Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. június / Interferenciák

Interferenciák

Jenei László: bluebox. (kiskerti tabló) Bíbor Kiadó, Miskolc, 2012

                                       

A mások és maga által folyamatos ellenőrzés alatt tartott ember burkában élősködő főhős, Bert kilép belvárosi lakásából, megindul a Szemere utcából a téren át a Pénzjegynyomda sarkára, hogy a Szabadság tér érintésével közeledjék munkahelyéhez. Gondolatai csapongva, még inkább intuitív módon sorjázva érintik a tegnapot, a feleségével való kapcsolatának pillanatnyi állapotát, a fürdőszobában való tisztálkodás esetleg versikékbe is foglalható sorrendjét, a munkahelyi viszonyokat, amelyek olyan komplex feladatot jelentenek számára, mint a házassága egészének képlékeny és folytonosan védekezésre késztető kuszasága. Összességében ez a reggeli lábra-kapás, a kenyérkereső munkába való indulás, a hitvesi ágy melegének paradox emlékképei nem kevesebb emóciókkal és kényszerekkel bírnak, mint egy Bloom nevezetű dublini fickó esetében, aki több mint száz éve hasonlóan indult el, tisztálkodott és ürített, reggelit készített, gondos volt és gondoskodó, és a párhuzamok még korántsem érnek véget, most pusztán az első oldalak roppant informatív szövegét vettük górcső alá. Mert Bert, ír ősével ellentétben, politikus, legalábbis egy keresztény szellemiségű párt katonája, s ebben a társaságban, mindenféle komplexusai lévén, egyelőre csak közlegény, mások jóindulatú tekintetére kiéhezett peremember, amolyan csinovnyik, aki épp ebbéli helyzete miatt megengedheti magának, hogy e konzervatív szellemiségű bebiflázandó katyvaszt ne emelje be belső értékrendjébe, némi distanciát is megőrizzen a maga és a pártja között húzódó világnézetében. Legalábbis kritikus a saját személyiségével szemben, bár az író kétséget sem hagy afelől, hogy elengedve hőse kezét, belső monológjait, a világról vallott közlékeny ítéleteit magánjellegű zsörtölődésként értelmezze. Mert miközben a házasságát illetően egyre csak a széthullás réme fenyegeti, terméketlen kapcsolatuk oka hősünk elégtelen számú ondósejtje, kissé elhízott alkata ellentmond a divatos trendeknek, sőt, a feleség, Bertha tudományos dolgozatában éppen az efféle törtetőkre pecázik: Mikszáth parlamenti karcolatairól írandó tanulmányában a jelen figuráinak ősképei tűnnek elő. Csak lassan derül ki, hogy Bert másképpen sem ártatlan, akárcsak a szintén súlyproblémákkal küszködő hedonista Leopold, egy bimbócska szépsége felé hajol, szenvedéllyel nem vádolható késztetéssel. Egy passzív és orvosilag bizonyítottan terméketlen férfi és a főnök lánya, a „lunatikus arcú” Luri, „(a) hómezőbe csapódott meteorit. Luri fekete szemei” (27.); mindezen tények a regény egész szövetén keresztül hol erősödő, hol gyengülő hatással vannak a további, a regényt keresztül- és átszövő eseményekre.

Kissé hosszan foglalkoztam a mű első oldalaival, mert lenyűgöző az az alaposság, anyaggazdagság és szellemi felülállás, amellyel az író belép mai hétköznapjainkba. Ritka bátorságra vall, hiszen csak az abszolút értelemben vett minőség biztosíthatja, ahogy lényeglátóan, érvényesen bepillant a huszonegyedik század első évtizede magyarhoni emberének lelki alkatába, könnyen átlátható gondolkodásába. Olyan részletekkel szolgál, amelyek akár egy-két éven belül elavulhatnak: A pártvezér fővadász, szellemi holdudvara csak magára oktrojálja a nálánál hatalmasabb másik párt ideológiai kíntornáját. Minden összegyűlik Luri apjának obszcén hatalmi gondolkodásában, és Bert kezdetben törékeny, melankolikus törtetése is teljeséggel a zsák lukas foltját mutatja.

