Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. május / Üzenet; Próbáljuk meg

Üzenet; Próbáljuk meg

                       

Üzenet                              

Válaszolni kellene valamit
gondoltam ha már írt
mégis a fiam anyja
az ember azért ezt nem felejti el
éjjel volt már egy bárban
a belvárosban daiquirit ittam
jött az üzenet fent volt a hold
persze pénzt kért
küldött egy képet a gyerekről
gondolom pedagógiai célzattal
összehúztam magamon a zakót
megjött a kedvem az iváshoz
whiskyt rendeltem vörösbort
hogy a végére ne legyek rosszul
hogy tudjak válaszolni valami értelmeset
mégis a fiam anyja
végiggondoltam az összes opciót
hogy mit lehetne mondani
de nem sikerült megírni az üzenetet
mert egy kurva ült az asztalomhoz
hajnalra mocskosul bebasztunk
azt mondtam neki záráskor hogy szeretlek
az anyanyelvem volt csúnyán koppant
üres sörös és borosüvegek között
szeretlek mondtam
nem mintha számítana
de ez azt jelenti
a nyelven ami az enyém
hogy nem adlak el
tetszettem neki hazavitt magához
üzenetet persze nem írtam
szeretlek mondta reggel nem mintha számítana
leszopott és kimosta a gatyám

                                 

                             

                                 

Próbáljuk meg

                                         

Próbáljuk meg elképzelni, hogy nem basszák.
Asszonyunkat, a kedvest. Akit úgy szeretünk.
Idézzük magunk elé szelíd arcát, melyen rózsa kél,
ajkait, melyről a varázs.
Melyet oly sokszor csókoltunk, hogy borzongunk belé:
Tételezzük fel, hogy nem fogadja be az idegen faszt.
Szépítse meg költészetünk a jövőt.
Gondoljuk, hogy bár elváltunk, ez inkább őt viselte meg.
No persze nem mutatja. A sírást elfojtja a délceg büszkeség,
s bár összerezdül nevünk hallatára, példamutatóan tartja magát.
Például dolgozik. Munkáját jól végzi és a munka után
a kollégákkal metszett pohárból vörösbort iszik,
szép, mint egy angyal, de a férfiak közeledését elutasítja.
Nem mondja, miért. Csak hazamegy lakásába,
mely üres, mint egy zárda, kiül az ablakba, rágyújt.
A hold végigfolyik a bőrén, ránk gondol.
Nem szárítja semmi könnyeit, mert zsigerből érzi:
Ami köztünk volt, az több mint különleges.
Hogy isten szőtte össze sorsunkat szorosra
és csontként forrtak össze lelkeink.
Hogy termőföld ő és magja mi vagyunk. Mert más nem lehet.
Tűnődik, hogyan kaphatna vissza.
Nézi a telefont, az e-mailt, a facebook-ot,
vadabbnál vadabb ötletek kísértik,
azt reméli, hogy jelentkezünk.
Előbb-utóbb majd persze írni fog, de még korán van,
retteg a visszautasítástól, kihúzza benne magát a büszkeség,
bár legbelül tudja: nem élhet nélkülünk.
Hogy inkább meghal, mintsem mást kelljen szeretni,
nem szülhet másnak gyermeket,
szép mellét sem csókolhatja más,
hogy kihullik szemének színe nélkülünk,
és életében a mi nevünk volt a szerelem.
Próbáljuk meg elképzelni, hogy nem basszák.