Ha ezerfelé szakad a film

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek. Libri Kiadó, Budapest, 2011

Hogyan beszélhető el hitelesen egy hely története? Egyáltalán elmondható-e a maga teljességében? Ha igen, akkor hogyan illeszkedhet a személyes történetekbe, illetve a személyes történetek hogyan kapnak teret ezekben az elbeszélésekben?

Papp Sándor Zsigmond első regénye, a Semmi kis életek egy különös lakóház történetének elmesélését vállalja fel a különböző életutak és emberi sorsok mozaikjainak egymás mellé fűzésével, melyben a hely történetének alakulásával párhuzamosan végig fontosak maradnak a ház lakóinak személyes történetei.

E kettősséggel elsőként a regény két mottója szembesít. Az André Gide-től idézett sorok a helyek történetének elbeszélésére irányítják a figyelmünket: „Nem egy ember, hanem egy hely történetét szeretném elmondani…” – olvashatjuk a szerzői szándékra mutató, prózapoétikailag erős nyomatékot nyerő mondatot. A kiemelt idézet nemcsak a regényt indító és záró képekkel cseng össze, ahol aprólékos és érzékeny leírások mesélnek az épületről, hanem az események biztos pontjaként és a visszatérő helyszínként megjelenő Törekvés utcai lakás/ház ábrázolásával is, ami egyben a regény cselekményszervezését határozza meg.

A beszédes nevű Törekvés utca 79. szám alatti sarokház háromszobás lakásának (a regény elején még a második emeleti huszonnégyes számú lakás, később feltehetően tévedésből már negyedik emeletiként tűnik föl) 1980-as–1990-es évekbeli története a romániai diktatúra sorsfordító éveinek, és a hatalmi struktúra szövevényes viszonyrendszerének és változásainak lenyomatait hordozza. Valójában ezek tükrében dől el, mikor, kik, miért és hogyan költöz(het)tek vagy távoztak abból a bizonyos lakásból. A történelmi változások természetesen a házat is érintik, a kilencvenes években emléktábla is kerül a falára, majd le, mert a városrendezési hivatalból mégsem tartják indokoltnak, hiába haltak meg hősök a forradalomkor bent is és a ház előtt. Az idő múlásával az újabb beköltözők történeteiben a régi lakók a ház állandó kellékeiként és részeiként tűnnek elő (hogy csak a legfontosabbak közül említsek néhányat: Rakucsinec, Kalcsek Feri, Veterényiék vagy Mecseki). Ezalatt pedig nemcsak a falakba fészkeli be magát az anyag romlása és vele együtt az elhatalmasodó dohos szag, hanem fokozatosan a testüket, ruháikat, bútoraikat is menthetetlenül átitatja.

A ház és a lakóinak e szoros összetartozásában a hely történetének mesélése és a személyes történetek határai összemosódnak, oda-vissza meghatározzák és alakítják egymást: „A jó ház olyan, mint egy kotló, mindig maga köré gyűjti a hozzá való lakókat. […] A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerotyogott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést” – idézi fel az elbeszélő Rudolf apjának szavait. (20–21.)

Az első mottóhoz hasonlóan szintén fontos a Akutagava Rjúnoszuke-idézet, ami viszont a személyes történetek elbeszélésének és a személyek ábrázolásának szándékát hangsúlyozza. Ilyen értelemben tehát sarkítás lenne, ha a regény szerkezeti felépítésének fő alakítójaként csupán a Törekvés utca 79-es sarokház történetének az elbeszélését fogadnánk el, hiszen sokkal inkább az a meghatározó a regény építkezésében, hogy miként leli meg az elbeszélő a személyes történetek és a hely történeteinek elmondása közt az egyensúlyt.

Papp Sándor Zsigmond regénye három különálló fejezetből épül fel, amit egy befejező rész zár. Visszatérő helyszíne tehát a Törekvés utca 79. számú lakóház. Lakói mellékszereplőkként kísérik végig a történeteket, így nemcsak tanúi, hanem aktív alakítói, máskor viszont elszenvedői az eseményeknek.

