„…a hó nem hullik, hanem magába szippant”

Jean-Michel Maulpoix: Nem Léptek a hóban.Ford. Kovács Veronika. Ráció Kiadó, Budapest, 2010

Jean-MichelMaulpoix L’écrivain imaginaire (A képzeletbeli író) című könyvének vanegy igen megkapó állítása: az írót, avagy a költőt mindig csupán a múltrészeként tudjuk elgondolni, mint aki már átesett saját halálán. A könyv egyjátékos és poétikus életrajz, amely bármely tetszőleges íróról szólhatna, hiszenaz emberélet a maga egyediségében megfoghatatlan, és a képzelet számára márcsak a szimulákruma hozzáférhető a hátrahagyott szövegeknek köszönhetően:amikor a szerző éppen nem ír, nem is létezik („Cessant d’écrire, je n’existeplus…”). Ezért a könyvek jelentik a realitást a szerző folyamatosan köddé válóalakjához képest. Az írás így válik a halandóság ellen folytatott, soha meg nemszűnő küzdelemmé, amely azonban mindig elvéti célját. Ha olvasunk, az íróvaltalálkozhatunk, de az emberrel nem.

AMagyarországon kevéssé ismert Jean-Michel Maulpoix költészete ezt a nagypoétikai hagyományokkal bíró metafizikai kétségbeesést és melankóliátfogalmazza újra. A szerző maga is a 19. századi és a kortárs francia költészettudós, mély ismerője, egyetemi tanár; 2008-ban jelent meg tőle magyarul a Kékversek(Une histoire de bleu) az Eötvös József Collegium franciaszakosdiákjainak és tanáruknak, Sepsi Enikőnek a fordításában a Typotexnél, 2010 ótapedig a Ráció Kiadó jóvoltából a Nem Léptek a hóban (Pas sur la neige)című kötete is olvasható magyarul egy szintén az Eötvös Collegium kereteibőlkinövő munkának, Kovács Veronika fordításának köszönhetően. Maulpoix magyarnyelvű megjelenése fontos esemény: nemcsak azért, mert a szerző neve ismerősencseng a franciaországi irodalomkedvelők számára, és ezért a lemaradástól valófélelmünkben „illik” kis hazánkban is tudni róla, hanem azért is, mert Maulpoixés Kovács Veronika szövege valóban új hangot üt meg a legfrissebb magyarköltészethez képest. Emez mintha a szűkszavúságot, a nyelvi eszközökkel valótakarékos bánást, s olykor a rontott nyelv poétikus lehetőségeit értékelné fel;ezzel szemben Maulpoix költészete a költői anyag sokkal retorikusabb, sokkalbőbeszédűbb, az emelkedettségben és a változatosságban gyönyörködő kiaknázásátrészesíti előnyben. Különösen a Nem Léptek a hóban című kötetet kézbevéve tűnnek szembe a tömör, prózaverssel sűrűn és ráérősen teleírt lapok.

Maulpoixversesköteteinek központi témája tulajdonképpen nagyon egyszerű: az elmúlásdimenziójába helyezett ember. A véges és a végtelen, az egyedi és azuniverzális közötti platonikus kontrasztot mindig valamilyen tájélmény teremtimeg a lírai én számára. Ez a Kékversek esetében a tenger kékje volt,most pedig a behavazott horizont tágassága. Nem más, mint a romantikus tájképekés a romantikus meditáció paradigmája munkál a szövegekben, a fenségesesztétikai élménye, amely során a természet erejével és méreteivel szembesülőemberben tudatosul egyfelől saját sebezhetősége, másfelől pedig életénekegyediségében rejlő értéke. Így tehát a tizenkilencedik századi hagyományfolytonossága jól érzékelhető a kötetben, amely első olvasásra sok helyüttelmerülni látszik a gyönyörködtetés céljára teremtett költői képek felszabadultélvezetében, nemritkán pedig a hangulati líra és az impressziók nyelvétbeszéli. Ugyanakkor az értő olvasat számára világossá válik, hogy Maulpoixköltészetét a poétikus nyelv kapacitásával szembeni kritikus magatartás isjellemzi, amely nem csupán abban nyilvánul meg, hogy kísérletező kedvvel írtkötetében nagy következetességgel gondolja végig, hogy mennyi lehet egymetafora – jelen esetben a hó motívumának – teherbírása, hanem abban is, hogy abehavazott tájat szemlélő, vagy az abban mozgó, a benne élő szubjektumot azírásnak mint meditatív és poétikus tevékenységnek a reflektált bemutatásánkeresztül viszi színre.

