A gyáva szív és a boldogság

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a halálcsillag. Magvető, Budapest, 2013

Cserna-Szabó András legújabb, rendkívül jól menedzselt könyve már borítójával felhívja magára a figyelmet. A kopottasnak tűnő, fekete-sárga, retró hatású borító az egykori Albatrosz könyveket idézi, s már ezzel jelzi azt, hogy valamiképpen kötődni fog a ponyva, a populáris irodalom (és művészet) világához. A nem kevésbé figyelemfelkeltő címben szereplő Halálcsillag kifejezés pedig tovább erősíti ezt a gyanút, hiszen a metafora a nyolcvanas évek popkultúrájának egyik legismertebb filmtrilógiáját, a Csillagok háborúját vonja be az értelmezésbe.

Ezek az előzetes benyomások nem vezetnek tévútra, ugyanis a populáris kultúra különböző irányzatai és alkotásai valóban fontos szerephez jutnak a szövegben. A metál zene, a punk, a krimi, a pornó és a western bukkannak fel elsősorban, mint az elbeszélő számára fontos és kedvelt műfajok, de nem csupán tematikusan vannak jelen, hanem többé-kevésbé a szöveg építésében is szerepet kapnak. Ezek közül a leghangsúlyosabb az a metafikciós eljárás, mely egy szöveg a szövegben struktúrát hoz létre, s melynek főszereplője a magyar irodalom számára szinte teljesen ismeretlen western. A főhős-elbeszélő Emlék Bundás ugyanis író, aki életének néhány évét és annak történéseit eleveníti fel, s közben egy regényen dolgozik: a Mocskos Tizenegyek Bandájáról szóló vadnyugati történeten. Ez a készülő írás aztán fejezetenként épül be az elsődlegesnek tekinthető szöveg fejezetei közé, hogy az egymástól egyébként teljesen független két szál hangulatával, a szereplők sorsa közötti áthallásokkal egymás hatását erősítse, majd a regény vége felé rejtélyesen össze is fonódjon. A pornó hatása is kétségtelen, ez főleg a már említett western szövegben jut nagy szerephez, de Emlék Bundás személyes történetei is bővelkednek a naturalista (és általában férfiak szemszögéből kívánatosnak tartott és láttatott) jelenetekben. Érthető módon a zene nem tud szervesebben beépülni a műbe, de talán a krimi – ha már az elbeszélő számára ennyire fontos és jól ismert terep – nem csak tematikusan, hanem szerkezetileg is nagyobb hangsúlyt kaphatott volna. A műfaj tipikus szerkesztési eljárásai alkalmasak lettek volna erre (talán volt is erre irányuló próbálkozás Bakó Huba nyomozó megjelenésével és egy-egy krimiszerű fordulattal), így azonban ez csak a főhős egyik mániája, nem strukturáló elv, csupán illusztráció maradt.

