Már elment a Mesijás?

Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani, mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. A földhányáson megyünk. Mi úgy hívjuk, gorond. Az Ogmand goronda. Erre járunk, amikor az erdőre megyünk fáért. Néha a Szomoga laposa felé térünk ki, hogy a Kabolóúton menjünk. Az nem olyan sáros. Máskor a Gróferdején keresztül, a Pallóúton. Anyám feje kendővel van bekötve. Mi keszkenőnek mondjuk. Az asszonyok feje mindig be van kötve. A vénasszonyok az álluk alatt kötik meg. Nekik feketét kell viselni. Az anyám kendője színes. Nyaranta könnyű háromsarkos kendőt hord. Fehér alapon kék pöttyös kendőt. A kölcsei vásárban kapta apámtól a múlt évben. Mi úgy mondjuk, hogy kőücsei vásár. Neki hátul, a kontya alatt van megcsomózva. Szép gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesztenye vöröses. Ősszel szoktuk gyűjteni a nővéremmel. A faluban egyetlen gesztenyefa van. A Barkóczy-majorban maradt meg. A többit kivágták a háború után.
„Mert mi vagyunk az urak. Mámma már a nép az úr. A kizsákmányoltak. Most mi zsákmányoljuk ki a kulákokat. Ha nem tetszik, untetszik…”, mondják az egykori zsellérek.
„Könnyű nekik, mert egy vasszeget se vittek be a közösbe”, mondja nagyapám, aki legjobban a lovait sajnálta. A lovakat helyette kínozták a téeszben. Kihajtották belőlük a lelket. „Megszakadtak. Megdöglöttek idő előtt. Oszt mi haszna volt?”, szokta mondani. Az új urak türelmetlenek voltak és erőszakosak. Mindenkit elvtársaknak hívták, és úgy köszöntek egymásnak, hogy „Előre!” És folyvást a haladásról beszéltek:
„Haladni kell a korral, elvtársak. Azt termelünk, amit akarunk. Ha rizskása kell, akkor rizskása. Az lesz, amit a párt akar. A természetet le kell győzni, elvtársak”, ismételgették a jelszavakat a brigádvezetők a korareggeli eligazításokon a didergő embereknek.
„Elvtársad neked a radai rosseb”, morogja nagyapám, de úgy, hogy ne hallják.
„Na-na, vigyázzon a szájra”, morognak az új urak, de ők sem akarnak bajt.
A díszfákat kivágták, a majorsági épületeket elbontották. A csodaszép gesztenyefasor helyén Pártház épült. Az egykori uradalomról mindenki hallgat. Mindenről, ami régen történt, mélyen hallgatnak. A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hallgatunk, az nincs. A múltat el kell törölni… Végképp.
De mi el szoktunk szökni ősszel a gesztenyefához, a Kepec-gyepjén túlra. A kertek alatt lopakodunk. A hatalmas fa ötujjú levelei nyár végén száradtan hullanak. Mintha hatalmas kezek hevernének az avarban. Tavasszal virága fehér gyertya. Zöld kopáncsa sündisznó. Gyufaszálból csinálunk neki lábat. Anyámtól elkérjük az elégett gyufaszálakat. Csak ő gyújthatja meg. Mert a gyufa pulyának nem való.
„Kés, villa, olló, pulya kezébe nem való”, kántálja anyám.

Anyámnak napközben kontyban van a haja. Ha este leereszti, akkor éjszaka lesz. Én szoktam fésülni, nem a nővérem. Szeretem fésülni. A szarufésű széles rései között siklanak a szálak. Fényes, mint az éjszaka. Csillagos az ég, és jó szaga van. Fűszaga, kenyérszaga, tejszaga. A szarufésűtől undorodom. Leölt állatokra emlékeztet. Mindig fekete kosz van a résekbe ragadva. A zsíros korpa és a por rakódik le, az tapad így össze. Az asszonyok kontyba tekerik a hajukat a kendő alatt. Szarucsattal fogják össze. Nappal az anyám haja is el van rejtve. A nővéremé még nem. Szombatonként olajsamponnal mossunk a hajunkat. A konyha földjére tesszük a mosótekenőt. A platton forralunk vizet, aztán egymás után fürdünk. Mindannyian olajsamponnal mossuk a hajunkat. Ettől egyforma a szagunk. Amikor belépek az ajtón, mindig érzem. Másoknál másféle szag van. De most, ahogy megyünk fáért, még sötét kendő van anyámon, vastag gyapjúkendő. Talán szürke, de nem látom. És most ő is az álla alatt kötötte meg, mint az öregek, hogy melegítse a fülét. Mindig hideg van. Mindig fázom, és fogom anyám kezét. Ha valamit cipel, akkor zsebre dugom a kezem. Mindig cipel valamit.
Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Nagyon fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A kerítések dróthálójának lyukaiban a pókhálókon kirajzolódik a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnik. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok végig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve ugatni. Csak néhány kutya ugat mindig, és a kerítés túloldalán kísérnek bennünket, míg el nem hagyjuk a portájukat. Ezek az ideges kutyák. Mi úgy mondjuk, csihés. Vicsorognak, hófehér, erős fogaikat mutatják, toporognak, remegnek a dühtől.
„Ne isztikéld üket”, mondja anyám.
„Nem isztikélem”, válaszolom és behúzom a nyakam. A szemem sarkából anyám kezét figyelem. A bal oldalán állok. Bal kézből nem szokott ütni. Fellélegzek.
„Ne hazudjá”, mondja.
„Csak a pókhálókat ütögetem”, mondom. Anyám nem szól semmit, maga felé ránt durván. És megszaporázza a lépéseit.

A föld még szürkésfehér a fagytól. Megyünk a kerekektől összevágott sáros úton. Most a fagy miatt nem ragad. Mindenütt nagy sárdarabok vannak, mi görnek mondjuk. Mindegyikbe belerúgok. Porzanak és szétomlanak. Vagy odébb gördülnek. Néha fáj a lábujjam, de ez is jó, mert legalább nem zsibbad. Amíg fáj, addig jó. Nem látom a cipőm. Nem emlékszem rá, hogy milyen a cipőm. Nem látom a nadrágom, se a kabátom, se a sálam, se a sapkám. Azt tudom, hogy a lábamon kapca van, mert a kapcarongy folyton elcsúszik. És ha elcsúszik, akkor még jobban fázik. Mindig fázik, mert nem vagyok ügyes, hogy a kapcát szorosan tekerjem rá, a végét pedig visszadugjam a lábszárnál hátul a megelőző réteg alá. Akkor nem csúszna szét, és nem fázna. Anyám nem ér rá, hogy ő tekerje a lábamra a kapcát. Így megyünk a fagyott járdán, a deres gaz közt, de már nincs hó. Még minden fagyott. A kiskertek csapzottak, mintha feldúlták volna őket. A bal kezem fázik, a jobbot fogja anyám. Nagy keze van, kemény és repedezett. A körmei koszosak, mint mindenkié. Az én kezem körmei is koszosak. Ha unatkozom, kipiszkálom a körmök alól a fekete koszt. A fejés, a mosás, a kormolás, a kihamuzás miatt kireped a bőr, és beszakad a köröm. Anyámnak puha és párnás a kézfeje.
„Fázik a lábam”, mondom.
„A te bajod”, dünnyögi, de igazából azonban nem figyel rám.
„De fázik a lábam, ésnyám”, mondom, „nagyon fázik. Vegyen fel, ha Istent ismer.”
„Gyere a lábodon, nem bírlak máe”, mondja, de érzem, hogy másutt jár az esze. Ez bánt. És bosszant. Mérges vagyok és haragszom rá, mert nem akar velem foglalkozni. Azt akarom, hogy csak velem foglalkozzon. Belerúgok a betonba. Lehorzsolom a cipőm orráról a barna festéket. Nem veszi észre, vagy nincs ereje megpofozni. Latolgatom. Máskor azt szokta mondani, „hogy dögölnél meg te is, hogy a brant egyen meg”.
„Majd kapsz otthon”, sziszegi a fülembe. Mi úgy mondjuk, otthol. Aztán otthol sírva ver a felmosóronggyal. Ez a rongy a felmosóvödörben ázik mindig, hogy kéznél legyen, ha fel kell törölni a koszt, a kiloccsanó moslékot, a macskaszart, a ganéjt, ami a cipőnkről hullik le. Folyton megbüdösödik a vize. A felmosórongy a nővérem elszakadt mackónadrágjából lett. Indigókék, belül bolyhos. Sok vizet szív magába, ezért jó nehéz. Sosem csavarja ki rendesen, úgy ver vele. Nem fáj annyira, amennyire ordítok. A nővérem is így szokta. Tőle tanultam. Anyám dühödten csapkod a ronggyal.
„Brant egyen meg”, szipogja. Mert közben sír. Tudom, ilyenkor magára gondol, meg a falura, amelyben lakunk. Sajnálom és haragszom rá.

