Romain Rolland és a baloldali sokk

1. Jót mulattam, amikor Szerb Antal Hétköznapok és csodákjában rálapoztam a Romain Rollanddal foglalkozó mondatokra: „Különös érzéketlenséggel a tulajdon tehetsége iránt, kedves fiatal lányokról szeret írni, akik prédikátori prózájában úgy kecseskednek valahogy, mint az enyelgő vizilovak…” Ez a mondat annyira felpiszkált, hogy nem voltam rest újra elővenni Rolland két híres regényfolyamát, a Jean Christophe meg az Elvarázsolt lélek címűeket, hiszen Európa-szerte mindkettő nagy hatással volt a 20. század első felének olvasóira, és be kell vallanom, hogy kamasz és ifjú felnőtt koromban engem is megragadtak. Most pedig, fél évszázaddal később, egészen mást éreztem: bár mindkét mű teli van megrendítően tiszta eszmékkel, ez a fajta „prédikátori próza” számomra már úgyszólván olvashatatlan, s azt is érthetővé teszi, miért nincs manapság Rolland-kultusz. Igaz, persze, hogy vannak nála silányabb írók, akik holtuk után silányságuk ellenére is divatosak, csakhogy ezekről rendszerint kiderül valami – idézőjelben – rendhagyó volta miatt „izgalmas” életrajzi tény: az illető író például nekrofil volt, vagy titokban hallucinogén szereket élvezett, ám ennél is jobbat tehet a redivivusnak, ha a hagyatékban netán az ultraradikális jobboldallal ápolt kapcsolat nyomára bukkannak. Az ilyen írónak akkor is kijár az újrafelfedező átértékelés, ha maguk a művek egyébként elviselhetetlenek. Rollandról azonban 1944. december 30-án bekövetkezett holta után nem derült ki ilyesmi, tehát nincs, ami regényeit elavult irályuk ellenére pikánssá tegye.

2. Mitagadás, engem is csupán azért kezdett el foglalkoztatni, mert Radnóti Miklós naplójának 1939. október 18-i feljegyzésében, különös kontextusban bukkan fel a neve: „Az egyik lapban rövid hírt olvasok. Romain Rolland Daladierhez írt nyílt levelében megtagadja a közösséget a III. Internacionáléval.” Felkaptam a fejem, mert erről mit se tudtam, holott olyasmit sejtet, amiről tudnom illenék. A Napló jegyzetapparátusa azonban nem oldja fel, de a lexikonokban is hiába keresem nyomát Rolland politikai gesztusának.

Nem árulok zsákbamacskát: a III. Internacionáléval való szakítás híre egyebek közt azért hozott lázba, mert ugyanakkor, amikor erre, bukkantam rá az Az Est 1922-es évfolyamában a maga idején világszerte feltűnést keltett Rolland–Barbusse vita ismertetésére (a szenzációhajhász magyar bulvárlap nem sejthette, hogy ezzel a közléssel az utókornak is szolgálatot tesz, a vitáról tudniillik a munkásmozgalom-történeti kézikönyvek egy említés erejéig sem vesznek tudomást. Így minden, amit tudunk róla, kizárólag Miklós Andor lenézett bulvárlapjából tudható. Számomra e két, egyszerre föllelt renitens újdonság elég indíték volt, hogy megpróbáljak a nyomukba eredni. Úgy éreztem, hiába adok igazat Szerb Antalnak azt illetően, hogy Rolland nagy írókénti megítélése kortársainak tévedése volt, ettől még Rolland, a jelenség tartogathat izgalmas meglepetéseket.

3. Vajon egy idős és mellesleg Nobel-díjas írót mi késztethet arra, hogy demonstratív módon, nyílt levélben szakítson a nemzetközi munkásmozgalom irányító központjával? Külön magyarázatra szorul levelének 1939. októberi dátuma. A korabeli sajtó azzal van teli, hogy a francia baloldal eldönteni kényszerül, támogat-e egy olyan Szovjetuniót is, amelyik a francia demokrácia ellenségével, a nemzetiszocialista állammal köt szövetséget? A baloldali értelmiség saját elárultatásaként éli meg azt, amit a szovjet fél megpróbál eltitkolni, ti. hogy nem pusztán „megnemtámadási”, hanem „barátsági” is a szerződés. Sőt: a barátság mihamar a gazdasági támogatás jellegét öltötte. A nyilas Pesti Újság sajnos joggal állíthatta, hogy „Párizs szerint Németország és Szovjetoroszország most már véglegesen egymásra szorul és nem messze az idő, amikor a szorosabb együttműködés a nyugati harctéren is megmutatkozik”. Akik abban reménykedtek, hogy ez csupán a nem épp igazmondásáról híres nyilas tábor hagymázas képzelgése, azok 1940 januárjában meghökkenve vehették tudomásul, hogy ez bizony maga a beteljesült valóság: „Hiú remény azok számítása, akik azt hiszik, hogy a két ország között sikerül majd ellentéteket szítani!” – mondta a Führer abból az alkalomból, hogy „a constanzai kikötőbe megérkezett az első szovjet tankhajó, amely bakui olajat szállított a francia hadszíntéren előrenyomuló németeknek”.

4. Ezek a tények világszerte sokkolták a baloldalt. Pontosabban annak volt katartikus hatása, hogy a paktum nemcsak propagandafogás, hanem komolyan veendő tartalma is van. A francia hadszíntéren előrenyomuló németek olajjal történő ellátása felülírt mindenféle romantikus és nosztalgikus képzelgést. Így volt ez nálunk is, sőt, a baloldali magyar értelmiség traumáját még csak fokozta a magyar jobboldal leplezetlenül kárörvendő viselkedése. Keserves lehetett tudomásul venni például, hogy a magyar nácik napilapja, a Magyarság joggal állíthatta 1939. augusztus 26-án: „Oroszország a paktummal belépett a plutokrataellenes államok sorába. Ma már a demokratáktól igen messze álló államok sorába tartozik”, vagy azt, hogy a nyilasok 1939. augusztus 28-án szimpátiatüntetést rendeztek a német követség előtt, és nemcsak azt ordibálták, hogy „Éljen a nemzetiszocialista Németország!”, hanem azt is, hogy „Éljen Sztálin!, Éljen a Szovjetunió!” Ugyanekkor jelentette a rigai sajtóiroda, hogy „a moszkvai ipari munkásság és a vidéki szakszervezeti vezetőségek Oroszországszerte sztrájkokkal és tüntetésekkel tiltakoznak a szerződés ellen. A sztrájkokat és tüntetéseket az öreg bolsevikiek és a hadsereg tisztikara vezeti. A tüntetők Sztálint és Molotovot árulónak nevezik. A GPU letartóztatásokat hajt végre.” Ezt a közleményt hosszan, kárörvendően idézi a Kodolányi János szerkesztette Nemzetőr 1939. augusztus 28-án. Az Új Magyarság egy hónappal később arról tudósít, hogy „a moszkvai repülőtér épületét igen sok horogkeresztes zászló diszítette, amikor Ribbentrop a tempelhofi repülőtérről Grenzmark-Kondor repülőgépével megérkezett”. (A „Kondor” márkanév a Guernicát bombázó, rossz emlékű náci légiót idézte a baloldaliak emlékezetébe.) A baloldal közkatonái szerették volna a paktumot szükséges rossz gyanánt, pusztán diplomáciai manőverként felfogni, hiszen a történtek voltaképp azt tették értelmetlenné, aminek nevében a jobboldallal szemben ez idáig felléptek. A baloldal főképp azt illetően táplált illúziókat, hogy a nácikkal kötött szövetségre Moszkva föltehetően maga sem büszke, de a horogkeresztes zászlóerdő ennek épp az ellenkezőjét, a lelkes túlbuzgóságot jelezte. A lap kajánkodva töprenghetett azon, hogy „vajon mit csinál a megváltozott körülmények között Litvinov elvtárs, a szovjet külpolitika eddigi irányítója, akinek egész életműve a fasiszta rendszerek összeroppantására volt felépítve?”

