Egy regényes regény

Egy regény regénye – akár e címet is adhattuk volna recenziónknak, utalva Sinkó Ervin híres naplókötetére, mert ismét a szocializmusban járunk, és egy olyan regényt tartunk a kezünkben, amely nem jelenhetett meg közvetlenül a megírása után (Sinkó naplójának hitelességét egyes történészek kétségbe vonják, ti. hogy az utó-napló, azaz utólagosan rekonstruálta és adta ki a történetet napló formában). Az ötvenes években járunk Újvidéken – 1959-ben Sinkó Ervin közbenjárására és vezetésével megalapítják az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékét. Németh István első regényének kézirata viszont, amely a Győzelem után címet viseli, 1953-as megírása után porosodni kezd a Forum Könyvkiadó egyik polcán – illetve elődjénél, a Testvériség-Egység Kiadónál, a Forumot 1957-ben alapították –, majd a pincébe kerül. A szerző saját bevallása szerint, miután saját másodpéldányát elvesztette, bő fél évszázaddal később egy volt kollégájától kapta meg, aki a kiadó pincéjében bukkant rá egy irattartóban.

Ám most életre kelt, e sorok írójának nem kis örömére. És nem csak azért, mert a kötet szerzőjével egyetemben kishegyesi (származású), s mert a történet mintha szülőfalujában játszódna – bár konkrétan a település, a bácskai falu nincs megnevezve, a toponímok ismeretlenek (például a dűlőutak nevei, a könyvben Felvég van, míg Kishegyesen csak Alvég), a szereplők vezetéknevei pedig fiktívek.

Az 1930-ban született Németh István a magyarországi olvasóközönség körében kevésbé ismert. Pedig az egyik legnépszerűbb, legolvasottabb vajdasági magyar íróról van szó, akit pár éve az egyedüli vajdasági napilap, a Magyar Szó olvasói a legjobb újságírónak szavaztak meg. A termékeny író a Magyar Szó riportereként tevékenykedett, bő kéttucatnyi gyűjteményes kötetet publikált: elbeszéléseket, vallomásokat, krónikákat, jegyzeteket, meséket, riportokat, esszéket, és több gyerekkönyvet is írt. Regényt viszont soha többé, miután az elsőt fiókba rakták.

Minthogy soha semmilyen funkcióban nem volt, szerkesztőként sem dolgozott, pláne nem politizált pártszínekben, bőven maradt ideje az alkotásra. Megkapta a legrangosabb vajdasági magyar irodalmi díjakat, némelyiket, mint az év legjobb könyvéért járót, a Híd-díjat, többször is. De Magyarországon semmit.

Az akkor szocialista időkre mi sem jellemző jobban, mint az, hogy a lapnál a heti norma egy riport, tárca leadása volt, de lehetőség volt fizetett alkotói szabadságra is, és kényelmesen elvonulni az Adriára regényt írni. Első könyve, a Parasztkirályság című novelláskötet 1954-ben jelent meg, de a szerzőnek Újvidékre kellett „menekülnie”: a magukra ismerők sérelmezték, hogyan írt szegénységükről.