Az első fejezetben Schiffer Rudolf és felesége, Kuti Márta költözik a Törekvés utcai lakásba. Fokozatosan körvonalazódik házasságuk, boldogságkeresésük, egymás melletti magányuk és tragédiájuk, fiuknak, Balázsnak a halála, Rudolf beszervezése, rendszeressé váló beszélgetései Nicu Zmeurával, az összekötőtiszttel, fia gyilkosával.

A második fejezetben a hatalom öltönyös szolgájának, Mihai Gondrunak és családjának története bontakozik ki. Fokozatosan derül ki, hogy „az akasztott ember háza”, ahova költöztek, szintén a Törekvés utca 79. házára vonatkozik, és a már korábbról ismert lakásra, amit Nicu Zmeura szerez a Gondru családnak. Mihainak magyar a felesége, Laura, két fiuk közül a nagyobbikat, Rolandot magyarnak nevelik, a kisebbiket, Viorelt pedig románnak. Mihai és Laura a sok ki nem mondott félelem, emlék és titok ellenére szerelemben és egyetértésben élnek, a látszólagos családi idillt csupán a kamasz fiú apjával szembeni lázadásai zavarják meg.

Azonban egyre inkább kirajzolódik, hogy ennél jóval többről van szó, a szálak szinte már kibogozhatatlanul összegabalyodnak, amelyeket egyfajta mélyről fakadó szabadságvágy és a valahonnan hátulról jövő megtorlástól, büntetéstől való félelem tartanak mozgásban. Roland gesztusaiban ez a szabadságvágy testesül meg, míg apja szorgalmasan igyekszik megfelelni a hatalmi gépezetnek, amit csak részben ismer, hiszen azt a maga teljességében ő sem láthatja át. Tagadhatatlan, hogy a hatalmi berendezkedésnek épp ez a titokzatossága generálja tovább a tőle való félelmet, ami még inkább arra ösztökéli Mihait is, hogy bizonyítson újabb és újabb „teljesítményekkel” (például újabb „árulók”, rendszerlázítók leleplezésével és megsemmisítésével). E fejezetben derül ki, hogy valójában ennek a kényszeres bizonyítási vágynak esik áldozatul az első fejezetben megismert Rudolf fia, Balázs is. De Mihai hatalma is nevetségesen véges, a saját fiát (és ezzel önmagát is) csak annak megtörésével és kíméletlen összeverésével véd(het)i meg a rendszer büntetésétől.

Történetükön keresztül – azzal, ahogy egymás mellé kerül a megfélemlítettek és megfélemlítőik rettegése – mutatja meg Papp Sándor Zsigmond a diktatúra hatalmi játszmáinak, illetve működésének ellentmondásait és legapróbb rezdüléseit, hiszen minden önkényuralomnak ezek az életben tartói. A diktatórikus hatalmak működésének leplezése mellett kisemberek arca, mindennapjai, érzései és valóságos emberi sorsok jelennek meg. Ábrázolásuk pedig folyamatosan átitatódik humorral és iróniával, mint ahogy az önirónia sem hiányzik, olykor még a legtragikusabb leírásokból sem. Általuk talán közelebb is kerülhet az olvasóhoz a körvonalazódó korszak, elfogadhatóbbá vagy legalább átláthatóvá, érthetőbbé válhat az anomáliáival együtt. Kiváló példa erre Mihai ingatag hatalmi helyzetének leírása, bár itt aligha vált ki együttérzést az olvasóból az ironikus beszédmód: „Ugyanannyian dolgoznak fölötte, mint alatta, vagyis ugyanannyi segget kell kinyalnia, mint ahánynak parancsolhat. Ezt nem lehet bírni sokáig. A stresszt, hogy sohasem keverheti össze a kettőt. Plusz ez az örökös gyanakvás.” (227.)