5. A baloldali eszme elkötelezettjeinek azt kellett érezniük, hogy míg saját táboruk vezetésének egyáltalán nem számít, hogyan hat rájuk a paktum (sőt, ezt nem is tekinti tényezőnek), addig a jobboldal nagyon is épít ennek erjesztő hatására. Milotay István lapja, az Új Magyarság például elégedetten nyugtázta, hogy „a nyugateurópai tömegek a szovjet külpolitikai lépése miatt most végleg kiábrándulnak az orosz szovjetből, és a kommunizmusból”. A gróf Bethlen István és Szekfű Gyula irányította konzervatív Magyar Szemle szerint „Németország elégtétellel vette tudomásul Molotovnak a demokráciák ellen és különösképp a német–orosz viszonyról mondott szavait. Molotov szerint nem áll helyt az a nézet, hogy a háborút a demokráciák védelmében vívják, sokkal valószínűbb a hadviselőknél és a semlegeseknél a kapitalista érdek védelme.” Az Új Magyarság párizsi tudósítója 1939. szeptember 4-én bátran gúnyolódhatott a francia baloldal hivatalos lapjainak viselkedésén: „A paktumot reggel a L’Humanité még kérdőjellel látta el, de estére testvérlapja, a Ce Soir már nagy sztálini győzelemnek hirdette, és másnaptól a kommunista újságírók kacagtató ízléstelenséggel kezdték magasztalni”. (Azt, hogy a Ce Soir egyik szerkesztője, a regényíró Paul Nizan épp e lépés elleni tiltakozásként lépett ki a kommunista pártból, a magyar olvasók csak ötven évvel később, Simone de Beauvoir emlékirataiból tudhatták meg, ahogy Romain Rolland szakítóleveléről sem tudhattak egészen 1989-ig, amíg Radnóti naplója meg nem jelent.)

6. A baloldali tömeg maradék illúzióinak szétfoszlatásáról egyebek közt az Izvesztyija gondoskodott. 1939. október 9-i vezércikke azt fejtegette, hogy „a nyugati hatalmak kormányai új háborús célt tűztek ki: a hitlerizmus megsemmisítését...” S mielőtt az antifasizmus szellemében felnőtt emberek megkérdezhették volna, ebben meg mi a rossz, a lap így felelt nekik: „Értelmetlen kegyetlenség lenne, ha az embereket azért pusztítanák el, mert valakinek nem tetszik az ő világnézetük. Tűzzel-vassal nem lehet ideológiákat és világnézeteket kiirtani. A hitlerizmust lehet szeretni vagy gyűlölni, ez ízlés dolga. De ha a hitlerizmus megsemmisítéséért háborút viselnének, azt jelentené, hogy vétkes ostobaságot követnének el a politikában.” A farizeus cinizmus e felülmúlhatatlan dokumentuma világnézeti sokkot váltott ki a baloldalon, éppen mert a hitlerizmus megítélése számukra nem csupán ízlés dolga volt. Fokozta ezt a hatást maga a Komintern is, amikor aggályokat nem ismerve elvi piedesztálra emelte a taktikainak vélt döntést. Még csak megértésre sem apellált, sőt, azt érzékeltette, hogy ilyesmire nem is szorul rá, mi több, a paktum bármiféle bírálatát ellenséges megnyilvánulásként kezelte. Valódi érvek helyett olcsó rabulisztikával fizette ki saját táborát. A magyar nyelvterület maradék baloldali szellemi műhelyei közül például az erdélyi Korunk (önnön múltjához képest) méltatlan és komolyan vehetetlen érvekkel állt elő a paktum magyarázataképp: „Míg nyugaton az az érdek, hogy a hitlerizmus terjedését harccal gátolják, keleten az lehet az érdek, hogy a szocializmus földrajzi határai biztosítva legyenek, és ha lehet, nagyobbodjanak.” A cikk névtelen szerzője beszélt még „hatalmas helyzeti, területi és hatalmi előnyökről”, melyekért Moszkvának „bizonyos árat kell fizetnie a Németországgal harcban álló országok szovjetbarát szimpátiájának időleges megtorpanásában”. Ez a „bizonyos ár” alighanem az lehetett, hogy „magukban az aktív baloldali rétegekben is, amelyek fenntartják a szocialista állammal szembeni együttérzésüket, bizonyos zavart idéz elő az a látszólagos ellentét, hogy míg nekik ’életükkel és vérükkel’ kell harcolniuk a horogkeresztes Németország ellen, szovjetbeli társaik ugyanannak a hatalomnak ’zabot’ adnak”. Még dermesztőbb volt, hogy ezek a kijelentések egyáltalán nem maradtak meg a diplomáciai frázis szintjén. Amikor 1940 novemberében Molotov Berlinbe látogatott, nemcsak az derült ki (mint a Magyarország című kormánylap megírta), hogy „Oroszország és Németország egy fokkal ismét tovább megy az együttműködés terén”, ennél árulkodóbb volt az, amit a jól értesült Magyar Szemle árult el: „Molotov négy óra hosszat tartózkodott Hitler lakásán, villásreggelin” – s a dolog privát és meghitt, a Führer részéről szokatlan jellege a Szovjetuniónak szóló kivételes bánásmódról árulkodik.

7. Visszatérve a Korunk cikkéhez, ezúttal figyelmet érdemel a szöveg stílusa is: „bizonyos” ár, időleges” megtorpanás, „látszólagos” ellentét. Ezek a kifejezések is arról árulkodnak, hogy a paktumnak a világ baloldalára gyakorolt hatását a Komintern elhanyagolható tényezőként kezeli, sőt, azokra, akik számára ez traumát jelent, sértő lekicsinyléssel tekint, hiszen a paktum értelmét „csak a fejlettebb nívón álló rétegek” tudják felfogni, tehát akik nem fogják fel, intellektuálisan alacsony színvonalon állnak. E mérce alapján ebbe a „fejlettebb rétegbe” semmiképp sem tartozhatott bele George Orwell, akivel a keserű tisztánlátás ilyesmit íratott le: „Tény és való, hogy a baloldal elszánt harcot folytat a fasizmus ellen, ám közben mértékadó teoretikusai elvtelenül hunynak szemet bizonyos dolgok felett. A baloldali értelmiségiek ma is vakbuzgón mentegetik a német–szovjet paktumot, hisz ’realista’ lépés volt ez is, akár Chamberlain békítő politikája – és persze kísértetiesen hasonló eredménye lett.” Orwell a háború után, 1946-ban még egyszer visszautalt az 1939-es paktumra, és akkor sem érezte úgy, hogy oka volna módosítani a véleményét: „Vizsgáljuk meg azokat az egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket, amelyekkel az angol kommunista vagy ’szimpatizáns’ az angol–német háború idején találkozott. 1939 szeptembere előtt évekig elvárták, hogy ’a nácizmus borzalmain’ szörnyülködjön és a dolgokat kiélezve Hitler-ellenes vádiratot írjon: az 1939 szeptemberét követő húsz hónap folyamán pedig azt kellett hinnie, hogy Németország ellen több bűnt követtek el, mint amennyit maguk a németek okoztak, s a ’náci’ kifejezést ki kellett törölnie az emlékezetéből.” Ugyancsak nem tartozhatott a „fejlettebb réteghez” Thomas Mann, aki 1939. augusztus 23-án ezt jegyezte fel a Naplójában: „Sztálinnak sikerült összezavarnia a morális frontokat és megakadályozni, hogy létrejöjjön a szövetség a szocializmus és a nem csupán konzervatív szabadság világát képviselő demokrácia között”. Másnap pedig ezt: „Erősen összezavarodott a világ, mivel a baloldal fogalma teljesen értelmét vesztette. A baloldal mindennek ellenére többé-kevésbé Moszkvához igazodott, mely most átállt a másik oldalra. A szocialista színezetű szabadságeszme azt hitte, hogy számíthat Oroszországra, és tévedett.”

8. Közbevetőleg: a baloldaliság fogalma hasonlóképp vesztette értelmét 1968 nyarán, amikor az eszme vérátömlesztést kapott a radikális diákmozgalmaktól, meg a Marcuse-féle értelmiségiektől, a kapitalista establishmentbe betagozódó nyugat-európai kommunista pártok éppen ez ellen tiltakoztak, és reflexszerűen a Komintern 1939-es (vagyis a legrosszabb) hagyományát folytatták. Marcuse-ról azt írta a Pravda, hogy „egyenesen azért katapultálták a távoli San Diegóból Párizsba, mert minden eszközt latba kellett vetni, hogy zavart próbáljanak kelteni és megkíséreljék szembeállítani az ifjúságot a munkásosztály alapvető érdekeivel”. Nem jártak jobban a diákok sem. Őket az FKP „a reakció provokátorainak” minősítette, Etienne Fajon, a L’Humanité főszerkesztője 1968. június 12-én azzal a váddal állt elő, hogy a diákok „a munkásosztályt kalandorságba akarják belevinni”. A Novoje Vremja szerint „csak a burzsoá sajtó terjeszt olyan pletykákat, hogy a nyugat-európai országok kommunista pártjai nem rokonszenveznek a diákok követeléseivel”. A Pravdában Jurij Zsukov „emberbőrbe bújt farkasoknak” nevezte a radikális baloldal képviselőit, akik „a munkásosztály ellenségeinek társadalmi megrendelését teljesítik”. Úgy tűnik tehát, azt a választ elemezve, amit szovjet részről a paktumot illető kritikákra adtak, örökletes betegséget diagnosztizáltunk: a baloldal irányítói azóta is rendre megengedik maguknak, hogy „összezavarják a morális frontokat”, sőt, cinizmusra vallóan eleve arra spekulálnak, hogy meggyőződéses baloldali úgysem áll át a jobboldalra, hiszen annak eszméitől és gyakorlatától erősebben viszolyog, mint amennyire csalódhat a baloldal önigazoló tehetetlenkedésében.