A regény szerzője, Cserna-Szabó András egyébként többször is hangsúlyozza, hogy rendkívül konzervatívnak, a populáris kultúrával (mely tulajdonképpen korunk mitológiája) szemben kirekesztőnek tartja a magyar irodalmat, és láthatóan tesz is ennek a hagyománynak a felszámolásáért, ami figyelemreméltó és véleményem szerint dicséretes szándék, de úgy tűnik, mégsem képes magát száz százalékosan elrúgni a biztonságot jelentő parttól, ami ez esetben az elitista magyar irodalmat jelenti. A popkultúra elemei mellett ugyanis szép számmal beemel az ún. magas kultúra tradícióiból is. Juhász Gyula, Janus Pannonius, Kosztolányi vagy az Odüsszeia sorai, a pesszimista Schopenhauer, a szabadság és szükségszerűség viszonyáról különös nézeteket valló Spinoza nézetei is többször előkerülnek, s valamiért úgy tűnik, ezeknek a nagy gondolkodóknak az elképzelései szervesebben épülnek be a regénybe, mint a populáris kultúra elemei. Például a Mókussal folytatott, boldogító, gondtalan, ugyanakkor éppen a kiszámíthatósága miatt fojtogató kapcsolat modellje és Spinoza (kinek filozófiája egyébként éppen a lány kutatási témája) elképzelése a szabad akarat hiányáról nagyon szépen erősítik föl egymást. Mikor a lány a portugál filozófus tanairól beszél, Emlék számára világossá válik kapcsolatuk problémája is: „...mikor ez a marannusivaék kiönti az ablakon a szabad akaratot, a személyes halhatatlanságot és a reményt, mondván, a jövő, akár a múlt, megváltoztathatatlan. (…) Azt hiszem, ez egyszer tökéletesen értem, mire gondolsz – sóhajtottam.” Természetesen nem az a probléma, hogy a magas kultúra és a populáris művészetek műfajai, alkotásai együtt szerepelnek, hanem az, hogy a közöttük lévő interakció, az egymás hatását erősítő vagy ellenpontozó kapcsolat nem elég erőteljes, inkább az a benyomásunk, hogy ez is, az is meg van mutatva, egymás mellé van rakva, de ez az egymásmellettiség nem elég termékeny.

A különböző kulturális törmelékek összehordása, egyfajta patchwork létrehozása a kötet nyelvén is nyomot hagy, hiszen a sokféle nyelvi regiszter keveredése igen sokszínűvé teszi azt. Ez az enyhe kaotikusság egyáltalán nem zavaró, sőt egy viszonylag friss és nehezen megunható nyelvet hoz létre. A szereplők közt van operettszínész, filozófiatörténész, prostituált, egyetemi professzor, pincérnő, könyvkiadó, szexbolti eladó, közös képviselő, s mindegyik más-más nyelvváltozat birtokosa. A megszólalások, párbeszédek pedig legtöbbször hitelesnek tűnnek, a beszélő személyének, társadalmi státuszának megfelelő stílusban és szókészlettel szólalnak meg. A nyelvnek jót tesz a sokféleség, a szöveg struktúráját azonban mintha megterhelné ugyanez. A szerkezet kissé szétesett, úgy tűnik, az alapvetően novellista beállítottságú szerző nem tudott elég erős regényszerkezetet létrehozni. Bár az egyes epizódokat felfűzte egy történetszálra, de előfordulnak aránytévesztések, túl hosszasan részletezett események, vagy teljesen indokolatlannak tűnő betoldások (mint pl. a horvátországi nyaralás). A kevesebb (egy letisztultabb történetvezetés) talán ez esetben is több lett volna.

