Enquist élete és legutóbbi regénye
Az 1950-es években járunk. Egy västerbotteni edző a kezét dörzsölgeti elragadtatva. A nemesfém érmek reményét egy langaléta fiatalember élteti. Soha nem látott dicsőséghez fogja juttatni a térséget. Ám a magasugrás-bajnokságról szőtt álmok nem válnak valóra, ugyanis a tehetséges fiatalember valamiféle szellemi akadállyal küzd – nem tudja átugrani a varázslatos határt, a két métert. A léc 1,97-nél megáll.
Közel hatvan évvel később Per Olov Enquist a svédül író szerzők legnagyobbjai közé tartozik. Kevés írót olvasnak, szeretnek, csodálnak ennyien, több mint harminc nyelvre fordítják műveit. A négy égtáj felől záporoznak rá a díjak. Hetvenkilenc évesen művészi ereje lankadatlan. Termékeny, még mindig képes kitenni magát új élményeknek, egyesíti a tárgyszerűséget a vakmerőséggel. Ugyanakkor még nem valósult meg a két legnagyobb álom, amelyre svéd író vágyhat: hogy beválasszák az Akadémiába, és hogy megkapja a Nobel-díjat.
Ez esetben is minden bizonnyal valamiféle szellemi akadállyal van dolgunk – ezúttal másokéval. Nem titok, hogy Enquist hátrányt szenvedett politikai meggyőződése és tevékenysége miatt. Valószínűleg az fosztotta meg a csütörtöki konzervatív borsólevesezéstől a Tizennyolcak tagjaként, hogy provokatív publicista, és rengeteg szemszöget megvizsgál – sokak szerint megfontolatlan és túlságosan magabiztos hatást kelt.
Ugyanakkor megkapta az Északi Díjat, az Akadémia második legrangosabb kitűntetését. Ám a Nobel-díjhoz szükséges színvonalról nem győzték meg száz százalékosan a bírálókat a zseniális elbeszélő-technikáról és drámai érzékről tanúskodó, mesterien megformált művek.
Nemrégiben újraolvastam Enquist minden könyvét, és időnként eltűnődtem, vajon van-e még olyan svéd kortárs író, aki ennyire lebilincselő és rafinált, provokatív és ellentmondásos, homályos, mivel sok mindent hagy kimondatlanul, de mindenekelőtt a mestere annak, hogy úgy érezzem, egy lenyűgöző világ által tükrözött jelentőségteljes, fájdalmas és megindító dolognak válok részévé. De nem jutott más név eszembe.
Svédország jelenleg legnagyobb nemzetközi irodalmi sztárja paradox módon egy kimondottan provinciális férfi, aki az elméjében soha nem hagyta el faluját a kopár västerbotteni partvidéken, amelyet a hideg, a sötétség, a végtelen erdőség, a csend, valamint a szigorú erkölcsösség és vallásosság jellemez.
Regényeiben és darabjaiban a motívumok zöme ebből a szegény, mélabús világból származik.
Enquist 1934-ben született Hjoggbölében a falu mélyen vallásos tanítónőjének egyetlen gyermekeként. Az apja meghalt, amikor Enquist egyéves volt. A mesteri önéletrajzban, az Egy másik életben (2008), egy zárkózott, Per-Ola nevű kisfiúval találkozunk, aki csak az erdei fenyőkkel barátkozik, ábrándos, és nagyon eleven a fantáziája. Szigorú anyja arra kényszerítette, hogy minden héten ismerjen el egy bűnt, de ha semmi nem jutott eszébe, hát kiagyalt egy történetet.
Enquistet a gyerekkora élmények, témák, képek, titkok és tájnyelvi kifejezések tárházával látta el, és ekkor merített a vallásos irodalomból is. Elméje radarsugárként pásztázza a gyerekkori környezet fagyos ködeit, hogy szépirodalommá alakíthassa saját történetét. A svéd írók között egyedülálló módon szövi bele saját magát az elbeszéléseibe, és fűz megjegyzéseket ahhoz, ahogy a művek kapcsolódnak az ábrázolt világhoz. Bonyolult regényei valójában vizsgálódások, és gyakran Enquist saját hatalmas dilemmáját járják körül: megpróbálják áthidalni a szakadékot a környezetétől való elidegenedés és a benne való részvétel iránti vágy között.
Épphogy elmúlt húszéves, amikor elhagyta a szülői otthont, és elment tanulni a messzi délre, Uppsalába. Az egyetemi évek után az írás mellett döntött, amely az anyja szemében bűnös időtöltésnek számított. De a vallásosan nevelt Per-Olának az irodalom jelentette az élvezetet és a szabadságot, és éppen ez alakítja az író Enquistnek nyelvét és esztétikáját, kötéltáncát a szubjektív és az objektív, az illúzió és a kiábrándulás között.
