Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. május / Anderson Lake: A felhúzhatós lány; Necdet Hasgüler: A dervisház; Jean le Flambeur: Kvantumtolvaj

Anderson Lake: A felhúzhatós lány; Necdet Hasgüler: A dervisház; Jean le Flambeur: Kvantumtolvaj

                         

Anderson Lake

A felhúzhatós lány

                                   

Apró izzadságcseppek pettyezik a bőrét,

kipréselik magukat lehetetlenül megtervezett pórusain.

De a hőség és a pára nem segít lehűlni.

Még sosem érzett nyirkosságot a bőrén.

Mindig olyan száraz…

                               

Mintha nagyon magas láza lenne.

A mozgása darabos, mint amikor valaki

egy könyv szélére kis mozgó figurákat rajzol fázisonként.

Gyors, gyors, de darabos.

Mindenki őt bámulja.

                               

Alig tudja nyitva tartani a szemét,

úgy égeti belülről a tűz.

Egész testében reszket, felhúzhatós remegés.

Forr belülről, már ájuldozik a hőségtől.

A falhoz lapul, azzal próbálja hűteni magát.

                               

Elárasztják a szavak, de nem érti, mit mondanak.

Vizet locsolnak rá. Öklendezik.

Rázogatják, az arcába kiabálnak.

Pofozzák. Kérdezgetik. Válaszokat követelnek.

Megragadják a haját, és egy vödör vízbe nyomják a fejét.

                                 

Próbálják megfojtani, meg akarják ölni.

De ő csak arra tud gondolni, hogy

köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Mert a tudósok optimálisra tervezték.

És egy perc múlva ez az egyszerű kis felhúzhatós lány,

akivel ordibálnak, végre lehűl.

                                     

                           

Necdet Hasgüler

A dervisház

                               

Ott van a szigetelés csöndje.

Ahogy a szerves anyagú deszkák

mormolássá csökkentik

a város moraját.

A kő és a beton visszaveri –

a fa elnyeli.

                                   

Ott van az apró dolgok csöndje.

A víz csordogálása a kútból,

a kút tövében lakó gyík

halk neszezése.

A madár, amelyik leszáll,

hogy megkapaszkodjon

a galéria ereszében.

                                   

Ott van a létezés csöndje.

A kolostor sötét faoszlopaié,

a kék-fehér csempéké,

a szertartásos mosakodáshoz

használt kút márványáé.

A víz, a régi, napszítta fa,

a föld és a növényzet szaga.

                                 

Ott van a hiány csöndje.

Nincsenek emberek,

nincsenek beszédhangok,

nincsenek szavak,

nincsenek szükségek,

se kérdések.

                           

Ott van a jelenlét csöndje.

Nincs a parányi kertben más,

csak én.

Az univerzum minden

részecskéjébe beleírt tánc.

Nanoreplikátorok a fejemben.

                                   

                                     

Jean le Flambeur

Kvantumtolvaj

                                     

Az exomemória mindenhol ott van.

Parányi, szétszórt érzékelői, melyek

az összes okos- és butaanyagban

megtalálhatók, mindent rögzítenek.

A hőmérséklet-ingadozáson, a tárgyak

mozgásán át a rutingondolatokig.

És kizárólag a gevulottól függ,

mihez lehet hozzáférni belőle.

Viszont csak írhatóra tervezték,

bírja a masszív redundanciát.

Ahhoz, hogy valaki feltörje és

szerkeszteni kezdje, olyan nano-

technológiai és számítási kapacitás

szükséges, ami a Labirintus egyetlen

polgárának sem áll rendelkezésére.

                                 

A felismeréstől végigfut a hideg a gerincemen.

                                       

Fáradt vagyok. Rettenetes súlyként

nehezedik rám az a rengeteg év és az

a sok átalakulás. Voltam már ember

és gogol. A zoku kolónia része és egy

egész kopírcsalád. Éltem egy testben,

sokban és gondolkodó porszemcsék

felhőjében. Loptam ékszereket és

elméket. Kvantumállapotokat és

gyémántagyakban fogant világokat.

Marsalltudatot, anomáliát és nomádot.

Mostanra árnyéka lettem önmagamnak,

vékony, fakó, lecserélhető és elgyötört.

Kezd kifejlődni bennem a halhatatlanok

kórsága. Mert túl sokszor töröltek már

és írtak újra…

                                     

H. Nagy Péter gyűjtései