Itt és most viszont nemcsak a regény érdekes (és nemcsak dokumentumként), hanem a történet egésze, Németh karrierje. A szerző pártmunkás nem volt sose, pedig akik a negyvenes évek végén váltak nagykorúvá, azoktól bizonyosan elvárták a rezsimhűség legmagasabb fokát, főképp, ha újságíróról, íróról, értelmiségiről volt szó. De ellenzéki sem volt – egy hetvenes évekbeli, auschwitzi riportjában, miközben egy nénikét csesztet vallásossága, a zsidócsillag viselése miatt, elmondja, hogy ő bizony kommunista. Az első regény meg nem jelenése azért kulcskérdés Németh életművének megértése során, mert mint látni fogjuk, hogy a szerkesztő, a kiadó, amelyik elsüllyesztette, egy irodalmi szempontból ígéretes karriert akasztott meg. Azt hiszem, Németh írásművészete, azon belül társadalomkritikája más irányt vett volna, ha nem törik le, jómaga nem kezd el alkalmazkodni és kevésbé kényes témákkal foglalkozni, kevésbé élesen és pontosan fogalmazni az amúgy igen provinciális közegben. Nem véletlen az sem, hogy a gyerekirodalom és a lírainak mondható tárcák, karcolatok írása felé fordult. És itt a kulcs ahhoz is, a Vajdaságon kívül miért nem vált (el)ismertté, pedig a tehetsége többre kalibrálta volna. Ugyan akadtak adminisztratív akadályok a könyvterjesztés terén, ám más, nála fiatalabb és a magyarországi kádárista hatóságok szemében sokkal „veszélyesebb” vajdasági magyar szerzők mégis áttörtek. Ez Németh esetében azért is magától értetődőbb lett volna a baloldali, jugoszláv avantgárd symposionista szerzőkkel ellentétben (Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László stb.), mert Németh beilleszthető lett volna a népi irányzat szocialista vonulatába – magyarokról, a faluról, a vidékről ír, rossz és jó parasztokról, rossz és jó pártemberekről, a szövetkezetről és az új emberről, a régi rendszerről és a múlt gazdáiról, gondokról-bajokról. Ám óvatos optimizmussal, a szebb-jobb jövőbe vetett hittel, némi iróniával és humorral is. Németh sok tekintetben predesztinálva volt, hogy sikeres legyen Magyarországon. Nem lett az, bár vidéki folyóiratokban itt-ott jelen volt, ám hangsúlyosan vajdasági szerzőként egy-egy, a vajdasági irodalomnak szentelt tematikus blokkban. Talán olyan hírnévre, olvasottságra és recepcióra is szert tehetett volna, sőt, mint Gion Nándor mágikus realizmusával.

Úgy tűnik számomra, hogy Németh életműve ugyan irodalmilag elsüllyed (nem tudok róla, hogy akár a Vajdaságban valaki szisztematikusan foglalkozna életművével), de társadalomtörténetileg nagy életművének minden egyes darabja a legkisebb jegyzetig fontos, sőt, tapasztalatból tudom, hogy aranybánya és kiváló kiindulópont bármely vajdasági téma történeti megismeréséhez.

Németh István realista író (de sosem volt szocialista realista), ám jó ideje berzenkedik az újtól, úgy a hétköznapi dolgoktól, mint a mobiltelefon vagy az internet, amiről publicisztikáiban ír, mint az irodalmi újdonságoktól. Már a sympósokkal szemben is tartózkodó volt, pedig az első generáció tagjai egy évtizeddel voltak csak idősebbek nála. Ugyanakkor őt e vérmes ifjak – másokkal ellentétben – nem kritizálták, nem tűzték vitriolos tolluk hegyére, pedig a hatvanas évek elején a lap kritikusai, glosszaírói nekiestek mindenkinek, akik a templomtorony-perspektívát alkalmazták. Pedig Némethnek mintha ez lenne a módszere: felmegy a falu templomtornyába, jól körbenéz, aztán egyszerűen leírja, mit lát és hall, mindenféle értelmezés, trükközés nélkül. E kötet utószavában, a (Láb)jegyzetféle egy pincepenész szöveghez címűben, megfricskázza a legújabb nemzedéket, mert minden szövegük tele van lábjegyzettel – a szövegirodalom nem csak távol áll tőle, de alighanem nem is értetette –, de azt is elmondja, hogy a kötet címét azért változtatta meg Fordulat utánra a Győzelem után helyett, mert e vidéken ma már sose tudjuk, ki a győztes. Arról is beszámol, hogy a könyv azért nem jelenhetett meg anno, mert „a recenzense, tekintélyes, önmagához, valamint közvetlen s tágabb környezetéhez is igen szigorú közéleti személyiség, elfogadhatatlannak tartotta zűrzavaros mivolta miatt, az épülő szocialista társadalom szempontjából pedig kimondottan károsnak. Holott egy szó sem íródott le benne a szocializmus ellen, állapítottam meg magamban újraolvasás után.” A szerzőnek csak részben van talán igaza, a regényből ma már semmiféle szocializmusellenesség nem olvasható ki, de hogy akkor nem, az innen nézve egyfelől nem megítélhető, másfelől mégis erős kétellyel illethetjük. Hisz akkor már az is szocializmusellenes volt, ami nem volt szocializmuspárti – és mivel e regény az új rendszeren belüli alapfeszültségekről is szól, ez az ötvenes évek közepén már éppen elég volt a kézirat elfektetéséhez.