Első regénye 1961-ben jelent meg. Az áttörést a három évvel későbbi könyve, A mágnesező ötödik tele hozta el, ahol már világosan kitűnik, mennyire lenyűgözi őt az árulás és a cserbenhagyás témája, szívesen kísérletez vele. Politikai érdeklődése a Légiósok (1968) című dokumentumregényében mutatkozik meg. Ebben saját vizsgálódásait írja le a sokat kritizált balti kiadatásról, amely során a svéd kormány 146 balti légióst küldött vissza a sztálini Szovjetunióba. Kitalált párbeszédek, miniszterekkel folytatott interjúk és korabeli tanúk elbeszélései által próbálja meg Enquist elemezni a dráma ideológiai és emberi aspektusát egyszerre, nagyon is tudatában annak, hogy a történelmi igazságot nehéz fülön csípni, és a tanúvallomások egymásnak ellentmondanak.
Enquist sokat írt a világban tett utazásairól, elsősorban az Expressen svéd újságban. A cikkei baloldali elkötelezettségtől lüktetnek, és erejüket a gyengék iránti szolidaritásból merítik. Gyakran parázs vitákat idéztek elő ezek a szövegek. A legtöbb vitát 1975-ös kommentárja váltotta ki, amikor a Vörös Khmerek Phnompen lakosságát vidéki kényszermunkára deportálták. Enquist a kambodzsai fővárost kuplerájnak nevezte, ahol éppen takarítás zajlik, amin csak a stricik szomorkodhatnak. Pol Pot népirtása, mely során honfitársainak millióival végzett, és a kambodzsaiak borzalmas szenvedései ugyanakkor elkerülték az író figyelmét. Ez a meggondolatlan írás még sokáig kísértette őt, és ezzel érdemelte ki, hogy hosszú ideig Pol Pot hívének nevezték.
Enquist a hetvenes években elmélyült Strindberg munkásságában. Csábította őt a friss szél és a széles látóhatár, és felismerte a szolidaritást a lecsúszottakkal és a tiszteletlenséget az uralkodó osztállyal szemben. Strindberg lett Enquist mentora a színházban, nem az egyetlen, de a legfontosabb. Első darabja, A tribádok éjszakája, amely Strindberg életének egy epizódját dolgozza fel, nemzetközi sikert aratott, és elhozta Enquistnek azt, amire Strindberg mindig is vágyott: mindig játsszák a darabjait. Nincs olyan nap, amelyen ne adnának elő Enquist-színművet a világ valamelyik színpadán.
Strindberg iránti érdeklődése nem hagyott alább, és több művet is írt elődjéről. Nem nehéz megérteni, miért. Számtalan párhuzamot találhatunk kettőjük között. A radikális hang. A világszerte játszott darabok. Száműzetés Dániába és Franciaországba. Pokoljárás. Feltámadás. A megújult alkotói erő.
Miután Enquist 1978-ban elvált első feleségétől, Koppenhágába költözött. Darabjait a Királyi Színházban játszották, amelyet történetesen az új felesége igazgatott. De a világhírű író soha nem érezte otthon magát ebben a világban, távol motívumainak környezetétől. Kicsúszott lába alól a talaj. Amikor kreativitása apadozott, abban keresett vigaszt, amit anyja rettenetes bűnnek tartott: az alkoholban. A nyolcvanas évek végén egyre inkább alkoholfüggő lett, akkoriban a felesége munkája okán Párizsban éltek. Ez volt az ő pokoljárása. A Champs-Élysées-re néző luxuslakás foglyaként készült magát halálra inni.
Elvonókban átélt megalázó élmények hosszú sora után sikerült felelevenítenie a kapcsolatot gyermekkora színhelyével, és írni kezdett róla, ami segített neki legyőzni a függőséget, és a művész végül feltámadhatott. 1991-ben kezdte meg új életét a Nemo kapitány könyvtára című erős regénnyel, amely a falujában megtörtént eseményre épült, két kisfiút elcseréltek a kórházban a születésük után.
Következő nagy művében, Az udvari orvos látogatásában (1999) Enquist bebizonyítja, milyen egyedülálló képessége van ahhoz, hogy régi történeteket ásson elő, és óriási irodalommá alakítsa őket. A regény történelmi személyiségekre és valós eseményekre épül, de a tény és a képzelet szabadon elegyül benne. A lélegzetelállító cselekmény Dániában játszódik a 18. században, a gyengeelméjű VII. Keresztély uralkodása idején, és a király udvari orvosának, a felvilágosodás eszméiben hívő német Struenseenek tündökléséről és bukásáról szól.
Enquist legutóbbi regényében, a Példázatok könyvében, amely a szerelmesregény alcímet viseli, az író visszatér a falujához, és felteszi a kérdést: hogyan lehet megtalálni a szavakat, melyekkel elmondhatjuk az elmondhatatlant? Ezt követően elmesél valamit, amit ennyi éven át titokban tartott: hogy tizenöt évesen nemi kapcsolatot létesített a konyha padlóján egy ötvenegy éves nővel, aki a faluba látogatott.
Ezt a bűnt, minden bűnök legnagyobbikát hatvannégy éven át hordozta magában. Csak a szellemi akadály megszűnte után tud a koros Enquist felülemelkedni önmagán, és megtalálni a szavakat, amelyekkel leírhatja a legnagyobb dolgot az életében. A legerősebbet. A legfontosabbat. A szerelmet.