Miért jöttél vissza?

Vida Gábor 2013-ban megjelent, Ahol az ő lelke című, rendkívül szerteágazó és mind a cselekmény, mind a megformálás szempontjából összetett regényének legfőbb pontjai abban a kérdésben sűrűsödik össze, hogy „Miért jöttél vissza?”. Az erre a kérdésre adott különböző válaszok ugyanúgy meghatározzák az olvasó elé táruló családregény homályos pontjait, mint a regény idejéül választott időszak, a trianoni békeszerződés, és az ezt megelőző világháború időszakával beköszönő változásokat. De hol van az itt, mi az a haza, mennyiben rajzolják át az országok határvonalai az embereket, hogyan lesz az egyetlen igaz király a Kolozsvár főterén álló Mátyás-szobor? Kontinenseken és sorsokon átívelően, nem mindig világosan vagy egyértelműen, de a válasz ott rejlik Vida Gábor regényében.

A szöveg nem mindennapi módon indít, nagyon erős felütéssel, meghatározza ugyanis azt a kontextust, ahonnan olvasni kell ezt a könyvet: „És bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mit kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” (5.) Ezt követően kezdődik a történet, amely Werner Lukács élményeit és személyét középpontba állítva mutatja be a hozzá kapcsolódó embereket, és utazásai által az éppen óriási változásokon keresztülment társadalmat, ezzel együtt legfőképpen Kolozsvárt és Budapestet. Az imént idézett pár sort pedig a regény folyamán a szerző kifejti, az olykor nagyon ellentétesnek tűnő nézőpontok felvillantásával megindokolja azt.

Werner Lukács életének főbb állomásait követhetjük nyomon a regényben. Apja, Werner Sándor katonai pályafutását feláldozva, a fiú színésznő anyja, Kladovka Mária nélkül nevelte fel Lukácsot, aki a jogi, majd a teológiai főiskoláról is kibukott, majd egy egészen furcsa szerelemmel a háta mögött, apja tanácsára elhagyja Kolozsvárt. Az I. világháború előestéjén járunk, és míg Sándor Amerikába, addig Lukács Afrikába jut, ahol különböző módokon kell az életéért küzdenie, legyen szó elefántvadászatról vagy a maláriával történő hadakozásról, az igazi megpróbáltatások csak a háború végeztével kezdődnek, amikor a fiú égető honvágytól vezérelve megpróbál hazatérni. Lukács mindenhol idegen, és bár ez részben a személyiségéből és a múltjából fakad (amiről a regény kezdetén kap az olvasó tájékoztatást), azért az Afrikában eltöltött idő és az ott megismert emberek szerepeltetése lehetőséget teremt arra, hogy az Európában zajló eseményekre a lehető legtávolabbi perspektívából tekintsünk.

Ezt követően, a fél évet felölelő hazautazás során szembesülnie kell saját idegenségével, valamint azzal, hogy „nem abba a világba érkezett vissza, ahonnan elindult.” (124.), és hogy „itt most mindenki gyűlöl mindenkit, és nem lehet pontosan tudni, hogy miért”. (127.) A valahova visszatérő nézőpontjának alkalmazása lehetőséget teremt arra, hogy ha nem is teljesen kívülállóként, de legfőképp az újonnan tapasztalt benyomásoknak, illetve az út során hallott vélemények összeütköztetésének segítségével alakuljon ki benne egy vélemény azokról a történésekről, amelyekbe neki, lévén Afrikában tartózkodott, semmi beleszólása nem lehetett. A megváltozott viszonyok és a hazatérés nehézségének érzékeltetésére a következő, hosszabb idézet talán a legjobb példa: „Hosszú volt pedig az út, mindig a visszavonulás a leghosszabb, közben fenekestül fel volt fordulva az ország, mert a csehek, a szlovákok, a románok, a magyarok, a ruszinok, a németek és az osztrákok is mind haza akartak jutni, és mindenki egyszerre, éppen oda, ahova, és nem tudott azokban a hetekben senki eléje gondolni annak, hogy ha mindenki hazamegy, ahova éppen akar, nem lesz elég a haza mindenkinek, nem lesz elég a haza valójában senkinek, mert az egymás hazája kell közben, mert a te hazád az én hazám is, de az én hazámból egy jottányi föld sem a tied, szóval nincsen akkora haza, sem egyben, sem külön-külön, amekkora igényt benyújtott minden igénylő.” (201–202.