A harmadik fejezetben Roland szerelme, Eszter költözik a Törekvés utcai lakásba. Nemcsak a lányról kialakult kép kerül itt más megvilágításba az előző fejezet(ek)hez képest, hanem a korábbi történetek is, hiszen az események elvarratlan szálai újra visszatérnek és összekapcsolódnak. Tulajdonképpen a történetszálak bújtatott vezetése Eszter történetében csúcsosodik ki, a korábbi történetek hiányzó mozzanatai e fejezetben lepleződnek le. Kiderül, hogy Eszter az, aki ott volt Balázs szökési kísérletekor és elfogásakor, ő meséli el az addig homályba vesző és talányként maradt történetet, ami vitathatatlanul a regény központi eseménye. Ő a szemtanú és a túlélő, aki pár évre a szökési kísérlet után kapcsolatba kerül Rolanddal, Mihai (Balázs megkínzására parancsot adó tiszt) fiával. Eszter ugyan nem tud ez utóbbi összefüggésről, viszont újból szemtanúvá válik, és közelről szemlélheti/szenvedheti el a túlélés ellentmondásait, a fiú apja általi megtörését és Roland meghasonlását. Ő az, aki miközben azt hiszi, hogy Balázs túlélte a 1982-es szökési kísérletet, a forradalom után a fiú gyilkosától, Nicu Zmeurától vár gyereket, akit ő Rot Janiként ismer. Szintén Eszter az, aki Balázs apjához, Rudolfhoz hasonlóan szoros kapcsolatba kerül a már öreg Kalcsekkel, akit ő is bizalmába fogad és beavatja titkaiba. Rudolf annak idején az „igazság” megismerése elől a távozás mellett dönt, itt derül ki, hogy Kalcsek vágta le másnap a kilincsről. Eszternek – az igazság elmondása helyett – az öreg házmester inkább csak tanácsot ad, hogy utazzon el, s ha majd jól érzi magát, maradjon is távol örökre. A záró fejezetben egy homályos utalásból megtudjuk, hogy a lány „elrepült” (395.), így újra ő a túlélő, aki feltételezhetően megtartja magzatát.

A harmadik fejezet mindemellett a szereplők különböző emlékképeinek egymás mellé és szembeállításán keresztül kísérletet tesz a forradalom elmesélésére. Az átváltozás mozzanatai a Törekvés utcai ház lakóinak emlékei révén idéződnek fel, a pillanatok, amelyek közvetlenül megelőzték, majd követték a forradalom eseményeit. Viszont ezek maradéktalan felelevenítésének lehetetlenségét és ellentmondásait kiválóan demonstrálja a regényben felbukkanó német filmes stáb, akik egy, a házban forgatott dokumentumfilmmel kísérelik meg rekonstruálni, hogy hogyan élhették át a történelmi pillanatokat a lakók. E felmerülő kérdésekről Kalcsek emlékeinek felidézésekor ironikus őszinteséggel vall az elbeszélő, teszi ezt az öreg házmester helyett, hiszen ő képtelen azt szavakba ölteni és elmondani a filmeseknek: „Olyan napokat éltek, olyan töménységét az időnek, amit egyedül nem is nagyon lehetett elviselni. Feszélyezte és szorongással töltötte el őket, hogy vajon jól, vajon megfelelően élik-e meg a kiemelt pillanatokat, mintha folyton ki kellett volna öltözniük a saját gondolataik előtt, hiszen nem mindegy, hogy pucér seggel találja-e őket a történelem vagy fölkészülve, öntudattal.” (354.)