Mert a hősök itt nem csak vannak, hanem látszódnak is. „A kövér és az albínó” (33.) kapcsolata félelmet és visszatetszést kelt. A szánalmas tragédia és nem tragikomédia (!) akkor éri el első csúcspontját, amikor az impotens Bert teherbe ejti a lunatikus arcú Lurit, és a keresztény szellemiségű apa jóváhagyja, majd szentesíti ezt a kapcsolatot, azaz, hogy a leplek lehullása után, amikor a hős rohantában, félelmében, irtózásában életének számára érthetetlen új irányától, egy Suzuki alá fut, szinte végletesen szétroncsolva testét és róla kevéssé leválasztható karrierjét. Belemenekül a tétlenségbe, megretten az impotens ember apaságától, szeretné visszavenni a számára megalázó szerepet, amikor csak problémái voltak, de nem volt még tragédiája. Jenei kegyetlen, szatirikus látásmódja, mindig kitöltött, mindent túlmagyarázó prózája még azt, a jó ízlés határát súroló fordulatot is megengedheti magának, hogy Luri hasában a zabigyerek helyett egy jól fejlett daganat növekedjék. Bert félálomban töltött hetei alatt régi élete feloldódik a csak félig általa beindított cselekedetek szövevényében, s mire magához tér, már csak Luri marad mellette, felesége hiánya betegágya mellett titokzatos és félelmet keltő botrány.

Ez azonban csak a regény egyik szála. A másik helyszín Miskolc egyik peremkerülete, Lyukóbánya, a szocializmus aranykorszakának nyaralótelepe, ahol a panelházakba beszorított kispénzű munkások töltötték dolgos hétvégéiket. A szociológiai hitelességű pusztulásrajz akár az egész rendszerváltás folyamatának hű tükre lehetne. Az első években a megnyíló határok, a szabad utazás mámora tette fölöslegessé ezeket a hajlékokat, majd a kijózanodás pillanatában már olyan anyagi terhet jelentett ezek fenntartása, hogy az ország egyik legszegényebb régiójában a telepet felépítő nemzedék kihalásával, elöregedésével, a következő generációnak gondot jelentett a panelekben való mindennapi létezés is. A telkek nem csak lakatlanná, de eladhatatlanná is váltak, a fából, kőből tákolt építmények s a kertek lassan a hajléktalanok, a térségben tömegesen munkanélkülivé váló cigányok menedéke lettek. A puccosabb házak, kis birtokok gazdái megrökönyödve nézték, amint az eddigi életmódjukká vált hobbitelkük felett átlép az idő, ott találták magukat a legalja társadalmi közegben, ahonnan egykor a birtoklás érzése kiemelte őket. Bert bátyja, Alfred és telekszomszédja, Mark két szomszédvár tulajdonosa, akik még különböző megfontolásokból nem adták fel apáik ősi fészkét. Itt megint két jellegzetes társadalmi típus képviselőjéről beszélhetünk, az egyik nyugdíjas katona, többszörösen elvált magánzó, aki még őriz valamit az egykori gazdagságából, a másik egy kispénzű tanár, aki művésznek hazudva magát japán képregényeket, a mangának egy erotikus változatát, hentaikat rajzol megrendelésre.

A jómódú, két házasságán túljutott Alfred cigánykurvákat, Alfreditákat szed fel hébe-hóba a telepen, semmilyen perspektíva, emberhez méltó érzelem nem mozgatja, csak birtokának erődítményszerű kiépítése, amellyel véglegesen leválik a környezetéről, és elszigeteli magát a világtól. Sorstársa a művészi ambícióit aprópénzre váltó Mark még laza kapcsolatot tart a családjával. Martha, a feleség időnként látogatja, de házasságuk nagy léptekkel fut a teljes elsivárosodás felé. Mindketten egy kissé aberrált lelkek, Alfréd a szexuális szokásait illetően, Mark pedig a rajzai áltál életre keltett pálcika-nőiséghez való végzetes vonzódása miatt. Martha ugyanakkor ebben a kétlakiságában már olyan elektron, amely egyszerre két atommag körül is kering, Alfreddal beszéli meg lelki bajait, miközben férjét egy perverz disznónak tartja. A töretlen ívű első fejezet után kissé lankadhat az olvasó figyelme, hiszen olyan messze távolodunk a kórházban senyvedő Berttől, miközben bebarangoljuk a két lyukóbányai őslakos nem túl érdekes ifjúságát. Közös szál alig tűnik fel, ha csak arra nem gondolunk, hogy az író egyetemes dolgozatnak szánja regényét, amely leginkább a két nem egymástól való teljes leválásáról szól. Jenei azonban olyan erővel dolgozza fel az egymást gyengítő epikus interferenciákat, hogy lassan egy másik világlátás kel életre, egyre inkább az a meggyőződése az olvasónak, hogy a számítógép nem csak használati eszköze lesz ezeknek a figuráknak, hanem a látható világ helyett egy virtuális valóság részesei vagyunk, ahol a teremtett lények, e játékok hétköznapi használata lassan kiszorítják agyukból a társadalomban tomboló bomlási folyamatokat, ahol a szereplők a képernyők kék dobozában élik igazibbnak gondolt életüket. A szenvedélyek tárgyai láthatóan egyre sterilebbek lesznek: Asszony helyett csak egy éjszakára ágyba dugott kurva, vagy a hentai másodlagos nemi jellegeket pálcikaemberre rajzolt kislányos szépségei. Újabb és újabb részleteket kapunk annak megerősítésére, hogy a két magánzó miként is jutott jelenbéli helyzetébe. Mark tanárként lett szerelmes egyik tanítványába, akiről az iskolaigazgató kezébe jutó „ártatlan” rajzot készített: „Mark helyzetén persze sokat rontott, hogy valamely kezdetleges ötlettől vezérelve oda, ahol a pad alatt szétnyílt a lány combja, feléje szegezve rajzolt egy ejakuláló hímvesszőt, melyből a sugár, vagyis a sugárról leváló szál egyenesen belevágódott a kifacsart narancshoz hasonlatos pinába.” (251.)