De nézzük magát a regényt, melynek története valóságos dráma. Megelőlegezném, hogy igazi gyöngyszeme lehetett volna ez anno a magyar prózának, mely a nyilvánosság szintjén még a szocreálban dagonyázott. Mert akárhogyan is törjük ma a fejünket, nehéz lenne bármiféle közvetlen rendszerellenes üzenetet kiolvasni, ha már, akkor inkább a jobbítás szándékát azáltal, hogy megírja az új rendszer működtetőinek hibáit, dilemmáit, az emberieket és a rendszer jellegéből következőket is (ám erényeiket is).

A helyszín tehát egy jugoszláviai, bácskai magyar falu, közvetlenül a II. világháború utáni években. Az én-elbeszélő Boldog Mihály, a helyi párt és apparátus tagja, a boldogtalan földnélküli, nincstelen, akit most is az új szövetkezetben dolgozó felesége tart el. A pártiroda faláról Tito és Sztálin képe néz le a lelkes és kevésbé lelkes aktivistákra, azaz 1946–47 körül játszódnak az események. A fordulat előtt a magyar csendőrök letartóztatták, megverték Boldogot (vélhetően, mert illegális kommunista volt, akár későbbi kollégái). Akkor egy német gazdánál, Heipnél volt részes, és noha úgy vélte, mindent megtett, keményen dolgozott, a gazda ősszel, a betakarítás utolsó napján, a hatodrész kiadásakor nem jelezte, hogy számít rá a tavasszal, sőt, megalázta. Heip ugyanis elégedetlen volt, mert nem kapálták meg negyedszerre is a kukoricáját, pedig akkor a hatod is több lett volna. És vérig alázza őt, amikor kifejti, hogy „A magukfajta munkásember egy kicsit sem igyekvő – folytatta. – Ha legelni tudna, tán sosem dolgozna.” És tőrként szúrta a szívébe a regény kulcsmondatát: „Jövőre majd kihajtja a gyerekeit legelni.

Ha lett volna pisztolya, lelövi, mondja Boldog, de még egy sarlót sem talált, hogy elvágja a német gazda nyakát. Aki később eltűnik a környékről (az utalás közvetlen, Németh nem írja le, hogy az összes német elmenekült a közelgő Vörös Hadsereg elől), s a Heip-birtok felé járva boldogan látja az immár behajtóként dolgozó egykori részes, hogy a tanya összedőlőben van. De azt már sajnálja, hogy a telepesek (akik csakis szerbek lehetnek, de ez sem hangzik el) összevissza szántották a határt, semmi sem felismerhető és minden megy tönkre.