Ezazt jelenti, hogy – akárcsak az elképzelt író sajátos ontológiájának esetében –az emberélet végességre ítéltsége itt is a megváltó írás esélyeinekszámbavételével kapcsolódik össze. A hómező éppen ezért az írásra váró fehérlap metaforája a kötetben; úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hóhullás és abehavazott táj kettőse teszi lehetővé azt, hogy az ember jeleket, nyomokathagyjon maga után, de azt is, hogy az emberi lét nyomai előbb-utóbb el ismosódjanak: „Valaki járna a hóban, sárgásszürke téli ég alatt. Lassú, kissénehézkes, hol közeledő, hol távolodó léptekkel. Nem több, mint feketelenkabátba burkolt sziluett. Sötét jelkezdemény a fehérségbe zárva. Haladanélkül, hogy tudnánk, miért vagy merre. Nincs előtte látható ösvény. Semmimás, csak a hulló tél, amely hangtalanul elfedi lépteinek lenyomatát a hóban.”(21)

Azírás Maulpoix költészetében sokkal kevésbé célirányos, eredményközpontútevékenység, mint inkább a figyelem tudatos megfeszítése, várakozás. Akárcsak ahavazás a hóban hagyott lábnyomokat, a tökéletes, eszményi írás is elrejti apapírra vetett jeleket: „Először csak hagyjuk hullani a havat lassan a papírra.Úgy intézzük, hogy a szavak ne feledtessék a fehérséget, amelyre rátelepednek.[…] Mert ez volna a vágyam: fehér tintával írni, zaj nélkül, szinte némán,nyugodt és egyenletes mozdulatokkal […]” (24). A vágy, hogy azalkotótevékenység megtisztuljon minden esetlegestől – az írással szükségszerűenegyütt járó papírsercegéstől vagy Parti Nagy Lajos találó szavával, agrafitnesztől –, odáig fokozódik, hogy a lírai én akár szívesen le is mondanaaz írást hordozó papír tintával való bepiszkolásáról. A fehérség és a csendfelértékelődik, mert lényegesebbek a hallás és a látás számára bennük rejlőlehetőségek, mint a felületükön megvalósuló jelek. Az írás szándékának ez a holmelankolikus, hol játékos visszavétele annak fényében nyeri el igazijelentőségét, hogy a behavazott táj és a hóesés látványa milyen metafizikaitartalmakat vagy éppen hiányokat idéz fel a prózaversek elmélkedő költőjeszámára.

Ahó mindenekelőtt az a közeg, amely ég és föld átjárhatóságát biztosítja: akötet szövegei azzal kísérleteznek, hogy mennyire lehet a havazás eget ésföldet ideiglenesen összekötő eseményét metaforikusan a transzcendencia és azimmanencia közötti kapcsolat lehetőségére vonatkoztatni. Hiszen a havazásvizuálisan a mennyei manna aláhullását idézi fel, ugyanakkor rögtön le isleplezi, vagyis földközelbe hozza az ég hétköznapi materialitását. A hó a világ– ég és föld – egyneműségének kézzel fogható bizonyítéka. Ennek tudata, akár ahó alatt roskadozó táj látványa, lehet nagyon inspiráló, viszont az égürességével és Isten halálával is szembesít. Mintha a hó felmagasztalása és azég leértékelése is benne volna ebben a tömör megállapításban: „Aki a havon jár,bukott égen jár.” (22) Az ég földre szállása, vagy inkább alábukása lehetővéteszi, hogy megváltozzon a szemlélődő én szokásos percepciója, amelyet avilágról és saját magáról alkot. A hó eltünteti a dolgok közötti esetleges,felszíni különbségeket, elfedi a biztonságot nyújtó kontúrokat, és ezzelmegnehezíti a látvány befogadását és a tekintet tudatos irányítását. A biztosorientáció hiánya végül a nyelvhasználat már-már nyomasztó szabadságábanmutatkozik meg: „A beszédhez nincs klaviatúra. Nincsenek fekete-fehérbillentyűi, amelyek hűségesen kézre állnak. Nincs más, csak a fehérség, úgyteszünk, minta belepnénk.” (59) Az emberi megismerő képességnek és a beszédnekerre a végzetes aluldetermináltságára és irányíthatatlanságára csak azénvesztés tudatos vállalása jelenthet megoldást az alkotás kegyelmipillanatában, amikor a dolgok végre úgy nyilvánulhatnak meg, ahogy aszubjektumként tételezett ember számára soha. Az univerzumban magára maradtpascali embert Maulpoix egy ilyen epifániaszerű élmény középpontjába helyezi:„Kérdéseink kibomlanak az ürességben, mint annak a végtelennek a virágai,amelyről elfelejtjük, hogy körülvesz minket. Nincsenek is talán másból, csakbeszélő ürességből, ez veszi kölcsön saját használatra a húsdarabot, amivagyunk, és amelynek talán nincs is már létjogosultsága az égitestekmérhetetlen csendjében, csak hogy olykor tollát és hangját adja a létező dolgokvégletes semmiségének.” (62–63) Az önfeladás gesztusával Maulpoix kijátssza afenséges romantikus paradigmáját is, amely a szemlélő és a szemlélt biztonságostávolságára épít: „Nem maradhatunk az ablak mögött, amikor [a hó] egyenesen éslassan hullik vastag fehérségében. Jobb, ha hátrahajtjuk a fejünket és fürkésszükaz eget. […] Hó: amikor közeledik a magasság, hozzánk jön az ég. Mert valójábana hó nem hullik, hanem magába szippant.” (87–88)