A többiekkel közösen megélt szorongáson túl a lakók más és más szeletét rögzítették az eseményeknek. Felmerül a kérdés, ezen emlékképek működhetnek-e és összeolvadhatnak-e egyfajta kollektív emlékezetté, összeállhatnak-e a német rendező/néző számára egy történetté? „Mintha egy hatalmas fénymásolón húzták volna le száz és száz példányban azt az egyetlen, gyilkos napot, és mindenki más részletet takart volna ki belőle, vagyis másként állította elő önmagát, és lett így száz és száz Kalcsek, száz és száz Rakucsinec és Veterényi, akik szinte azonnal feltörték a kép keretét és kirajzottak a világba. Az emlékezés orgiája volt ez, és tényleg csak drukkolni lehet Hansnak odalent, hogy legyen annyi szerencséje, és egy pillanatra elkapja ezt az irdatlan csoportképet, egybe terelje ezt a megszámlálhatatlanul sok hasonmást, mert úgy talán nem kapcsol majd el a német nép” – olvassuk az emlékezés már-már határtalan tobzódásáról (356.). Kétségtelen, hogy a rész-egész viszony alapján e sorok magáról a regényről és a benne megjelenő, történeteket összemontírozó és montázsoló építkezésről is szólnak, melyben párhuzamba kerül s időnként egymásra csúszik a hely történetének rekonstruálása a személyes történetekkel és a forradalom történetével.

A kötet záró fejezete viszont már eltávolodik és leválik e történetekről, személyekről, pusztán a hely marad, a ház, a lakás, mint kiüresedett terek és falak halmaza, ami eladásra és új gazdáira (s általuk új történetekre) vár.

Papp Sándor Zsigmond regényének erőssége, hogy egyszerre több objektíven keresztül fókuszál, több nézőpontot mozgósítva és több síkon keresztül ábrázolja, illetve gondolja újra a diktatúra idején élt emberek mindennapjait.

Elsőként meghatározó az, ahogy a regény közelít ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan beszélhető el hitelesen ez az időszak. Elbeszélésmódjába építi be és tükörként vetíti elénk a korabeli események elbeszélhetőségének torzulásait, azzal, ahogy a cselekményszálakat egymáson folyton át- és elbújtatja, mindegyre széttördeli, majd e töredékeket a legváratlanabb társításokkal illeszti egymás mellé és közé. A történeteknek e széttördelése és összerakása hasonlatos ahhoz, ahogy a kommunista hatalom is tette az emberi sorsokkal és a történetekkel. Emlékeztet arra, hogy akkor például a szabadban, lopva, titokban lehetett elmondani a fontos dolgokat vagy eseményeket, ott, ahova már a remények szerint nem ér(het)tek el a lehallgató készülékek. Rövidebb időtartamra korlátozódtak, megszakításokkal, elhallgatásokkal telítődtek, ami időnként az egymástól távol eső történeteknek az egymásba ékeléseit is generálta.

Mai napig aktuális kérdés, hogyan vált valaki besúgóvá vagy beépített emberré. A Semmi kis életek az áldozatiság felől közelít e problémához. Rudolf ellenállásának, kételyeinek és megtörésének mozzanatait ragadja meg. „Írni, jegyezte le az első hónap végén, annyi mint feldolgozni önmagunk, és másokra ruházni az emlékezés terhét” – nyugtázta Rudolf a beszervezését követően a jelentéseiről (49.). Ekkor szembesül azzal, hogy ezek az írásai a szomszédokról és bárkiről nem csupán lezárt, háta mögött hagyható művek, mert bármikor önálló életre kelhetnek ítéletként lesújtva az írásaiban megjelenített szereplőkre. A kiszolgáltatottság érzését továbbnöveli, hogy nyitott kérdésként merül fel, kik is a besúgók. Kiderül, a házban többen is lehetnek, tulajdonképpen bárkiről kiderülhet, hogy „nekik dolgozik”. De a regény megmutatja a másik oldalt is, Mihai ügyködéseinek megjelenítése közben a hatalomféltés elvakult és gátlástalan gesztusai mögött a kegyvesztéstől való szorongást és rettegést is leleplezi.

