helyiértékű „pénzzavar” vagy a szűkebb hatókörű „foga fáj” kifejezések – és másegyéb kifejezések – ugyanúgy ki vannak szolgáltatva az Esti-féle nyelvjátéknak,mint például az 1935-ös Kosztolányi-írás, a Repülő újság címszereplőtárgya, amelyet vadul kiragad a szél az olvasó kezéből, és kiszámíthatatlanjátékba kezd vele. A hoppon maradt újságolvasó „csak ámul, szemléli a szokatlanlátványt: a repülő újságot, a hírt, mely a szó szoros értelmében szárnyrakelt”. (kiemelés: BS) És valóban, „a szó szoros értelmében” bármimegtörténhet egy szóval – éppúgy, mint egy tárggyal, mondjuk a nyomtatottszavakat magán hordozó újsággal. Lényegében bármiféle jelentés tulajdonítható aszónak, bármilyen messzire elmozdítható eredeti (vagy inkább megszokott)helyéről, azaz bárminek lehet a metaforája – ha már egyszer poétikusan„szárnyra kelt”. A kávéházban mesélő Esti Kornél megtanít minket, olvasókatarra, hogy a szó mint metafora helyi értéke: mindig viszonylagos, lévéncsakis az éppen adott szöveghely „szó szoros” viszonylatában mérhető,mérlegelhető.

(„… minden dologviszonylagos voltát…”)

„Én sokra becsülöma pénzt. Nyugalmat jelent, becsületet, erőt, majdnem mindent. De ennyipénz inkább nyűg volt nekem, mint könnyűség” (kiemelés: BS) – panaszkodik a(meséje szerint) jókora summához jutó Esti Kornél. A pénzről való gondolkodásfordulópontján („De ennyi pénz…”) ugyanúgy „minden dolog viszonylagos voltát”érzékeljük, mint a „becsületes városról” szóló novellában: becsületes –becstelen; igazság – hazugság; a pénz hiánya (mint „pénzzavar”) – a pénz bősége(mint „pénzzavar”)… Az ellentétpárok a végtelenségig sorolhatók, lévén Estitényleg „minden dologra” érvényes módon nyilatkozik az éppen adott dolog„viszonylagos voltáról”. Úgy tűnik, hogy a viszonylagosságról beszélő, vagyisfecsegő Estinek tényleg van valamilyen véleménye, úgynevezett mondandója avilágról, a világban létezés módjáról – és remélhetően ennek nem mond ellent aző saját beszédmódja (az Esti-novellák írásmódja) sem.

A viszonylagosság átfogó elképzelésének jegyében például logikusan hangzika Pesti Hírlap 1931. június 7-i számában megjelent Esti Kornélnaplójának alábbi következtetése a „pályát tévesztett”, s így„kontármunkát” végző koldusok büntetéséről: „Pénzt kellene adni, sok pénzt,hogy kastélyt vásároljanak, gépkocsin száguldjanak (…). Nem érdemlik meg, hogykoldusok legyenek.” A tanítva fecsegő Esti Kornél látásmódjának legkézenfekvőbbműfaja, ahogyan a Pesti Hírlap 1933. szeptember 10-i jegyzetének címébenáll: az „ellenvélemény”. A műfaji következetesség jegyében az Esti-karcolatbeszélője, miként az Esti-novellák szerzője, teljességgel felfüggeszti ahétköznapi (morális) beállítódást, sőt egyenesen (nem-morálisan, azazesztétikailag) a visszájára fordítja: „Ezek a látszólag laza ellenvéleményekszervesen összefüggnek egymással. Valamennyi a kor divatos [morális-moralizáló]hazugságára céloz.” A világszemléleti viszonylagosság végletes, tovább nemfokozható változatával szembesülünk a Világ vége című 1935-ösEsti-novellában, különösképpen annak szándékoltan szentenciózus zárlatában: „Arend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség azigazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”