„Nem bírom ezeket megszokni”, mondja anyám a falubeliekről. „Utálom, hogy nem fürdenek. Nem is mosdanak. A fogkrémről azt se tudják, eszik vagy isszák. A gyerekek koszosak, kutya se törődik velük. A boltban meg olyan büdös van, majd felfordulok…” Anyám folyton mos. Súrol. Egy szobában laktunk mindannyian. Két ágy van benne, a hátsó fal mellett hosszában. A két ágy között épp annyi hely van, hogy még én beférek. A két ágytámlán feltolom magam. Erős a karom. A saslengést még nem tudom. De ott szoktam lengeni, amíg anyám a nővéremmel tanul az asztalnál. Egy asztalunk van. A nővérem nem szeret tanulni. Azt mondják róla, hogy „nehéz a feje”. Néz maga elé, és csak azt várja, hogy vége legyen. Hogy felsírjon az öcsénk, vagy bekiabáljon valaki az utcáról. Hogy kifusson a tej. Mindegy, csak valahogy véget érjen ez az egész. Konokul néz maga elé, nem szól.
Makacsul hallgat. Úgy tesz, mintha a könyvet nézné. De nem azt nézi. Én már tudom a Himnusz második strófáját is, csak nem értem. Bendegúznak vére. Nem tudom, kicsoda Bendegúz. A szoba közepén most a könyv van, az asztal kihúzható lapjába két alumínium mosogatómedencét építettek. Mi úgy mondjuk, alumónium. De nem használjuk. Az asztalhoz tartozik két hokedli. Az egyik fiókos, abban tartjuk a cipőkefét, meg a fényesítőt, a rongyot és a Csillag márkájú cipőpasztát a lapos fémtégelyben. Fekete és barna színű. Van még egy konyhaszekrény, egy ruhásláda, amelynek a tetején ülni lehet, és rongypokróccal van letakarva. Meg a platt, amellyel fűtünk, nyáron azon főzünk. A ház fala vályog. Földes háznak mondjuk, mert a küszöbön belül is föld van. Döngölt föld. A döngölt földre szurkosvásznat teszünk a szoba közepén, ahol a konyhaasztal áll. Azon történik minden. Ott eszünk, és ott mos anyám. Ott dagaszt és ott kopasztja a csirkét. Ott tanulunk, és ott olvas néha anyám nekünk.
A nővérem alszik apámmal, én meg az anyámmal. Nemrég egy bölcső került még be a mi ágyunk mellé, hogy anyámnak kézre legyen éjszaka, ha sír benne az öcsém. Meg éjszakára oda tesszük az egyik hokedlit is. Anyám álmosan morog, ha sír a kicsi, fél kézzel kinyúl és álmában ringatja.
„Már megint sír, rosszat álmodott”, gondolom magamban. Én gyakran álmodok rosszat. Ilyenkor be szoktam pisilni. Reggel anyám dühöng. Néha kapok egy-egy taslit, amikor a lepedőt húzza át. A surgyészalmát csak ritkán cserélik.
„A pulyahúgy nem büdös”, mondja apám.
„Azt én tudom”, mondja anyám.
„Nincs annyi szalmánk, hogy folyton cserélgessük. Majd csak elhagyja. Pulyakoromba én is bepisiltem”, mondja még.
„De én fekszem rajta, nem te”, felesel anyám.
„Akkor küldd át hozzám”, mondja apám. Így aztán néha az apám ágyában alszom. A nővérem meg anyámmal. Ilyenkor sokáig ébren vagyok. Apám horkol és büdös. Mindig cigarettaszaga van, gépzsír- meg benzinszaga. A benzint szeretem, a gépzsírt utálom. Sokszor sör- és pálinkaszagot áraszt. Ájultan alszik, és amikor fordul, rám fekszik. Mi úgy szoktuk mondani, rám tehénkedik. Alig tudom kihúzni alóla a kezem vagy a lábam. De nem sokáig kell apámmal aludnom. A nővérem ugyanis már nagy, és vele kényelmetlenül alszik anyám. Visszahív, remélve, hogy nem pisilek újra be. Telnek az évek, de én még mindig elfelejtek felkelni és kihúzni az ágy alól a bilit. Vagy időben kitámolyogni álmosan a tornác mellé, ahol aztán könnyítek magamon a fal tövében. Másnap reggel sötét folt jelzi a földön, meg a nedves csorgás a bécsikékkel felhúzott lábazaton. Nyáron még szaga is van. A nővérem mindig kicsúfol.
„Kis pisis, kis pisis”, mondja, és szamárfület mutat. Pedig ő a pisis. Mindenki tudja, hogy a lányok húgyosok.
De anyám legjobban a falubelieket utálta. „A parasztokat”, ahogy mondani szokta.
