Mi az, hogy piszlicsáré?

Szvoren Edina: Nincs és ne is legyen. Palatinus, Budapest, 2012

Hogyan épül fel egy bekezdés? Miként működik az érzékelés? Mikor válik a sok kép, jel mondattá? Szvoren Edina prózája olyan apró, elsőre jelentéktelennek tűnő megfigyelésekből építkezik, amelyekről csak később bizonyosodik be, hogy szinte önálló történetek. Nem mozaikként állnak össze, ahogy mondani szokás, hanem nagyon is önálló életet élnek: ezek játsszák el nekünk a novellát. Ülünk egy sötét szobában, lassan pirkad, a fény kiadja a körvonalakat, aztán a konkrét tárgyakat, színeket, formákat. Asztal, szőnyeg, tapéta, levetett ruha, majd végül mi magunk. És ebben a pillanatban még sok mindent nem tudunk: hogy ez a bizonyos elbeszélő (a mi) most éppen gyerek vagy felnőtt, férfi vagy nő, a cselekmény most kezdődik, vagy már véget is ért? Ez mind most fog kiderülni. Ez a pillanat a Szvoren-próza.

Meg persze még sokkal több is, hibátlan korrajzok, érzékeny leírások, keresetlen önjellemzések és elsőre jelentéktelennek tűnő melléksztorik hálózata, amiből egyetlen mozzanatot, egyetlen mondatot, de még szót sem lehetne kihagyni, különben megszűnnek az összefüggések. Ezekről a novellákról tehát nem csak azt a közhelyszámba menő dicséretet mondhatjuk el, hogy egyetlen fölösleges szó sincs bennük, hanem kénytelenek vagyunk messzebbre menni. Innen (szinte) egyetlen szó sem hiányozhat, szerkesztő legyen tehát a talpán, aki ezekből a szövegekből esetleg húzni akar.

„Ez egy ház, ezek emeletek” – ilyen és ehhez hasonló, egyszerű, tárgyilagos kijelentésekkel indul szinte minden szöveg, és nem véletlenül idézzük éppen az utolsó novella (A térre, le) kezdősorát, hiszen mire eddig a pontig eljut az olvasó, már világosan láthatja, miként is épülnek föl ezek a szövegek, és miként is hagyatkozik a szerző érzékelésünk és befogadóképességünk természetes tempójára, tulajdonképpen: a megszokásaira. Ekkor már sejthető, hogy az épület bizony főszereplő lesz a történetben, nem beszélve az emeletekről és a lakásokról, és csak nagy sokára jutunk el a lakókig és magáig a főhősig, aki szintén visszafogott, szinte puhatolózó stílusában meséli el súlyosnak tűnő betegségének és váratlan gyógyulásának történetét, amihez szigorúan, részvéttelenül asszisztáltak az úgynevezett jószomszédok. A kegyetlenség és az elidegenedés időszakát látjuk, de hogy pontosan melyik korban is vagyunk, azt csak apróbb jelekből érzékelhetjük, majd pedig a végkifejletből, amikor is kiderül, hogy a földszinten működő kulcsmásolóüzemet az öntudatos lakók biciklitárolóra cserélik, tehát megérzésünk szerint ez már a környezettudatos, de egyébként szociálisan és társadalmilag teljesen érzéketlen, „felvilágosult” szülők kora: benne élünk éppen most is. Ha feltétlenül rá akarnánk erőltetni, a novellák sorrendjéből végül is kirajzolódik a gyerekkortól a serdülő éveken át a szomorú felnőttségig tartó ív, és a korrajz is megfelelő hátteret ad mindehhez, ám a kötet ennél valamivel rafináltabb szerkezetű, számos oda-vissza utalás van benne elrejtve, és igencsak résen kell lenni, hogy gyanútlanul át ne lépjünk néhány összefüggésen. Akadnak visszatérő szereplők, ismétlődő események, nem is beszélve az állandó jelzőkről, hasonlatokról, ám ezek nem csak adott novellán belül fordulnak elő, hanem sokszor több szöveggel később, a legváratlanabb pillanatban mutatkoznak meg, és adnak hírt egy olyan háttértörténetről, amit ugyan nem ismerünk, de létezésében immár biztosak lehetünk. A kötet szövegeit tehát nem volt szükséges ciklusokba osztani, és ha ugyan novellafüzérről nem is beszélhetünk, a könyv mégis egy teljes egység, amit egybefüggően érdemes olvasni.

