Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. március / Fiatal mizantróp

Fiatal mizantróp

Másfelé gravitál ez a feljegyzés, mint amerre eredetileg irányítottam. A szavak, egy-egy mondat váratlan helyen hangsúlyozódnak, s elvonzzák másfelé a szöveg önértelmezését.
Így lesz a vallomásból hazugság. Bár az igaz, hogy az én vallomásom mások hazugságaira derít fényt, s helyettük bánkódik. A felnőtt ember tudja, hogy a gyűlölet valójában könyörgés, s a hőfoka, amely az ítéletet érzelmekké és indulatokká hevíti, valójában elkeseredettség, kétségbeesés és agitátum. Ennyi a gyűlölet. Vagy legalábbis az én gyűlöletem. Innen könnyű belátni azt is, hogy a gyűlölet és a szeretet egyáltalán nem áll olyan távol egymástól, mint ahogyan azt egyesek gondolják.
Nagyon mélyeket kell lélegeznem, hogy eljussak a feljegyzéseim végére. Persze soha nincs vége, de egyetlen mozzanatot mindenképpen a helyére kell illesztenem.
Visszaolvasom az utóbbi bekezdést, és igazolva látom, amit korábban írtam, hogy a szavak elviszik a szöveget. Bár ez esetben talán érdemes módosítani az önítéletet; biztosan lehet olyan értelmezést találni, amely szerint a szavak automatizációja, kontroll híján saját törvényei és természete szerint létrejövő önnemzése nemhogy hazugság volna, hanem ellenkezőleg: ez vezethetne el a soha meg nem található, mégis hőn vágyott igazsághoz, s ennyiben hazugság és igazság párja lehet a szeretetnek és a gyűlöletnek, melyek csakugyan nem állnak távol egymástól.
Olvasgatom az eddig összeírt, megszámozott, részenként összegemkapcsozott lapokat, és látom, hogyan csúszik el önmagán a múltam. Ám amennyiben az írásnak része a meggyőzés is, mely tiszta retorika, akkor nyilvánvaló, hogy az újraelbeszélés a legádázabb önhitelrontás, és mint ilyen, öngyilkosság. Néhány ponton azonban kiegészíthetőek a hiátusok, de ügyelve a szabályra, hogy az elbeszélésnek épp a hiátusai, az el nem mondott részletei adják a rajzolatát.
Az előző rész bordélyházas epizódjának el nem mondott részletei, most úgy látom, nem a szöveg szerkezetébe illesztett pontok, hanem az én hazugságaim. Megtehettem volna, hogy visszamenőleg betoldok egy rövidke leírást, de így, saját igazamat verifikáltam volna, ez pedig hitelrontó.
Csakugyan, a kurvát nem basztam meg, vagy legalábbis nem úgy, ahogy illik, ahogy kell, ahogy szokás, vagy… inkább elmondom, mi volt.
Miután a kocsmából kijöttünk a barátommal, visszakoztam. Kinevetett, láttam rajta, hogy ő is bizonytalan. Elkapdosta a tekintetét, és úgy idézte meg a kényes részleteket, hogy rosszul leplezett szemérmességében minden kifejezésnek a gúnyos párját kapta elő.
Megállt a kupleráj kapuja előtt, és anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta: „Ne félj, nem anyádat kell megcsinálnod, csak egy szomorú pinácskát kell fölvidítanod”. Megrándította az egyik vállát, és bement.
Úgy emlékszem, hogy izgatott voltam, de nem volt kedvem beszállni egy ismeretlen nőbe. Az izgatottság a vitaestnek szólt, Lohász elmaradásának. Tulajdonképpen aggódtam. Ha jól emlékszem, már ekkor eldöntöttem, hogy – mesei kifejezéssel élve – kereket oldok. A barátom, miután férfiasságát igazolva odaállt a nők elé, hosszan válogatott. Kínlódott velük, a helyzettel. A kurvák le se szarták, s láthatóan ez megalázta a barátomat, aki annyira zavarba jött, hogy attól féltem, valakit mindjárt megüt. Próbált hanyag testhelyzetet felvenni, instrumenumoknak tekinteni a lányokat, mintha valójában ő lenne a madám, aki az új áru rothadt darabjaiból válogatja ki a frisset, de csak a zavar látszott az arcán, egészen belepirult. Egy cigányos, fekete hajú lány talán megsajnálta, talán megelégelte a hacacárét, vagy tetszett neki a barátom, felállt, megfogta a karját, és elindult vele. Ez pár pillanattal azután történt, hogy én kiválasztottam a magamét. Nekem könnyű volt, hiszen én már korábban döntöttem.
Valójában egy kicsit büszke voltam magamra a választásom miatt. Ahogy teltek a másodpercek, egyre impozánsabbnak tünedezett föl a lány (pedig ez, azt hiszem, éppen fordítva szokott lenni). Látszatra egy csenevész szöszke, inas (ennyiben igazat írtam korábban is) szárazkóró volt. Valójában azonban csak a viseletével, és a teljesen kifejezéstelen tekintetével leplezte kevéske nőiségét.