9. A világnézeti sokk 1939-ben becsületbeli üggyé is válhatott, és éppen ezért akadhatott olyan írástudó, aki erkölcsi kötelességének érezte, hogy jelezze a világnak: nemcsak pártok által kompromittált baloldal létezik, hanem ezek fölött álló, mondhatni spirituális baloldal is. Ennek éthosza késztetett (esetünkben Romain Rollandot) a paktum elleni nyilvános tiltakozásra. Mások hasonló megnyilatkozásait a hivatalos baloldal negligálhatta azzal, hogy mindenki, aki így foglal állást, a jobboldal bérence, de Romain Rollandra ezt semmiképp sem lehetett ráfogni. Ha ő szakít a Kominternnel, annak súlyát épp az adja, hogy ő az első világháború vége óta a nemzetközi jobboldal kereszttüzében állt, sőt „Moszkva bérenceként” próbálták diszkreditálni. Ennek az évtizedeken át tartó ellenséges elbánásnak egyik minősített esetét Zsolt Béla pécézte ki A Toll 1929. május 4-i számában: „Radó Antal őméltósága bejelentette tiltakozását, ha a Pen Club hivatalosan fogadni merné a Pestre készülő Rollandot. Szerinte Romain Rolland kommunista és a magyar Pen Klub nem fogadhat egy kommünárdot, egy kompromittált embert, aki a Dreyfus-pörben kétes szerepet játszott, aki a parasztkommunizmussal kacérkodó Tolsztojjal barátságot tartott és a háború alatt elkövette azt a kisiklást, hogy a békéért harcolt, amikor az iskolai poétika háború esetére minden valamirevaló költőnek kötelezően előírta a csatadalt. Rendőrséget Romain Rollandnak, nem fogadtatást, nem menüt, tósztot, sírvavigadó cigányzenét és miniszteri dezsönét.” Árnyalt, bölcs és önkritikus szellemű visszatekintése a magyarra sajnos le nem fordított Tizenöt esztendei küzdelem (Quinze ans de combat) című kötetében így mutatja be szellemi fejlődése stációit: „Az 1919-es évben szükségesnek láttuk a gyökeres társadalmi átalakulást, csakhogy ez a szükségesség szörnyű áldozatokat követel. Oroszországban fájdalom és vér árán valósult meg. A békéért küzdő intellektuelek megriadtak az új szfinxtől, amely szétzúzta a jelent, hogy megmentse a jövőt. Nem tudtam megtagadni isteneimet, melyek éltettek, az »Emberiséget«, a »Szabadságot«, hogy egyedül a »Forradalmat« szolgáljam. Szerettem volna a forradalom mezejére átvinni az örök nagy erőket, amiket ha vérzőn is, de kimentettünk a nemzetek háborújából. (…) Legfőbb hibám és legkeserűbb csalódásom ezekben az években, hogy túlértékeltem az ún. szabad szellemeket, az individualistákat, kiknek zöme meghátrált a kockázatok elől és visszahúzódott a fennálló rend mögé, amely biztosítékok ellenében – hogy okosak és tapintatosak maradnak – védelmezőjükké vált.”

10. Rolland árnyalatlan és leegyszerűsítő minősítésének oka, úgy vélem, nem az első világháború közepén írott, és a német nacionalizmust a francia nacionalizmussal együtt s egyformán elítélő könyve, A szakadék fölött (Au-Dessus de la melée). Emiatt még legfeljebb hóbortos fantasztának, idealistának, pacifistának tartották. A militáns jobboldal dühét azzal vívta ki maga ellen, hogy az orosz forradalom kitörésekor nem állt be azok közé, akik „elpusztítandó gyalázatosként” bélyegezték meg a bolsevik kísérletet, holott annak akkor még módjában sem állt elkövetni későbbi „bűneit”, legfeljebb azt az egyet, hogy nem torpant meg a forradalom polgári szakaszánál. s ezzel kivívta a létjogosultságát is megkérdőjelező rosszindulatot Azt, ami a világ baloldali forradalmainak mindenkor és mindenütt kijárt, miközben – sajátos módon – a jobboldali „forradalmakkal” szemben élt az ártatlanság vélelmének kötelezettsége. Akkor is, amikor már tudható volt, hogy ez vészes következményekkel fenyeget – lásd az olasz és a német fasizmus első éveinek „jóhiszemű” fogadtatását.

Rolland számára azonban, aki az 1789-es forradalomról drámaciklust írt, történelmi aspektusból már ismerős volt a baloldali forradalmakkal szembeni tendenciózus előítélet, és a maga részéről nem kívánt osztozni ebben. Amikor viszont az orosz gyakorlat a cél szentesíti az eszközt elvét kezdte alkalmazni, a kijátszott jóhiszeműség jogán Rolland számon kérte rajta a humanizmust, ezt nevezve minden forradalom mércéjéül. Fenntartásai olyan erősek voltak, hogy az igazodó pártkatona szerepét, amit például Henri Barbusse habozás nélkül felvállalt, Rolland elutasította, a Clarté-mozgalomtól is (minden szimpátiája ellenére) távol maradt, s ekkori nyilatkozataiban (például Jövő [Bécs], 1921. május 15.) rendre leszögezi: „Sosem voltam a Clarté Társaság tagja, elítélek minden erőszakot és minden diktatúrát”, és a hangsúly a mindenen van. Rolland és Barbusse között a vita épp ekörül kristályosodott ki 1922-ben, s ez a disputa előre vetített szinte minden, később terítékre kerülő, gyötrelmes problémát. Aligha véletlen, hogy szövegének megismertetésétől egyaránt ódzkodott a nemzetközi munkásmozgalom minden pártja és szervezete, holott csupa olyan kérdés került terítékre benne, amivel évtizedek múltán is meg kellett küzdeni. Ennek a gondolkodásra kényszerítő szövegnek a megismerhetetlenné tétele indirekt módon maga is a szellemi renyheség és gyávaság riasztó tünete.

11. Az orosz forradalom melletti kezdeti kiállásának Rolland éppen azzal adta meg az erkölcsi hitelét, hogy a jóindulatú várakozás megelőlegezése mellett éles kritikát is gyakorolt fölötte, méghozzá ilyet: „A militarizmus, a rendőrterror nem szentek az én szememben csak azért, mert nem egy plutokráciának, hanem egy kommunista diktatúrának az eszközei. (…) A neomarxista kommunizmus tana abban az abszolutista köntösben, amit ma magára ölt, nekem nemigen látszik az igazi emberi haladással egybeesőnek, mert ennek a tannak az alkalmazását Oroszországban nemcsak gyászos és kegyetlen hibák kísérték, hanem mert ennek az alkalmazásnak túl gyakran alárendelték a legmagasabb erkölcsi értékeket, az emberiességet, a szabadságot és valamennyi közt a legdrágábbat, az igazságot.” Vagyis: Sztálin még hatalmon se volt, amikor Rolland már 1922-ben – ha tetszik – „desztalinizált”. 1939-ben, a III. Internacionáléval szakítva sem tett mást, csak következetesen tartotta magát ahhoz, amit a húszas években leszögezett.

12. Azután írta meg szakítólevelét, amikor (1939. szeptember 1-én) nyilvánosságra került a Komintern főtitkárának a kommunista pártokhoz intézett utasítása. Dimitrovnak ez a (III. Internacionálé történetét feldolgozó munkákban is említetlen) levele azt tette félreérthetetlenné, hogy a paktum több mint taktikai kérdés, az erkölcsi értékek, a szabadság és igazság alárendeltetik a politikának, épp úgy, mint 1922-ben, amikor Rolland már ennek első jelei ellen tiltakozott. A Dimitrov-szöveg azt szögezte le, hogy a nácikkal kötött szerződés – idézem – nemcsak „Oroszország nagy diplomáciai sikere”, de egyúttal „ideológiai siker” is. (Szövege a Magyarország 1939. szeptember 1-i számában olvasható). Az ideológiai siker azonban etikai szempontból is merőben más minőség, mint a napi politika. Ha ideológia, akkor ettől az ideológiától az antifasisztáknak el kell határolódniuk. (Mellesleg: hátborzongató húzás volt a nácikkal kötött paktumot éppen azzal a Dimitrovval emeltetni az ideológia rangjára, aki a lipcsei perben a nácik első számú céltáblája volt, s aki a fasizmus ellen az ideológiai harcot meghirdette – nem is oly rég, a III. Internacionálé 1935-ös kongresszusán.) Aligha véletlen, hogy Ribbentrop már a paktum aláírásakor szükségesnek látta hangsúlyozni: „Ez a megállapodás végleg bezárja a kaput az elől, hogy a III. Internacionálé továbbra is fenyegesse a világot”. Hat hét telt el ez után, és az Internacionálé vezetője megüzente az európai kommunista pártoknak, hogy nemcsak Németországgal, az állammal, de a fasiszta ideológiával is paktum köttetett.