A kötet szerkezetét két novella mutatja meg kicsiben, az egyik éppen a címadó Nincs, és ne is legyen, a másik pedig az Egy elbeszélés hét fejezete. Ezek mindegyike a nézőpontok, a helyszínek és az idősíkok váltogatásával mesél el egy nagyobb ívű, ám jól szakaszolható történetet, miközben végig a Szvoren-szövegekre jellemző külső és belső miliőben járunk. Előbbi egy kislány felnőtté, végül családanyává válásának eseményeit meséli el, miközben nem hagy kétséget afelől, hogy ha a gyermekkor szorongások, családi viszályok, gyanakvások és megcsalatások időszaka, akkor hiába is törekszik a legjobbra, a főszereplő tulajdonképpen csapdahelyzetben van, sorsa megismétli a felmenőkét: csak éppen immár ő maga áll az események közepén. A szövegben aztán megismerkedünk a férfi nézőpontjával is, a történet egyes részleteit, szakaszait pedig lazán, de pontosan fűzik össze az ismétlődő mozzanatok (ájulás), hangok (cipőkopogás) és a szeretetéhség kétségbeesett gesztusa. Ahogy a kislány beszámol tanítónője látogatásáról és a bennragadt vallomásokról: „Ez a nézés kizökkent, végképp nem tudom, hogyan adjak számot arról a gyötrelemről, ami nem a részletekben rejlik, hanem az egészben.” Ennél pontosabban aligha lehetne jellemezni ezt a prózát, hiszen tényleg az egészben rejlik a szorongás, azonban minden apró részletben ott van a bizonyíték. Ám ami az imént tárgyalt novellában csak sejtelem, az Egy elbeszélés hét fejezete címűben már bizonyosság. Itt már valóban a széthullott, erkölcsileg és emberileg lezüllött családot látjuk, miközben legfiatalabb sarja (ismét egy kislány) kétségbeesetten törekszik a boldogság, a megváltás felé. Ez már nagyon is mai történet, gyermekét elraboló elvált apával, kínai büfével, korrupt (netán gyilkos?) politikussal. Ahogy közeledünk napjaink közéleti témáihoz, Szvoren addig keserű, nosztalgiázó humora, egyre szenvtelenebbé, pimaszabbá is válik. Ekkor már nem kíméletes, főleg, amikor a politikusról van szó: „Szala vérnyomása megemelkedett, ha egygyerekes, elvált szülőkről hallott. Nem az ő hibája, hogy a fia egyke maradt: a felesége titokban fogamzásgátlót szedett. Szala akkor írta ezt a másfél oldalas levelet az illetéktörvény hátoldalára, amikor a felesége lebukott. Minél többet marták egymást, annál jobb volt az ágyban, úgyhogy a válás eszükbe sem jutott. Szalát jócskán feltüzelte, hogy a felesége leánykori neve mind gyakrabban tűnik föl ellenzéki tiltakozó íveken. Ha az ügynökbotrányra gondolt, a konyhában kívánta meg a feleségét.”