Egyébként azzal hívta fel magára a figyelmemet, ahogyan az orrát szívta. Körben ültek a bár mögötti szoba falai mentén, mi középen álltunk, és csöndben forogtunk mindkét irányba. A bárból beszűrődő zajokra mintegy ráíródott a szoba csöndjét széttagoló szivornyákolás; ütemesen, ahogy visszagondolok, úgy tűnik, pontosan négy másodpercenként szívott egyet az orrán. Türkizkék, rongyos blúzban, fekete sztreccs nadrágban volt, mezítláb. A blúznak csak egy gombja volt, alatta kilátszott a lány köldöke. Bambán, lecsúszva ült a széken, és az ölében fekvő kezével babrált. Intakt volt, romlottan is szinte szűzies. Szeretem a vékony, inas, csontos női kezet, és az övé olyan volt. A lába is vékony volt, a comb kevés húsa megfolyt a széken, ez is tetszett, noha, mint mondtam, nem akartam a szexet. Ez az ív is inkább csak mint a báj egy erotikusan stilizált szerkezete érdekelt, amelybe egy rövid ideig szerelmes lehet az ember.
A legjobban az tetszett, hogy meztelen volt a két lábfeje. Egymással párhuzamosan néztek előre, rám, a külső talpélen ide-oda gördülve, mint a korcsolyaél egy esetlen lábon. Ez tetszett a legjobban, ez az öntudatlan szemérmetlenség.
Egyszerre indultunk a szobák felé, föl egy padlószőnyeggel fedett emeleti folyosóra. A barátom kurvája nem volt megnyerő. Szép volt az arca, szép volt a szeme is, de darabos és nőietlen volt a mozgása, s mintha a parfümjén átütött volna a testszag.
Az enyémnek szépek voltak a léptei, picik, idegesek. Meglepett, hogy előreenged. A szoba vörhenyes, falikarokból permetezett fényében láttam csak igazán az arcát, miután klattyant a zár. Széles arc volt, apró orral, pici homlokkal, pici, egyenes szájjal, egymáshoz közel ülő, enyhén beesett szemekkel, friss, de azonnal elmélyülő árkokkal alatta. Tépett, mindenfelé meredő rövid, afféle divatosra nyírt szőke haja volt. Úgy egészében nézve nem volt csúnya látvány, inkább csak bezárt, kissé érdektelen.
Lehúzta a fekete sztreccs nadrágot, lehúzta a fekete semmi kis bugyiját, az ágyéka teljesen szőrtelen volt, enyhén borostás, látványra hideg és száraz. Kigombolta türkiz színű blúzának egyetlen gombját, hátat fordított, meggörnyedt egy kicsit, és egy gyors mozdulattal a levegőben összehajtotta a ruhát, mint régen anyám, mielőtt ágyba fektetett. Néztem a gerincvonalon a csigolyák kis dombjait, a bordakosárra feszülő bőrt, amelyen a szőrtüszők aprócska izmai megfeszültek, megpöttyözve a bőrt, az egyébként szép, valaha szálkás, hosszú és vékony combokat, amelyek egymástól nagy távolságra indulnak csak el lefelé, a térdig kicsit közelítve egymáshoz, majd a vádlinál, a boka felé megint távolodnak. A fenék is elvesztette valaha bizonyára feszes kerekségét: most inkább volt egy kedves esése, bátortalan remegése, miközben a törzs, a ruhahajtogatás három pillanatáig előredőlt, vagy inkább görnyedt, ettől a test súlypontja túlzottan előrebillent, s hogy egyensúlyát keresi, a talp inainak sűrű megfeszüléséből látszott.
Megfordult, kicsi, még mindig formás mellei a hidegtől összehúzódtak, a medencecsontja élesen meredt ki a testéből, s ebben a soványságban, meg kell hagyni, volt egy jókora nekrofil izgalom.
„Te?” A hangja egészen meglepett, sehogy sem illett hozzá. Kerek volt, mély, szinte blúzos. Emlékszem, az erekcióm ideges volt és sürgető. Ennek megfelelő sietséggel cibáltam le magamról gatyát, inget. Néztem az arcát, hátha elárul valamit a tekintete, amikor meglátja a farkamat, de semmit, a világon semmit nem jelentett az arca. Olyannyira volt érdektelen, mintha egy telefonkagylóra, egy tisztán funkcionális tárgyra esett volna a pillantása: a telefonkagyló súlya, mérete, színe és anyaga iránt az ember közömbös. Úgy is fogott meg, mint egy telefonkagylót, igaz, ebben a mozdulatban profizmus is volt, mondjuk, a telefonos diszpécser érintésének gyakorlottsága, de semmi egyéb.
Tudtam, ha ez így megy tovább, visszasüllyedek magamba, a nadrágom fekete gyűrődései közé.
Leköpte, és finoman masszírozni kezdte.