13. A Rolland-levélből írójára nézve az is következik, hogy módosítanunk kell a politikai magatartásáról közkézen forgó megállapításokat, melyek az álláspontját statikusnak tekintik és kimerülnek szovjetbarátsága kárhoztatásában. Ennek alátámasztásául a diktatúrának behódoló Gorkijjal ápolt barátságát szokás érvként felhozni, csakhogy Rolland udvarias és üres deklarációknál e téren sem ment tovább – tisztelte Gorkij írói tehetségét, ugyanakkor gyanakvó távolságtartással kezelte politikai szerepét. Amikor például orosz emigráns írók őt kérték fel döntőbírónak Gorkijjal folytatott vitájuk eldöntéséhez, Rolland úgy hátrált ki az ügyből, hogy még a hozzá előítélettel közelítő Mikolczy Ágost is, a Horthy-korszak vörös veszedelem üldözésére szakosodott helyettes főügyésze sem tudott megbélyegzésként ennél súlyosabbat mondani: „maradt, aki volt, semleges apostola a pacifizmusnak”. (Megint más kérdés, hogy Illés László kutatásai nyomán már tudjuk: a Capri szigetéről történt visszatérés meg a Gorkij 1936-ban bekövetezett halála között eltelt éveket nem lehet egyoldalúan, csakis Gorkij írói és erkölcsi lealacsonyodásának korszakaként felfogni, hiszen az „udvari író” szerepének elfogadása az üldözötteknek oltalmat és támogatást nyújtani képes tekintély helyzetének kihasználásával váltakozott. Tyihon pátriárka kivégzése ellen például így tiltakozott: „Sohasem azonosulhatok olyan emberekkel, akik egy osztály pszichológiáját egy kaszt pszichológiájává torzítják”. Sztálin tőle megrendelt életrajzából évek hosszú során át mindössze egyetlen oldalt írt meg, és sem a rettegés, sem a várható hála nem bírhatta rá, hogy ízlésnek és éthosznak ezt a határát átlépje. Rollandnak ezekről az árnyalatokról is tudomása lehetett, de a világ nem tudhatta, hogy hallgatása mögött milyen fenntartások rejlenek. Kárhoztatják Sztálinnal kapcsolatos megengedő magatartását is – de ezzel az (ál?)naiv jóindulattal tudta kieszközölni például Victor Serge szabadon bocsátását és külföldre engedését. A világ, ha mást nem, azt mindenképp tudhatta, például a 15 évi számvetés (Quinze ans de combat) című, 1935-ös könyvből, hogy álláspontja minden inkább, csak nem statikus. „Mindig menetben (értsd: változásban) voltam – írta ott –, mert az élet semmi lenne számomra, ha nem volna mozgás – előre”. Ezért téved vele kapcsolatban még az általában méltányos Cs. Szabó László is, aki szerint „a szabad szellemek elvileg a forradalom mellett döntöttek ugyan, de változatlan gondolatszabadságot követeltek: a forradalom pedig (jobb- és baloldalon egyaránt) egyszerűen elszakadt az intellektusoktól”. Azt veti Rolland szemére, hogy „az 1930 utáni világválságban hosszú habozás után behódolt a szovjetnek és elismeri az erőszakot – a baloldalon”. Az észrevétel jogos lenne, ha Rolland ugyanaz maradt volna a harmincas években, mint aki a húszas években volt. Csakhogy magatartása épp a harmincas évek elején megy át alapvető változáson, s éppen azért, mert a nemzetiszocializmus 1933-as uralomra jutása a jobboldali erőszakot helyezte előtérbe. Eléggé erőteljesen ahhoz, hogy Rollandot minden másnál jobban foglalkoztassa.

14. Ekkor változik ugyanis vissza azzá, aminek korábban nevezték: egy időre megint ő lesz „Európa lelkiismerete”. 1933-ban azzal utasítja vissza a neki ítélt Goethe-díjat, hogy náciktól nem fogad el kitüntetést. Egyike volt azoknak, akik megbélyegezték Knut Hamsun Ossietzky-ügyben tanúsított nácibarát magatartását. 1934-ben Rolland kezdeményezésére hozták létre a nácik által elégetett, betiltott, cenzúrázott művekből „a német szabadság könyvtárát”. Amikor 1936-ban a Vendredi című lap a 70. születésnapjára különszámot jelentetett meg, ő a meghatottság közhelyei helyett arról elmélkedett, hogy „a hitleri Németország lázasan készülődik a támadásra. Mérhetetlen erők szabadulnak rá a világra, s ezek nem valamilyen politikai meggondolásnak vetik alá magukat, hanem a gőg, a kétségbeesés, őrjöngés és nyomor lázálmainak, mert a nemzetiszocializmus mélyén ez található.” Tiltakozott Kolbenheyernél, a III. Birodalom egyik irodalmi főkorifeusánál a könyvégetések ellen. Benedek Marcellhez írt, 1933. november 17-én kelt leveléből azt is tudjuk, hogy a nácik a komolyan veendő szellemi ellenségeik közé sorolták: „Új könyveimet betiltották Németországban. A régieket szintén. Betiltották az Au dessus de la meléet is…” A Szovjetunió iránti szimpátiája, mely a húszas években még főképp teoretikus alapokon nyugszik, a harmincas években új és konkrét árnyalatot kap. Farkas Geiza veszi észre a Századunkban, hogy „Rolland a szovjet főérdemét abban látja, hogy a német és olasz fasizmusok legerősebb ellensúlya”. Épp ebből következett az, hogy a baloldalnak nem bocsáthatott meg, amiért a kritikus pillanatban megszűnt a jobboldali erőszak ellensúlya lenni, sőt, szövetségre lépett vele, mi több, ezt a szövetkezést ideológiai sikernek minősítette.

„Európa lelkiismereteként” érezte tehát kötelezettségének, hogy szakítólevelet írjon a Kominternnek. Ez a gesztus mintegy folytatása volt annak, hogy 1933-ban, a nácik hatalomra kerülésének hírére kilépett a Nietzsche Társaságból. Ugyanilyen demonstratív módon lépett ki 1939-ben a Szovjetunió Barátainak Társaságából is.

15. A magyar közvéleményhez nem jutott el sem az említett társaságból való kilépés, sem a Kominternnel való szakítás híre. Jóformán csoda, hogy Radnóti Miklós személyében akadt valaki, aki egyáltalán észrevette és följegyezte a Daladiernek írott levél tényét. Jellemző, hogy az antifasizmusra szakosodott, Stószon élő baloldali publicista, Fábry Zoltán, aki napi szinten követte az európai és a magyar sajtót, szintén nem tudott (és utólag sem hallott) a Rolland-levélről. Ezt a tényt közvetve ő maga ismerte el azzal, hogy egyik, 1946-as feljegyzése szerint „az értelmiség kritikáját a Szovjetunióval szemben Romain Rolland autoritása gyengítette, immunizálta. A Szovjetunió tabu lett, mert Európa lelkiismerete volt a védőügyvédje. Rolland felelőssége e téren történelmi jelentőségű.” Fábrynak tehát fogalma sem volt róla, hogy a „védőügyvéd” épp a kritikus pillanatában vádlóvá alakult át, s épp akkor tette ezt, amikor a francia kommunisták számára megszűnt annak illúziója, hogy pártjuk ragaszkodni fog addig hirdetett antifasizmusához. 1939. augusztus 25-én az FKP még ilyen szövegű határozatot hozott: „Ha Hitler kirobbantja a háborút, ott áll majd vele szemben Franciaország népe, élén a kommunistákkal”. Egy nappal később „a Párizs-környéki kommunista frakció felszólította tagjait, hogy szüntessék meg Moszkvával a további együttműködést”. Ez volt az, amit a világ, mint magától értetődőt, elvárt tőlük, olyannyira, hogy például a nyilas Magyarság is ezt feltételezte, és mint sablonos magatartáson még gúnyolódott is rajta: „Párisi hírek szerint a francia kommunista párt minden kapcsolatot megszüntetett Moszkvával. El vagyunk készülve arra is, hogy ugyanazok a francia lapok, amelyek eddig egymással versenyeztek az orosz viszonyok feldicsérésében, most a német–orosz szerződés hatása alatt egyszeriben a reakció és az átkos fasizmus hazájának fogják kikiáltani Oroszországot.” A jobboldal tehát komolyan feltételezte, hogy a baloldal elvszerűen fog viselkedni. Ezt követően állt elő – szégyenszemre – az a helyzet, hogy a meggyőződéses antifasiszták (akik közé Rolland is tartozott), még a müncheni behódolásért részben felelős Daladier álláspontját is vállalhatóbbnak tartották, mint a kommunistákét. Daladier tudniilliik 1939. október 6-i beszédében kijelentette: „Párizs elutasít minden olyan béketervet, mely megalkuvást jelent a nemzetiszocializmussal”. Szemrehányást tett (és tehetett is) a kommunista pártnak, amiért „abban a pillanatban, amikor a Szovjetunió érdekközösségbe lépett a németekkel, egyszerre megváltoztatta álláspontját”, holott korábban azért támadta a kormányt, mert „nem tartották elégségesnek a Németország elleni háborús intézkedéseket”.