           A három kötetbeli novella névtelenelbeszélőjének változó szerepkörére kihegyezett elbeszéléstechnikai narratívamellett tehát érzékelhetünk valamiféle gondolati narratívát is, amelyben aszépirodalom hagyományos, Babits szavával: „mélység” elvű felfogásánakháromfokozatú kritikáját kapjuk. A Negyedik fejezetben még csupán ahétköznapi értékrend játékos megfordításáról vagy megfordíthatóságáról hallunkEsti Kornéltól, aki ezután, vagyis a Hatodik fejezetben már tételesenbeszél a viszonylagosság átfogó törvényéről, mely távlatos pillantásfokozhatatlan végpontja lesz majd a Tizenegyedik fejezet, ahol immársemmiféle „mélység”-pótlékkal, semmiféle Esti-filozofémával nem találkozunk,leszámítva a zárlat már-már sokkolóan „fölszínes” tanulságát a „tapintatról” –de nem a harmadik novella kifejtett tapintatbölcseletének vereteshangfekvésében, legfeljebb parodisztikus utózöngéjeként. A megfordíthatóság ésviszonylagosság rendhagyó elméletének egyenes következménye – amegfordíthatóság és viszonylagosság rendszeres írásgyakorlata; így példáulannak legvégletesebb formája: a bármiféle külső viszonyítás nélkül maradt,továbbá mindenféle magvas(nak tűnő) gondolatot nélkülöző Tizenegyedikfejezet. Itt már nem a közönséges valóság teljes körű megfordításával, a„becsületes város” utópikus vagy inkább disztópikus ötletével állunk szemben (àla Örkény), és nem is a hétköznapi szóhasználat meglepő újraértelmezésével,a „pénzzavar” kifordított meséjével, hanem a teljességgel önmagában álló s ígysemmiféle külső szempontra nem vonatkoztatható rendszerrel, a „világlegelőkelőbb szállodájának” eltúlzott, sőt túlrajzolt tüneményével (amelyigencsak bővelkedik meghökkentőbbnél meghökkentőbb extraszolgáltatásokban,valamint híresebbnél híresebb alkalmazottakban). Az, persze, más kérdés, hogy ajól működő szálloda rendszerén belül többször is megjelenik a „mélység”búvárvíziójának elkötelezett pszichologizmus vagy alkotáslélektan paródiája –például a szálloda „dúsan fölszerelt lélekelemző intézetének” megemlítésében(közvetlenül a „csinos kutyauszoda” és a „külön autogumi-lerakat” mellett),vagy Esti Kornél „közvetlenségéről és forró ösztönösségéről méltán híresszerelmes dalfüzérének” szóba hozatala során (amelynek címe: „Gátlások ésátvitelek”). A parodisztikus gondolatféleség itt már tényleg nem lehet más,mint puszta ornamens: a gondolat (hiányának) tetszetős látszata.

           „Ez az igazság. Értsd meg: ez azigazság” – szól Esti Kornél a negyedik novella cipőbolt-kirakatának véresellenreklámján, vagyis a „lábrontó cipő” viselőjének lábamputálását „szemléltetőképen” megrökönyödött – „Ez tréfa?” – barátjához, majd frappáns kis elméletetkanyarít hozzá:

– Közöttetek és közöttükmindössze az a különbség, hogy tinálatok az emberek állításából mindig el kellvenni valamit, nagyon sokat, itt pedig mindig hozzá kell adni valamit, egykeveset. (…) A kettő voltakép egyremegy. Nézetem szerint azonban az utóbbimódszer a becsületesebb, az őszintébb, a szerényebb.