„Hogy szeretnéd?” – kérdezte onnan lentről. A nő szeme mindig szép, kislányosan meleg, ha onnan lentről néz fel. Zavart a beszéd, ezért lehajoltam hozzá, megfogtam kétoldalt a felkarjánál, és finoman beemeltem az ágyba. Feldobtam a lábait, amelyek körülbelül úgy lengtek, mint egy szobanövény nagyobb hajtásai, és odaigazítottam magam. Alig nyílt szét kemény és feszes húsa, alig melegedett fel egy kicsit, s hogy a nehézségek fokozódjanak, én közben rohamos sebességgel kezdtem enerválódni.
Azt, hogy bejutottam, komoly munkának is nevezhetnénk, közös erőfeszítésnek. Ő közben többféle módon próbált segíteni, mondhatnám: kézzel-lábbal, de pillanatok alatt mindig visszahullottam. Elnevette magát.
„Nem kérsz egy cigit?” – kérdeztem. Igenlően bámult, közben szívta az orrát. Leültünk az ágy szélére, és cigarettáztunk. Egyszer csak felpattant, és kinyitotta az ablakot. Kicsit talán meg is élénkült.
Beszélgetni akartam, de féltem belekezdeni. Ha vallomásos vagyok egy kurvával, könnyen megalázhat a banalitás miatt. Ha kérdezgetem, ő fog elérzékenyülni, és azt nem szerettem volna.
„Mihez van kedved?” Megvonta hegyes vállait. Megszívta az orrát. Ez nem jó irány. Néztem a testét. Egyes részletei hirtelen felizgatták részegségből kitisztult, majd eltompult fantáziámat, s talán már én is hozzávetkőztem volna a helyzethez, amikor megszólalt: „Figyelj, ha nem csináljuk, inkább felöltözöm.” „Jó, de…” Mindegy volt a de, már húzta vissza a fekete bugyiját, a türkizkék blúzát; nem gombolta be. Úgy határoztam, ezek után tartozik nekem (hiszen odalent már fizettem is), azt teszek, amit jól esik.
„Nem nagyon szoktam mesélni. Inkább csak vitatkozom. Most is, pár órával ezelőtt egy vitában vettem részt, teljesen oktalanul. Önhatalmúlag akartam megvédeni egy idős embert, akiről azt hittem, hogy fontos nekem.”
„Furcsa szavakat használsz” – mondta a lány és megszívta az orrát. „Miért furcsa? Hogy furcsa?” „Nem tudom. Bénák. Nem illenek egymáshoz.” „No, hát nem vagyok egészen biztos abban, hogy a te tiszted ezt megítélni. Mint mondtam, éppen egy vitáról jövök. Egy olyan vitáról, ahol védőbeszédet kellett mondanom sok ember előtt, és – minden öntetszelgés nélkül mondhatom – óriási sikert arattam a vitapartnerem fölött.” „De miért vitatkoztatok?” „Képzeld el, hogy valaki megrágalmazza édesanyádat egy gazsággal úgy, hogy az édesanyád nincs is jelen.” – Nevetett. – „Te nem mondanál neki valamit? Nem kelnél az édesanyád védelmére? Mi olyan vicces?” „Hogy azt mondod, édesanyád. Szerinted egy kurvának édesanyja van? Nincs sem apám, sem anyám, sem édesem. Melóm van. Egy kis lakásom a tizenharmadikban, meg egy kis füvem. Ezem van. Másom nincs. Mér, neked édesanyád van meg édesapád? Azér beszélsz ilyen lekezelően?”
Egy kicsit elszégyelltem magam, de nem akartam hadakozni. „Nekem egy bátyám van, azon kívül volt egy apám, meg egy anyám.” „Már nincs?” „Van egy bátyám. Az apám meghalt; halálra etette az anyám. Rendes, tisztességes polgárok voltak, vagy inkább kispolgárok. Apám felmenői munkások voltak, párthű kommunisták; olyanok, akik őszinték maradtak becsapottságukban. Apám estin végezte el a főiskolát, mellette dolgozott, tisztességben megőszült ember. Soha nem beszélt a múltjáról, mert szégyellte, mint ahogy mindig, mindent szégyellt, csakugyan egy jól idomított kispolgár volt. Tudod, az a fajta, aki ha vendégségbe érkezik, máris érzi, hogy zavar. Gyerekkorunkban nem egyszer hallgattuk végig a bátyámmal, ahogy apám, félredöntött fejjel, egy elégedett pillanatában ekképp filozofált az életről: hát igen, ez van, ezt kell szeretni vagy hiába, ilyen az élet, meg amennyit elvettél a közösből, legalább annyit kell visszatenni. Egyetlen erénye volt: vágott az esze. Nem volt gyakorlatias ember, de az absztrakcióra nagyon érzékeny volt, úgyhogy tudományos pályára lépett. Soha nem ért el nagy dolgokat, és egyáltalán nem élt azzal a szociokultúrával, amit végül is megteremtett magának. Nem, ő ragaszkodott a kispolgári létformához. Röghöz kötötték a megszokásai, kicsinyes céljai, melyeket mindig elért, s melyeket magában mindig nagy megelégedéssel ünnepelt; háztartásának és házastársának hátat fordítva kiment a verandára, rágyújtott egy cigarettára, és elszopogatott egy deci töményet. Ültében a combját simogatta jólesően, mint aki hidegből hirtelen melegbe érkezett. Minden estéje egy kisebb ünnep volt, hiszen jó polgárként