Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. május / A közgazdász bukása

A közgazdász bukása

1995 és 2006 között Kolozs Gábor közel négyszáz álláshirdetésre jelentkezett többek között menedzsernek, nyelvtanárnak, tolmácsnak, később telefonkezelőnek, szállodai portásnak, iskolai pedellusnak, s végül éjjeliőrnek, uszodapénztárosnak és temetői gondnoknak. Legtöbb ajánlatára nem reagáltak, nyolcvan esetben udvarias, írásos elutasítást kapott, és néhányszor beszélgetésre is behívták. Jóllehet, ilyen alkalmakkor sohasem beszéltek nyíltan, mégis sejttették vele, hogy az elutasítás oka életkorában, a célba vett munkakörhöz képest feltűnő túlképzettségében, vagy éppenséggel abban a körülményben keresendő, hogy az utóbbi időben, úgymond, csökken az orosz nyelv iránti kereslet.

                                 

Visszatekintve kénytelen volt megállapítani magában, hogy valamelyest ő maga is ludas lehetett a sorozatos kudarcokban. Elvégre négyévi parlamenti működése alatt számos kapcsolatra tett szert és néhány embernek segített is ügyes-bajos dolgaiban – kinek egy külföldi szolgálati utat szervezett meg villámgyorsan, kinek a kocsijához ajánlott olcsó maszek szerelőt a kormányautók szervizében. Egy ellenzéki képviselőnek elintézte, hogy ő kapja meg a pártok irodaházában azt a megüresedett sarokszobát, amelynek ablakából egyszerre lehetett látni a budai rakpartot és a Margit hidat. Ezek a szívességek nem igényeltek túl nagy erőfeszítést, hiszen akkoriban elég volt, ha egy telefonhívás Túróczi Feri titkárságától érkezett. Abban a ciklusban a privát kapcsolatokat még nem mérgezték meg a politikai harcok, s reménykedni lehetett a személyes gesztusok viszonzásában. Ám az 1994-es választások Kolozst kibuktatták a közéletből, főnökének pedig erősen megingatták a helyzetét. Feri mélységesen sajnálta, hogy immár alkalmi megbízásokkal sem támogathatja régi cimboráját és mintegy kárpótlásul meghívókat szerzett neki különféle rendezvényekre és fogadásokra, hadd építgesse ott, oldott légkörben a nexusait. „Csak az létezik, aki mutatkozik!” – kapacitálta Kolozst, nem is sejtve, milyen főfájásokat okozott neki.

Amikor annak idején Túróczi felhívta a figyelmét az előnyös megjelenés fontosságára a demokráciában, Kolozs első fizetéséből valóban kistafírozta magát. Sötét öltönye, habfehér ingei, különféle színű és mintázatú nyakkendői, Bécsben alkalmi áron vásárolt két pár cipője teljesen megfelelt a közszereplővel szemben támasztható igényeknek. Ugyanakkor, talán valami mélyből jövő sugallatra, nem hányta bele a kukába régi ruhadarabjait, hanem otthoni öltözékként hasznosította őket és megtartotta a hetvenes évek vége óta szolgáló lábbelijét, a Tisza cipőgyár termékét is, amely fénykorában elnyerte a Kiváló Áruk Fóruma emblémáját. Egyszóval, már-már két Kolozs Gábor létezett: az egyiket, akárha skatulyából húzták volna ki, a másik pedig újonnan bérelt lakásában lomposan, melegítősen, lábán ócska papuccsal járkált a konyha, a fürdőszoba, a televíziós készülék és a hálófülke között. – KKK – gúnyolódott Márta –, Kádár-kori kispolgár vagy, szívem – s hol egy új pulóverrel, hol pedig divatosabb inggel, sportos vászonkabáttal lepte meg a férfit, biztatva, hogy véglegesen mondjon búcsút ellenzéki-értelmiségi garbóinak, esetlen, válltömős zakóinak. Csakhogy azon a választási éjszakán a kegyetlen népakarat – legalábbis Kolozs utólag úgy ítélte – egyszerre vetett véget a jól fizetett munkának, a bérelt lakásnak, a választékosabb öltözködésnek, sőt, a harmonikus közös élettel kecsegtető, másodvirágzó szerelemnek is. És persze Márta ajándékai osztoztak a korábbi göncök sorsában, megfakultak, helyenként kilyukadtak, legjobb esetben viseltesekké váltak.