Heip, azaz ez a fajta szociális igazságtalanság hajthatta őt a pártba, no meg a magyar csendőrök, bár erről sem tudunk meg többet – a német gazda miatt lett kommunista, emiatt verik a magyarok. Az egyébként rövid, százoldalas regény a beszolgáltatásról szól, az emiatti tragédiákról. Boldog Mihály maga ruhajegyelosztó is, abból sincs persze elég, és a falubélijei egyre inkább meggyűlölik, összesúgnak a háta mögött, hisz mindenkinek nem tud nemhogy elegendőt, de egy jegyet sem adni. De nem adja föl, elvtársaival – vagyis ahogy akkor mondták –, néptársaival töretlenül megy tovább, hajtják a gazdákat, hogy tegyenek eleget az egyre súlyosabb beszolgáltatási kötelezettségeknek, hogy majd egyre jobb és jobb legyen, mert végre vége a régi időknek. Nem kérdéses, hogy mennyire őszinte sorok ezek, az egyszerű falubéli emberek kommunizmusának hihetetlenül pontos és plasztikus leírása ez, és a típusok is megjelennek. Felvonulnak előttünk azok a párttagok, akik cseppet sem inganak meg, de épp főhősünk az, aki megretten és meginog a tragédiákat látva vagy hallva (az egyik gazda azután lesz öngyilkos, miután nála járt, a gazda elmondta neki, hogy már tényleg nem tud mit beszolgáltatni, csak a 12 hold földje maradt, amit a két kezével kapart össze, de a szövetkezetbe nem fog belépni), ám főnökei újra erőt vernek bele. Akkor sem enged, amikor a ruhajegyek miatt próbálták lekenyerezni, de nem enged feleségének sem, aki amiatt dühöng, hogy még saját maguknak sem utal ki egy ruhadarabot. Még gyermektelen a házaspár, s elbeszélőnk azon kesereg, hogy az asszony sem érti meg, mit akarnak ők, és fölöttébb anyagias (miközben semmijük sincs). Minthogy leginkább éjfélkor ér haza, s magányosan költi el kihűlt vacsoráját – naponta csak egyszer eszik, már ha –, azon borong, hogy már össze sem bújnak az asszonnyal. Talán megcsalja, s egy éjjel észreveszi, az asszony kiszökik a házból – ám egy zsáknyi lopott káposztával tér haza. Összevesznek, de az asszony a fejére olvassa, hogy ő semmit sem hoz haza, mások viszont folyamatosan hordják haza a termést a közösből, azaz a szövetkezet földjeiről. (A történetet a pajtásának mesélő Boldog bevallja, hogy a háború alatt a gazdáikat maguk is meglopták és teli zsákokkal mentek haza sötétedés után.) Másnap megdöbbenve értesül, hogy társai az éjjel tizenhárom tolvajt fogtak el a határban. A felesége nem bukott le (nem a szövetkezet földjére ment ki lopni), de a félelem mardossa a szívét a lebukás miatt – ha már ők ilyenek, azaz neki, a párttagnak a felesége, hát mivé lesz az új világ?

Korábban, a földosztási bizottság tagjaként Boldog Mihály még népszerű is volt a faluban – őt kérdezték úton-útfélen, mi lesz, mi várható. Gyerekkori cimborája keresi fel, Csernák Palkó két holdat kapott nincstelenként, s az az ötlete, társuljanak, vegyenek közösen lovat, és aztán újabb és újabb hold földeket vehetnek. Ő azonban nemet mond, és a szövetkezetről beszél – Csernákot később be is kényszerítik, ami miatt örök a harag a két régi barát közt. A gazdák mindenütt azt sziszegik utána, és a kocsmában hangot is adnak véleményüknek, hogy mind egy szálig lógni fognak Boldogék, ha fordulni fog a szél.

Ha ez nem lenne elég, azaz a mélyszegénység és a szebb-jobb jövőt várás kellős közepén, az egyébként is végletekig feszült hétköznapokban bontakozódik ki a valódi dráma. Az már a mindennapok része, hogy a gazdákat kifosztják az utolsó cső kukoricáig és „vékony disznóig”, a nincstelenek továbbra is éheznek és mezítláb járnak a legnagyobb hidegben. Boldog és Bélik Sándor, a főnöke a tanyákat járják, újabb sorsokat ismerünk meg, a szürke, sáros őszi táj még szomorúbbá teszi az amúgy is élhetetlen világot. Boldog szenved rendesen – de megy főnöke után, nem csügged. Az egyik gazdát azonban békén hagyják, mert ugyan szidta a hatalmat a községháza előtt, de alighanem megbolondult az öreg, mert máskor még többet is beszolgált, mint kellett volna, most meg egyből megmutatta, hová dugta a termést. Nagy Richárd marasztalná őket egy kis vinkóra, beszélgetésre, hisz beteg felesége mellett hetekig emberi szót sem hall, de Bélik hajthatatlan, mennek tovább, ő úgysem iszik, beszélgetésnek, érzelmeknek nincs helye. Egyik párttársukról is dönteni kell, az OZNA, a rettegett titkosszolgálat autója már várja Vanyák Palit, aki a régi rendszerben feketézett – így bomlasztotta a rendszert, állította –, de formálisan ők is ki akarják zárni a pártból. Hiba volt bevenni, mondják, de mindnyájan hibásak, mert azt hitték, ha köztük van, figyelhetnek rá, ám lepaktált a gazdákkal, korrupt lett, új házat épített magának, ami szúrja a falusiak szemét, s így árt a pártnak. Segédjének dilemmái is előkerülnek – azaz a kor dilemmái –, a fiatal gyereké, akinek ugyan paraszt apja megengedte, hogy belépjen a pártba, az még nem érdekelte, de azt mondta, ha másfél hét után továbbra is részt vesz a beszolgáltatás kikényszerítésében, kiteszi a szűrét a családi házból.

