Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. május / A megfordult világ

A megfordult világ

Pszeudo Kierkegaard: A megfordult világ. Ismeretlen Kierkegaard-kézirat. Közreadó: Gyenge Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2012

                                             

Nem tudom már, hogy az elmúlt évi könyvhéten egyenesen a Kalligram sátrához igyekeztem-e, vagy csak hosszabb mászkálás után ütköztem bele, mindegy is: ha jól emlékszem, tudtam, hogy Gyenge Zoli barátomnak megjelent náluk valami könyve, mindjárt bele is botlottam Zoliba, aki a kezembe is nyomta. A megfordult világ. Ismeretlen Kierkegaard-kézirat. Szerzőként Pszeudo Kierkegaard van feltüntetve, Gyenge Zoltán csak mint a könyv közreadója szerepel a címlapon.

Szokásomhoz híven először a fület olvastam el. Ez azonban nem igazított el: a könyv közreadójáról szól, lényegében műveit sorolja fel, ami nem különösebben izgatott fel, hiszen jól ismerem Zoli munkásságát. Tán jobban, mint Kierkegaard-ét. A hátlapon szereplő szöveg már izgalmasabbnak bizonyult. A Vermeert hamisító Han van Meegeren történetét mondja el – Meegeren hányattatásait ismerteti, utalásként arra, hogy… Na, mire is? Hát bizonyára arra, hogy Gyenge Zoltán Meegerennél megfontoltabb, eszébe sem jut saját Kierkegaard stílusában írott könyvét Kierkegaard-kéziratként eladni a világnak. Majd azt a fontosnak tűnő megállapítást teszi – gondolom, nem a szerkesztő, hanem maga Gyenge –, hogy Meegerennek sokan máig sem hiszik el, hogy ő azoknak a bizonyos Vermeereknek a szerzője, nem pedig maga Vermeer. Meegeren ugyanis nem egyszerűen hamisított, hanem kontextust teremtett. Különös éleselméjűségre nem volt szükségem, hogy megértsem: Gyenge ugyanazt tette, vagy legalábbis szándékozott tenni Kierkegaard-ral, mint Meegeren Vermeerrel. Írt egy pszeudo Kierkegaard-t, hogy kontextust teremtsen. Mármint ha ő írta a hátoldal szövegét.

Ez meg aztán így folytatódik: „Jelen mű egy talált kézirat. Vagy nem. Kierkegaard a szerzője. Vagy nem. Döntse el ki-ki maga.” – Hagyom is most már a borító szövegét, hiszen a feladat világos: el kell döntenem, vajon Zoli barátom koppenhágai tartózkodása során – a dán fővárosban persze Kierkegaard-ral foglalkozott – a könyvtárban valóban talált-e egy ismeretlen kéziratot, melynek stílusa és gondolatvilága erősen emlékeztet a nagy dán gondolkodóéra; a szakemberek sem képesek eldönteni, hogy a könyv valóban Kierkegaard tollából került-e ki, esetleg másvalaki, korabeli szerző utánozta a filozófust. Vagy pedig maga írt kedvenc filozófusa stílusában egy könyvet. Szerinte ez mindegy is, mert, ahogy állítja, „a szerző maga a mű”. Jól van, legyen. Nekem mégsem mindegy, hiszen megtanultam a hermeneutáktól, hogy nincsen szöveg önmagában, a szöveget születésének kontextusában kell megérteni. De hát Gyenge is ezt látszik gondolni, amikor van Meegerenről mint kontextusteremtőről beszél (persze, mint mondottam, az is lehet, hogy a hátoldali szöveget nem a közreadó/vagy szerző, hanem a szerkesztő írta).

Az én feladatom világos: el kell döntenem, hogy Zoli netán talált egy Kierkegaard tollából származó kéziratot, vagy írt egy pszeudo kiergegaard-i művet. Hogy miért kell eldöntenem? Egyrészt, mert a hátlapon szereplő szöveg szerzője ezt a feladatot rótta ki rám, másrészt, mert a szövegen túl szembe kell néznem a kontextussal is. Nem ugyanaz a szöveg jelentése, ha a tizenkilencedik századi Dániában, vagy ha a huszonegyedik századi Magyarországon íródott. Bár ez sem biztos.

