Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. április / Amit az orvos tud és az ember mégsem

Amit az orvos tud és az ember mégsem

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kalligram, Pozsony, 2013

       

   

A Tompa Andrea által jegyzett Fejtől s lábtól minden bizonnyal egyike 2013 legfontosabb és legtöbbször emlegetett könyveinek. A siker tulajdonképpen nem meglepő, hiszen már a szerző első regénye, A hóhér háza is figyelemre méltó (habár a megérdemeltnél talán kevesebb figyelemben részesülő) alkotás: egy, a Ceauşescu-rendszerben, bilingvis környezetben felnőtté érő kamaszlány perspektíváját teremti meg, nem kevés nyelvi leleménnyel. Habár a fejezetek egyetlen hosszúmondatból való építkezése nem mindig teljesen megoldott, Tompának sikerült egy magával ragadó, sodró erejű szöveget létrehoznia, amelynek olvasása során közelebb juthatunk annak megértéséhez, hogy mit jelenthetett ebben a térben és időben sem távoli, hétköznapi tapasztalataink felől mégis beláthatatlan, félelmetes világban felnövekedni. A szerző a Fejtől s lábtólban is ragaszkodik Kolozsvárhoz mint központi helyszínhez, sőt, a főszereplők is ismerősök lehetnek A hóhér házából: úgy tűnik, a „kettő orvos Erdélyben” (nevüket sosem tudjuk meg) azonos az első regény hősnőjének különös házasságot kötő nagyszüleivel, azaz Kockával, a zsidó származású, kommunista doktornővel és a székely fürdőorvossal. A könnyen felismerhető átfedések ellenére a Fejtől s lábtól mégsem a korábban csak vázlatosan ismertetett nagyszülői sorsok nagyepikai anyaggá duzzasztott változataként olvastatja magát – hiszen míg ott a házasság kudarcáról is tudomást szerzünk, a 2013-as mű egy olyan rendhagyó szerelmi történetet beszél el, melynek befejezése megköveteli, hogy elhiggyük: „S itten már mi vagyunk megérkezve, mi, s az olyasmihez nem kell többé sok szó s beszéd” (484.). A románc történelmi kereteként a tízes-húszas évek békésen induló, majd egyre zűrzavarosabb időszaka szolgál, melynek apró részletekre, a lokális vonatkozásokra, jórészt elfeledett, ám egykor jelentős figurákra fókuszáló megjelenítése kapcsán azt a regény esztétikai teljesítőképességével közvetlenül nem összefüggő, mégsem elhanyagolható következtetést is levonhatjuk, hogy a könyv mögött imponálóan komoly kutatómunka áll.

Arról, hogy a két igencsak eltérő neveltetésű és szociokulturális hátterű szereplő – tehát a pályaválasztása miatt izraelita családjával szakítani kényszerülő, rendkívül kitartó és szorgalmas diáklány, s egy székelyföldi aljegyző szülői hatalom ellen mérsékelten lázadozó, önbizalom-hiányos fia – nézőpontja egyformán érvényesülhessen, a párhuzamos szerkesztésmódon alapuló narratív konstrukció felel. Néhány fejezetenként váltogatja egymást a férfi és a női elbeszélő szólama, így két perspektívából nyílik rálátás a kolozsvári orvostudományi karon töltött esztendőkre, az első világháború borzalmaira, majd a trianoni békediktátum következményeire. A szerelmesek beállítódásukat, a világhoz és önmagukhoz való viszonyulásukat tekintve tulajdonképpen egymás inverzei: egyikük egy maszkulin attribútumokkal bíró, élete értelmét a munkájában lelő nő, a másik egy kissé akaratgyenge, már-már nőies férfi (tudjuk például róla, hogy kiválóan hímez), akit a fronton átélt események annyira traumatizálnak, hogy utána nem hajlandó kivételes sebészi tehetségét kamatoztatni. A két életutat mégis metonimikus érintkezések láncolata köti össze, hiszen hőseink egy karon, egy időben tanulnak, egyik a másik elől nyer el egy ösztöndíjat, sőt, ugyanaz a professzor gyakorol sorsukra döntő hatást (lesz ebből persze nem pusztán figurális érintkezés is, például, mikor az orvostanhallgató egy asztal alatt lopva végigsimít az akkor még ismeretlen medika combján). Az összeérés és a szétválás így értett dinamikája olyan feszültséget teremt, mely a könyv befogadásának meghatározó tapasztalatává válik: az egymás mellett futó történéssorokat végigkövetve számtalan majdnem-, avagy kicsit-találkozásra derül fény, egy pillanatra felvillanó, majd meghiúsuló lehetőségekre, melyek egyszerre fokozzák a főhősök végső egymásra találása iránti várakozásunkat, s bizonytalanítanak el afelől, hogy ez valaha is bekövetkezik-e.