Nem tudom, mennyire fogott 2013-ban a szerkesztő ceruzája, de Németh nyelvezete ma is nagyon élő, nem túlstilizált, nincs parasztos nyelvjárás, és a tájnyelvi jellegzetességek is módjával kerülnek be, főként a tárgyak elnevezésekor. Szikár nyelvezet ez, de illik ahhoz a puritán világhoz, és így, hogy minden oldalon ott egy újabb és újabb dráma, egy kemény történet vagy épp az elbeszélő lelkiismereti kérdései, mellbe vágja az olvasót – a regény nemcsak azért olvasható el egy ültő helyünkben, mert rövid.

És most jön a java két szálon. Az egyik, ami miatt Boldognak végig lelkiismeret-furdalása van, miközben mesél: Nagy Richárd újra megjelent a községháza előtt, noha felmentették az újabb kötelességek teljesítése alól, s szidni kezdte a behajtókat. Amikor „a gyerekarcú elnök”, Takács Józsi odament hozzá, hogy hazaküldje, a „megbolondult” paraszt leszúrta, ott vérzett el helyben (A történetnek annyiban valós alapja van, hogy Kishegyesen megölték a párt helyi első emberét, de nem egy parasztgazda. Ugyanis a fiatalokat elküldték „önkéntes” munkaakcióra, országépítésre, és azt ígérték nekik, ha visszajönnek, munkát kapnak. Miután nem kaptak, az egyik felháborodott meggyilkolta a párttitkárt vagy az elnököt.) Boldogot pedig azért mardossa a lelkiismeret, mert ha maga is odamegy Nagyhoz, akit ő jól ismert, és talán vele még szimpatizált is az öreg, megakadályozhatta volna a merényletet. Ezek után ajánlják fel neki, hogy hordjon pisztolyt, de ő ezt elutasítja: „Fegyverre életemben egyetlenegyszer lett volna nagyon nagy szükségem. Amikor Heip azt mondta, úgy nagy általánosságban a kukoricaföldön: »Jövőre majd kihajtja a gyerekeit legelni«.” Bánatában betér a kocsmába, ahol azt látja, a gazdák jó része kárörömmel figyeli a gyilkosság körüli helyzetet, sokan viszont félnek, hogy a központi hatalom újabb bosszúja éri el majd a falut. Ám most sikerélménye lesz – beszélgetni kezd az emberekkel, majd szónokolni, hogy igenis, megy tovább az élet, szidja a bujtogatókat, akikre „a régi nincstelenek és napszámosok egy része” még ma is hallgat, de ezután más lesz, az a világ nem tér vissza. Pap nélkül fogják eltemetni Takács Józsit, mondja végül, és végül marasztalni akarják őt, fizetni neki egy italt, és megígérik, ott lesznek a temetésen.