                           

A gondosan őrzött, elegáns öltönyt és tartozékait Kolozs kizárólag a Túróczi nyújtotta alkalmakkor használta, de mióta a ruhának-cipőnek nem felelt meg a társadalmi pozíció, amely eredetileg szükségessé tette őket, feszélyezetten mozgott bennük, mintha megannyi jelmezkölcsönzőből hozott darab lett volna, és valósággal megkönnyebbült, amikor egy-egy happy hourt, kiállításmegnyitót vagy bankettet követően a Klauzál utcába hazatérve levetette őket. Persze jól tudta: nem az ingnyak fojtogatott, nem a zakó vagy a nadrág lett hol szűk, hol bő, és nem a cipő szorította őt ezeken a nyilvános összejöveteleken, hanem maga a tudat, hogy nem tartozván többé a Fehér Ház kivételezettjeinek köréhez, társalgónak sem tudta elfogadtatni magát. Lehet, hogy rémeket látott, de az volt az érzése, hogy valahányszor egy állófogadáson közelebb ment egy magasított pulthoz, a pezsgőző, anekdotázó társaság mintegy összezárt előtte, nehogy közéjük furakodjék, ha pedig banketten ült le a nevét is feltüntető számozott helyre, tőle jobbra és balra a közéleti kitűnőségek átbeszéltek a feje felett, témáikkal és célzásaikkal mintegy kizárták őt a diskurzusból. Ennél kínosabbnak csak az hatott, ha valaki a régi kollegák közül udvariasságból szóba elegyedett vele. A látszólag ártalmatlan „hogy vagy?”, „hol vagy?”, „mit csinálsz mostanában?” kérdés valójában csapdát rejtegetett, hiszen nem felelhette rá büszke öntudattal, hogy X vagy Y cég vezérképviselője vagy igazgatósági tagja, egyszóval jól vette a kanyart, ám azt sem mondhatta külső megjelenésére rácáfolva, hogy sehogy sincs, munkanélküli és éjt nappallá téve nem csinál semmit, vagyis közönséges lúzer, deklasszálódott értelmiségi. Végül azon kapta magát, hogy egyedül Feri kedvéért teszi ki magát a megalázó helyzeteknek.

                             

1997 őszétől Kolozs egy ideig úgy hitte, hogy élete elmozdulhat a holtpontról. Feri a médiahajón összehozta őt egy kölyökképűen fiatalos, ám korán hízásnak indult orosz férfival, aki Aljosa néven mutatkozott be. Látszólag ugyanolyan gyámoltalanul mozgott a nyüzsgő, falatozó és iszogató tömegben, mint Kolozs, de rendkívül elegáns, nyugati öltözete és intenzív parfümillata arra vallott, hogy nagyon is beleillik a hajókázó társaságba, politikusok, művészek és újságírók tarka elegyébe. – Csak oroszul tud a szerencsétlen – magyarázta Túróczi –, üzletember és dögunalmas. Foglalkozz vele, kérlek! – Azzal faképnél hagyta őket. Kolozs egészen Visegrádig tereferélt Aljosával és a legkevésbé sem találta őt unalmasnak. Az igazat megvallva, élvezte a lehetőséget, hogy oroszul beszélhet, Aljosa pedig újra és újra megdicsérte őt, mint mondotta, pompás, szinte akcentus nélküli beszédéért. Kikérdezte pályájáról és el volt ragadtatva attól, hogy Kolozs közgazdász, de eredetileg Puskin-kutató szeretett volna lenni. Kellemes borozgatás közben alig vették észre, hogy a hajó közeledik a kikötőhöz. Aljosa egyszer csak a homlokára csapott és így szólt: – Maga az én emberem, Gábor. Sajnos, most ki kell szállnom, mert kocsival visznek vissza, a sofőröm vár. De tudja, mit? Tartson velünk, és hazafelé megbeszélünk egy-két dolgot.