Idehaza a Magyar Szemle külpolitikai szemleírója hívta fel a figyelmet arra a különös rabulisztikára, mellyel Moszkva a maga pálfordulását magyarázni próbálta. „Sztálin leleplezte a nyugati politikusok intrikáit, akik megkísérelték, hogy Németországot és a Szovjetuniót egymás ellen uszítsák.” Antifasiszták számára az lehetett az igazi kérdés: vajon a náci diktatúrát és a Szovjetuniót miért kell uszítani egymás ellen? Nyilván keveseknek jutott eszébe, hogy mit írt a lehurrogott Kassák Lajos 1934-es, Napjaink átértékelése című könyvecskéje nyolcadik fejezetében: „Moszkva hamarosan szerződésre lép Berlinnel”. Ő maga sem tudhatta, hogy jóslata alig öt év múlva dermesztő valósággá válik. A baloldali Korunk 1939 októberében az antifasizmus dilemmáját úgy kezelte, mintha csak értelmiségi finnyáskodásról lenne szó, amit komolyan venni nem érdemes. „Lehetséges-e tűznek és víznek az a szövetkezése, mely a vörös zászlót a hitlerizmus, a horogkeresztet a kommunizmus szolgálatába állítja? Bizonyos zavart idéz elő ez a látszólagos ellentét, hogy míg nekik »életükkel és vérükkel« kell harcolniuk a horogkeresztes Németország ellen, szovjetbeli társaik ugyanannak a hatalomnak »zabot« adnak. A háború, mely ma Anglia-Franciaország és Németország közt folyik, reakciós háború. Mindazok, akik egy ilyen háború érdekeit szolgálják, a reakciót támogatják, ha még oly antifasiszta, demokratikus, progresszív jelszavakat hangoztatnak is.”

16. Álljunk meg itt egy percre. 1941 júniusában, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, és a szovjet–német idillnek vége lett, utólag kiderült, hogy az 1939-es paktumtól a jobboldalon lett sokaknak keserű a szája. A nyilas Fiala Ferenc Összetartásbeli vezércikkében ellenkező előjellel, de szinte szó szerinti azonossággal bukkan fel a „tűz és víz” hasonlat: „Tudtuk, hogy a víz soha nem lehet barátja a tűznek, a tiszta, derűs német paraszt- és munkásotthonokban soha nem fogják megérteni az aljas kommunizmust”. Az Egyedül Vagyunkban Oláh György keserűen ecseteli, hogy számukra, a jobboldal korifeusai számára mekkora megpróbáltatás volt a paktum: „Két évig hallgatnunk kellett, két éve állunk itt lelakatolt ajakkal, némán, olykor szinte barátságos arcot öltve azzal a rendszerrel szemben, amely ideológiai őrületéből jottányit sem engedett. Hallgattunk nagy külpolitikai létérdekek és a szolidaritás parancsára, pedig minden nap jobban éreztük, hogy Európa számára nincs nagyobb veszély, mint Moszkva nyugodt, háborítatlan erőgyüjtése. Hirdetni szerettük volna, de két évig nem lehetett. Ezért érzünk most felszabadulást! Fellélegezve fogadtuk Hitler Adolfnak a szovjet elleni háborút bejelentő kiáltványát.” A nyilas altábornagy Ruszkay Jenő kárörvendően jegyzi meg a Matolcsy Mátyás szerkesztette Magyarság Útja 1941. július 11-i számában: „Sztálin túlravaszkodta a dolgot, midőn azt remélte, hogy a németeket a folyamatos gabona- és petróleumszállításokkal elámíthatja…” A parlamentben, a Keresztény Párt nevében Közi-Horváth József fejtegette, hogy „amikor pillanatnyi politikai taktikából megegyezés létesült barátaink és a bolsevizmus között, keserűséggel láttuk ezt a megegyezést. Amilyen nagy volt akkor a keserűségünk, olyan nagy most az örömünk.”

17. Nem sokkal a paktum létrejötte után, 1939 decemberében, amikor már világszerte érzékelhető volt a baloldali értelmiség felzúdulása, a moszkvai emigráció Új Hang című folyóiratában bizonyos Faragó Bálint (máig sem tudjuk, kit takar ez az álnév) a háború antifasiszta jellegét legendának, a „leszámolni a hitlerizmussal” jelszót „népcsalás”-nak minősítette, és nem átallotta azt írni, hogy „az antifasiszta háború jelszava alatt reakciós, igazságtalan és imperialista háború céljait szolgáló koncentráció folyik”. Bevallom, amikor ezt olvastam, nem akartam hinni a szememnek. „Faragó Bálint” szerint az sem igaz, hogy „ez a háború a demokrácia háborúja a fasizmus ellen”. Ugyanabban a hónapban egy Molotov-beszéd a párt hivatalos álláspontjaként ugyanezt szögezte le.

18. Azt hinné az ember, Rolland szakítása a Kominternnel mindkét politikai oldal számára fontos hír lehetett, a sajtó szemszögéből pedig egyenesen szenzáció, amiről – eltérő tálalásban – mindkét oldal lapjai hírt adnak. Ehhez képest a magyar sajtó zöme szót sem ejtett róla, a levél szövegét nem közölte, tartalmát nem kommentálta. Nem voltam rest végiglapozni minden valamirevaló napi- és hetilapot, hogy kiderítsem, akkor Radnóti mégis honnét tudott róla? Ő maga, sajnálatos módon ezt elfelejtette közölni. Már-már a levél létezésében is kételkedtem volna, ha nem tudom, hogy Radnóti nem volt legendagyártó típus. Csakis olyasmit jegyzett fel, amit valóban olvasott és fontosnak tartott. Kézenfekvő lett volna, hogy a levélről a szociáldemokrata pártlap, a Népszava adjon hírt. Nem adott – s hogy miért nem, azt részben megmagyarázza a cenzúrabizottság 1939. december 7-én kelt rendelete, mely szerint „átengedhetők a Népszava hírei, melyekben a szovjet ideológia ellen küzd, de olyanok nem, melyekben a Szovjetet mint államot támadja”. Az adott politikai helyzetben a Rolland-levél közlése kétségkívül küzdelem lett volna a „szovjet ideológia” ellen, ám egyszersmind a Szovjetunió új szövetségese, a náci Németország elleni támadás is, ezt pedig az örökké fenyegetett helyzetben lévő lap nem engedhette meg magának. Vélhetően más okokból hallgatott az Új Magyarság: ennél az ádázul acsarkodó szélsőjobboldali lapnál föltehetően úgy vélték, hogy mivel az író gesztusa lelkiismereti modus vivendit kínál a baloldal számára, a jobboldal érdeke ellen való volna hírt adni egy ilyen gesztusról. Követte példáját a Függetlenség, Kolosváry Borcsa Mihály lapja, és a magyar nemzetiszocialisták lapja, a Magyarság is. Nem szólt a levélről a konzervatív Pesti Hírlap, a még konzervatívabb Budapesti Hírlap, a legitimista Nemzeti Újság, de a megszüntetés árnyékában kapálódzó Az Est sem, és a kormánylappá avanzsált Magyarország is óvakodott közölni. Bethlen István 8 Órai Ujságja ügyet se vetett rá, hiába kerestem nyomát a Magyar Nemzetben meg az Esti Kurírban, de a katolikus Új Nemzedékben vagy a Független Magyarországban is. Sorolhatnám még a lapokat, hol mindenütt nem bukkantam rá, de az összképen az sem változtatna. Ugyanakkor a Rolland-levelet még hírnek sem tartó lapok komoly teret szenteltek annak, hogy Oswald Mosley, az angol nácik vezére, a szovjet–német paktum támogatását illetően közös platformra került a nyugat-európai kommunistákkal, a magyar nemzetiszocialisták pedig, akik a kommunizmusból törvényszerűen fakadó bűnökként írtak a moszkvai perekről, most egyszerre elkezdték azokat a jobb- és baloldali szélsőség közti eszmei rokonság bizonyítékának látni. A Meskó Zoltán szerkesztette Nemzet Szava 1939. szeptember 3-án azt fejtegette, hogy „az utóbbi két esztendő tisztogatásai, melyek egyszerűen a cári hagyományokon alapulnak, egy érezhető nemzeti irányzatot teremtettek a Szovjetunióban. A régi, fanatikus, zsidó nemzetközi ideálokat kergető vezetők, akik a bolsevizmust képviselték, eltűntek. Helyüket az orosz fajú, paraszt-, bojár-, sztrelec, és volt cári tiszt származású új vezérkar foglalta el, melynek már szent az orosz föld és nem lelkesedik az Internacionáléért.”