Elkezdtem olvasni a könyvet, először persze a közreadó előszavát, aztán egymás után a kézirat fejezeteit – élveztem a szöveget, akárki írta is, nagy öröm a számomra olyan filozófiát olvasni, amely nem untat, hanem élvezetet okoz –, aztán egyszer csak szorongani kezdtem. (Tudom, a szorongás jelenvaló, csak gyakorta aluszik, de amikor manifesztté lesz, akkor megnyilvánítja a Semmit. Ja, ez Heidegger, nem Kierkegaard, felejtsék el.) Szorongani kezdtem, mert mintha megingott volna az az első pillanattól, a könyv megpillantásától fogva evidens meggyőződésem, hogy persze itt Zoli játékáról van szó. Hátha mégis talált egy kéziratot Koppenhágában? Az egymás után felmerülő gondolatok is, és kiváltképp a stílus olyannyira hasonlítanak a kierkegaard-ira, hogy az elképesztő. Tudom, ez mindegy. A szerző maga a mű, de mégis. Ettől a szorongásteli pillanattól kezdve talán úgy kell olvasnom a könyvet, hogy minden gondolatánál, minden mondatánál fel kell tennem a kérdést: mondhatta ezt Kierkegaard vagy valamely vele egykorú szerző, vagy sem. Milyen kontextusba illik ez a gondolat bele? Hát…? Továbbra is az volt az érzésem, hogy igenis mindezt mondhatta Kierkegaard is. Kiemelek három olyan mozzanatot, ahol az első pillanatban azt kellett gondolnom, itt aztán Zoli elárulta magát. Egyszer, amikor azt mondja: „Amelyik kérdést fel lehet tenni, azt meg is lehet válaszolni – írta egy bölcs ember.” Ez a bölcs ember persze Wittgenstein. De miért ne mondhatta volna ezt már Wittgenstein előtt is egy másik bölcs, mondjuk egy jütlandi pásztor – aki sokszor szerepel a könyvben. Már miért is ne? – Vagy: egy viszonylag hosszú elmefuttatás az „utaztatókról” – a mi korunkbéli utazási irodák paródiája. Hát bizony itt már ugyancsak nagy a valószínűsége annak, hogy a dán filozófus ezzel a jelenséggel nem találkozott. – Még határozottabban volt ez az érzésem, amikor a szöveg a nagy elbeszélésekről szólt. Ezt a terminust – vagy mi a csodát – tudtommal Lyotard találta ki. – Csakhogy ettől még igazán nem egyértelmű, hogy Gyenge Zoltán nem csupán közreadta a könyvet, hanem maga is írta. Hogy mi mindent bele nem írnak manapság a közreadók a szövegekbe!

Egyetlen kifejezés, legalább háromszor előforduló quasi toposz esetén éreztem azt, hogy aki a filozófussal szembeállított nyárspolgárról azt mondja, hogy az „sunyin pislog”, annak olvasnia kellett már Nietzschét, méghozzá magyarul – bár valószínűleg még ez sem igaz. Sunyin pislogni, blinzeln, ki tudja, hogy van ez dánul? Zoli majd megmondja, a „sunyi” a német kifejezésben kétségtelenül benne van, de külön kiemelve, csak – ha jól tudom – a magyar fordításban.

Szóval döntöttem. Ez Kierkegaard szövege. De hogy van az akkor, hogy a világ, mellyel szembesít bennünket, olyannyira hasonlít a miénkre? Akármilyen öreg vagyok is, becsület szavamat adom rá, hogy nem jártam a tizenkilencedik században Koppenhágában. Hogy tényleg olyan volt-e már akkor, s éppen Dániában, a világ, mint a huszonegyedik század modern társadalmaiban, azt akkor sem tudnám megmondani, ha alaposan tanulmányoztam volna az idevágó irodalmat. (Lásd a hermeneutikáról fentebb mondottakat.) Azt azonban a többnyire német vagy magyar fordításban olvasott Kierkegaard-szövegek alapján bátran merem állítani: Kierkegaard tényleg meglátott valamit az akkori nyárspolgári Dániában, ami a mi tömegtársadalmainkban széleskörűen kibontakozott. S ha mégis úgy olvasom ezt a könyvet, mint amelyet Zoli barátom írt – végül is megeshet azért, még ha valószínűtlen is, hogy ő írta –, akkor meglátom a nagyon is visszafogottan fogalmazott szövegben, hogy bizonyos pontokon élesebben emeli ki a „lényegtelenséget világprincípiummá emelő világ” (59.) vonásait. „… a szellemtelenség nyárspolgári léte mit sem gyűlöl jobban, mint azt, amitől különbözik. A mást, ami nem ő. Ami emlékeztethetné arra, hogy ki vagy mi is lehetne. Ami megzavarhatná csöndes, békés, nyugodt, valamint éppen ezért: roppant kényelmes életét. A kényelemért pedig ölni is tudna.” (66.) Kierkegaard annak idején az utolsó mondatot talán még nem merte volna leírni, még ha látta is, mihez vezet mindaz, ami körülvette. Meg hát ugyebár szemmel követte a francia forradalom eseményeit.

Nagyon sok mindenről kellene itt beszélnem. Csak néhány gondolatot villantok föl. Milyen izgalmas, ahogyan Zoltán-Søren összeveti a platóni barlanghasonlatban a barlang falára vetülő árnyképek bámulását a gondolattalansággal; ahogy felmutatja, hogy a demokrácia bizony már az antikvitásban is sokszor csőcselékuralommá silányult. Nagyon szép, érdekes és okos a zene és a szerelem párhuzamos elemzése. S mily fantasztikus a kép: ahogy a Téli utazás (magyarul: Winterreise) kíntornása lábával a földhöz fagyva tekeri a verklijét! Számomra az egyik legizgalmasabb elemzés – s ezt így a nagy dán, nem a vérparázna, legfeljebb csak felmutatta, de nem explikálta –, Jób történetének elemzése: az Úr mindent elvehet tőlem, csak a szabadságomat nem. „Jób szabad maradt, mert a saját igazságát állította szembe az Úr igazságával. És ebben van nagysága. Mert ekkor lép túl azon, amit az élet hiábavalóságának nevez az Írás […]; ez mind-mind szertefoszlik, de ami ottmarad, az az egyes önállósága, az hogy szabad, és mer önálló és megismételhetetlen lenni – az örök ismétlésben…” (184).

                   

  *

                           

Egy szó mint száz: Gyenge Zoltán szinte mindent kibontott Kierkegaard-ból, ami a tudományosságot sutba dobó jelenkori filozófia igazi mondanivalója.