elvégezte az aznapi teendőit, célba ért. Így gondolkozott az egész életről is: elvégzendő feladatként, melynek végén ott van a lelkiismeret nyugalmával oltalmazott belső elszámolás, a cél, hogy bebocsátást nyerhet a szégyen, gyalázat és kéztördelés nélkül halálukat tengető milliók közé. Soha nem izgatta, hogy a képességével és munkabírásával együtt magasabb körökbe hágjon, új létformát teremtsen magának, pedig mondom, kivételesen okos ember volt. Ezzel szemben az anyámnak egyáltalán nem vágott az esze, viszont érdekes személyiség volt, tele titkos történettel, mesélőkedvvel, és jó mélyen elfojtott érzelmekkel, megcsonkolt érzékiséggel. Tulajdonképpen ő lehetett volna egy nagyvonalú személyiség is, csak az apám mellett ez nem tűnt megvalósíthatónak. Apám gyenge ember volt, ezért a maga végtelenül kicsinyes és gyakorlatias eszközeivel egyszerűen elnyomta anyámat. Vagy látszólag elnyomta. Anyám úgy diktált, és ebben túljárt az apám nagyon gyakorlatiatlan eszén, hogy megadta apámnak az uralkodás látszatát. Valójában azonban mindig, mindenben ő döntött. Egy csökönyös, szószátyár és erősen indignált nő volt, aki az utolsó években tulajdonképpen egy unoka nélküli nagymamává gömbölyödött. Klasszikus háztartásbeli: magányos perceiben pityergett a sors keménységén, de egyébként főzött, mosott, varrt, és sokkal keményebb volt, mint hitte. Neki ez volt a rejtett képessége, amire soha nem jött rá.
Még kamasz voltam, amikor először feltűnt, mennyire ehetetlen a főztje. Ha azt mondanám, hogy az az egyszerű, magyaros konyhakultúra jellemezte a miénket is, miszerint olajban sült marhagége, paprika, hagyma, pacal, körömpörkölt, rántott hús, és társai… nos, akkor jóindulatúan túloznék. És még ez a fehérje- és szénhidrát-túladagolás is napról-napra nőtt, hogy a dózis mértéke pár éven belül elérte a mérgezés fokát. Reggelre olajos rántotta. Délben olajos majonézes sült krumpli, olajos rántott gombával. Este disznósajt, téliszalámival, és így tovább.”
„Én ezeket nagyon szeretem.”
„Persze, általában én is. De ha annyi olajjal sütik, hogy ebéd után nem tudsz felkelni a székből, és olyan érzésed van, mintha megittál volna két deciliter forró étolajat, akkor az már nem esik jól. Ha néha szóvá tettem anyámnak, hogy fehérjemérgezést fogunk kapni, mindig apámra hivatkozott: apád így szereti. Már régen nem éltem velük, amikor rájöttem, hogy ez hazugság. Apám megette anyám főztjét, ez igaz, de ő bármit megevett, amit elé tettek. Anyám számára mindennek apám lett a hivatkozási pontja, hiszen ez volt az életstratégiája, ekként tudott apámnak diktálni: egyszerűen az ő akarataként tüntette fel saját döntéseit. Családi összejöveteleken már csak levest ettem, meg egy kis salátát, de így is rosszul lettem. A húsleves valójában zsíros, szétsózott forró víz volt. Kérsz még, kérdezte anyám, és mire kimondtam, hogy nem, köszönöm, már telemerte a tányéromat. Néztem, apám és bátyám hogyan tömik magukba a pörköltöket, nehéz nokedlikkel, a rántott, sült húsokat, csülköt, bordát, körmöt, pacalt, majonézzel, krumplival, sörrel, üdítőkkel, desszertnek somlói galuskával, gesztenyepürével, már a látványától is rosszul lettem. Emlékszem, körülbelül harmincéves lehettem, amikor egy ismerősöm szüleit elnézve egyszerre rádöbbentem, hogy az anyám megöli az apámat. Szépen, lassan, módszeresen megmérgezi.” „Én… te túlzol.” „Nem hinném.” „És akkor mit csináltál?” „Semmit. Természetesen nem szaladhattam haza. Kinevettek volna, azt mondták volna, amit te is az előbb: én… te túlzol. Ők így éltek. Nekik ez volt normális, csak apám suta, és az életre úgy általában érzéketlen lévén, nem vette észre, hogy anyámat nem sikerült megtörnie, hogy anyám valójában sokkalta erősebb nála, és kiöli őt a világból. Kigyilkolja. Nyilván így tudott szabadulni apám terhe alól.” „És?” „És apámat – mily meglepő – nem egészen egy évre rá, hogy erre rájöttem, elvitte a szívinfarktus. Anyám persze elszámolta magát: arra nem gondolt, hogy negyven év alatt nem csak elnyomta apám kicsinyes autoritása, de mindezzel össze is nőtt. Szabadságra vágyott, önállóságra, de apám, korábban pedig a saját apja mellett, soha nem nyílt módja megtapasztalni, mi az. Ezért, amikor a legvégén megtapasztalta, a szabadság még nagyobb súlya alatt összeomlott. Kicsit olyan ez, mint amikor a mélytengeri halat felhozzák a felszín közelébe, és felrobban. Anyám tökéletesen