Még többet rontott azonban helyzetükön, hogy eme zárt világban otthonos képzeletüket fokozatosan kiterjesztik a környezetükre, Alfred egy számítógépes játék bonyolult védrendszerévé építi ki birtokát, ahol csak a játék szellemi birtokosa győzhet, Mark pedig külső támadások össztüzétől retteg, csapdákat és jelzőrendszereket épít az egyre kevésbé nevesíthető külvilág támadásai ellen. Kutyáit elpusztítják, kamráját felgyújtják, kertje a szellemi tevékenysége ellenében feltámad ellene. Itt lassan újra érzékelhetővé válnak azok a hullámok, amelyek már Bert erőtlen buzgólkodását is ellehetetlenítik. Hiába is gondolják úgy, hogy urai a helyzetnek, bizonyos jelek arra utalnak, hogy ők maguk is egy virtuális játék figurái, akik képtelenek kilépni a játékból. Mindkét férfi arra kényszerül, hogy alaposan körülhatárolt és felépített világukban beismerjék saját gyávaságukat. Márpedig ez a legpusztítóbb emberszerű felismerés a számukra, Alfred képtelen biztonsági őrként elhelyezkedni, Mark pedig az ellene folytonosan agresszívan fellépő láthatatlan árnyaktól szenved. Lassan újra teret kap a regényben Bert szelleme, a betegségtől, csalódásoktól legyengített csélcsap, aki teljesen egyedül marad a kórházból való távozásakor. Szeretne a régi világába újra visszalépni, de híre-hamva nincs egykor volt feleségének, majd, amikor mégis otthona ajtaján bekopog, Bertha megtagadja tőle egész eddigi életét. Egy pofon erejéig dúlt vadként küzd, majd a hívására váró Luri oldalán, aki már haját veszítette szánalmas beteg, leutazik bátyjához, Alfredhez, aki öccse gyógyulása örömére szűk körű kerti ünnepséget tart.

Az olvasó gyanútlanul és mindenféle előítéletek nélkül szeret belépni egy regény világába. Az ott elhangzott gondolatok, megformált jellemek, kibontakozó szituációk örvényében bolyong, jólesően adja át magát egy másik agy találmányainak, érdekli, miként is mozgatja hőseit az író, miféle értékek és érdekek mentén alakul a történet, s hogy érvényessé képes-e varázsolni számára a szöveg e megkettőzött világot. A mai kor inkább szenvedelmesen sokrétű, a szenvedélyeknek, a karcos küzdelmeknek a magas művészetben ritkán adódik lehetősége, hogy az esetlegességeken áthatolva a rájuk szabott szerepeknek tökéletesen megfeleljenek. Miközben egy dráma játszódik előttünk, ennek az átélésére nem találjuk magunkat alkalmasnak, beérjük azzal, hogy sodródunk, hogy a kis lépésenként magunk alá gyűrt valóság elveszítse a hitelességét, a hőseik pedig a megadott szerepük árnyas kertjeibe visszavonuljanak. Jenei prózájának legkihívóbb tulajdonsága, hogy tudatosan felszámolja ezeket a rejtőzésre alkalmatos tereket, tudatállapotokat, és úgy ábrázolja a mai magyar valóságot, mintha annak minden etűdje, politikai szándékokon és egyéni jellemhibákon túl, egy mélységesen tragikus eseménysor láncolata lenne, ahol a szereplők a felismerések hiányában és a véletlenek következtében, ha nem is privilegizált hordozói, de részesei lesznek egy tragédiának.