„A nagyapádék parasztok. Csak a földet imádják. Azt sajnálják, hogy elvették tőlük. Mindig is csak a földre tudtak gondolni. Semmit se szeretnek, senkit se tisztelnek. Csak a földet. Évekig koplalnak, korpalevest esznek reggel, délben meg este is. A bika alatt is borjút keresnek. Megbasznák a kecskét két fillérért, még ha tudnák, hogy sose kapják meg, akkor is. Kuporgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Nem emberek ezek. Parasztok…”, mondta megvetően, és mondandója végén a földre köp undorral az arcán, mintha poloskára harapna. A kert végében lévő málnásban néha poloskát kapunk be a málnával. Utána soká kell köpködni. Aki még nem kapott be poloskát, az nem tudhatja, milyen.

Megyünk és hallgatunk. Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani, mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Apám mindig rosszkedvű. Ha nagyon rossz kedve van, elmegy a kocsmába. Mi korcsmának mondjuk. A kocsma is a Rámpán van. Meg a bolt. Mi bótnak mondjuk. Ha nagy leszek, majd én is a kocsmába járok. Mert oda járnak a férfiak. Csak még kicsi vagyok. Még csak a kuglipályához járunk a fiúkkal néha vasárnap délután. Az a kocsma mögött van. A szeméttároló mellett. A bábukat mi állítjuk fel és a golyóval szaladunk vissza. Van, hogy ötven fillért is keresünk. De a kocsmába tilos bemennünk. Az asszonyoknak sem szabad betenni a lábukat. Oda csak a férfiak mehetnek. Az asszonyok a fiúkat szokták küldeni.
„Mennyé má, hozd haza az apádat”, mondják. Mert a férfiak oda járnak estenként.
Vesznek egy üveg sört, és kiállnak a Rámpára. Köpködnek. Előtte feleseket isznak. Cigarettáznak. Krákognak. A kocsma pultja pléhvel van borítva. A pohármosó mellett állnak az üvegek, amelyeknek a dugójából görbe fémcső áll ki. Ebből töltik meg a kupicákat. A kocsmáros egymás mellé rakja, ahányat kérnek, és a kuttyogó üvegből tölti a pálinkát. A férfiak már ekkor mosolyognak. Ilyenkor az arcuk tiszta lesz, a kemény vonások meglágyulnak. A ráncok kevésbé feszülnek. Alig várják, hogy felkaphassák a kupicát. Összefolyik a szájukban a nyál.
„Egésség! Egésség!”, kiáltják és hirtelen hajtják le. Aztán amikor már részegek, azt kiabálják, hogy „Isten! Isten!” De ezt nem szabad mondani. Mert újabban nincs Isten. Azt mondják, hogy nincs.
„Hogy az istenfaszába nincsen?”, kérdezi nagyapám.
„Ne káromkodjon maga vénisten”, mondja ilyenkor Máli, és röhög. Az arca csupa ránc. „Ha nincs, hát nincs. Nem lehet minden.”
„Mondani könnyű”, mondja apám, „hogy nincs. De azok se hiszik, akik mondják. Mert a gyereket elviszik messze, egy másik faluba, és ott kereszteltetik meg, a rokonoknál”, dohog. Pedig Istent csak a papok találták ki.”
Anyám ezt nem hiszi. Ahogy apám se. De hallgat, nem akar vitát. Sosem akar vitát. Másra tereli a beszédet.
„Ezek is bort isznak, oszt vizet prédikálnak…”

Anyám azt mondja, hogy „nekünk ezekhez semmi közünk, ez a pártemberek dolga. Hadd mondják, majd megveri őket az Isten.” A férfiak félnek egymástól, ezért mennek estenként a kocsmába. Otthon egyedül jobban félnek. De ha együtt vannak, szemmel tudják tartani egymást. Az asszonyok maradnak otthon. Aztán csak ők a férfiaktól, akik részegen mennek haza késő éjjel. A férfiak meg csak dobálják be a feleseket a kocsmában. Az apám egyik bátyja a kocsmáros. Azután, hogy elvitték az öreg zsidót, ő nyitott kocsmát. A nagyapámék egyik tisztaszobájára ajtót vágtak az utcafront felől. Látta a zsidónál, hogy kell csinálni. Amíg el nem vitték a zsidókat, Mózsi volt a kocsmáros. A pálinka a legfontosabb. Vizezni is kell, hogy legyen rajta haszon. A nagybátyám még csak levente volt, őt nem vitték a frontra. Lassan belejött.