A figurákat olykor komikus, olykor viszont szomorú, dacos tulajdonságaik alapján ismerjük meg, akárcsak a fent említett minisztert, a legfontosabb szereplőknek pedig rendszerint nincs neve. Inkább a családi viszonyok derülnek ki az elnevezésekből, a becenevek árulkodóak: Desnya, Atya, Szerelemgyerek. Atyáról például azt tudjuk meg, hogy bizony nehezen mutatja ki az érzelmeit: „Atya azokra is haragszik, akik nem bántották őt. A feleségére, aki belehalt a szülésbe. Ha aztán igazán bántja valaki, az már nem fáj annyira. Ha Atya néha mégis elveszti a béketűrését, akkor a konyhában abált szalonnát katonázik. Állva, csomagolópapírból, sosem a szobában.” (Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének) Egy másik szövegben egy másik család anyájáról pedig a következőket olvashatjuk: „Anyám nyugdíjas pedagógus, a manikűrkészletében minden eszköznek megvan a maga gumírozott füle, de soha semmi nincs a helyén.” (A babajkó) Lám, ennyi (is) egy ember. Vagy más esetekben éppen az jelzi a fordulat, a tragédia eljövetelét, hogy hirtelen mindenki elkezd másképp cselekedni, mint a megszokott: „Amikor elkészültem, megfordultam, nekitámaszkodtam a hűtőnek. Mondjad, kicsim. Még sosem mondtam neki, hogy kicsim, de azon a napon a feleségem is a homlokára csapott” – mondja a férfi elbeszélő azon a reggelen, amikor bizonyossá válik felesége hűtlensége, mégis képtelen felfogni. Pedig „kicsim”, a kislányuk is beszámol róla, és a naptárban is ott vannak az árulkodó nyomok, a túl gyakran ismétlődő óvodai ügyintézések, amelyek meglepő következetességgel idomulnak a naptárban szintén közszemlére tett havi ciklusokhoz (Omomom).

Ha szeretünk irodalmi szöveget a körültekintő nyomozás rituáléjával olvasni, akkor e kötet novelláival ez a vágyunk mindenképpen teljesül, hiszen mondatról mondatra haladva kell szinte minden alkalommal összerakni először a helyszínt, aztán a családi viszonyokat, az elbeszélő személye sem mutatkozik minden alkalommal elsőre, és még a sokszor olyannyira pontos korrajz is csak jelentéktelennek tűnő motívumokból áll össze.

Akad majd tehát biztosan olyan olvasó is, aki túlságosan enigmatikusnak, szűkszavúnak találja ezt a nyelvezetet, túl sűrűnek a mondatok szövését, az információk és részinformációk hálózatát. És valóban: a kötet közepére helyezett, néhány súlytalanabb, kevésbé erős történet (A papírsárkány, Hundeschule, Bábel tornya) esetében az egyébként kiválóan működő stílust modornak érezhetjük, olyan rutinos kézmozdulatok összességének, amelyek valahogy ugyan működtetik a történetet, mozgásban tartják a novellát, de valódi tét és izgalom híján a feszültség megreked az ügyes szövegalkotás és sztoriszerkesztés szintjén. Persze ez már jelentős mértékben nem változtatja meg a kötetről kialakult képünket, hiszen összességében ezek is míves, jól megmunkált novelláknak számítanak.

A Nincs és ne is legyen tehát bőven túlteljesíti a második kötetek hálátlan, de rizikós feladatát, hiszen a közhely szerint ekkor dől el minden, hogy aki egyet tudott, az tud-e még egyet. Legalább olyat, de ha lehet, akkor még jobbat. Az továbbra sem kérdés, hogy a szerző az apró, piszlicsáré ügyek nagymestere, és a legnehezebbnek mondott műfaj (a novella) magabiztos ismerője. És a keserű nosztalgiáé is. „Felnőttkorunkban már csak nevetünk ezeken a piszlicsáré dolgokon. Ugye érted, mit jelent, hogy piszlicsáré?” – kérdezi az apa a gyermekét, de ezt a nevetést persze ő sem gondolja komolyan. Ahogy mi sem. Nevetnénk, ha másról lenne szó, de sajnos nem így van. Minden szövegben rólunk van szó.

Az összes többi a harmadik kötetből lesz majd kiolvasható.