De a falura újabb kötelezettséget rónak ki, noha ők maguk is tudják, nincs már mit behajtani. Ám az egyik körzeti gyűlésre őt küldik az embereket győzködni. A kocsmában megiszik két pohár pálinkát, úgy merészkedik el az iskolába, a terem tömve, az asszonyok kötögetnek, de aztán fölhördülnek ők is. Egyként mondják: „Nincs mit adnunk a gyerekeknek!”, ő pedig azt sziszegi, „Hazudsz! Hazudsz!” Ő, a gyermektelen gondolja azt magában: „Nekem akkor még nem volt gyerekem, de a fordulat előtt láttam éhező gyereket, és el tudom képzelni, mit érez olyankor az apa vagy az anya. Ezek itt még sosem láttak éhező gyereket. Nem tudják, mi az. Sokuknak nincs is gyerekük.” Valahogyan el akarja őket hallgattatni, a parázs vita során mindenki kiabál, de végül kitör belőle:

„Nem kell, hogy megegyétek őket, mint Oroszországban! Nem kell! Ha nem tudtok nekik mit adni, hajtsátok ki őket legelni!

Hirtelen dermesztő csend támadt.”

A felocsúdás után viszont egy írnok vette kézbe az ügyet, aki mindig magával hordta írógépét, és jegyzőkönyvbe vették, mit mondott, hogyan sértette meg a falusiakat. A tiltakozást kétszázhuszonheten írták alá. Az írógép úgy kopogott, mint ahogyan a vére hullását hallotta a csendőrlaktanya pincéjében, amikor is „a fordulatkor egy padra kötve korbácsoltak a csendőrök”. Boldogot aztán ugyan elvitte az OZNA, de megnyugtatták, nem lesz semmi baja és elengedték. Gyalog tette meg hazáig a huszonegy kilométert, mert egy fillérje sem volt vonatra. És a történet itt ér véget.

Ha jobban belegondolunk, az ötvenes évek közepén találhattak a regényben épp elég indokot arra, ami miatt inkább elfektették. Hiszen sem a kezdeti idők beszolgáltatásaira, a keménykedésre, az áldozatokra, az öngyilkosokra nem volt illő emlékezni, sem ildomos a párton belüli belső ellentmondásokat, kétkedéseket kitenni az ablakba, például, hogy egykori feketézőket, azaz bűnözőket is bevettek a kommunista pártba (lásd a pártba átigazolt tömérdeknyi kisnyilas esetét). Boldog története ugyanis nem sikertörténet, nem lineáris, s ugyan a kifosztott gazdák sem pozitív hősök, de a behajtók sem – mindenkinek megvan a szenvedéstörténete, még a német gazda is megkapja a magáét, hisz menekülnie kell. Boldog sem jut egyről-kettőre, pedig hisz, de mégsem eléggé. A dráma egyszerűen emberi: megalázottak állnak szemben a kifosztottakkal, a nincstelenek pedig ugyanúgy lopnak, mint a fordulat előtt, mert utána sincs mit enniük. Semmi sem változott, a kiszolgáltatottság megmaradt, a gazdáknak, mint elhangzik, éppen mindegy, ki rabolja ki őket, a régiek vagy az újak, az eredmény ugyanaz.

Szép kis kötet ez (fizikai valójában is, ami Sütő Anna és Sirbik Attila munkáját dicséri), és a könyvespolcon akár odatehetjük az utóbbi év legnagyobb sikerkönyvének számító regénye, Borbély Szilárd Nincstelenekje mellé. Számos hasonlóságot találunk – örökké szegény magyar falvak a helyszínek, kilátástalan, megnyomorított emberek a hősök. Bár itt az elbeszélő nem gyerek, hanem hithű kommunista, nem elnyomott, hanem első körben maga is elnyomó, de az, hogy végül minden az étel, azaz az éhezés körül forog – nincs brutálisabb alázás annál, mint azt mondani, legeltesd meg a gyereked, itt munkát nem fogsz kapni (gondoljunk csak arra, Borbély elbeszélőjének apja is folyton a munkanélküliséggel küzd) –, és nincs kegyetlenebb világ annál, ahol az utolsó falatot is elveszik az embertől. És noha a konfliktusok alapja szociális, ráadásnak még ott vannak a származásból eredő, etnikai és/vagy vallási összetűzések is, az őslakosok és a jövevények közti ellentétek, amelyek tovább mélyítik a szakadékot. És végül mindenki szerencsétlen lesz, hiába válik az elnyomóból áldozat, a kizsákmányoltból a hatalom embere. Ahogy falun mondják: a szegénység bassza a nyomorúságot...