19. Rolland levelének végül ott bukkantam nyomára, ahol a legkevésbé számítottam rá. Az Ujság, ez az 1939-ben már csak a fejléce szerint „szabadelvű”, valójában langyosan liberális lap közölte, annyira eldugott helyen, hogy szinte észrevehetetlen maradt. Radnóti Miklós kellett hozzá, az ő szenvedéllyé fajult politikai érdeklődése, hogy Erdős Iván Romain Rolland búcsuja című tárcájának mottójában észrevevődjék ez az apró betűs említés: „Párisból jelentik: Romain Rolland, a világhírű Nobel-díjas író Daladier miniszterelnökhöz levelet intézett, amelyben bejelenti, hogy hátat fordít a III. Internacionálénak”. A közlés dátuma: 1939. október 18. Rolland magyar monográfiájának összeállítója, Dobossy László sem tud a levélről – legalább is a Rollanddal foglalkozó irodalom repertóriuma szerint –, de persze az is elképzelhető, hogy Dobossy csak úgy tett, mintha nem tudna róla, hiszen az ötvenes-hatvanas években joggal lehetett attól tartani, hogy amennyiben Rolland Komintern-ellenes állásfoglalására felhívja a figyelmet, azzal kedvezőtlenül befolyásolja az író műveinek magyarországi kiadását. Dobossy – ha tényleg ez motiválta – okkal tarthatott ettől, hiszen a szovjet–német paktum hátterét még az 1960-ban megjelent Új Magyar Lexikon is orcátlanul meghamisította – a Rolland-levél ténye pedig – okkal – kételyt ébresztett volna a pártállami történetírás szavahihetősége iránt. A Daladier-kormány a szócikk szerint „az ország demokratikus erői ellen hozott rendszabályokat akkor, amikor 1939 szeptemberében törvényen kívül helyezték a kommunista pártot”. Összetákolója épp csak azt felejti el megemlíteni, hogy az intézkedés olyan pártot tiltott be, amelyik ellenezte a náci Németország ellen folytatandó háborút, tehát feladta antifasizmusát, és éppen az ország antidemokratikus (értsd: nácibarát) erőinek kezére játszott.

20. Akadt persze olyan álláspont is, melynek képviselője (lévén a napisajtó külföldi lapokhoz és a távirati irodák jelentéseihez hozzáférő munkatársa) nyilvánvalóan tudott a levélről, ahogy föltehetően ismerte azt a Rolland-könyvet is, amely a német–francia gyűlölködés ellen, nemcsak a franciákkal, de a németekkel szemben is tárgyilagosan foglalt állást. Ő, és még sokan mások is, talán úgy vélhették, hogy a Kominternnel való szakítás csak az első lépés egy másfelé vezető úton, és a német megszállókkal való békés együttélés elfogadása lehet a következő. Ezért célszerű Rollandot olyan hírbe keverni, mint aki hajlik a kollaborációra. A berendezkedő náciknak és a nácipárti értelmiségnek égető szüksége lett volna arra, hogy megmutathassa, nemcsak olyan írók álltak mellé, akiket ab ovo fasisztának ismertek, mint Drieu La Rochelle, Brasillach, Maurras, Rebate és mások, hanem nemzetközileg ismert és elismert írónagyságok is, amilyen Romain Rolland. Szabó Lőrinc, aki nemcsak a Magyarország tudósítója volt (mint ilyen kísérte el Berlinbe a Nemzeti Színház társulatát), hanem a Harmadik Birodalom által létrehozott Nemzetközi Írószövetség tagja is, 1941. május 30-án megjelent, Foszlányok egy beszélgetésből című cikkében beszámolt egy diskurzusról, ám anélkül, hogy megnevezte volna annak résztvevőit, ahogy az egy riportban illik. A névtelen (tehát az is meglehet, hogy csak kitalált) megszólaló a füle hallatára azzal dicsekszik, hogy „nagyon meglepő állásfoglalások történnek a francia szellemiség részéről. Romain Rolland például leglelkesebb barátai közé tartozik a német–francia együttműködésnek. Párizsban él, a La Gerbe köréhez tartozik.” Rollandnak ilyen kontextusban történő említése nyilvánvalóan egyike a náci érdekeket szolgáló manipulációknak, melyekről nem nehéz feltételezni, hogy berlini sugallatra születtek. Az efféle hangulatkeltés célja az lehetett, hogy a még meg nem szállt országok közvéleményét megnyugtassa afelől: a német uralom nem jelenti sem a kultúra végét, sem az irodalom hanyatlását. Romain Rolland ugyan már hanyatló tekintély, de mint Nobel-díjas arra még mindig alkalmas, hogy a kollaborációt vállaló írók minőségét szavatolja. Nevének belecsempészése egy „ártatlan” riportba aligha volt véletlen attól a Szabó Lőrinctől, aki 1942-ben vendége volt a Göbbels által szervezett írókongresszusnak Weimarban, és erről szóló útinaplójában azzal büszkélkedik, hogy olyan nagyságokkal ül egy asztalnál, mint Drieu la Rochelle, aki „a Nouvelle Revue Francaise szerkesztője”. Elfelejti hozzátenni, hogy ez már nem a régi, tekintélyes N.R.F., hanem csak annak nácik által gleichsaltolt változata, s a cenzora Otto Abetz, német nagykövet. Szó sincs arról, hogy még mindig a francia irodalom legkiválóbbjai publikálnának benne: épp ellenkezőleg, a szerkesztéséről lemondó Jean Paulhantól kezdve Roger Martin du Gardig a korábbi szerzők óvakodnak az orgánumtól. Drieu volt az (ezt Simone de Beauvoir írja meg róla A kor hatalma lapjain), aki „közölte, hogy összeállították az »Otto listát«, azoknak a könyveknek a jegyzékét, amelyeket a kiadóknak könyvkereskedőknek ki kell vonniuk a forgalomból: Heine, Thomas Mann, Freud, Maurois művei szerepelnek rajta s még sok más”. A cél (mármint Szabó Lőrinc célja) ezzel is az, mint a Rollandot kollaboráns hírébe keverő, állítólagos idézettel: vonzóvá festeni a megszállt Franciaország szellemi állapotát. Ezt tette Németh László is, aki a kollaboráns Montherlant könyvét ismertetve azt szögezte le 1940-ben, hogy „Franciaország mai állapota kedvező a szellemi szabadságra”. Magyarország még nem volt megszállva, de ennek esélyét teljesen kizárni nem lehetett, s hogy az értelmiség majdan ne tartson ettől, ahhoz jó előre elő kellett készíteni a talajt. A magyar költő hasznos közreműködése nem is maradt észrevétlen a Harmadik Birodalomban. A Das Reich 1944 júniusában terjedelmes (még 1943-ban íródott) cikket közölt három magyar íróról, akik – mint a cikk szerzője írja – „azonosan gondolkodnak”, és Erdélyi József, Nyírő József mellett Szabó Lőrinc a harmadik, „Németországban is ismert költő”.