Megfigyelhetjük azt is, hogy egymástól függetlenül ugyanazok a momentumok, ugyanazok a benyomások válnak kitüntetetté mindkét szereplői tudatban, és működnek a kettős regénystruktúra metaforikus kötőelemeiként: a valóságelvűség kódjai felől nem indokolható módon, sokkal inkább a joyce-i, avagy a Virginia Woolf-i modernista regénymodellre emlékeztetve. A két szólam között vándorló motívumok egy része a puszta kapcsolatlétesítésen kívül más funkcióval nehezen ruházható fel – gondolok itt olyan esetekre, minthogy mindkét főszereplő édesanyja babonásan fél a fehér ló által húzott kocsitól – többségük azonban, így például a megnyugtató-megtisztító víz szeretetéről tanúskodó, mindkettejüknél visszatérő mondatok („Ez a víztükrön lebegés az én gyógyszerem és boldogságom” – 25.), igen direkt módon mutatnak rá a köztük fennálló lelki rokonságra. A szöveg vezértrópusaként lép elő a fürdőorvos és a doktornő viszonyát több szinten is értelmező, a címbe emelt „fejtől s lábtól” való alvás mozzanata – hőseink azután alszanak így először el egymás mellett, hogy első igazi, nagy találkozásukkor együtt vezetnek le egy szülést. Az ikerpár, melynek világra hozatalánál segédkeztek, ugyanígy feküdt az édesanyai testben: ez a kapcsolódás előrevetíti azt az énhatárokat feloldó, utópisztikus szerelmi uniót, melyet az utolsó fejezet személyhez kötött perspektivikát eltörlő, az én-ből és a te-ből mi-t képező narrációs megoldása is tükröz. A két, fejtől és lábtól egymás mellett heverő test látványában mint a szerelmi kapcsolat szimbólumában rejlő ambivalenciára már Lengyel Imre Zsolt is felhívja a figyelmet a regényről írott kiváló kritikájában, aki a két figura között fennálló „párhuzamos fordítottság” felől teszi jelentésessé a címet. (Lengyel Imre Zsolt: A részek lázadása, Műút, 2013.039.) Továbbá, a kedvese válla helyett annak lábára ráboruló alvó szerelmes alakját ironikus megvilágításba helyezi az a passzus, melyből kiderül, hogy a férfi katonaorvosként is így alszik együtt szeretett kutyáival: „Fejtől-lábtól aludtunk a két döggel később, hogy az arcomba ne horkantsanak vagy beleheljenek száj bűzükkel, bár igaz, mi igaz, bakáink szája sem fényesebb s illatosabb.” (117.) A könyv végén kiderül, hogy a furcsa alvási pozitúrához való visszatérésnek hasonlóan prózai, egy kis testi defektusban rejlő okai vannak: egyikük úgy horkol, „mint valamely sarki jeges medve az Állatkertbe” (481.). A pár egymáshoz való alkalmazkodásának eme példája a regényt lezáró fordulat romantikus felhangjait finoman letompító, humoros effektusként is olvasható. A különböző szöveghelyek felől más és más fénytörésbe kerülő regénycím tehát éppen olyan erősen sugalmaz valamit a mű szerelem-felfogásával kapcsolatban, mint amennyire talányos: talán úgy utal a két főhős között létesülő bensőséges viszonyra, hogy nem tagadja az érzelmi összhang ellenére is fennálló, a szerelemben teljesen soha le nem küzdhető távolság, disszonancia, különneműség meglétét.

