Tizenhét jegyzet

                                               „A Szentírás sorközi nyersfordítása az ősképe vagy eszménye minden fordításnak”, zárja Walter Benjamin 1921-es, Baudelaire versei német kiadásához előszónak írt esszéjét, A műfordító feladatát. Itt „az értelem többé nem vízválasztója az áradó nyelvnek s az áradó kinyilatkoztatásnak. Ahol a szöveg közvetlenül, közvetítő értelem nélkül, szószerintiségében az igazi nyelvé, az igazságé vagy a tanításé, ott ez maga a fordíthatóság.” Előtte Hölderlin Szophoklész-átültetését említi: „bennük a nyelvek harmóniája olyan mély, hogy az értelmet a nyelv csak úgy érintgeti, mint az aeolhárfát a szél”. Hölderlin munkái az „ős-veszélyt” jelentik, „az így kitágított és ekképp áthangolt nyelv kapui bezárulnak, hallgatásba zárják a fordítót”. Satöbbi. „Bennük az értelem szakadékból szakadékba zuhan.”

                                              Nem fogom idemásolni az egészet.

                                              Csak verset/költői szöveget lehet rendesen fordítani.

                                              Illetve kell.

                                              És jó.

                                              „Minél magasabb rendű a mű, annál fordíthatóbb marad.” Rendesen csinálni durva aktus, szétzúz, közben meg finom, sőt finomkodik: két valaki játéka. Nyomban ide kívánkozik metaforának a szex. A fordító elpirul, ha jól csinálja, a legnagyobbak is beleWeöresödnek, ha más legnagyobbakat ennyire pőrén látnak. A műfordítás nem szolga, inkább nagylány vagy mostohanővér: áttetsző, magasabb és tisztább. Nincs múzsája, ő maga az. Kivéve talán kettőt, csak jó tapasztalataim vannak azokkal a kollégákkal, akik más kollégákat fordítanak, gyakran fordítanak, olykor legalább fordítanak. Ez a munka koordinálja az egót. Kezeli az egójukat, még Szabó Lőrincét vagy Kosztolányiét is. Babitsot egyenesen megfogta, sőt lefogta. Mindez persze csak metafora – de értsük „metaforikus mellékzöngék nélkül” (Benjamin).

                                              Hogy Arany Hamletja jobb, mint az eredeti – lásd ehhez lejjebb András Sándor bevezetőjét –, szerintem jó: áll, stimmel. Akkor is, ha nem jobb, és ha én, mivel nem tudom összehasonlítani, ilyesmit nem mondanék is. Egyáltalán, volna-e nélküle (meg August Wilhelm Schlegel és Lessing nélkül?) úgy, ahogy van, Shakespeare? Az agg Sárvári nélkül, aki magához hívatta Aranyt, és „elégülten ajánlotta: »Csak Sekszpírt! Sekszpírt, domine!«” (Önéletrajz. Levél Gyulai Pálhoz). Nekem például biztos jobb Arany, mert magyarul van. Jobb, mert azt teszi, amit 53 évvel később Benjamin ajánlott neki: „Saját nyelvét tágítania és mélyítenie kell az idegen nyelv által”. Kosztolányi kínai versei is jobbak nekünk, mint bármelyik kínai vers kínaiul, pedig azok igazán nulla referenciával bírnak. Állítólag. De mi nem állítólagos?

                                               A műfordító és a szerző nevét minimum (jó…) ugyanakkora betűvel szedném. Bolgár és román nyelvre fordított könyveim valamennyi szavát Sztefka Hruszanova, Svetla Kioseva és Anamaria Pop írta.

                                              A Nagyvilág című folyóirat a Kádárszocialista kultúrpolitika legjava. Most nincs ilyen, vagy nem úgy van, ezért nem a kapitalizmus a hibás, ez a kapitalizmus hibája.

                                              „A fordítás: forma”, így Walter Benjamin. A mű lényege nem a közlés/kijelentés, „mert mit »mond« egy írásmű? Mit közöl? Nagyon keveset annak, aki érti”, ha a fordító „közvetíteni akar, egyebet se közvetíthetne, csak a közlendőt – tehát a lényegtelenséget”. A lényeg(es) a „»költői«” („szerencsére” idézőjelben használja), ennek megfelelően a rossz fordítás „lényegtelen tartalom pontatlan közvetítése”. Ha tehát a fordítás forma, „a fordíthatóság némely művek lényegi tulajdonsága”. Benjamin esszéjét Tandori Dezső fordította.