A férfiak feje hirtelen hátracsuklik, amikor a rövidet dobják be. Jambójuk a koszos kocsmakőre esik. Ősztől tavaszig a fűrésztelepről hoznak fűrészport, azzal van felszórva. Amíg friss, erdőillata van. Aztán mocsárszaga. A leeső indigókék jambókat a sáros lábak tapossák.
„A kurva istenit! A kutya úristenit neki”, ordítják hajadonfővel.
„Hogy az Isten húzzék a faszára, mit taposod a sapkám…”, mondják. De már nevetnek is, ha náluk erősebb lépett rá. Mert félnek. Az arcokon bárgyú vigyorgás, a gyenge világítás mellett is belátni a torkukba. A villanykörték halványsárgán izzanak. Ettől kriptahangulat van a teremben. Egyre harsányabban röhögnek. Mindenki ordítva beszél. Meg lehet süketülni. Egymástól kéregetnek cigit. Az öregek pipáznak, de apámék már csak cigiznek. Mindig idegesek, mindig sietnek. A csikket összeszedik, újat sodornak belőlük. Szégyellik, de lehajolnak minden csikkért. A legtöbben kapadohányt szívnak, ollóval vágják apróra az újságpapírt, abba sodorják. A mutató és a középsőujjuk sárga a nikotintól. Meg a bütyökujjuk is, mert végül a bütyök és a mutató közé csippentik, amíg a körmükre ég.
Kigúvadt szemmel szívják. Az igazi dohányosok a szájuk sarkában tartják mindig. Nem veszik ki, amíg el nem ég. Úgy beszélnek, hogy ott parázslik a csikk. Néha eloltják, hogy tovább tartson. Aztán ha végeztek, a markukba köpnek, és ott nyomják el a csikket. Sose dobják el. Amikor dolgoznak, rágják a csikk maradék dohányát. Sárga és kátrányos. Nagyot és sűrűt köpnek tőle. A foguk is sárga csonk. A kocsmai verekedések miatt mindnek hiányzik néhány foga. A maradék pedig a dohánytól sárga. Az idősebbeknek már alig van néhány foga. A férfiak mindig csapatokban vonulnak valahonnan valahová. Nappal dolgoznak, este isznak. Az arcuk keserű. Indigókék munkásruhát viselnek zubbonnyal. Télen pufajkát vesznek rá, meg bundás sapkát a jambó helyett. Usánkát. De minden ruha lóg rajtuk, mindig koszosak. Egész évben gumicsizmát viselnek. Télen vastag kapcával veszik fel. Apám gumicsizmáját este én segítem lehúzni. Áll a szoba közepén, a feje a villanylámpa karimájának ütődik. Imbolyog előre-hátra.
„Nem vagyok részeg”, mondja anyámnak. Pedig majd elesik. Akarja mutatni, hogy nem imbolyog, pedig imbolyog.
„Látod, hogy nem vagyok részeg? Csak egy kicsit beszélgettünk, diskuráltunk az elvtársakkal…”
„Gondolom, te fizettél”, mondja anyám.
„Meghívtam őket egyszer… kétszer én is. Na és akkor mi van? Az én pénzem. Muszáj meghívni a kartársakat…”
„Ne urizálj”, mondja anyám. „Inkább feküdj le, és ne ébreszd fel a kicsit”, mondja anyám.
„Húzd má le a csizmám, édes fiam”, mondja nekem apám. De nem mozdulok. Félek, hogy megver.
„Húzd le neki, mert menten elesik”, mondja anyám. Apám mégis előre akar hajolni, megbillen. Öklendezik, majd hányni kezd. Kitámolyog az ajtó elé. Az ajtó nyitva marad. Látom a csillagokat és apám hátát, ahogy előrehajlik. A hűvös esti szél behozza a hányásszagot. A Rámpa felől fúj, hozza a kocsma keserű dohányfüstjét és apám hányásszagát. Amikor apám visszatántorog a szobába, lerogyik az ágyára. Lehúzom a csizmáját. Végigkenődik a kezemen a hányás. A lavórhoz megyek. Lemosom. Apám közben hátrabillen. A lába még a földön. Átmenet nélkül alszik el. Horkol, alvás közben nyammog. A hányást nyalja le a szája széléről. Néha megrándul a teste. A kezével a levegőbe csap. Majd a kar erőtlenül hull vissza. A nővérem úgy tesz, mintha aludna. Befogom a fülem, hogy én is el tudjak aludni.

„Megölsz. Az apád is gyilkos volt. Hagyjá má békibe”, ordít az apám, és közben hány. Már megszoktuk. Mindig hány, amikor hazajön. Apámnak gyenge a gyomra, azt mondják.
„Ne igyá, ha nem bírod”, mondja neki másnap anyám.