Csak egészen kivételes nyelvi és gondolati munícióval megáldott alkotók képesek felvállalni ezt a nehéz szókimondást, amikor az író szemtől szembe néz szűkös határok közé szorított korszakával, anélkül, hogy fölöslegesen tágabb kitekintést nyújtana környezete nagyobb dimenziókat felölelő tágasságára. Itt napra kész jellemek osonnak, egyikőjük sem képes a maga odújából kitekinteni, mindig csak a következő feladata bűvkörében él és mozog, s ekként veszíti el, hogy egy tágasabb világban is érvényes legyen. Ha a figurák és a szerző közötti pszichológiailag érvényes kapcsolatokat tekintjük, úgy fogalmazhatnánk, hogy az írónak nincs szándékában a mélyebb önvallomások, engedmények felmutatásával halasztást adni a szereplők belső megértésére. Hagyja, hogy egyedül boldoguljanak a próza világában, miközben semmiféle felmentést, együttérzést nem közvetít az olvasó felé sorsuk tragikus alakításakor. Az ironikus látásmód, a fiziológiai megtámadottságukban reményeiket vesztő hősök, a véletlenek pumpálta jelenetek sokasága, amelyben olyan vékony jégen kell eltáncolniuk a helyzetek szülte szerepeiket, hogy az még a határozott és túlságosan éles vonalakkal felvázolt ideológiai szempontjaikat is felülírja, semmiképpen nem könnyíti meg a befogadó számára az azonosulás reményében a regény szövetébe való behatolást.

Bert balesete után olyan statikus regényszerkezetet teremt az író, amelyben a mű szereplői alig mozdulnak meg. Csak állapotokat, helyzeteket, társasági kapcsolatok szűk körét vázolja fel, amely azt az érzést kelti az olvasóban, hogy itt igazából nem történhet semmi. Mark és Martha kicsinyes torzsalkodásai, Alfred előző feleségeivel való kapcsolata, a cigánykurvázás csak mint sokszorosan megismételt epikus lebegés van jelen a regényben. Épp így Alfred és Martha kibontakozónak túlzással nevezhető enyelgése is megreked a cseresznyeszedés, mondjuk így, a leginkább emberi szívre hasonlító gyümölcs-szimbolikájában. Bert távozása a kórházból, a Martha által kezdeményezett lyukóbányai ünnepség lendíti tovább a maguktól már mozogni, beindulni képtelen figurákat. Luri halál-közeli ragaszkodása a partra vetett Berthez, azok a mozzanatok, amelyek újra mozgásba hozzák a cselekményt, amelyek felerősítik ezeket a majdnem szertehulló kapcsolatokat, „eseményeket”. Az író szándékosan lefagyasztja, hibernálja hőseit, hogy a végső jelenet díszletei között mindenki eljátszhassa még a legutolsó szerepét. Egy operettnyi tér nyílik előttük, hiszen mindenki másként értelmezett múlttal, meghasonlott lélekkel, szerepüket nehezen kibontható zsúfoltságban lép erre a színpadra. Itt aztán végletesen magányosak és értetlenek a szereplők, nem tudják, miért is vannak ott, mit képviselnek, milyen hátrányuk, előnyük származhat a fináléban. Idegenül méregetik egymást, kényszeres párbeszédeket folytatnak, Alfred partija a teljes ürességbe, az emberi kapcsolatok át nehezen hidalható kényszerességébe fullad. Ott van Alfred két korábbi felesége, a szomszéd Mark és Martha, a második feleség, Una apósa, Selton, akivel vélhetően az együttlakás kényszere miatt szerelmi viszonyba bonyolódott már évek óta a leendő és az elhagyott feleség szerepében is. És ott van Bert és Luri, akik majdnem csak a teljes esetlegesség egyszeriségével tévedtek be ide. Mondhatnánk egy Agatha Christie-regény utolsó jelenetének is, amikor a holnapi nap már bizonyosan másként kel fel az efféle viszonyokba keveredett szereplőkre.