Valószínűleg már az eddigi idézetekből is kitűnt, hogy Tompa Andrea könyvében a történelmi múlt idegensége elsősorban nyelvi idegenségként hat. Az élőbeszédszerűséget (is) imitáló, furcsa szórendi megoldásokkal operáló, a regionális szakácsművészet és a zsurnalizmus szókincsét egyaránt mozgósító regénynyelv olykor nehézkesen, ám meggyőző erővel működik, elhitetve magáról, hogy a huszadik század elején élő erdélyi értelmiségieket szólaltat meg. Az élettapasztalatok összegzésére, a politikai változások és egyúttal a belső lelkiállapot rögzítésére törekvő részletek akár a tizenhetedik századi transzszilván önéletírás hagyományait is felidézhetik, miközben az elbeszélésfolyamba általában közvetlen idézet formájában beillesztett szövegbetétek a korabeli nyelvhasználati formák, műfajok és stílusregiszterek sokaságából adnak kóstolót: belepillanthatunk a levelezésekbe (az aljegyző édesapa számtalan digresszióval és önellentmondással tarkított fogalmazványai igazi műremekek), a doktorkisasszonnyal együtt rácsodálkozhatunk az akkori publicisztika azóta már elavult szóvirágaira („az Ezerszemű Cézár, ahogy folyton mondják a lapok, mármint a néző közönség” – 48.), a természettudományok magyarított szakkifejezéseire, illetve figyelmet szentelhetünk a tanévnyitó beszédek, tanári előadások retorikai bravúrjainak. A Fejtől s lábtól tehát úgy teremti meg ezt a rendkívül heterogén nyelvi univerzumot, hogy elsősorban nem a századforduló szépirodalmi szövegeire vonatkozó emlékezetünket aktivizálja, sokkal inkább a korszakban élő nem irodalmi beszédmódok sokaságát olvasztja magába. Erdély, s egyúttal a Monarchia kulturális-etnikai sokszínűségére oly módon reflektál a szöveg, hogy nem is annyira nyelvek, mint inkább nyelvváltozatok, szocio- és dialektusok kavalkádjaként mutatja fel azt. „S lehet, tán elfelejtetted, hogy a Wien-i egyetem jó […] csakhogy ottan németül kell bizony tanulgatni. Már pedig te remekül tudsz – szászul, fiam, mi Szebenbe rád ragadott, olyan szászul, hogy ott kiló fehérkenyeret nem adnak, mert az bizony ottan egy másik nyelv” (11.), olvashatjuk már az első fejezet apai levelében is. Így a magyar szereplők egymás közt való beszélgetéseiben is állandó problémát képez az, hogy miként hidalják át azokat a nyelvi akadályokat, melyek egyúttal habitusbéli, kulturáltságukat illető különbségeket takarnak – a székely fiútól folyamatos hermeneutikai erőfeszítést igényel a pesti zsidó környezetben való tájékozódás („Pesti vicc, de én azt nem értettem” – 85.), míg a Székelyföldet bejáró medika arra a következtetésre jut, hogy meg kell „tanúlni a székely nyelvet”, különben az idelátogató nem érti a helyiek „csavaros mondókáját” (214.). (Éppen ezért érthetetlen, hogy mért nem érzékelhető szembetűnő különbség a két főhős megnyilatkozásainak szóhasználatában, mondatépítkezésében – bár ez lehet annak jele is, hogy az az oktatás, mely a nagyenyedi református kollégiumban és a Nagyszebeni Állami Gimnáziumban folyt, képes volt egyfajta homogén, a hétköznapi nyelvi viselkedést is átható műveltséggel felruházni innen-onnan érkező diákjait.) Az új kifejezések, ismeretlen terminusok között eligazodni igyekvő szereplők bizonytalansága az önmagát egy igencsak furcsa nyelvi közegben találó olvasó tanácstalanságát tükrözi – mindennek az kölcsönöz sajátos pikantériát, mikor az ismert és az ismeretlen szóalak felcserélődik a befogadás horizontjában. („Őszerinte az ilyen egy buzi. Kérdem miféle. Megint nevet, hogy én mennyire nem tudom a pestit mondani. Na világos, urning. Csak már annak is van egy pesti neve.” – 86.)