„Miattad iszok”, mondja apám.
„Egy frászkarikát”, mondja anyám. „Mert szaralak vagy, azért iszol.”
„Megígérem, hogy abbahagyom”, fogadkozik apám.
„Miattam ne igyá, és ne is ígérd meg. Csak hagyd abba.” Anyám farral forog apámra, ahogy mondani szokták. Kerülik egymás tekintetét. Apám halálos betegnek érzi magát. Már leitta a hordós káposztáról a levet. De az se segített. Szenved, mint a kutya. Megfogadja, hogy soha többé nem iszik. Nem megy arra, ahol a régi brigádja van. Mindig ez a vége. Anyám szó nélkül hallgatja. Apámnak nincs munkája. Az erdőre jár taplót gyűjteni, gallyat meg makkot szedni, gombát, mikor mi van. Napközben vadkörtét rágcsál. Estig nem jön haza. Anyám szégyelli, nem megy ki az utcára.

Esténként, ha nem részeg, a boszorkányokról mesél apám. Az a legfélelmetesebb bennük, hogy át tudnak változni. Minden kutya, macska, ló és bika lehet boszorkány, főként éjjel.
„A szomszédunk szólt, hogy fehér kutya képében boszorkány jár az ólunkba. Gyerekként csak azt tudtam, hogy azt beszélték a szüleim, hogy hajnalban a boszorkány szívja ki a tejet. Mire megszólal a kakas, eltűnik. A tehén hetek óta nem adott tejet. A szomszéd kifigyelte, hogy egy kis fehér kutya oson ki a macskalyukon hajnalonta. A harmadik szomszédról, Kotvásznéról beszélték, hogy boszorkány. Kifigyeltük, mikor jön a kutya. De az úgy tudott bemenni, hogy nem vettük észre. Apámmal még sötét hajnalban, lapáttal, villával vártuk a macskalyuknál. Amikor megszólalt a kakas, apám a villát emelte, én meg a lapátot. Nem álltunk ott hiába, mert jött is a kutya. Csapkodtunk, de ügyes volt. Apám a villával megsértette a jobb hátsó lábát. Sántítva elszaladt. Eltűnt a szilvafásban, a sövény alatt kiosont. Néhány csepp vér mutatta, hogy merrefele futott. De a gazban elvesztek a nyomok. Másnap hiába vártunk, nem jött. Harmadnap se. Aztán hallottuk, hogy Kotvászné két napja fekszik. Egy nagy seb van a jobb lábán, senki sem tudja, hogy szerezhette. Olyan, mintha beleszúrtak volna. Többet aztán nem jött a fehér kutya. Reggel meg lehetett fejni a teheneket újra”, mondja.
Nem tudok elaludni sokáig. Félek a boszorkányoktól. A tudálékos emberektől, a bikává változó gonoszoktól. Rettegek a szemmelveréstől, a ráolvasástól. A cigányoktól, akik ellopják a pulyákat, hogy megegyék. Félek a kutaktól, a közelükbe se merek menni, mert béka lakik bennük, és azok lasszóval berántják a gyerekeket. Az éjszakától is félek, kimenni a házból, mert a rézfaszú bagoly leselkedik a sötétben. Kalapál a szívem. Minden zajtól megijedek. Már mindenki alszik. Fülelek. Aztán elalszom, és álmomban folytatódik tovább. Egy nagy sötét gomolygás ereszkedik rám. Amikor már majdnem összelapít, felsírok. Sötét van. Apám járkál velem a szobában.
„Ne sírj. Semmi baj”, mondja.

„Ma pászkát eszünk, mert csak azt tudok csinálni”, mondja anyám, amikor hazaérünk. Az ágakat összetörjük, a vastagabbakat a fészerben összevágom baltával. Mire visszaérek, anyám már összegyúrja a lisztet vízzel, megsózza, laposra kinyújtja. A forró plattvasra teszi, hogy kiszáradjon. Melengetjük a kezünket a tűzhely fölött. Még csípős a tavasz. Apánk tanfolyamon van. A téeszből rég kirúgták. Sokáig nem kapott munkát. Volt a talajosoknál, meg dolgozott a keverőben. Aztán nem volt, aki vállalta volna a bentlakásos tanfolyamot. Kenderesen képzik ki a szivattyúkezelőket, a Horthy-kastélyban van a szállásuk. Sose gondolta volna. Apám lesz az átemelő szivattyú kezelője. A tanfolyamot neki kell fizetni. Már egy éve nincs kereset. Anyám próbált pénzt csinálni. Kacsát hizlalt, libát tömött, eladta a csirkéket is. Mindent eladott a piacon, amit csak lehetett. A paszulyt, a hagymát, a krumpli javarészét is. Napszámba jár nappal, kézimunkákat hímez éjjel. A cigányoktól is elfogadott segítséget. Rézműves Arankáék néha hoztak gombát, a disznónak makkot, amit az erdőben leltek. Nekik se volt semmijük.