önállótlan volt világéletében, úgyhogy a szabadság utáni vágy valójában csak egy elhaló ösztön érthetetlen túlműködése volt, tulajdonképpen egy anomália. A bátyám meg fogta, és berakta ezt az önsorsrontó anomáliát egy öregek otthonába, ahol közel egy év alatt annyira elbutult, hogy a legutóbbi diagnózis szerint súlyos öregkori demenciától szenved, pedig csak most múlt hatvan. Talán már a nevemre sem emlékszik.” „Mi az a detencia?” „Az olyan, hogy semmire nem emlékszel, mániás és kényszeres vagy egyszerre. Egész nap kipakolsz, bepakolsz, kitotyogsz, betotyogsz, és mindeközben értelmetlenségeket mormolsz. Valójában ez annak a közvetlen következménye, hogy az ember rájön önnön tökéletes feleslegességére, és kényszerűen – természetesen szintén értelmetlenül és hasztalanul – cselekszik, nehogy adódjon akár csak egyetlen másodperce, amikor önnön értelmetlenségével szembesül. Inkább kinyomja a saját szemét, csak hogy reggelente ne kelljen látnia magát a tükörben.” „Hát a tükröt egyszerűbb széttörni.”
Hangosan felnevettem. Nem értette, minek örülök. Az ággyal szemben lévő fotelben ült, ugyanúgy lecsúszva, mint a bár mögötti szobában, ahol kiszemeltem. Szívta a cigarettámat. Én is rágyújtottam. Hideg tavaszias levegő jött be kintről, hullámokban. „Miért nem csinálsz az anyádnak gyereket… vagyis unokát?”
Szándékosan nem válaszoltam. Teljes képtelenség, hogy egy kurva megkérdezze tőlem, miért nem csinálok az anyámnak gyereket… vagyis unokát. Folytatni akartam a beszámolómat, mert jólesett beszélni; zsibbasztóbbnak tűnt a szavak nyugalma, mint a csönd, és távolra vitt a Lohász körül forgó gondolataimtól is, azonban a kérdés annyira megakasztott, hogy elveszítettem a fonalat, amit talán észre is vett.
„És a bátyád?” – kérdezte, és egy nagyot szívott az orrán. A fotelben annyira lecsúszott már, hogy voltaképpen feküdt, csak a feje állt egyenesen a háttámlának feszülve.
„A bátyám… ő hatalmas vargabetűket leírva járja újra apám útját. Nem a történetét ismétli, hanem személyiségének főbb vonásait éleszti újra. Mindent utál az apámban, ami erőteljesen jellemzi őt is. Utálja az érzelgősségét, a szépelgését, ami az érzelmi autizmusából fakad. Ő maga is gyenge, és befolyásolható ember, a különbség csak az, hogy ő arroganciával, és a gyöngeség látszatának keserű leplezésével próbál ez ellen tenni. Ő nem elégszik meg a szűkre szabott létfeltételekkel, noha létezésének praxisa primitíven egyszerű: külsődleges jegyek alapján megfelelni másoknak. A bátyám irigy és féltékeny. Irigy mások valós, intim emberi kapcsolataira, érzelmeire, s arra a képességre, hogy az érzéseket kifejezzék. Mindig nagyon feszült volt közöttünk a kapcsolat. Emlékszem, kiskorunkban minden nap összeverekedtünk; megfélemlített, zsarolt. Emeletes ágyon aludtunk, ő aludt fent. Lámpaoltás után ingatni kezdte az egyébként rosszul összetákolt ágyat. Ezt addig csinálta, amíg nem teljesítettem egy kérését: máskülönben – mondta – az ágy rám szakad. Visszagondolva, ez a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen. Tizenéves korunkig ő dominált. Ő volt a nagyobb, az erősebb, az okosabb, a kitartóbb, a viccesebb, és a jó tanuló. Nem tudom, mi történt, és pontosan mikor, de az erőviszonyok megváltoztak. Kezelhetetlen magaviseletemből lassan a tehetség, vagy legalábbis valamire való elhivatottság reménye hajtott ki. Zárkózottságom komolysággá érett. Figyelmem tudássá és kitartássá. Huszonéves korunkra teljesen autonóm lettem, ellentétben a bátyámmal, aki szégyentől és megaláztatástól menekülve megszakította a kapcsolatot minden barátjával, kerülte és megvetette a családját, végül pedig olyan egzisztenciát választott, amely egyetlen reménységgel kecsegtette, a semmilyenné válás, tömegbe vegyülés és a mérsékelt jómód elérésének lehetőségével. Ő is kifejezetten okos volt, mint apám. Termetére nézvést jelentéktelen, kényelmet és biztonságot szerető tucatember, akinek legfőbb gondja a munka végeztével, hogy egy jót ehessen. Apám és közte a legfőbb különbség annyi, amennyi a pörkölt feltéttel tálalt zöldbabfőzelék és egy elfogadható minőségű étterem bécsi szelete között rejlik. Szerintem nem sok. A hozzá fűzött remények pár év alatt szétködlöttek. Kishitű ember volt, vagy utóbb vált azzá, ezt nem tudom. Apánkat mindig is megvetette kispolgári moralizálása miatt, amelyet most, mint nemes családi tradíciót, büszkén visz tovább.