A vajszínű Toyota Corolla hátsó ülésén Aljosa előadta, hogy orosz üzleti körök megbízásából jár Pesten, egykori szovjet ingatlanok privatizációja ügyében. Talált is egy üresen álló, volt követségi uszodát Zuglóban, amely jelenleg az orosz kormány tulajdona, de évek óta kihasználatlan. No, mármost, vevő akadna rá, de a tender szerint Moszkva ragaszkodik hozzá, hogy az új tulajdonos legalább részben közhasznú célokra működtesse az ingatlant. Ezzel mellesleg ő, Aljosa is maximálisan egyetért. – Nos, itt léphetne be a játékba Puskin és rajta keresztül Ön. – Kidolgoz nekem egy pályázatot az épület átalakítására és hasznosítására, részletes költségvetéssel és kulturális koncepcióval. Micsoda szerencsém van nekem: egy puskinista közgazdász! Minket Isten is egymásnak teremtett. – Majd óvatosan hozzátette: – Persze, egyelőre nem tudunk sokat fizetni, de ha tető alá kerül a projekt, ott biztosan szükség lesz oroszul és magyarul tudó igazgatóra. – A következő héten megszemlélték az objektumot, egy hatalmas úszómedencét a hozzá tartozó rajtállványokkal, férfi és női öltözővel, az előtérben pedig egy majdnem teljesen szétmállott Lenin-relieffel.

Kolozs három hétig dolgozott az „Új Orosz Ház” koncepcióján és költségvetésén. Az Aljosától kölcsönkapott orosz klaviatúrás komputeren írott pályázati anyaga magasröptű gondolatokat tartalmazott az 1990-es esztendő óta pangó magyar–orosz kapcsolatok felélénkítésének fontosságáról, ám dollárra és centre megadta a sportlétesítmény átalakításával járó várható kiadásokat és az Aljosa által megnevezett, szóba jöhető szponzorok listáját is. Azokban a hetekben Kolozs repesett a boldogságtól és még azt se bánta volna, ha ideig-óráig térítés nélkül kell dolgoznia, mert úgy érezhette, hogy szükség van rá, hasznossá teheti magát. Tervében részletesen ecsetelte az új létesítmény megnyitóját, amelyet 1999-ben, Puskin születésének kétszázadik évfordulóján tartanának meg. A reménység, hogy egyszer még vezető állásba kerülhet tisztes fizetéssel, valami álomszerű eufóriával töltötte el. Akkor a Faterral együtt végleg otthagyják ezt a Klauzál utcai nyomortanyát, és Kolozs immár stabil helyzetbe kerülve felújíthatja kapcsolatát Mártával. Efféle ünnepi gondolatok közepette nyújtotta át a tanulmány öt példányát és a hozzá tartozó puha floppyt Aljosának az időközben Hotel Radissonná átminősült Béke Szálló bárjában.

Akkori virágos hangulatát tetézte, hogy egy héttel később az orosz üzletember ugyanott, a félhomályos bárban százötvenezer forinttal honorálta Kolozs munkáját. Az összeget furcsa módon zakójának különböző külső és belső zsebeiből kaparta össze. Utána megjegyezte, hogy ez bizony nem nagy summa, de mihelyt az új intézmény létrejön, elsősorban rá fognak gondolni igazgatóként. Búcsúzóul három cuppanós csókot nyomott Kolozs arcára. Jeles pillanat volt, mégpedig nemcsak azért, mert Kolozs már az utcán viszolyogva törölgette orcájáról papír zsebkendővel a parfüm illatú férficsók nyomait, hanem azért is, mert Aljosát soha többé nem látta. Mailjeire választ nem kapott, a névjegyén szereplő telefonszámokon az orosz elérhetetlennek bizonyult. Félév múlva Kolozs elment Zuglóba a volt szovjet uszodához. A drótkerítésen át látta, hogy az épületet állványerdő veszi körül, és két nagydarab, vadul ugató kutya őrzi. Amikor tapasztalatait megosztotta Túróczival, az cseppet sem csodálkozott. – Ugyan már! – mondta. – Tiszta szerencselovag. Az a papír arra kellett neki, hogy a megvesztegetett orosz csinovnyiknak, aki átjátszotta neki a telket, alibit biztosítson. Náluk ugyanaz megy, mint nálunk, csak nagyban. –Majd baráti kacsintással tette hozzá: – Remélem, legalább félmilliót kiszedtél belőle.

Kolozs hallgatott, az álom szertefoszlott, igaz, abból a százötvenezer forintból még sikerült rendbe hozatnia a lesüppedt, csempehiányos és rossz szagú zuhanyozót.