Kétségkívül az is hozzájárul az olvasást meghatározó idegenség-tapasztalathoz, hogy a szereplők beszámolóin keresztül a korabeli társadalmi praxisok olyan szegmenseibe nyerhetünk betekintést, mint az orvoslás és a fürdőélet. A fiú a kis székelyföldi parasztfürdőt elegáns fürdőhellyé alakítani szándékozó apa tervei miatt, a diáklány pedig egy nyári kutatómunka keretében foglalkozik a gyógyturizmus eme ágazatával. Ennek eredményeképpen kimerítően részletgazdag, a szöveg jelentős részét kitevő ismertetését kapjuk a Kneipp-módszernek, az elegáns fővárosi szanatóriumoknak, s technikai felszereltségüknek. A szokatlan tárgyválasztás szinte determinálja a könyvet arra, hogy unalmassá váljon – ez azonban meglepő módon mégsem következik be. Hiszen már annak a felfedezése is érdekességgel bír, hogy a fürdőszobai komfort sokak számára ma sem magától értetődő szintje, avagy a plasztikai sebészet nem is olyan kezdetleges eljárásai már száz éve is hozzáférhetőek voltak a vagyonosak számára: a szöveg teljesítménye azonban túlmutat az ilyen érdekességek puszta egybegyűjtésénél. Mivel a regény elején az egyetemet elkezdő diákok sem rendelkeznek elegendő tudással, tanulási folyamatuk története egyúttal az olvasó bevezet(őd)ésének története is – ennek az önreflexív működésmódnak köszönhető, hogy a „vízgyógyászat” nem puszta művelődéstörténeti kuriózumként jelenik meg, hanem egy addig ismeretlen világszerűség feltárulkozásának izgalmával. A szellemi tevékenységként, s egyúttal belső növekedésként felfogott tanulás a Fejtől s lábtól legfontosabb problémájává növi ki magát, a szereplők növekedését, tapasztalatszerzését hol néhány hónap, hol évek különbségével rögzítő feljegyzések szerveződése a Bildungsroman műfaji kódjait is felidézheti. Habár folyamatosan azzal kell szembesülnie, hogy „az érzések nélküli orvostudomány” (136.) nem kínál megoldást legkínzóbb gondjaira, a self-made womanként sikeres orvossá váló főhősnő nézőpontjából a tanulás-eszmény hatóereje mindvégig megmarad. A háború utáni éveket falusi magányában töltő férfi sorsa, melankóliával átitatott, minden dolgok viszonylagossága mellett érvelő sorai már sokkal inkább elbizonytalanítanak a Bildung-projekt érvényessége felől, a fronton megélt borzalmak éppúgy teszik szkeptikussá mindenféle fejlődéssel kapcsolatban, mint ahogy elfojtják szakmai szenvedélyét. Nem véletlen, hogy az emancipáció, a felnőtté és orvossá érés szimbolikus színtereként megjelenő kolozsvári egyetemnek a doktornő szép vallomása állít emléket: „S én pedig megtaláltam egyetemi hazámat” (67.).

Tompa ebben a műben nem törekszik olyan történelmi tablószerűségre, mint A hóhér házában, a keresztmetszet valamivel szűkebb, de a regény bemutat tucatnyi érdemtelenül elfeledett nagy egyéniséget (nemcsak az egyetemi professzorok hányatott életéről értesülhetünk, egy bizonyos doktor Brenner is felbukkan az egyik fürdőben), s ami még fontosabb, megsejtet valamit annak a helyzetnek az összetettségéből, melyben a kor és a hely embere találta magát. A Fejtől s lábtól nem nyújt kikristályosodott képet a Monarchiát szétszakadásához vezető etnikai, vallási, világnézeti feszültségekről, inkább a szereplői eszmefuttatásokban munkáló értetlenség, ellentmondásosság és kiútkeresés révén érzékelteti, hogy egy utólagos távlatból milyen nehéz ítéletet mondani erről az időszakról. A szöveg színre viszi az adott körülmények között kialakítható identitások bonyolult rétegzettségét, azt, hogy miként válik egy zsidó származású diáklány először neve magyarosítására vágyó „hazafivá”, emancipált nővé, majd illegális kommunista pártaktivistává. (Sorsa ezáltal egy társadalomtörténeti folyamat allegóriájaként szolgál. Nemcsak a nyelvi megmunkáltság, de a témafelvetés is olyan Závada-művekhez kapcsolja Tompa könyvét, mint az Idegen testünk.)