„Ismertem egy ilyen embert. De azt nagyon szerettem. Olyan kis aranyos volt, ahogy szégyellte magát, meg ilyenek – mondta a kurva, és elmosolyodott, először az este –másodjára már hozott virágot. Mondtam neki, hogy milyen aranyos, de nem kell virág. Megkérdezte, hogy akkor mi kell. Mondtam, hogy mondjuk a kóla jó lenne. Erre hozott két üveg kólát. Olyan elégedett volt magával, amikor megjelent egy hétre rá (minden héten, percre pontosan ugyanakkor jött), és kivett a szatyorból egy üveg simát meg egy lájtot.” – Úgy nevetett, hogy szorosan összecsukta a szemét, és megfeszítette az arcizmát, mintha megakadt volna valami a torkán, vagy valami erős szagot érezne. „Annyira aranyos volt, hogy nem is mertem neki elmondani…” – a szavába vágtam: – „hogy te kokainra gondoltál”. Bólogatott, és nevetett. „Kérdezte, hogy melyiket szeretem, én meg azt játszottam, hogy nem árulom el neki, úgyhogy onnantól minden héten hozott két üveg kólát. Egy simát, meg egy lájtot. Letette erre a kisasztalra, és mesélt egy kicsit az ország politikai helyzetéről. Amikor zavarban volt, mindig politikáról mesélt, meg elméleti dolgokról, amiket nem értettem, de nagyon élveztem hallgatni, mert nagyon okosan beszélt. Mindig kedvesen megkérdezte, hogy most lehetne-e egy kicsit inkább így, vagy egy kicsit inkább úgy.”
„Magáról nem mesélt?”
„Nem. Csak a családjáról.”
„Igen? És miket mondott?”
„Biztos, hogy nem a bátyád volt, mert semmi olyasmit nem mondott, amiket te mondtál róla. Sem utálat, sem irigység nem volt benne. Csak úgy elújságolta, hogy éppen ki mit csinál a családjában. Tisztára olyan volt, mint a nagybátyám. Az is mindig beszélt zavarában. Öltönyben is olyan volt, mint ezek a fecskés, zoknis pasik. Titokban hozott nekem ajándékot, mert apáék nem örültek volna neki. Egyszer hozott egy rózsaszín, virágos hajcsatot. Beszaladtam vele a vécére, magamra zártam az ajtót, és úgy ültem ott, hajcsatostul, amíg valaki nem dörömbölt az ajtón, hogy engedjem be. Utána elvették, de addig ott volt a hajamban. Nem is láttam úgy magam, de azért jó volt. Aztán kinyitottam a vécéajtót, apa látta, hogy mi van, kitépte a hajamból, és kaptam tőle két nagy pofont. – Mosolygott. – Szerettem a nagybátyámat. Ő soha nem pofozott. Pont olyan volt, mint ez a pasi a kólájával, meg a zoknijával. – Ezen a ponton egy kicsit elábrándozott. – Nagyon bírtam, hogy pár év után milyen otthonosan érezte magát itt. Ő is fecskében, zokniban ácsorgott az ablak előtt, elégedetten kidüllesztette a kicsi pocakját, és nézdelődött. Félénk és jó szándékú ember volt. Soha senkinek nem ártott, sőt, mindig kedveskedni akart nekem. Tudod, így mindenhogy. Észrevettem, hogy nézi, milyen, amit csinál. Ő akart mindig kezdeményezni, kedveskedni. Volt néhány apró megszokása, ilyen rítusok, meg minden, de ezek is aranyosak voltak. Jópofa volt…”
„És mi lett vele?”
„Azt nem tudom. Egyszer csak nem jött többet. Mindig ez van.”
„Ez nálunk is így volt. Ha az az aranyos kuncsaftod a titkos kis látogatásaiban élhette ki a beléfojtott intimitást, ami valamiért egy idő után elapadt, vagy meg lett gátolva, akkor a bátyám titkos és szégyellt kis utálkozásaiban élhette ki azt a kevéske benne lakozó emberséget, amelynek elszenvedője én voltam, és amely egyik napról a másikra lényegében megszűnt, vagy elfogyott. Tulajdonképpen nincs is nekem bátyám. Neki talán van öccse, erről őt kellene megkérdezni, de nekem nincs testvérem. Vagy hát… a fene se tudja. Az ember maga választja a szeretteit. Volt egy ember, akit nagyon szerettem, illetve tiszteltem…”
„És miért csak tisztelted? Már nem tiszteled?”
