Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. május / az asztronauta

az asztronauta

a felszántott földek a repülőtérnél reggel.

a pórusokon keresztül párolgunk mi is,

az a 40 liter, ami a test,

a benne oldott függőségek és félelem,

mint sebesült állatok vére a vízben.

néha elég ahhoz, hogy a kapualjakban

vagy a teniszpályák felázott salakjában

lapuló ragadozók megérezzék.

                                   

anya a nappaliba hívott, leültetett a kanapéra,

és akkor mondta el, amit neki is aznap az orvosok.

hogy danival valami nincs rendben, beteg a vére,

de még nem tudják pontosan, és vigyázzak rá nagyon.

                             

dani az öcsém, hétéves.

űrhajós akar lenni, a súlytalanság miatt,

mert manapság gyakran fáradt,

véraláfutásokkal ébred,

és tudom, hogy éjszaka csinálnak vele valamit,

hallom néha a retinák rianásait,

műholdak keringenek a szemgolyók egyenlítője fölött,

hogy amíg alszik, letapogassák az utolsó szárazföldeket.

                                   

beteg a vére, mondja anya,

de tegnap láttam egy kórházi papírt,

amire egészen más volt írva: akut mieloid leukémia,

de előttem erről nem beszélnek.

délutánonként lemegyünk a játszótérre,

én lököm a hintában,

és érzem, hogy napról napra egyre könnyebb,

már elég egy kézzel is.

                           

egyre sekélyebbek a lábnyomai a hóban,

és egyre korábban sötétedik.

mi lesz, ha egyedül indul el haza,

és egy hajszálér elpattan az orrában?

a kapualjakból a ragadozók

– igazán csak tőlük féltem –

összegyűlnek a beteg vérre is?

a rémálmok szagára?

                               

túl sok a fehérvérsejt, kevés a vörös,

de dani azt mondja, ne aggódjak,

mert az asztronauták, amikor visszatérnek, bennük is.

de nem tudom, lesz-e belül valaki,

aki elkezdi pakolni a homokzsákokat az artériák falánál,

ha felhorzsolja a térdét, vagy beüti a könyökét.

és már mindig sapkát hord,

és jobb is nem látni anélkül.

                                     

és nem találnak senkit.

és én reggel a villamoson

úgy nézek végig a tömegen,

hogy vajon ki lehetne ideális donor,

mert különben már csak legfeljebb egy hónap,

és én szó nélkül megölném, ha az kéne,

vagy erőszakkal magammal vinném oda,

ahol a csontvelő-átültetést végzik.

                               

péntek volt, nem sokkal az ünnepek előtt.

délután mentünk volna be hozzá,

de reggel felhívták anyát a kórházból.

a visszaszámlálásnak vége, az asztronauta felszállt.

                                   

idén lenne 18 éves.

már hazahozott volna néhány barátnőt,

párszor elkéri a kocsit,

és egyszer egy kocsmában én védtem volna meg.

                                   

és a szomszéd fiú, aki augusztusban költözött ide,

mert most lett nagykorú, ez az első albérlete,

sosem fogja érteni, mit akarok tőle.

miért néztem rá úgy a postaládáknál,

miért fogtam vele olyan gyengén kezet,

miért túrtam bele a hajába,

miért csöngettem be kötszerekkel,

amikor hallottam, hogy eltört egy poharat...

                                 

valószínűleg melegnek gondol

vagy pszichopatának,

pedig csak ugyanabban az évben született.

pedig csak túlságosan hasonlít az öcsémre.