De most már jó lesz. Apánk árasztja majd el tavasszal a rizsföldeket vízzel. Amikor a talajosoknál dolgozott, a nagy földgyaluk egyengették el talajt, készítették az alacsony gátakat, a vízelvezető csatornákat. Vastag vascsöveket fektettek, és azokra hatalmas csapokat hegesztettek. A csatornákra zsilipeket betonoztak. A zsilipek vaslapját hosszú srófok mozgatták le és fel. Mindegyiket az apám fogja majd szabályozni. Kinyitja a csapokat, felemeli a zsilipeket, beindítja a hangosan pöfögő motort, amely az aggregátort és a szivattyút működteti.
„Apád komoly faladatot kapott”, mondta anyám. De látom, hogy inkább fél az egésztől. Leginkább attól, hogy apámnak egyedül kellett az egész munkát elvállalnia. Nincs senki, aki váltaná. Éjjel-nappal kinn lesz a Túrparton. Büszkének kellene lennem az apámra, de nem vagyok az. Félek ezektől a gépektől. Nem bírom a motor hangját. Undorodom a gépzsírtól, a gázolajtól, a rozsdának és a vaspornak a szagától. Apám nyugtatja anyámat, hogy jó lesz az. „Jobb, mint a semmi.” Neki kell fizetni a tanfolyam árát. Vagyis anyám árulja össze a pénzt a piacon.
„Megtérül ez majd, meglátod”, mondja apám. „A téesznek rossz éve volt. Nincs pénze. A munkaegységeket se tudta kifizetni”, sorolja tovább halkan, egyhangúan, visszafojtottan. Anyám odavágja az asztalhoz a lábost, amelyben puliszkát főz. „Oszt te még ezt el is hiszed, vagy engem nézel hülyének? Mer ha elhiszed, akkor nagy baj van az agyaddal”, mondja.
„Meglátjuk, majd meglátjuk”, mondja apám. De van valami a hangjában. Az idegesség van benne visszafojtva. A múlt évben készült el a földmunka. Idén már termelni fognak a kásatelepen. Apánk lesz a gépkezelő, és akkor majd minden rendbe jön. Igaz, hogy kinn kell laknia a bódéban éjjel-nappal. De az a népgazdaság érdeke, hogy a gépekre vigyázzon. A téesz vezetősége is nagy reményeket fűz a rizstermelési ágazat sikeréhez. A párttitkár elvtárs és a tanácselnök elvtárs, őt apám csak Gusztinak hívja, már gratulált a kultúrházban a téeszelnöknek. Forradalmi változásnak nevezte, amikor március 15-én mindenkit összehívtak a forradalmat ünnepelni.

Megkérdezem anyámtól, hogy mi a forradalom. Vizes ronggyal törli le az asztalt. Azt mondja: „Nekünk ahhoz semmi közünk.” Aztán többet nem mond. Hallgat konokul. A kultúrházban a forradalomról és a rizstermesztési ágazatról beszélt a téeszelnök elvtárs, hogy ezek nagyon kellenek a falunak. Aztán elénekeltük az Internacionálét. Az Internacionálét szeretem, a Himnuszt unom. Unom énekelni, mert olyan, mint a temetésen. A tanácselnök elvtárs Guszti Petőfiről beszélt, aki a rokonunk, azt mondta. A rizsről tudok. Mi kásának mondjuk. De azt nem tudom, hogy a forradalomhoz nekünk mi közünk van. Anyám se mondta meg. Mindig rosszkedvű, ritkán beszél. Csendben szokott sírni vagy hangosan kiabálni. Minden átmenet nélkül. Ordibál, aztán nagy csend lesz újra. Néha valamelyikünket meg is veri. Apám már egy éve nincs itthon. Miután a téeszből kirúgták, a keverősöknél dolgozott. Hajnal négykor kelt, hogy biciklivel átérjen Kömörőbe. Késő este ért vissza, amikor már aludtunk.
„Honnét rokonunk nekünk Petőfi”, kérdeztem. Nem hagy nyugodni. Nekünk sok rokonunk van, de nem beszélünk velük.