Ami viszont fájóan hiányzik a regényből, az az urbánus terekhez kötődő atmoszféra-teremtés – az egykori Kolozsvár, ahol naponta több mint három színházi lap kelt el, a jelen távlatából a kultúra fellegvárként tűnik fel, de nem sikerül eleven, lélegző, az érzékek számára létező városként prezentálni, mint ahogy a flaneurként az Andrássy-úton flangáló egyetemista beszámolói is kimerülnek a századfordulós metropolisz ikonikus látványelemeinek felsorolásában. Ez persze összefüggésben állhat azzal, hogy a két elbeszélő nem rendelkezik „irodalmi” kvalitásokkal: „Hiszen leírni sem lehetséges s értelmes cselekedet e chaotikus elgondolásaim a nemi érzésről, hiszen nekem ilyen bonyolult dolgokhoz nincs képzelőerőm”. (Az más kérdés, hogy a szerző mesterien használja ki a „nem irodalmi” nyelvhasználatban rejlő poétikai potenciált – a regény egyik csúcspontja épp az a részlet, melyben a hangversenyen ülő diáklány döbbenetes katarzis-élményének leírását az emelkedett és köznapi regiszterek öntudatlan egymásba csúszása, az ügyetlen, mégis szuggesztív képek használata teszi megrendítővé.) Itt azonban bele is ütközünk a Tompa-féle narratív konstrukció legnagyobb problémájába – a szöveg ugyanis nem tartalmaz olyan utalást, mely felől saját eredete visszaigazolható lenne. A címmel ellátott fejezetek írásmódja nemcsak hogy a korabeli helyesírás szabályait követi, de az utolsó oldalon még erre vonatkozó reflexióra is bukkanhatunk. Így magától értetődő lenne feljegyzések, naplóbejegyzések gyűjteményeként olvasni őket, ám a könyvben nyomatékos hangsúly kerül arra, hogy hőseink sosem írtak naplót, s ők inkább egyfajta belső beszédként, s nem íródó textusként utalnak narrátori működésükre. („Úgy szeretném valakinek elmondani azt a temérdek irtózatos minden történést s érzést, de nincs is kinek, s inkább csak magam forgatom, szépen, elejitől, mintha egy gramophon hengert tennék fel a beszélő gépre.” – 297.) Egy mondatban felvetődik annak a lehetősége is, hogy a Fejtől s lábtól egy közös, terápiás jellegű írói vállalkozás gyümölcse lenne – „Kell lesz venni egy írtóztató jó vastag füzetet, s abba lassanként feljegyezni mindent, amit az ember magából kivet […] Az örökléte fele is el fog telni, míg ki ki elbeszéli a magáét énszerintem” (469.) – ám ennek ellentmond az, hogy a zárlat szerint a szerelmeseknek többé már nincs szükség a szavakra: „De viszont mostan már nincs mit tovább mondani, a beszéd is meg van halva” (484.). A narratív viszonyok tisztázatlanságát fokozza, hogy az események naplószerű távlatból, kvázi-jelenidőben való elbeszélése és a nagyobb időszakokat felölelő, retrospektív szövegrészek ugyanazon fejezeten belül is váltakoznak, olykor igen következetlenül. Az átgondolatlannak tűnő prózapoétikai megoldások mégsem annyira zavaróak, hogy hatástalanítani tudnák a regény számtalan érdemét – például azt, hogy képes újszerűen, avagy legalábbis a legkiszámíthatóbb nyelvi fordulatok elkerülésével megközelíteni a kortárs irodalom nagy slágertémáját, a testet. „Mert minden kéznek is meg van a maga történelme” (267.), vallja a férfi főszereplő, s a Fejtől s lábtól maga is a kezek, arcok, testek történelemkönyveként olvasható. A regény elején kiderül, hogy gimnazistalány egy „Szent Jobb faragványt” kapott érettségi jutalmul, mely „orvosnak való” játék – „kéz csontocskáit, porcikáit széjjel lehet szedni millió darabra” – de egyúttal az is igaz, hogy „persze hatalmas szimbóluma magyarságunknak eme kéz” (18.). A Szent Jobb ily módon feltáruló anatómiája már előrevetíti a test szimbolikus jelentéstartalmai és pőre anyagisága között oszcilláló regénynyelv működését, melyben a Trianon-diskurzus biológiai metaforái is valódi kínnal töltődnek fel. A kezek vágnak, varrnak, szétszednek, összeraknak és simogatnak az utóbbi idők egyik legbátrabb, aprócska hibáival együtt is remekbe szabott szépprózai alkotásában.