Lépcsőfordulók

Éjjel egy kenyérdarabra ébredek,

mely a hátamat nyomta, és öt

vagy már hét-nyolc nap óta

nem tudtam megfordulni sem

az ágyon. A kenyérdarab pedig

úgy elmorzsolódik, vagy mélyen

a paplan alá gurul, mintha

álmomban valami cérna szakadt

volna szét, cafatját tépem, itt-ott

előbukkan egy medencés kora-

nyári álomképben, hol még egyszer

megnézhetsz, mintha egészen

elfeküdnék egy zsibbadt kézen.

                      ***

Mely nem az enyém, és a tiéd sem,

ellenben szúr, mint feslett bélés-

huzatból a lószőrös kóc, és nem

enged visszaaludnom, hogy végezzem

tovább a dolgom, mely ott vár a mélyben

valahol, félbeszakadtan. Rugóm

a rémem, vagy rémem a rugóm,

soha nem ismerem fel azonnal,

s amikor igen, akkor már késő;

már nincs mód ráhagynom magam. Sem vissza-

tartanom. Álmomban tehát egy kutyát

fialtam, míg a hazatérő fiam

papírjai közt kutattam, mivel ő

éppen aludt. A kölyök az ölemben,

a padlón a papírok, s mögöttem

a kimerültségtől ájultan alvó

fiam. Én pedig hamar belemerültem

az iratok tanulmányozásába,

közben nem ettem, nem ittam, hanem

egyszer csak légy szállt az ajkamra,

s akkor tűnt fel, hogy kiszáradtam.

                   ***        

Mélyfilmet néztem a tévében,

hogy megfeledkezve magamról

magától javuljon légzésem,

mely ma még egy percre sem hagyott

magamra gondolataimmal.

Itt ülök magamban, gondolhatod,

mert elképzelni az alakzatot

magam is kockázatosnak érzem,

mivel egyes képzetek mint hajlamok

kerítik hatalmukba az embert,

s mire észbe kapna, már tova is

ragadták magukkal, mondhatni, tettleg.

Filmekben ilyenkor emlegetnek

gyilkosságot általában, magát

a tettest az emlegetők közé el-

rejtve – s az áldozat hiányában.

Ahol szintén nincs levegő, hiszen

szükség sincs rá, hogy legyen.

                  ***          

Legyen a film nyáron,

átvonulóban egy parton,

ha már lilásabb az ég,

mert vége, valahogy egésze

elment a napnak ettől

a sétától. A labdáktól,

melyeket előttem ütnek

át a fehér hálón, közel

a mólóhoz, hol a barna

deszkákon beszéltünk

utoljára. S ma már egy

ismerős sincs két vagy

három éve, az egyik labda

hirtelen pattan magasra,

légbe, s a különös, rövid

ruhák közt egy hangosabb

szóváltás, kék-fehér

csíkos ingből nyúl előre

hosszú karja annak, ki

szól, s ki messzebb jár már

a kagylóktól, foszlányát

sem hallja.

               ***

Lopva mászom meg a lépcsőt,

pihenőről pihenőre

visszapillantva a mélybe,

mely minél mélyebb, annál vonzóbb.

torkomban érzem a vonalzót,

nyelőcsövemben, s ahogy a lég-

csövemet számolja föl épp,

amit föl nem érek ésszel.

Megértem, hogy mért is loptam

mindig az időt. Mert minek

kopogtatna, ha otthon van,

az ember? Kinek mégis, ha

egyedül ül az asztalnál,

melynek alulról a lapja

elkorhadva s felpuhulva

a potrohos félhomálytól?

              ***

A vonalzó torkomban és

kezemben egyszerre, rajta

fekete vonalak párhuzama,

s a kristályosan szilárd ablak-

üvegen a fény: ebben a lép-

csőházban már jártam, ha

táskám húzta is a hátam,

erre mentem matekórára

felfelé. Vagy otthon, ágyon

hasaltam, körzőm s az ég

közt, mikor estébe pattan

a kieső grafithegy: négyzet-

háló fehér szála narancs

háttérben, emlékemben

hideg bárpultnál állva nézlek:

s nemsokára karod nyújtva,

hajtincsed belelóg a pohárba,

mint egy villamosszínű sál.

Csak ezt a hideg üvegpultot

látnám még egyszer, most a

vizsgáig számolnom kell egy

sugárfehér laborban délben,

reggel, ölemben könyv,

de mintha azt is unnám. Pihenőt

tartok a lépcsőfordulóban,

négy óra sincsen, torkomban

száraz hullám.