Az emberitulajdonságok eszményi középértékét meghatározó Arisztotelész egy helyütthatározottan különbséget tesz az igazmondás vonatkozásában megnyilvánuló kétszélsőség, tudniillik a „gúnyosan szerénykedés” (eiróneia) és a„nagyzolás” között, és – immár Esti Kornél szavaival – „becsületesebbnek”,„őszintébbnek” és „szerényebbnek” látja a Szókratésszel fémjelezhető előbbiváltozatot, mint az utóbbit, amelyet viszont puszta jellemhibaként tárgyal. A„gúnyosan szerénykedés” kiterjedt téralakzataként ábrázolt „becsületes város”tulajdonképpen az elbeszélő saját városán, azaz a mi valóságos világunkon ironizál.A „fölszíni” szembeállítás ironikus játékának „mélyén” viszont ott rejlik azellentételező tükörjátékot egyszerre működtető és megkérdőjelező,miáltal etikusan semleges esztétikai belátás: „A kettő voltakép egyremegy.” Ésha ezt elfogadjuk, akkor tényleg önfeledten adhatjuk át magunkat a pusztalátványnak – például a cipőbolt-kirakatba helyezett „színes, szemléltető kép”látványának, amely azt mutatja, „amint az ordító áldozat lábát két sebész óriásacél-fűrésszel nyiszálja le tőből s vére piros pántlikákban csorog lefelé”. A„piros pántlikák” ugyanolyan látványelemekké válnak a névtelen elbeszélővelegyütt lenyűgözött olvasó számára, mint a Pacsirta címűKosztolányi-regény idős Vajkay-házaspárja előtt a sárszegi orvosiműszerkereskedés kirakatában kiállított bonctani bábu „lékelt koponyája”,„véres szíve”, „késelt hasa”, „csavargó belei”, „barna mája” és „zöldepezacskója”. És noha a nyugalmazott levéltáros és felesége eddig „sohasemmerték ezt megnézni”, „most [hogy szeretett lányuk, Pacsirta elutazott]megnézték”: „Borzasztó volt, de érdekes volt.” Borzasztóan érdekes volt, mikénta „többi kirakat” is, a sárszegi Széchenyi utca „minden kirakata”. Vagy mikéntaz Esti-kötet Negyedik fejezetének „becsületes városa” mintafféle tetszetősen berendezett szövegkirakat.

           Nem bizonyul kevésbé közlékenynekEsti a Hatodik fejezetben sem, amikor az ölébe hullott örökség kapcsán a„pogány és kiszámíthatatlan módon” működő „természetről” elmélkedik, és későbbis csak „szomorú lemondással” szemléli embertársait, megérezvén „az életcéltalanságát s minden dolog viszonylagos voltát”. De már az első novellából istudhatjuk, hogy Esti szerint „minden viszonylagos s egy varangyosbékának épúgylehet lelke, mint egy vezérigazgatónak”. És ha „minden viszonylagos”, ha tehátminden csakis a saját belső és külső viszonylatai, vonatkozásai alapjánészlelhető, értelmezhető és értékelhető, akkor mindennek megvan a maga helye,mindennek van helye – ha már egyszer van, ha már egyszer létezik. Mindenlétezőnek – a Kosztolányi-féle Halotti beszéd (most nem csupán az emberilétezőkre vonatkoztatott) fordulatával: minden „egyedüli példánynak” – alanyijoga van a figyelemre, például a leírás figyelmére (kíváncsiságára, részvétére,szeretetére…), legyen akár „vezérigazgató”, akár „varangy”, vagy akár„zöldbékára” emlékeztető, csúnya és beteg lány a Fiuméba tartó vonaton. Vagyahogyan a Pesti Hírlap 1929. június 16-i számában olvasható EstiKornél gondolataiban áll, amely a Kosztolányitól megszokott tüköralakzatbanfoglalja össze az esztétikai szemléletváltás etikai következményeit: „Előttemminden élőlény egyforma. Nekem a hiéna is van annyira részvétre érdemes, mintpéldául a buja, piszkos, ostoba galamb.” És hasonlóképpen, a különbözőviszonylatokban létező különböző dolgok iránti tartós figyelem (kíváncsiság,részvét, szeretet…) egyik kitüntetett közegében, a szépirodalom hallatlanulgazdag és sokszorosan tagolt övezetében is létezik mindenféle – saját belső éskülső viszonylatokkal rendelkező – szövegtípus: magasztos témájú és alantastárgyú, nagyobb ívű és kisebb fesztávú, dermesztően „mély” és bájosan „sekély”…

A nagyon nem hierarchikus, azaz provokatívan hiperdemokratikus szerkezetű Esti-kötetéppenséggel erre taníthat meg minket: hogy nincs lényegi (úgymondontológiai) különbség az egyébként nagyon különböző szövegfajták között, anagyon különböző Esti-novellák között. Lévén minden egyes jól megírt novellateljességgel megfelel a maga belső mértékegységének. Létezésében, azzal tehát,hogy létezik, már teljes és tökéletes; „egyedüli példány”.