21. A baj ezzel a tendenciózus csevellyel csak az volt, hogy amit Szabó Lőrinc el akart hitetni, az több sebből is vérzett. Ha valóban véletlenül „elcsípett” beszélgetésből idézett, a résztvevők tájékozottságát és szavahihetőségét akkor is könnyű kétségbe vonni, hiszen az írástudók és a művelt olvasók tudhatták, hogy Rolland köztudomásúlag nem Párizsban él – 1938-ban, Svájcból történt visszatértése után szülőföldjén, Vézeley községben telepedett le, s onnan még békeidőben sem mozdult ki, nemhogy a háború alatt. Az említett La Gerbe című folyóiratot 1940 júliusában Otto Abetz támogatásával alapítottak, s a lap nevét a főszerkesztő: Alphonse de Chateaubriand nácibarát propagandaregényéből, a La Gerbe des forces címűből kölcsönözték. (A lapnak egyébként, álnéven, rendszeres szerzője lett maga Otto Abetz is.) A folyóiratot kifejezetten azzal a céllal hívták életre, hogy a finnyásabb kollaboránsoknak is legyen hol megjelenniük. Giono, Ayme, Morand, Montherlant, Anouilh, Colette, André Castelot és mások esetében ez sikerült is, Rolland azonban soha egyetlen betűnyi írást sem adott a La Gerbe-nek, miként azt Pascal Ory Les collaborateurs 1940–1945 című könyvéből tudhatjuk. Ory megállapította, hogy a világtól elvonultan élő Rolland a megszállás évei alatt egyetlenegyszer adott közre szöveget: egy 1943-ban kiadott antológiában jelent meg írása, ahol kizárólag hozzá hasonlóan antifasiszta érzelmű írókkal szerepelt együtt, úgymint Guilloux-val, Plisnier-rel, Simenon-nal. Rolland hírbe keverését arra alapozták, hogy aki tudja: 1914 előtt Alphonse de Chateaubriand kötetnyi levelet váltott Rollanddal, mint pacifistával, és levelezésük könyv alakban is megjelent, az első ránézésre talán még hihetőnek is találhatja, hogy a két aggastyán felújította kapcsolatát. Hogy ez a Chateaubriand már a harmincas években a hitlerizmus bámulója volt, s mint ilyen, éppenséggel csak taszíthatta Rollandot, azt a francia irodalom és politika belügyeiben járatlanok aligha tudták. Másféle (igaz, csak közvetett) bizonyíték az elcsípett beszélgetés állításának cáfolatára, hogy a háború alatt mindvégig Párizsban élő Fejtő Ferenc Mi a helyzet Franciaországban? címmel, 1945 októberében összefoglalót küldött haza a Szocializmus számára, s ebben azt írta: „Mauriac, Duhamel, Claudel, Roger Martin du Gard, Romain Rolland, öregek és fiatalok, világhírűek és ifjú titánok, csaknem mind az ellenállási szabadságharc aktív résztvevői voltak”. Vajon írt volna ilyet Fejtő, ha Romain Rolland a La Gerbe-ben publikál?

22. Szabó Lőrinc (aligha véletlenül) névtelen informátoránál sokkal hitelesebb tanúja Rolland magatartásának Roger Martin du Gard, aki alig titkoltan önéletrajzi regényében, a Maumort alezredesben így vázolta fel kettejük igencsak hasonló meggyőződését: „40’ júniusában szétáradt ereimben a keserű méreg, s a megszállás óta, mintha csak megátkoztak volna, gyógyíthatatlanul eluralkodott rajtam. Romain Rolland hasonló folyamaton esett át. Ő, aki rajongott az igazságért és egyetértésért, de a szabadságért mindennél jobban lelkesedett, szenvedélyes híve lett a 39’-es háborúnak, ádáz ellenfele a hitleri Németországnak. A megszállás alatt Franciaországban maradt. Nálam jobban senki sem tudja elképzelni, mit szenvedhetett élete utolsó éveiben.”

23. Ha a kollaboráció vádja, mint láttuk, nevetséges is, még mindig kérdés marad, hogy a jobboldal miért éppen Rollandhoz próbált reményeket fűzni? Mert bizony még a későbbiekben is megpróbálta elhitetni, hogy az idős író és a jobboldali felfogás képviselői között nincs is szakadék. Ennek egyik jele volt, hogy 1943. október 20-án az Új Magyarság (egy másnap már kacsának bizonyult gyászhírre) nem a baloldaliaknak mindenkor kijáró posztumusz szidalmakkal, nem a puszta létezésüket is tagadó hallgatással, hanem Vajta Ferenc meglepően elismerő, terjedelmes nekrológjával reagált. Ez attól volt különösen szemet szúró esemény, hogy az Új Magyarságnak fennállása óta sosem volt szokása a másik oldal nagyságairól a távolságtartó tárgyilagosság hangján beszélni. Durva és árnyalatlan támadásokkal, unalomig ismert, ezerszer megcáfolt rágalmak megismétlésével búcsúztattak mindenkit, aki nem volt szavatoltan jobboldali. Érdemek (akár korábbiak) elismerése szóba sem kerülhetett, a halottnak kijáró méltányosság ismeretlen fogalom volt Milotayék háza táján. Épp ezért először rejtélynek tartottam, hogy az Új Magyarság ezúttal eltért ettől a hagyománytól. Furcsállottam a nekrológnak ezt a felütését: „Vannak szellemóriások, akiknek tudása, tehetsége évtizedekre, sőt néha évszázadokra bevilágítja a szellemi fejlődés legtávolabbi horizontjait is. Vannak zsenik, akik arra hivatottak, hogy népüket, nemzetüket új utakra, új célok felé vezessék. Romain Rolland mindkét hivatásnak megfelelt...” A cikk szerzője, Vajta Ferenc épp oly gátlástalan, habzó szájjal uszító figura volt, mint e lap bármely másik munkatársa. Hazugságért, csúsztatásért ő sem ment a szomszédba, amiről egyébként ebben a cikkében is tanúságot tett. „Amikor e sorok írója 1934-ben megismerte Romain Rollandot, délutánjait kint töltötte a Bois de Boulogne sétányain...” Íme, az első ferdítésen máris tetten értük: Rolland csak 1938-ban tért haza Svájcból, tehát Vajta 1934-ben aligha láthatta a Bois de Boulogne-ban. Szavahihetőségét a folytatás még inkább megkérdőjelezi: „A századfordulót követő korszak zsidó entellektüeljei hozzá menekültek, őt idézték, őt hirdették, őrá hivatkoztak, valahányszor hitvány programjaik védelmében tekintélyre volt szükségük. Pedig amikor még néhány évvel ezelőtt is a népfront atyjának szerették volna kinevezni, Romain Rolland már csak a szocialisták esküdt ellenségével, Maurras-szal, az Action Francaise főszerkesztőjével tartott fenn barátságot. A vörös Páris megdöbbenve vette tudomásul, hogy amikor Blum Leóék börtönbe vetették a francia szellem szabadságának e másik nagy harcosát, börtönében első látogatója Rolland volt...” Történetesen ismerem annak az 1936 februárjában, Leion Blum ellen elkövetett utcai merényletnek a históriáját, melynek a szellemi felbujtással méltán vádolt Maurras börtönbüntetése lett (az egyik) következménye. Olvastam a Maurras-párti jobboldali magyar sajtó napról-napra közölt, elfogult és szenzációhajhász tudósításait, egyebek közt Vajta Ferencéit az Új Magyarságban. Sok tendenciózus hazugság volt bennük – de arról, hogy Rolland meglátogatta volna a börtönben politikai ellenfelét, Maurrast, azt az embert, aki nyílt levélben ajánlotta a franciáknak, hogy a baloldal százötven, név szerint felsorolt képviselőjét öljék meg, s ha nincs kéznél revolver vagy bomba, jó lesz a konyhakés is, erről a szenzációszámba menő eseményről szó sem esett 1937-ban, pedig ha megtörténik, az Új Magyarság azon frissiben pertraktálta volna. Hogy Rolland és Maurras baráti találkozója mekkora képtelenség, az Révai Józsefnek a párizsi kommunista emigránsok Üzenet című folyóiratában, 1939 áprilisában közölt cikkéből is kiderül, amikor is Révai a maga sajátos baloldali csőlátásának megfelelően ezt vetette papírra: „Romain Rollandra nem a Nobel-díj miatt, hanem azért kellett volna gyanakodni, ha az Action Francaise munkatársának szegődött volna el, és ha tűrte volna, hogy a francia reakció emberei az ő folyóirataikban elhelyezett Romain Rolland-i kakukktojásokra hivatkozhassanak, mint önnön sötét eszméik igazolására.”

24. Új Magyarságék nem mondtak le arról az illúzióról, hogy Rollandból, mint hivatkozási alapból, még valamiféle hasznot húzhatnak, föltéve, hogy sikerül olyan hírbe keverni, amit ők a magukénak vallhatnak – és talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy Rolland szakítását a Kominternnel nem úgy fogták fel, mint egy adott történelmi szituációra adott választ, amely nyomban érvénytelenné válik, amint a Szovjetunió újra a náciellenes front tagja lesz, hanem úgy, mint az eszméből való kiábrándulás bizonyítékát.

25. Úgy tartják, sokáig él az, akinek holt hírét költik. Rolland esetében nem így történt: hamis halálhírét csak tizennégy hónappal élte túl, Párizs felszabadulása után négy hónappal hunyt el. Életkora és betegsége miatt a főváros vonzó eseményeitől is távol maradt, de 1944 októberében még írt egy megrendült hangú emlékezést az ellenállási mozgalom mártírjairól. Maumort alezredesként Martin du Gard azt veszi észre, hogy „a mi helyi sajtónk közömbös a halála iránt. A hallgatás nem általános, a nagy párizsi lapok illendőbben jártak el, bár a cikkekből kihallatszanak fenntartásaik is…” Annak, hogy Rolland halálhíre alig keltett visszhangot, csak részben oka, hogy a lehető legrosszabb időpontban következett be: 1944. december 30-án. Más körülmények közt egy Nobel-díjasnak több figyelmet szenteltek volna. Valószínűbb, hogy a világ úgy vélekedett róla, mint Farkas Geiza 1935-ben, a Századunkban: „koporsóba zárták Rolland eszményeit. Nemrégiben még mindenki száján volt, nevére ma már Madách egyiptomi homokja kezdett rakódni. Kijelentéseit, jövendöléseit az élet fejlődése nem sietett igazolni…” Minden tisztelete ellenére Martin du Gard is úgy látta: „Rollandra már úgysem számíthattunk volna, szerepe véget ért.” A közvélemény is úgy könyvelte el, hogy Rolland íróként is, de közéleti szereplőként is végképp a múlté, s ami vele kapcsolatos, szellemi izgalmat többé nem kelthet, viták is aligha kavarodnak alakja körül.