A múlt elmesélésében és a tanúk megszólaltatásában szerepet kap a film is, ami a kötetben nemcsak a német filmes stáb megjelenésén keresztül nyer teret, hiszen a filmes vágás- és montázstechnikák alkalmazásával dinamizálja és tartja mozgásban az elbeszélő az egyes szereplők történeteinek elmondását. Eszter saját haláláról való képzelgésekor az elbeszélő önreflektív hangja szűrődik át: „az élet felől lenne érdekes, hogy ez a sok ember a maguk komor, ünneplő ruháival csak ebben az egyetlen, kifeszített jelenetben lehetne együtt. Néhány percig. Ezután szétrebbennek, kirajzanak, és ezerfelé szakad a film. Követhetetlen és befoghatatlan lesz minden.” (390.) E több különféle embernek az egy kifeszülő képen történő rögzítésének szándéka szintén érződik a kötet felépítéséből, abban, ahogy egy helyszín és egy tragédia mégis mennyire sok embert és emberi sorsot összetart. A képet viszont az elbeszélő apró darabokra vágja szét, amit a regényben folyamatosan, újra és újra megpróbál összeilleszteni. Az egymástól távolra kerülő töredékek helyét keresve közelíti, pászítja őket egymáshoz, illetve távolítja el, hogy megtalálja az adott töredékek valódi helyét. E művelet hozza létre a mozgó/elmozduló képeket a regényben és adja a történettöredékek elmesélésének ritmusát.

Azonban ami az előnye Papp Sándor Zsigmond regényének, az olykor a hátránya is. A Semmi kis életek jó bizonyítéka annak, hogy a szerző kiváló prózaíró, akinek novelláskötetei után az első regénye joggal ébreszt reményeket további figyelemre méltó regények születésére. A kötet cselekményszervezése viszont sokszor nem olvasóbarát. Többször kerülnek túl nagy távolságokra az egyes részek folytatásai vagy a visszautalások, miközben az események sűrűsége már-már túltelíti és szétfeszíti az olvasó számára befogadható határait. Így sokszor nehéz és indokolatlanul időigényes az egyes cselekményszálak közötti összefüggések felismerése.

Hasonlóan fontos lenne a mértékletesség az egyes leírásokban, a képzettársítások és hasonlatok esetében. Nem vitás, hogy Papp Sándor Zsigmond jó mesélő, leírásai sok feledhetetlen képpel örvendeztetik az olvasót. Finom érzékenységgel nagyítja fel a legapróbb mozzanatokat és jeleneteket, s már-már sebészi pontossággal ábrázolja úgy az emberi érzések és kapcsolatok összetettségét, ellentmondásait, mint a társadalmi események összefüggéseit. Időnként mégis túlcsordulnak ezek a képek, sokszor érezhető a túlírtság. Ilyen képtelen jelenet például, amikor a fegyverropogás között menekülő férfi szatyrából kiesik a mézesüveg, eltörik, és erre a forradalom kaotikus forgatagában odaólálkodik egy kutya s nyugodtan fölnyalja a mézet a földről. S miközben sok szempontból pontos korrajz körvonalazódik a ’89 előtti és utáni romániai viszonyokról, pontatlanságok is előtűnnek: zseniális a román–magyar együttélés zsörtölődéseinek ábrázolása a Gondru család vitáin keresztül, viszont valószerűtlen, hogy az egyházak ellenzése idején az egyik gyerekét katolikusnak, másikat ortodoxnak nevelte volna egy közismert szekuritátés tiszt. Szintén hiteltelen, hogy a régi rendszer embereként hírhedté vált Gondru Kanadába szökésük után tulajdonosa maradt a Törekvés utcai lakásnak.

Érdemes azonban túllendülni ezeken a tökéletlenségeken és éberen olvasni Papp Sándor Zsigmond regényét, mert sok-sok élményt és meglepetést tartogat nem csak egy letűnt időszak történéseiről, hanem napjainkról és az emberi kapcsolatok örökkön megújuló titkairól.