Poétikailag és stilisztikailag ugyanakkor nagyon éles a különbség, Borbély könyvének több rétege van, Némethének realizmusa okán, mondhatni, csak egy. Borbély regénye költői, ez pedig „csak” prózai, de az 1950-es évek elején íródott regényt értelmetlen lenne e tekintetben összevetni a szintén tavaly megjelent, de az utóbbi években írtakkal. Borbély nyelvezetének van egy durva rétege, ám a kor irodalmának elvárásaihoz igazodva Németh még egy ejnye-bejnyét sem igen enged meg, nemhogy egy kiadós káromkodás leírását.

A lényeg, sajnos vagy sem, az, ha Németh István azon az úton mehetett volna végig, amit első regényével megkezdett, ma alighanem a magyar realista vagy az ún. valóságirodalom jelentős íróját ünnepelhetnénk benne, aki kegyetlen éleslátással, de a maga egyszerűségében és egyszerűségével meséli el a jugoszláviai magyarok kis és nagy drámáit, mesél a dél-alföldi falvak cinikus, kegyetlen világáról, ahol a túlélés az elsődleges, nem az érzelmek, ahol az számít, amit ma megeszel, majd a következő lépésben, ha már lehetséges, a másikon átgázolás, az anyagi gyarapodás következhet (ahogyan az ma is megfigyelhető). Németh szocialista népiességét, realista voltát, amiben hatalmas kritikai potenciál volt, azonban a cenzor, a szerkesztő, a kiadó, azaz a hatalom a maga szempontjából hamar felismerte. A könyvben oly erős az immanens kritika, hogy azt a még ingatag rendszer aligha bírta volna el, Németh szegényparaszti származása meg külön hitelesíthette e kritikát. Ha Némethet hagyták volna úgy írni, dolgozni, ahogyan elkezdte, sok minden más lett volna – így a symposionisták kritikájában sem volt annyi nóvum, akik részben szintén balról kritizálták, előzték meg a hatalmon lévő, hivatásos jugoszláv baloldalt, még a magyarokat is.

Az igaz, hogy Jugoszláviában már az ötvenes évek közepétől konszolidáltabb, azaz élhetőbb világ jött el, de Németh Istvánt a kudarc, azaz kéziratának eltüntetése más irányba terelte, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, ma már úgysem tudjuk meg – és ő maga vált Boldog Mihállyá, aki úgy írt, hogy látta a bajokat, szólt is róluk, voltak dilemmái, de amennyire lehetett, túllépett rajtuk azáltal, hogy mindenhová odabiggyesztette a vörös farkat, azaz a szebb jövőbe vetett hitet. De ha akkor élünk, talán mi magunk sem járunk el másképp. Az ötvenes évek végétől megindult látható fejlődés, anyagi gyarapodás jelentőségét nem szabad elfelejteni – akkor már nem éheztek az emberek, nem egy ruhadarabról álmodoztak, hanem fürdőszobát építettek, meleg vízzel.

A tanulság, ha a 21. században még lehet e szót használni, az, hogy ha valaki ösztönösen, a következményekre nem gondolva ír, mindenképpen autentikusabb műalkotást fog letenni az asztalra. Érzékelhető, szinte kézzel tapintható, hogy a fiatal Németh a Fordulat után írása közben nem gondolkodott, abban az értelemben, hogy nem érdekelte, ki mit fog hozzá szólni, hogy ezek tabu témák-e, megsérti-e a helyiek érzékenységét vagy sem. Az őszinteség ugyan nem esztétikai kategória, de Németh későbbi munkássága részben sajnos arra is példa, mi történik, ha az író alkotás közben számol a politikai következményekkel és egy ideológia vélt vagy valós elvárásainak próbál megfelelni, de legalábbis nem szembemenni azokkal (vagy enged a cenzornak, aki kihúzta a kényes részleteket). A Fordulat után még szembe ment mindennel, ezért jó könyv megírása után hatvan évvel is.