„Mert Ádám a vízre szart, Éva meg felitta”, mondta anyám idegesen, ahogy mindig szokta, amikor arról faggatom, hogy a faluban ez vagy az honnan rokona apámnak. A falu egyik fele Garda, a másik meg az apám rokona. De anyám nem szereti apám rokonságát. Azok se szeretnek bennünket.

Amikor húsvét közeledik, anyám egész nap takarít. Nem beszél. Csak este ül le, amikor az öcsénk már alszik. Az asztalra két gyertyát tesz, állva gyújtja meg. Behunyja a szemét, maga felé hajtja a gyertya melegét. A szemét eltakarja.
„Áldott legyen az Úr, aki meghagyta érnünk ezt a napot, ha nem is vagyunk együtt”, mondja, és tudom, hogy apára gondol, aki hol a talajosoknál van, hol a keverősöknél, hol meg a kocsmában. Most épp Kenderesen van, és már biztos a kocsmában, mert holnap szombat, és akkor később kelnek. Anyám a kezeivel befogja a szemét, de a szipogásából tudjuk, hogy sír. „Mesélek nektek”, mondja és előveszi a zacskót, amelyben fémpénzek vannak. Elkopott pengők, hátoldalukon koronával, amelyen ferdén áll a kereszt. Szeretek ezekkel játszani, régen a nővéremmel rakosgattuk. Mostanában egyedül. Amíg anyám mesél, a lámpa sercegve ég, mert nagyon takarékoskodnunk kell az árammal. Én az asztal kislibazöld lapján rakosgatom, osztályozom a pengőket, a lyukas kétfilléreseket, amelyekért már nem lehet semmit se venni, de az antivilágban anyám kincsei voltak. Vigyázni kell rájuk. Ha idegen jön, gyorsan eldugjuk a fiókba.

Mesijás megáll, és rám mosolyog. Nem mond semmit. Csak áll, hunyorít a nap miatt, élvezi a kora tavaszi napsütést, amely melegíti az arcát. Élvezi a meleget. Áll és mosolyog. A Rámpáról jön, mint rendesen.
„Mit bámulsz, Mesijás?”, kérdezi tőle a nővérem.
„Temmit te”, válaszol Mesijás, mert tota.
„Akkor meg ne állj itt”, mondja neki a nővérem.
„Tak nétem a kittiut”, válaszolja. Arca sötét bőre ráfeszül a csontokra. Cserzett, és ráncok futnak szét rajta. A szél szárította ki, vagy a koplalás. Cserzett a bőre, szinte repedezett, mint tavasszal a föld. Nincs egyetlen foga se.
„Hát ne nézzed”, förmed rá a nővérem. Megfogja a kezem és elvonszol a kerítéstől. Csöpi nem ugat, mert Mesijást egy kutya se ugatja meg a faluban. Egyedül őt nem ugatják meg a mindig éhes és dühös, láncon elvadult kutyák. A gazdák ezért is inkább a kertek alatt közlekednek. A telkeket elválasztó két barázda között a szántatlan hagyott gyep közepén ösvény vezet a földek felé. A sövénnyel körülvett udvarok végében gyalogút keresztezi a telkek lenyúló szántóját. Aki nem akar a haragosával találkozni, vagy csak egyszerűen siet, inkább a kertek alatt megy. De a cigányoknak tilos a kertek alatt járni. Mesijás csontsovány. A nyakát ferdén, a fejét felszegve tartja. Mindig mosolyog, de keserűség látszik az arcán. A szeme kifejezéstelen. Mindenkivel egyformán beszél, tartózkodón és tisztelettel. Nem lehet megsérteni. Sosem lesz mérges. Az egész teste merev. A merev törzs, a dacosan felszegett fej, a lelógó cérnavékony karok miatt úgy tűnik, mintha Mesijás alakja siklana a levegőben. Mintha lába nem is érintené a földet.
„Tebuttok”, mondja Mesijás. „Anátot hod van?”, kérdezi. Mindig ugyanazt kérdezi. Mindenkitől valamilyen közeli hozzátartozójának az egészsége után érdeklődik…
„Jól van”, mondja a nővérem elutasítóan.
„Ét apátot?”, mosolyog Mesijás.
„Ő is.”
„Ét natapátot?”, folytatja tovább.
„Ne kérdezz végig mindenkit. Jól vannak”, ordítja a nővérem.
„Atto jó”, mondja Mesijás továbbra is szelíden. Mosolyog. Belátunk a fogatlan szájába. Sötét van benne. Sűrű sötét. A bőre is sötét. Elállnak a fülei. A kalapja csálén a fejébe csapva.
„Itten ádon”, mondja és arcát a nap felé fordítva, behunyt szemmel indul vissza, lefelé a cigánytelepre.