                                              Tandori. Ezt végképp ne nyissuk meg. Legyen, hogy lassúságért fizetnek. A kevésért. Minél kevesebb, annál többet. De németül nem olvastam volna végig A tulajdonságok nélküli embert.

                                              Forma, ez nagyon pongyolán van használva, összekavarva a versformával, egybevonva a magyar tradícióval („a magyar hagyomány szerint a fordítónak az adott ritmikai képlethez is hűnek kell maradnia”, így Rába György a Szép hűtlenek bevezetésében), mely a szintaxist és a lexikát beáldozza miatta. Erre a problémára nyit rá Báthori Kétszáz nyers verse. Rába utal arra, hogy az olasz traduttore – traditore szójátékot – lásd ehhez is András Sándor bevezetőjét – Joachim Du Bellay franciára „plántálva” ír „a hamis fordítókról s [hogy] miért nem szabad fordítanunk költőket”.

                                              Jókai és Mikszáth összes regénye megjelent németül és angolul. Több több tolmácsolásban is. Hozzáférhetetlenek. Mikszáth szerint (Tisztelt ház) Horvát Boldizsár az unalmas parlamenti szónoklatok alatt „azzal mulatta magát, hogy komoly német költeményeket áttravesztált magyarra elmésen, de úgy, hogy aki azokat azután valaha komolyan hallotta németül, fölkacagott rajtok”. Szász Károly (1865-től a fülöpszállási kerület országgyűlési képviselője) lefordította a Nibelung-éneket és a teljes Dantét, Emersont, Tennysont, Hugót, Béranger-t, Thackeray-t, Molière-t, Shakespeare-t. Vernétől 11 regényt. A legjobbakat.

                                              A József Attila Kör 1983-tól szervez műfordítótáborokat. A ’84-es kijárat 1995-ben, a Pesti Szalonnál megjelent 7-es (külön)száma (én szerkesztettem) 55 kortárs magyar író szövegeit tartalmazza 17 nyelven. Ezen alapul a Karádi Éva szerkesztette 2006-os Hungarian VisitCarD CD: 77 magyar szerző 22 nyelven, bibliográfiával. Az antológia a JAK-tábor 48, a magyar irodalomra rákattant fiatalember munkáiból áll. Zömük úgy hagyta el a pályát, hogy rá sem igen tévedt. A világirodalmat magyarra fordítók jelképes pénzekért dolgoznak. Lesz, 10 forintból indul, egy 10 milliárd forintos alapítvány: A Világ Irodalma Magyarul és A Magyar Irodalom A Világban honlapok, ahová lassan, mint valami kirakós játék, szép összevisszaságban fölkerül minden. Szász összes fordítása, és az is, amit Szásztól fordítottak.

                                              Irene Rübbert. Christina Virag, Ilma Rakusa, Zsuzsanna Gahse.

                                              Pályi Gombrowitz-naplója, Forgách (és Földényi) Kleistje, Adamik Stifterje, Pál Ferenc Pessoája, Győrffy Bernhardja, Csordás Montaigne-je, Gula–Kappanyos–Kiss–Szolláth Joyce-a, Vajda–Angyalosi–Bacsó–Kardos–Orosz Heideggere, Halasi Jelinekje, Ábrányi Rostand-ja, Áprily Puskinja. Szijj, Tótfalusiak, Devecseri. Tóth Árpád Shelley-je, Nemes Nagy Rilkéje. S kedvenceim: Báthori Csaba Hölderlinje (a toronyban), Csehy Zoltán görög/latinjai, Márton Lászlótól Luther és Gottfried von Strassburg.

                                              Az, hogy „A nővel csínján bánjatok! / Görbe bordából alkotta, így nem / tehette egész egyenessé Isten. / Eltörik, ha hajlítgatod, / s csak még görbébb lesz, ha békén hagyják.” Szulejka, Marianne, Díván, Goethe, Háfiz.