Azírás és a múlandóság viszonyát a költő az alkotásnak való önátadáslehetőségében definiálja újra. Az írás Maulpoix számára eszköz, hogy a figyelemkoncentrálása révén értelmet adjon az idő folyásának. „Az írás az időhálószobája” – írja mintegy parodizálva Heidegger híres állítását – „a nyelv alét háza” –, majd így folytatja: „Ide jár aludni. Itt ébred fel, és öltözik felújra. Itt rendezgeti sorait.” (62) Az írás a megélt idő lassításának ésbeosztásának eszköze, de egyben megszállottság is: „És csak a papíron találtamritmusokat, amelyek visszafogtak kissé, és még ott is mindig csak menni kell,újrakezdeni, útnak indulni és eltűnni.” (77–78) A költészet tehát nem csupántérbeli művészet – fekete jelek elosztása a papír fehér haván –, hanem az időelrendezésének művészete is. Nem véletlen, hogy a kötetben néhányképzőművészeti párhuzam mellett, mint amilyen a havas tájakat festő Sisley,leginkább zenei, vagyis egy jellegzetesen időbeli művészetre történő utalásokattalálunk. Maulpoix legtöbbször Debussyre hivatkozik, akinek Des pas sur laneige (Léptek a hóban) című zongoraprelűdje ihlette a kötet szójátékotrejtő címét is (Pas sur la neige, azaz ’léptek a hóban’ vagy ’nem ahóban’). A dallam és a ritmus, a hang és a csend kapcsolatáról nagyon sokmondanivalója van a kötetnek.

Azeddigiekben egy igencsak filozofikus ihletésű költészetről kapott hírt azolvasó. Azonban, ha valaki „papirosízt” érezne Maulpoix rendkívül nagy kultúrátfelvonultató, tudatos, a saját maga által az úgynevezett „kritikai líraiság”fogalmával jellemzett költészetébe belekóstolva, az nem a kötet, hanem jelenismertető hibája. Nem szabad ugyanis említetlenül hagyni azt sem, hogy a hóképzetköre Maulpoix számára a megélt pillanatok, sőt a hétköznapiság és abanalitás gyakran nem kevésbé költői szférájához is biztosít hozzáférést. A hóalatt lapuló dolgokat mint emlékeket faggatja a kötet, és a hóra valóvárakozásban felidézi a gyermekkor derűjét, a költői én régi szerelmeit és –meglepően sok, aprólékos epikai részlet segítségével – a nagyanya alakját.Maulpoix költészetének vonzódása a konkrét, az egyszeri iránt több helyen ismegmutatkozik. Jól látható ez azokon az oldalakon (29–31), ahol a hópihéket őszhajszálakhoz, sőt fehér rovarokhoz, pókokhoz hasonlítja a szerző, már-már aképtelenségig fokozva a pelyhek földi anyagiságát, jóllehet máshol a légiességés törékenység hagyományosabb metaforájával csillagoknak nevezi őket. És jólkivehető ez a vonzalom akkor, amikor Maulpoix különös érzékenységről tesztanúságot a giccs iránt, amely a vallásos hit és az esztétikum nosztalgiájakéntjelenik meg egy különösen fontos szöveghely művirágos, krizantémos, nem mindenirónia nélkül bemutatott temetői romantikájában. A „tiszta, jól gereblyézett,tulipános, árvácskás vagy piros muskátlis kis kertekben” (94) berendezett öröknyugalom egy lehetséges válasz az emberi élet végességére, és mint a föld megműveléseés az ember munkálkodása, hozzájárul ahhoz, hogy az ember élhető éstovábbörökíthető világot teremtsen maga körül, elrendezze emlékeit, ésfelmutassa azokat az értékeket, amelyeket a másokkal és a világ dolgaival valótalálkozásban él meg. Ezen a ponton kell keresnünk Maulpoix-nak a lírafeladatáról szóló hitvallását is.