(„… legalábbszínesen, kellemesen…”)

A három novellatényleg beváltani látszik az Első fejezet műfaji szerződésében foglaltígéretet, miszerint Esti „költőhöz illő” módon, vagyis a „töredék” alakzatábankívánja vegyíteni az „útirajz”, az „életrajz” és a „regény” klasszikus formáit,pontosabban azok jócskán átértelmezett változatait. A negyedik és atizenegyedik novellákban egyfelől tényleg olyan meseszerű „útirajzokat”olvashatunk, amelyekben Esti mintha nem arról beszélne, hogy valójában hol,milyen valóságos tájakon utazgatott, hanem arról, hogy „hol szeretett volnautazni”; míg másfelől a hatodik novella főtörténete leginkább olyan „regényeséletrajznak” tűnik, amelynek már a meseszerű felütése is a főhős „álmának”öntörvényű világát idézi: „Volt nekem valaha rengeteg pénzem is. Hajdanában,(…) hajdanában, danában.” És ebben a mesében bizony még az is előfordulhat,hogy Estinek nincsenek testvérei – szemben az életrajzi jellegű második,harmadik és ötödik novellák teljességgel eltérő közléseivel. Ámde míg ott ajóval megbízhatóbb első elbeszélő tudósít minket Esti családi körülményeiről,mégpedig a tárgyszerűség egyes szám harmadik személyében, addig itt az egyesszám első személyben megnyilatkozó barát által szóhoz juttatott Esti mesél –lényegében arról és úgy, amiről és ahogyan csak kedve tartja. És aki jóízűenmesél, az bizony nagyon gyakran a meséje tárgyához és iramához szabja avalóságot, a valóság tényeit és körülményeit is. (Mint ahogyan Esti egyenesen a„családjára”, a „gyermekére”, sőt „gyermekeire” hivatkozik az adományértfolyamodó „sorsüldözött özvegy” előtt a Tizenharmadik fejezethetilapbeli változataiban. Az Új Idők 1931. június 28-i számábanolvasható Panaszkönyvben meg azt olvashatjuk, hogy Esti éppenséggel agyerekeire hivatkozó feleségének panaszkodik a mákos rétes teljeséggelfelesleges voltáról, a diós rétes tagadhatatlan magasabbrendűségéthangsúlyozandó – mely vicces szembeállítás a későbbiek során természetesenteljes körű világmagyarázattá kerekedik.) Nincs mese, a műfaji kívánalmak éslehetőségek könyörtelenül megszabják, sőt felülírják az életrajzi adottságokat.Ha tehát a „regényes életrajz” Hatodik fejezete úgy kívánja, akkorEstinek még testvérei sincsenek. Ámde annál inkább vannak költői elképzeléseiés eszközei a „színes, kellemes”, azaz „fölszínesen” hazug mesemondás terén.

           Ezek az Esti-szövegek látszólagtényleg nem akarnak semmi egyebet, mint minél „színesebben” szórakoztatni. A Tizenegyedikfejezet a halmozás és fokozás, a halmozásos fokozás (vagy fokozásoshalmozás) alakzatára épül, más szóval a hatványozottan összetett retorikaialakzatot túlozza el – novellaterjedelművé. Nem is beszélve arról, hogy azelőször 1930 augusztusában megjelent írás mintha az 1929 októberében napvilágotlátott Esti Kornél naplója című újságcikk egyik bekezdését („Ebben anagyon előkelő szállodában…”) bontaná ki, azaz túlozná el kisepikai formában.Bátran olvashatjuk hát a novellaméretű túlzásalakzat nyitóbekezdését, a„szállodák költészetét” megszólaltató szövegtrillát – pars pro toto – azírásmű egészére jellemző költői tódításként. Hiszen valójában a bekezdésnyifelsorolás-alakzat, a történetmondást elindító fokozásos ismétlés – „Vannak (…)szállodák…” – ismétlődik meg valamivel nagyobb léptékben a tulajdonképpenitörténetmondás során, a képtelenségükben hatásvadász részletek halmozásában,mely léptékváltás ráadásul még tovább fokozódik a kötet egészén, vagyis a„költőhöz illő” alkalmi „töredékekből” összeállított szövegcsoporton belül.Éppen ezért nem lehet mindegy, hogy a novella – és akár a teljes kötet –alapsejtjének tekinthető, mivel a túlzás átfogó alakzatára épülő „szállodai”tárgyú „költészet” részletei arányosak maradnak vagy sem. Vagyishogy arányosantúloznak vagy sem. És itt megintcsak a harmadik novella úgymondudvariasságfilozófiájának megfelelő írásgyakorlat, az olvasó iránti udvariasságés tapintat játszhat szerepet, hogy tudniillik mennyire él vissza Esti ahallgatósága türelmével, illetve a szerző az olvasó figyelmével. Alkalmazza-eidőnként a stiláris öncenzúra fékjét vagy sem. Tud-e, akar-e megálljtparancsolni a hiperhabzékony halmozásalakzatnak vagy sem. Megzabolázza-e aszövegét átfogó retorikai alakzat egyes részleteit vagy sem. Innen nézvésttűnik fontosnak, hogy Kosztolányi a kötetbe szerkesztés során olykor megkurtítottvagy egyenesen elhagyott bizonyos szövegegységeket bizonyos novellákból,például jelzőket a már eleve tetemes számú jelzők mellől. Olykor viszontéppenhogy hozzájuk toldott újakat – mint az alábbi részletben:

Vannak rideg, ünnepélyes szállodák, fecsegő szállodák,korhely szállodák, hetyke szállodák, rikító, sehonnai szállodák… (1930)

Vannak rideg, ünnepélyes, néma szállodák, fecsegő szállodák, korhelyszállodák, hetyke szállodák, tüntető, rikító, sehonnai szállodák… (1933)

(kiemelések: BS)

Ez esetben az1933-as kötet szerzőjét mintegy magával ragadta az 1930-as novellaelbeszélőjének „költészete”–  és rátettmég két lapáttal, azazhogy megtoldotta egy-egy jelzővel („néma”, „tüntető”) amár eleve jelzőkben dúskáló halmozásalakzatokat. Persze, lehet, hogy jót teszaz emelkedettebb „ünnepélyes” szónak a szerényebb „néma” jelző szomszédsága. Éshogy a „tüntető” jelző is valamiképpen előkészíti (s egyúttal talánvisszafogja) a „rikító” kifejezés harsányságát. És ha már nem csupán egy jelzőtársul a „szállodák” szóhoz, akkor legyen inkább három, mint kettő; mert hiszena három is csak eggyel több, mint a kettő…

Meg egyébként is, hogyan fogalmazott Esti a saját stílusáról a bevezetőnovella szerződéskötése során? „Javíthatatlan romantikus maradtam. Sok jelző,sok hasonlat. Ezt nem engedem elsikkasztani.” Számszakilag mondva: Esti tízhasonlatból legalább öthöz, száz jelzőből pedig ötvenhez ragaszkodik – melyvégösszeghez a kötetét összeállító Kosztolányi utóbb még hozzá is tesznéhányat; igaz, olykor meg elvesz belőle. Az Esti Kornél című kötetszerzője van, hogy hozzátesz bizonyos részleteket a novellák eredetiváltozatához, de van úgy is, hogy elhagy. Elhagyja például a tizenharmadiknovellában a nagy tábla csokoládét a cukrászdából kilépő, majd azon nyomban aszerencsétlen özvegybe ütköző Esti kezéből – csak hogy ne legyen túlerős az eleve erős ellentét. De ugyanakkor a tizenegyedik novellában meghozzáteszi Esti poggyászához a kéziratot rejtő krokodilbőr-táskát, pontosabbanhangsúlyozza annak létét – mert mégiscsak egy szépíróról van szó, akiéppenséggel a különleges krokodilbőr-táskában őrzött „szerelmi dalfüzérén” (Gátlásokés átvitelek) dolgozik. Mint ahogyan a Hatodik fejezetben, sőt márannak Pesti Hírlap Vasárnapja-beli változatában is kiegészülnekméltóságteljes fekete hattyúkkal a szabadkai Naplóban megjelent novellafehér hattyúi, amelyek már eleve dús méltósággal úszkálnak a gazdagnémetországi nagynéni kastélyának tavában…