A végjáték gyors, pontos és kegyetlen. A regény minden mondata itt kapja meg végső jelentését. Az egymást erősítő érzelmi-intellektuális-esztétikai funkciók határozott és pusztító szándékká csúcsosodnak. Bert telefonja feltöltődött, megtudja, hogy a kórházból való távozása utáni hazatérése, Berthával való tettlegessége halállal végződött. Nem csak a nagybeteg és a rákos Luri szeretője, de most már felesége, Bertha gyilkosa is. Mark egy, a telek fölé magasodó mobiltorony tetejéről nézi végig e furcsa társaság utolsó rángásait. Ő is áldozat, hiszen, mint megtudjuk, évek óta Alfred az egyetlen titkos megrendelője erotikus képregényeinek, tehát a tehetős szomszéd kitartottja, ugyanakkor látnia kell a magasból Martha összeborulását Alfreddal, aki felesége utasításit követve kiirtotta kutyáit, felgyújtotta házát. Luri távozása csak sejteti, hogy elütötte az utána rohanó Bertet, és Alfred egy pisztolylövést hall, miután látja Mark otthonába való hazatértét.

„Más minőséget célozna, ha képes lenne magáról rögtön egy harmadik személyben gondolkodni, de nem esik túlzásokba” (11) – hangzik el többször is a regényben a szereplők kívülről való önszemléletükből fakadó hiányérzete. De talán ez a késztetés, hogy mindig csak harmadikként lássák magukat, okozza a szereplők vesztét. Hiszen épp ezáltal válnak üressé, hogy sosem képesek egy adott helyzetben valódi érvényességgel jelen lenni. Ez az örökös, maguktól való távolság, a jelenlétüktől való megfosztottságuk tudata ássa meg a sírjukat. Bert, Luri meghódításakor, nem azonos önmagával, érvényes mozdulata sincs, amely az érzékiség látszatát keltené. Alfred meglepődik a mechanikus szeretkezés közben, hogy a fiatal kurva visszacsókol. Mark a felesége verése közben nem érzékeli a fizikai valóságot, szadisztikus kényszerképzetei közé nem fér be a kéj vagy a vágy felszabadító katarzisa. Martha és Mark házasságának egyik mélypontján, amikor idegen testeknek dobják oda egymást, nem támad bennük föl a másik és a maguk végső kitaszítottságának a tudata, nem ér el hozzájuk az érvényességüket bizonyító, mindent maga alá temető féltékenység, amely esetleg a szerelem, a másik iránti féltés köntösében jelentkezne. Áthághatatlanul egy virtuális világ szereplőinek tudják magukat, s ezáltal a saját személyiségük felelősségét, tulajdonképpeni lényük erogén zónáit, amely lehetővé tenné, hogy ne csak gondolkodjanak, de érezzenek és szenvedjenek, hogy odaadják magukat a beláthatatlan következményekkel teljes következő pillanatnak, mint idegen territóriumot szemlélik. Kihasítanak maguknak a világból egy darabot, Bert a pártpolitikai bürokráciát, Mark a számítógépes vágygerjesztést, Alfred a véderőműszerű birtokát, és eme szűk területen akarnak teljes életet.

Az olvasó úgy gondolja, hogy ő is egy efféle kiszakítottságban él, amíg a regény utolsó, végzetszerűen sorjázó történéseit olvassa. Nem képes eldönteni, hogy ez számára felszabadító vagy lealacsonyító fogság. Ez a regény nagyszerűségének bűne, vagy túldimenzionált hiányainak az erénye? Nagy valószínűséggel Jenei valamely hiátusra talált, amelyben a régi erkölcsi normák már nem érvényesek, de az esztétikai hitelesség még valamely emberire vár. A joyce-i teljesség kibontakozása helyett, a vég egy sokkal közönségesebb viszonyrendszerben éri el poétikai csúcspontját. A regény visszaszűkül az ábrázolt világ érvényes törvényeinek pusztulásrajzába. Ebben a világban a halálugrásoknak van létjogosultsága, a maguk tetemeikkel elszámolni képtelen tudatoknak. Nem gondolhatjuk, hogy csak Leon maszturbációi, amelynek ábrázolásait nagy gonddal Mark készítette el Alfred megrendelésére, lennének az önkifejezés és a gyönyör legérvényesebb pillanatai. Más hangokat nem talál belülről érvényesnek az író képzelete által megvezetett befogadó. A gyönyörtől és érzékiségtől megfosztott világ vár valamely még föl nem talált kielégülésre. S itt a halál játszaná el ezt a hallgatag, színpadra surranó szerepet. Az interferenciák felerősítette finálé tragikus, de toronymagasból szemlélt impotenciába torkoll.