PierreHadot francia filozófiatörténész A lélek iskolája című könyve szerint afilozófia művelésével az emberi gondolkodás célja nem valamiféle teljesbizonyosság elérése, hanem emberi mivoltunk karbantartása a folyamatos lelkigyakorlatnak tekintett meditáció révén. Maulpoix a költészetről valami hasonlótállít: a líra nem tehet ígéretet arra, hogy misztikus beavatás útjánmetafizikai vigaszban részesíti olvasóját, viszont segíthet neki megszelídítenia halál gondolatát.

Néhányszót kell még szólnunk a fordításról. A könyvet magyarul tolmácsoló KovácsVeronikának nem volt könnyű dolga. Maulpoix emelkedett képies stílusa mellettmeg kellett birkóznia a kötet nyelvi leleményeivel, többek között a hóval és afehérséggel kapcsolatos francia szavak és átvitt értelmű kifejezésekfordíthatatlanságával. Ezek egy része szükségszerűen elvész, a magyar szövegazonban így is képes költői maradni, ha a pontos fordításnak hála megmarad aköltői kép összefüggésrendszere. A következő részletben például a francia tirerà blanc (’vaktölténnyel lő’) kifejezés rejtőzik, amely itt a hó fehérségére(blanc) is utal: „Havazik. Az ég vaktölténnyel lő a földre. Némaszerelmes szavak. A legbékésebb és legnesztelenebb bombázás.” (33. Kiemelés azeredetiben.) A fordító nagyon helyesen nem erőlteti a szójátékot, így a képmeghökkentőbb lesz a franciául olvasható megfelelőjénél, a „nesztelen bombázás”ugyanakkor fenntartja a metafora egységét. Kovács Veronika tehát mindenekelőtthűséges fordító, ami viszont néhány helyen, ahol túl szorosan tapad azeredetihez, nehézkessé teszi stílusát. Olykor szinte hallani a magyar mögött afrancia mondatot: „Kellett, hogy szenvedélyesen szeresse [ti. a hó] a földet ahhoz,hogy így alászálljon, ezernyi óvintézkedés közepette, holott maradhatott volnaaz égben is.” (39) Talán kevésbé lenne görcsös így: „Szenvedélyesen kellettszeretnie a földet ahhoz, hogy…” A fordítás azonban legtöbbször gördülékeny, ésjól vegyíti a hétköznapiságot az emelkedettséggel, így méltó marad az eredetihangulatához. Egy különös félrefordítás így is maradt a szövegben. A kötetbensokszor emlegetett ruhaanyag, a len az eredetiben laine, azaz gyapjú.(Franciául a lent megtévesztően hasonló szó jelöli, a lin.) Kár érte,hiszen a gyapjú színének és állagának köszönhetően a lennél sokkal inkábbmegidézi a hó képzetét, és melegsége révén annak ellenkezőjét is. KovácsVeronika a hangzás megtartása mellett döntött, de talán nem alegszerencsésebben.

Anehéz szöveg tolmácsolásán és egy fontos, de nálunk kevésé ismert szerzőbemutatásán kívül a kötet nagy erénye, hogy nem hagyja magára a Maulpoix-valismerkedő olvasót, hiszen Sepsi Enikő bevezető tanulmányát és a fordítóutószavát is tartalmazza az életrajzi és bibliográfiai jegyzetek mellett. Ígyaz olvasó nemcsak Maulpoix költői ihletének világirodalmi forrásairólértesülhet, hanem a fordítói munkába és a francia szerző Magyarországhoz kötődőirodalmi és irodalmon kívüli élményeibe (például a Pilinszky költészete irántiszimpátiájába) is beletekinthet. A könyv így mintaszerű példája annak, hogyanlehet szűkös anyagi lehetőségekkel és a szépirodalmi műveket amúgy ritkánpublikáló kiadó segítségével is hatékonyan és igényesen bevezetni egy újszerzőt a líra kevés megmaradt magyar olvasója számára. Az előző kötetmagyarításáról, a Kékversekről Tandori Dezső írt szép recenziót az ÚjKönyvpiacban. Hasonló figyelmet és értő olvasókat kívánhatunk ennek a könyvnekis.