Kiszámíthatatlan, ámde talán indokolható, azaz értelmezhető, hogy mikortold és mikor nyes az 1933-as kötet szerzője, aki tehát valamiféle (elsősorbanalkati) rokonságban áll a kötet „javíthatatlanul romantikus”, azaz jelzőkben éshasonlatokban tobzódó főhősével (de nem azonos vele). Bármennyire is a „kevésdísz, kevés szó” stílusának elkötelezett „klasszikusok” volnának az Estitörténeteiről tudósító névtelen elbeszélő „példaképei”. Minek értelmében a„szállodák költészete”, ha már egyszer beindult, könnyen válhatfékezhetetlenné, legalábbis a túlzásalakzatok retorikai tengelyén. (Mintahogyan esetenként az Esti-kötetet összeállító Kosztolányi sem megnyestea jelzőket, hanem tovább dúsította.) Nagyon úgy fest, hogy csak egyvalamitlehet tenni a lényegében kezelhetetlen, mivel fékezhetetlen természetűhalmozásos túlzásalakzattal: technikai értelemben lezárni. Ahogyan olvashatjukis a bekezdésnyi alakzat legvégén: „Szóval igen sokféle szálloda van.”(kiemelés: BS) A sarkosságában elegáns bekezdészárlatra rímel egyébként ateljes novella gyors berekesztése is: a történet legvégén Esti ugyanolyanötletszerű hirtelenséggel, ráadásul a szállodai szolgáltatások kiegyenlítésenélkül pattan fel egy történetesen éppen hazájába tartó repülőgépre, mintamilyen villámgyorsan toloncolják haza légi úton a névtelen elbeszélőt a Negyedikfejezet zárlatában. (De éppígy gyorsulnak fel az események a Tizenkettedikfejezet utolsó bekezdésében is, ahol az alvó elnök sírjánál elszundikálóEsti, miután felrázzák álmából, „gyorsan gépkocsiba vágja magát”, majd „eszeveszettennyargal” az állomásra, végül „beugrik a már robogó D.-vonatba”, amely„szikrazáporban, füttyentgetve, százkilométeres sebességgel vágtat Berlinfelé”.) A futurista jellegű ritmusváltásból következő novellazárlat technikaimegoldását (a modern kori deus ex machinát) mindkét esetben egy-egybanálisan vicces összegzés koronázza a hazugságról, illetve a tapintatról.

           A dologi „sokféleségből” fakadónyelvi bőség mintegy kárpótolhatja a műfaji, életrajzi vagy lélektanielvárásaiban alaposan csalódott olvasót – már ha egyáltalán ilyesféleelvárásokkal közelített volna az Esti Kornél című kötethez. Már haelfeledkezett volna a nyitónovella használati útmutatójáról: a bármiféleegységelvű „csirizelés” elkerülésére vonatkozó javallatról. Már ha nemérzékelné az életrajzi narratívának tűnő szövegsorozatot megtörő negyedik éshatodik (továbbá tizenegyedik) novellák poétikai ajánlatát a nem-hierarchikusszemléletű, azaz megengedő és nyitott irodalomértés fontosságáról – minekjegyében bátran alkalmazhatná a „szállodák költészetéből” szemelvényező Estizárófordulatát is: Szóval igen sokféle szöveg van. Sokféle Esti-szövegetlehet írni és – következésképpen – olvasni. Az 1933-as kötetben példáulpontosan tizennyolcfélét, amelyeket azért valahogyan tovább is lehet csoportosítani,mely csoportok egyes tagjai között tehát lehetnek bizonyos hasonlóságok, hamásban nem, hát legalább annyiban, hogy, mondjuk, a Negyedik, a Hatodikés a Kilencedik fejezetek esetében a puszta ötlet válik a szöveglétrejövésének és működésének elvévé.

*A három Esti-novelláról szóló esszé részét képezi az 1933-as Kosztolányi-kötetrőlkészülő elemzésfüzérem egyik fejezetének. A megírás során mindvégigtámaszkodtam az Esti Kornél kritikai kiadására, továbbá annak jegyzeteire és kísérő szövegeire: Kosztolányi Dezsőösszes művei. Esti Kornél (szerk. Tóth-Czifra Júlia, Veres András),Pozsony, 2011.