„De! – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Persze lehet, hogy egy kicsit meghamisítom az emlékeimet, akkor ugyanis még nem tudtam, hogy pár napon belül meghal. – De, igen. Csak nem tudom, hogy él-e még. Ő egy idősebb ember, és épp csak a minap tudtam meg, hogy beteg.”
„Ő miért nem mondta?” – szippantott egyet az orrán.
„Hát ez az. Éppen ezt szerettem benne, vagy talán pontosabb úgy mondani, hogy ez vonzott abban, ami ő: a személytelenség. A koppanó hidegség, nagyság és távolság. Olyan volt ő nekem, mintha egy erős távcsőbe belenéznél, és az eget kémlelve, felfedeznéd a Szaturnuszt, gázokkal teli, idegen, jéghideg felszínét. Ezt éreztem, amikor visszanézett rám, egyébként egy kisméretű asztal túloldaláról, a szemüvegén át. A magánéletéről semmit nem lehetett tudni, de a múltjáról sem. Nem szeretett anekdotázni, de nem vetett meg semmit. Nem nézett le senkit azért, mert más volt. Ő volt a mesterem. Más nemigen volt nekem, csak ő. Illetve… – kelletlenül, és kicsit túlzón felnevettem –, ott van még a barátom, akit te is láthattál. De vele nem annyira a szeretet fűz össze. Mint ahogy a mesteremen kívül, azt hiszem, senkivel.”
„Nem lennék a csajod.” Megint nevettem. „Volt ilyen lehetőség?” „Annyira szemét dolgokat mondasz a családodról, az apádról, a bátyádról, hogy… huhh. Mindenkiről.” „Meglep a naivitásod.” „Nem is értem, hogy tudsz így élni! Ennyire istentelenül.” „Miért, te talán hiszel Istenben?” „Persze hogy hiszek. Ha nem hinnék… hát az elég szar lenne.” „És nem gondolod, hogy ez önbecsapás? Hiszen nem is tagadod magad előtt, hogy csupán azért hiszel, hogy könnyebb legyen elviselned a mindennapokat.” „Nem ezt mondtam. Összevissza kifacsarsz mindent. És egyébként kurvára mindegy, hogy miért hiszek, nem? Tényleg hiszek. Tudom, hogy az Isten, az van. Érzem. Itt belül” – mondta, és megpaskolta a tenyerével a hasát. Aztán felemelkedett, hogy elnyomja a cigarettát, felhúzta magát a fotelben, combja alá gyűrte a kezét, és törzsével hajlongani kezdett. Megszívta az orrát, aztán ásított egy nagyot.
„Márpedig Isten gyönyörűen meghalt. Gondolom, neked a modernitás nem mond semmit, a felvilágosodás, a polgárosodás… ezért elég, ha elhiszed nekem, hogy a fentieknek köszönhetően, az emberiség nagykorúvá válásának pillanatában éppen mi, polgárok taszítottuk le trónjáról az Istent, akit korábban mi ültettünk oda, dajkánknak. A felnőtt azonban nem visel el semmilyen magasabb entitást, semmilyen felsőbb rendszert, harcol a teljes autonómiáért, s ha kell, saját teremtményét, legszeretettebb és legfőbb hatalmasságát, önmaga idealizált, mondhatnám, isteni képmására teremtett kreatúráját, melyet elméjének minden szépségéből és boldogságából gyúrt, lemészárol. Isten azért örök, mert megteremtésekor titokzatossá tettük, olyanná, hogy a neki tulajdonított képességeket mi magunk ne értsük, s ebben van némi ráció. Ám miután megöltük, a helyébe magunkat léptettük, akik ismerjük önnön képességeinket, ezek pedig, mi tagadás, igen korlátoltak; ha másért nem, hát éppen azért, mert ismerjük őket. Nem értékítélettel mondom, de olyan meggyőződéssel állítom, mintha magam is tanúja lettem volna a kivégzésnek: Isten halott. Felmásztunk a trónjára, és letaszítottuk, hogy mi magunk üljünk bele. Persze a trónbitorlást, a polgári öntudatra ébredés pillanatát egy olyan emberi eszmélés követte, amely hát… igen nagy kiábrándulással járt – lecsúsztam a rongyszőnyegre, és térden állva közeledtem a kurvához, mintha megkérni készülném a kezét. – Férgek vagyunk, akik tegnap még Isten földi országának ilyen-olyan békéjében tengették tyúkszaros életüket, most pedig arra ébrednek, hogy kezükben az Úr martalékával, trónjának szétforgácsolt darabkáival véres szájukban, hörögve, nyáladzva csámcsognak, és néha egymáshoz kapnak. Egyetlen emberi szabály van: hogy soha, senki ember ne váljon Istenné, annak ugyanis beláthatatlan következményei volnának. Hogy mást ne mondjak, a huszadik század német nemzeti vonatkozásai nem kevés tanulsággal szolgálnak e tekintetben. Isten nincs, csak mi emberek, és nincs trón, csak a tenyered, amin ülsz. Bár meg kell hagyni, isteni tenyered van.”