A popkultúra mellett szerző másik „vesszőparipája” a szórakoztatással kapcsolatos: úgy véli, irodalmunk alapvetően lekezelően bánik minden olyan írással, melynek elsődleges szándéka a szórakoztatás, holott épp ennek kellene a fő célnak lennie. Cserna-Szabó esetében ebben aztán nincs hiba, regénye rendkívül szórakoztató, sodró lendületű, szinte letehetetlen. Érdekes epizódok, találó hasonlatok, sokszor karikatúraszerű, mégis izgalmas szereplők gondoskodnak róla, hogy az olvasó egy pillanatig se unatkozzon. A szerző korábbi munkáihoz hasonlóan fantáziában, szellemességben nincs hiány. Van, hogy a jellemekben, van, hogy fura helyzetekben jelenik meg a humor, de a legjobbak mégis a jó időben, jó helyen elejtett rövid kis megjegyzések: „Szilveszter napjának reggelén Zafír hazaérkezett az osztrák Alpokból. Csokoládébarnára sült arc, homlokra tolt Dolce & Gabbana napszemüveg. Nem hittem, hogy valaha is hiányozni fog. Nem is hiányzott.” A nagyrészt Budapesten, a Király utcában, az elbeszélő törzshelyén, az Éden kocsmában, valamint Pécsett és Kolozsváron játszódó történet tényleg tobzódik a humorban, azért összességében mégis a sírva vigadás regénye ez. Emlék Bundás novellista, étterem- és zenekritikus egyes szám első személyben tudósít a vele történtekről, főként szerelmi ügyeiről, de sokat megtudunk gyerekkoráról, legjobb barátjáról (a Casanovaként induló, majd nővé operált Zafírról), törzshelyének vendégeiről, az írói lét kérdéseiről és nem utolsó sorban a boldogtalanságról. A regény visszatérő hasonlata szerint Emlék lelke olyan „üres és sötét volt, mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. Ebben a kietlen sötétségben pedig csak a szerelem gyújthatott világot, mégpedig a nagy szerelem, Léna személyében, aki nem egyszer csapja be és hagyja el a zaklatott lelkű írót. Emlék, mint egy huszonegyedik századi pikaró, a boldogságot, a szerelmi boldogságot keresi, de soha nem éri el, s ha éppen mégis sikerülne, akkor önként mond le róla, hogy visszanyerje szabadságát. Mintha szabadság és boldogság egymásnak ellentmondó fogalmak lennének: „Mámoros érzéssel töltött el a magány. Újra szabad voltam és boldogtalan. Újra a világ legnagyobb családjának voltam a tagja: egy elbaszott élet a sok közül.” A cinikus, melankóliára hajlamos hős már a regény elején találkozik a boldogságával, de „gyáva szívvel” elmenekül. Később, mikor megismeri Mókust, a tökéletes lányt, szintén inába száll a bátorsága, azaz inkább a kiszámíthatóság elől futamodik meg. Boldogtalanságát olyan, saját maga által kifejlesztett „létfelejtő” technikákkal igyekszik oldani, mint a napokon át tartó fürdés, a krimiolvasás vagy régi szakácskönyvek tanulmányozása. Az unortodox love story valójában több love story (bár a legfontosabb kétségtelenül a Lénához fűződő szerelem), melyek hasonlóak abban, hogy nem végződnek happy enddel. Ennek okát az utolsó fejezetek egyikében Emlék a következőképpen fogalmazza meg: „Talán a szenvedés iránti határtalan vágyam miatt. Gyerekkorom óta mámoros kéjt találtam a kínlódásban. Letépni a vart a térdemről, és kiszívni a sebből a vért. Tüskét szúrni a körmöm alá. Visszatartani a lélegzetemet, amíg már fáj, amíg az ájulás szélére kerülök. Ezt szerettem. A végtelen boldogtalanságban felcsillanó pillanatnyi szappanbuborékként szétpukkadó boldogságot.” A regény utolsó lapjain még látja elsuhanni gömbölyű, göndör boldogságát, majd a western-regényének egyik hőse jön el, hogy végleg lekapcsolja a lámpát a halott város iskolájának tornatermében.

Cserna-Szabó András első regénye kicsit olyan, mint egy vásári forgatag, van benne minden, kicsit bele is szédülünk, néha zavar a nagy nyüzsgés, de összességében nagyon is élvezzük, sírunk, de főleg röhögünk és – már csak a szerelem univerzális volta miatt is – magunkra ismerünk, miközben követjük az önmagát folyamatosan analizáló és a boldogtalanságra felettébb fogékony, egyszerre macsó és szentimentális Emlék Bundás hányattatásait. És saját ballépéseinket illetően is többször vigaszt meríthetünk az alábbihoz hasonló, ironikus meglátásokból: „Elbasztam az életemet – vallottam be Kázmér szeme közé nézve. Bár ezzel talán nem vagyok egyedül ezen az elátkozott bolygón. Ha csupán a jelenleg élő homo sapiensekre gondolunk, máris csak egy vagyok a több milliárd boldogtalan, elbaszott, kisiklott élet közül. Öreg, ez egy nagy csapat! Hatalmas család. Többen vagyunk, mint a legnagyobb világvallás. Többen, mint a Föld összes nyugdíjasa. Többen, mint a Barça-drukkerek.”