26. S éppen ez volt az, ami tévedésnek bizonyult. 1947 elején adott hírt a Nagyvilág (akkor a Magyar–Francia Társaság 1946 decemberétől, másfél éven át megjelenő kéthetes folyóirata) egy polémiáról, amely a francia szellemi élet képviselőit az idő tájt két táborra osztotta. A nagytekintélyű író és kritikus, Jean Paulhan, aki a német megszállás idején tiltakozásképp lemondott az N.R.F. szerkesztői posztjáról, beállt egy sorba, amelynek tagjai megpróbálták az egykori kollaboránsokat mindenfajta büntetés alól mentesíteni. Paulhan a La Gerbe szerkesztőjét: Alphonse de Chateaubriand-t vette védelmébe, és ennek (elég sajátságos) formáját abban vélte megtalálni, hogy hazaárulásnak minősítette Romain Rolland első világháború idején tanúsított magatartását. Levélben jelentette be, hogy kilép a C.N.E.-ből (a Francia Írók Nemzeti Bizottságából), mert nem ért egyet Chateaubriand meg- és elítélésével, hiszen – szerinte – „Romain Rolland 1914-ben épp úgy elárulta Franciaországot, mint azt 1940-ben Alphonse de Chateaubriand tette”. Paulhan gesztusát nemcsak az erkölcsi értékek fajta nivellálása tette elfogadhatatlanná a Resistance egykori tagjait tömörítő írószervezet számára, de a ténybeli ferdítések is, például az a kijelentése, hogy „Romain Rolland Au dessus de la melée (magyarul A dulakodás fölött) című könyvében a francia–német háborúra vonatkozólag mind a két nemzet kormányát egyformán bűnösnek ítélte”. Válaszában a C.N.E. kimutatta, hogy „aki ezt a könyvet fellapozza, azt furcsa meglepetés éri, mert épp oly kevéssé talál ott hasonló vádanyagot, mint a híres író többi művének bármely más oldalán. Ezzel szemben felhívást olvashatunk a porosz imperializmus elleni harcra. »Ezt kell először elpusztítani – mondja Rolland, és így folytatja – a többire gondunk lesz a háború befejezése után.«” A C.N.E. szerint „Paulhan vádja annál is inkább tűrhetetlen, mivel célja csak az lehet, hogy a közfelfogásban zavart keltsen olyan emberek érdekében, akiknek mi gyávaságukat és aljasságukat vetjük szemére.”

27. 1947-ben már szomorú hagyománya volt annak, amit ekkor éppen Paulhan, az egykori ellenálló művelt Chateaubriand, a náci kollaboráns érdekében. Albert Camus 1944. augusztus 22-én a Combat első számában még úgy vélekedett, hogy „ezek az emberek, akik egyik kézzel áldásukat adták, a másikkal öltek, akik kétszínűséggel párosították a rémuralmat, akik valláserkölcsi prédikációk és kivégzések, szentbeszédek és kínvallatások szörnyű vegyülékében éltek, ezek az emberek ne várjanak Franciaországtól sem felejtést, sem könyörületet”. Marcel Aymé a „szánalom és az irodalmi testvériség” nevében kér kegyelmet azoknak az írástudóknak, akik hajlandók voltak a náci beállítottságú lapok hasábjain feljelentő névsorokat közölni, denunciálni baloldali pályatársaikat, helyeselni az antiszemitizmus törvényre emelését. Simone de Beauvoir azonban kikérte magának, hogy bárki „az embertelenség látszatával ruházza fel” a szabadság sárba tipróinak elítélését, hiszen „a Je suis partout szerkesztőségének tagjain mintha valami kollektív paranoia uralkodott volna el, nemcsak a Harmadik Köztársaság minden vezetőjének, minden kommunistának, minden zsidónak követelték a fejét, hanem a szabad zónabeli írók ellen is támadást intéztek, s őrjöngő dühvel jelentették fel őket. Brasillach irányítása alatt a Je suis partout gárdája feljelentett, fejeket követelt, sürgette, hogy a Vichy-i kormány vezesse be a sárga csillag viselését, egyenesen követelték Feldman, Politzer, Bourla halálát, Kaan, Desnos deportálását. Brasillachot sem pusztán politikai meggyőződése miatt vonták felelősségre. Leleplezései, gyilkosságra és népgyilkosságra való felhívásai révén közvetlenül együttműködött a Gestapóval.” Maurras például 1944 februárjában azt írta az Action Francaise-ben, hogy „nem elég ezrével börtönbe vetni, kényszermunkával sújtani a gyanús elemeket. A városok és falvak teli vannak de Gaulle híveivel, kommunistákkal, múltba kacsintgató katolikusokkal. Rájuk kell, egyetemükben, mázsás ököllel lesújtani. Világítsuk át, ítéljük el, végezzük ki őket.” És mégis, amikor elkezdődött a petíciózás Brasillach, majd Rebatet fölmentetéséért, Camus aláírta a kegyelmi kérvényt és a barátait bélyegezte meg kérlelhetetlenségükért, mondván: „tiszteletben tartjuk a szabadságot, még ha azoknak kedvez is, akik sárba tiporták”. A szerecsenmosdatás gyakorlatát folytatta a Chateaubriand-t védő Paulhan is, amitől olyan látszat keletkezett, mintha a tegnapi antifasiszták a fasisztáknál akarnának jó pontokat szerezni. A kollaboránsok magabiztosak és hetykék lettek, Brasillach például még 1945-ben, a tárgyalásán is azt mondta: „Lefeküdtünk a németekkel, és valljuk be, nem is volt olyan rossz”. Őt ugyan kivégezték, de a többiek: Rebatet, Maurras, Céline, Montherlant, Giono még azt is megúszták, hogy a német megszállás alatti viselkedésükért mea culpát kelljen mondaniuk. 1947-re már olyanná „fejlődött” a helyzet, hogy Philippe Soupault keserűen jegyezhette fel: „Hosszan nézem a kihívó kirakatot, ahol kizárólag olyan írók műveit látom, akik vidáman együttműködtek az ellenséggel: Giono, Montherlant, Ramon Fernandez, Alfred Fabre-Luce, Jouvenel, Henri Bourdeaux. Grousset az akadémián Bellesort-ot dicséri, a Je suis partout munkatársát…” Bölöni György párizsi élménybeszámolójából az derül ki, hogy a börtönbe került volt kollaboránsok érdekében egyesek trükközni is képesek: „René Lalouit kizárta soraiból az írók Nemzeti Bizottsága (C.N.E.) mert egy antológiába Eluard mellé Maurras verseit is fölvette, mert Maurras a börtönben verseket is ír, és ha bizonyos Léon Rameau verseit olvasod, nem is sejted, hogy az ő kicsempészett gondolatait szeded magadba”. Simone de Beauvoirt az háborítja fel, hogy mintha mi se történt volna: „Montherlant a Szent Jakab rend nagymesterét viszi színre, Maurras pert indít Bourdet és Stéphane ellen, a Table Ronde kitárta kapuit a volt kollaboránsok előtt. Bardéche védelmébe veszi a Je suis partout.”

28. Törtem a fejem, végül is mit gondoljak arról a lelkes és hiszékeny, sokszor zavaros, de mindig tisztességes íróról, akit kortársai alighanem felülértékeltek, mert művei nagy részében szépelgő szépléleknek mutatkozik, de a világnézeti harcokban néha előbbre látott, mint mások, és eszmetársaival szemben sem ismert pardont, ha elveit sértő megnyilatkozásba botlott. A regényei valószínűleg elvették a kiadók kedvét attól, hogy a levelezését és a memoárjait, akár mint kortörténeti adalékokat, lefordíttassák. Pedig őrá magára is az az érvényes, amit Napló a háborús évekből 1918. február 9-i feljegyzésében olvashatunk: „Semmi sem oly baljóslatú a világra nézve, mint a hajthatatlan doktriner, aki mindent csak feketén vagy fehéren lát és minden olyan haladást elutasít, amely nem abszolút értelemben az. Ez nem humánus dolog. Az ember nem rossz. Az ember jó is, rossz is, és minden haladás abban áll, hogy lépésről lépésre kissé jobbá és valamicskével kevésbé rosszá teszi.”