A fotel előtt térdeltem, egyik kezemmel lassan kihúztam a kurva tenyerét a combja alól, és számba vettem az ujjait, másik kezem bekúszott a sztreccs nadrág alá, és megkereste a bejáratot. Tekintetemet az övére szegeztem. Egy ideig hagyta az önállósulásomat, sőt, láttam, hogy kiül az arcára a megrökönyödés: erre nem számított. Amikor magához tért a meglepetésből, tiltakozni kezdett, de ezt nem hagytam. Erélyesen megmarkoltam, és egy kicsit még rántottam is rajta, hogy meg se próbáljon szabadulni. Ez olaj volt a tűzre. Rángatta, cibálta magát. Erre én is cibálni kezdtem róla a ruhát, de nem hagyta. Egy ügyetlen mozdulattól a félig lerángatott sztreccs nadrág fölött, közvetlenül a szemem előtt, összecsattantak a vékony combjai. Soha nem felejtem el ezt a képet, ahogy hullámzik a kevés izom, és elúszik előttem egy ujjhegynyi anyajegy a sárgás és sima bőrfelületen.
Minden erejét összeszedte, hogy kiszabaduljon a szorításomból, de tudtam, hogyha kiszabadul, az végzetes lehet. Ez a formátlan, ám annál erőteljesebb gondolat tört fel bennem, olyan nyers természetességgel töltve ki az egész lényemet, hogy semmi más gondolatnak, kételynek nem hagyott helyet: épp elértem a kisasztalon fekvő súlyos üveghamutálat, marokra fogtam, a kurvát magamhoz rántottam, és teljes erőből fejbe vertem a hamutállal. Elveszítette az egyensúlyát, de egy pillanatig még állt, úgyhogy volt időm még egyszer halántékon vágni.
A szőnyeg szerencsére tompította a dobogás hangjait.
Félig az oldalán, félig a hátán feküdt, az egyik karját estében maga alá gyűrve, a másik kinyújtva, kifeszített tenyérrel, széttárt ujjakkal feküdt a szőnyegen, mintha abba kapaszkodna.
A fejéből alig szivárgott egy kevés vér, s úgy emlékszem, ez akkor egy kicsit mintha megnyugtatott volna. A sztreccs nadrág épp csak annyira volt lecibálva róla, hogy kilátszott a merev nemi szerve. Egy csikk feküdt a szeméremdombon. Lepöcköltem, és újra bekúsztattam a kezem a lábai közé. Hideg volt és száraz, a borostája karistolt, és mintha a test ezzel tiltakozna: semmilyen bejáratot nem találtam, mintha a bőr és a hús is összenőtt volna.
Óriásit dobbant a szívem, ahogy kinyílt az ajtó. Hátrakaptam a fejem.
„Mi a faszt csinálsz, te fasz?” A barátom volt. Megragadta a könyökömet, és kivitt az utcára. Arra, hogy átvágunk a folyosókon, egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy cibálja a karom.
Próbálom hitelesen megragadni azokat a pillanatokat, de szinte vakon, hipnotikus állapotban írok. Körülbelül úgy szedem össze a gondolataimat, mintha az ájulás határáig hasogatná a fejemet egy belső fájdalom, s eközben nekem matematikai egyenleteket kellene megoldanom, vagy meztelen, erősáramú kábelek sokaságát kellene szabadkézzel kibogoznom. Úgy kellene végigmondanom egy beszédet, hogy éppen elájulok, de visszakapaszkodok a mondatba. Valójában nem is emlékszem semmire. Talán mindabból semmi nem igaz, amit most leírok, s minden csak kigondolás, konfabuláció a semmiből, s nem éppen iróniával írom le, hogy a konfabuláció teremtés is, mint ahogy az álom is idesorolandó.
Az első emlékem a szemerkélő eső az utcán. Emlékszem a hidegre. Emlékszem, ahogy lúdbőröztem a hidegtől, de lehet, hogy ezt csak most képzelem így. Aztán hirtelen megindult valami belőlem, mélyről, és pár pillanat, vagy talán pár perc múlva, az a valami lassan formálódni kezdett odabent, és kúszott fölfelé. Olyan volt, mintha a hímtagomból indult volna el az agyam felé, de valami legátolta volna bennem, hogy kész mondattá váljon, hogy szavakban artikulálódjon. Olyan volt, mint amikor az ember annyira undorodik valamitől, hogy a hideg rázza. És ez a dolog mászott föl bennem, kúszott a szám felé, és lassan a nyelvemmel tudtam határozott formáit kitapintani, s ahogy az agy felől érkezik a gondolat, és ölt testet, mondattestet, úgy kapott formákat ez a valami is, ami lentről tört fel bennem, mélyről, egy nem egészen gondolat, hanem inkább csak villanásnyi biztos tudás, ami kitölt és rám tapad: gyilkos vagyok.
Másra most biztosan nem emlékszem.