                           

Kevéssel a Fater halála után Kolozsra még egyszer rámosolygott a szerencse, igaz, jóval halványabban, mint a médiahajón. A kehes, sovány férfi, aki a hitközségi konyháról a Fater ebédjét hozta, többnyire beérte azzal, hogy a műanyag zacskót a kilincsre aggatta, majd dolga végeztével további címekre távozott. Ezúttal azonban bekopogott és zavartan, hebegve adta elő kérését Kolozsnak. Neki, úgymond, valamennyi kliense erzsébetvárosi, triciklin hordja ki nekik a napi kosztot, de van egy idős, egyedülálló hölgy, Újpesten lakik, és ő nem bírja már tüdővel odáig. – Látom, hogy maga rendes ember – mondta –, és – itt kicsit megköszörülte a torkát – sok szabad ideje van. Megtenné-e nekem, hogy innen naponta kiviszi az ebédet Kispestre? Nem ingyen kérem…

Kolozs bankszámlája akkor már vészesen apadni kezdett. Belement tehát, hogy alkalmanként ötszáz forintért kimenjen Újpestre. Igaz, a metrójegy ebből eleve elnyelt kétszáz forintot, de a várható, zsebből fizetett nettó bevétel havonta még így is hatezer forint maradt, és ez az összeg, tekintettel a nyomorúságos kilátásokra, valamiféle mentőövnek tűnt számára.

Az újpesti földszintes házikóban legnagyobb meglepetésére Mossbacher nagysága nyitott ajtót, akit Kolozs még gyerekkorából, az ingyen konyháról ismert. Mossbacher nagysága a Faterhez hasonlóan Kassán született, vagyis a háború előttről ismerte a Fatert és az egész mispóhét. Valahányszor a kis Gábor megjelent az éthordóval, újra meg újra mesélt a Zsidó Kultúregylet báljairól, s arról, hogy hölgyválaszkor ő mindig a Fatert kérte fel, mert a Fater volt a legfessebb zsidófiú Kassán… Tőle pedig dévaj hangon mindannyiszor azt kérdezte: – Na, mi van, fiatalember? Hogy állunk a lányokkal?

A tizennégy-tizenöt éves Kolozs Mossbacher nagyságát már akkor öregnek látta, pedig, mint most utánaszámolt, az ötvenes évek végén legföljebb negyvenöt esztendős lehetett. Csakhogy Mossbachernét, aki egész családjából egyedül jött haza a koncentrációs táborból, már jóval a Fater előtt leszázalékolták, s mondhatni, immár két emberöltő óta rokkantnyugdíjból és hitközségi segélyekből tengődött. A felújult ismeretségnek roppant mód megörült s azonnal előállt a régi kassai életről szóló megkopott anekdotáival. Közben rákérdezett a Faterra, de úgy, mint aki biztos benne, hogy dr. Kolozs Dániel él és virul, s talán még ama kultúregyleti bálokra is emlékszik, amikor önfeledten tangóztak és angolkeringőztek egymással. Kolozs abban a helyzetben egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy közölje az öregasszonnyal a még friss halálhírt.

Az azt követő hónapokban, majdnem mindennapi találkozásaik közben Mossbacher nagysága behatóan érdeklődött a Fater iránt, és Kolozs, aki ekkor már a jóvátételi összegek kedvéért belefogott a kockázatos, kettős játékba, mintegy hozta-vitte közöttük a híreket, biztosítva az öregasszonyt, hogy annak idején a Fater is benne látta Kassa legszebb zsidólányát. Az asszony időnként kisebb-nagyobb szívességekre kérte meg őt – hol egy fontos gyógyszerért szalajtotta el, hol pedig ablaktisztítással bízta meg, és jól sejtve az ingyenebéd postásának anyagi helyzetét, kisebb-nagyobb összegekkel jutalmazta. Amikor pedig Kolozs szabadkozni kezdett, Mossbacherné biztosította, hogy neki éppen van miből, mert a drága, angyali Weisz Artúrné kijárta neki a jóvátételt, és, ugye, Weisz Artúrnét Kolozs is ismeri, hiszen az a jó lélek szüntelenül áradozik róla és a Faterről... – A kellemes és hasznos kapcsolat azonban csak háromnegyed évig tartott. Egy kora délutáni órában hiába kopogtatott a kispesti lakás ajtaján, többé nem nyitottak ajtót. Másnap Kolozs a kehes, sovány férfinak köszönettel visszaadta megbízatását és átvette tőle az utolsó ötszáz forintot.