A fenti idézetből is kiderül, hogy a határok átrajzolása a „Kinek hol van a hazája?”-kérdést is erősen feszegeti. Konkrét válasz nem adható, a hatalmi átrendeződést mindenki elszenvedi. Ettől pedig elválaszthatatlan probléma a nyelv kérdésköre, amely szintén végigkíséri a regényben felbukkanó szereplők életének alakulását. Lukács Afrikába kerülésében is szerepet játszott az, hogy az osztrák báróval történő kommunikációjában nem nagyon volt közös nyelvük, de később Afrikában a honvágyát magyarázandó is nehézségekbe ütközik: „Hosszú éjszakákba nyúlik a magyarázgatás, hogy mi ez az egész, mi az a Magyarország és Kolozsvár, meg olyan valószínűtlennek tűnik, hogy ezt egy félig sem tudott angol nyelven kell előadnia.” (103.) A magyaron, az angolon, a szuahélin túl Lukács olykor franciául vagy németül is kénytelen kommunikálni, már amennyire ez tőle telik. Erdély megszállásával pedig a román nyelv elsajátításának elengedhetetlenségével is szembesülnie kell: „.Tanuljon meg románul, ha itt akar élni, mondta szigorúan a főhadnagy Lukácsnak pár nap múlva a Gambrinus étteremben, majd hozzátette némi rosszallással, hogy ő is megtanult magyarul.” (258.) Ezt követően a megváltozott viszonyokban a nyelv problémája így összegződik: „soha többé nem lehet megszokni azt a világot, amelyben a tudott és a teljesen ismeretlen nyelv már nem jelent védelmet.” (263.)

A szereplők identitásának megkérdőjeleződése is jelen van a történetben, hiszen az, hogy kinek mi a szerepe ebben a hazátlanságban, illetve otthontalanságban, szintén fontossá válik. Werner Sándor a háború kezdetén az Amerikában való csalódása után és hazaszeretetének kifejeződéseképpen hazatért, és katonaként Erdély szolgálatát tűzte ki céljául. Így a háború neki lehetőséget teremtett arra, hogy fiatalkori vágyait ezzel a szerepvállalással beteljesíthesse. De a szerepek felcserélődésével is találkozhat az olvasó: „Két hét alatt vesztes hadsereg főhadnagyából egy győztes hadsereg főhadnagya lett, korhadt birodalom alattvalójából nagyreményű alkotmányos monarchia tisztje.” (264.) Az eltelt idő a szerelemben is mindent megváltoztatott: „és mire tízezer mérföld után megérkezem, nem azt találom, akiért jöttem, és nem az jött meg, akit vártál, valami hasonlót mondana Lukács, hisz benne már készen van a történet.” (240.) A legfőbb kérdés, hogy a határok és a haza ide-oda tologatásával mégis milyen veszteségek érik az egyes embereket. Talán ez az, aminek felvázolása – a felmérhetetlen káosszal érzékeltetve, ami például az utazások körül, illetve ennek nehézkessége mentén bontakozik ki a regényben – a könyv egyik legnagyobb erénye. Hiszen a szereplők viszonylagossághoz való alkalmazkodni tudása vagy nem tudása lesz az a legfőbb feladat, amely által a túlélés egyáltalán lehetőségként felmerülhet.

Ez a lehetőség pedig a haza a történelmi események hatására a regényben (is) erőteljesen átstrukturálódott fogalma és a visszatérés meglehetősen problematikus, mégis megtörténő volta mellett az olyan állandósággal bíró momentumok mentén válik valóra, amit a helyek mozdulatlansága, és a múlt eseményeinek állandósága biztosít. Gondolok itt arra, hogy a regényben fontossá váló helyek részletes leírása független attól, hogy épp melyik országhoz tartoznak. És ahogy a hazatérés is legyen bármilyen viszontagságos, Lukács gondolata a helyek földrajzáról azért mégis csak megállja a helyét: „Arra gondolt, hogy amíg ennek a háborúnak vége nem lesz, tulajdonképpen a székből sem volna szabad felállnia, aztán majd egyszer elindul haza, át a Nílus forrásvidékén, át a Szaharán egészen a Földközi-tengerig, hacsak meg nem változott azóta a földrajz egészen.” (123.) És ha minden más meg is változott, a földrajz nem. Ezt erősíti Kolozsvár főterének vissza-visszatérése Lukács életében, legyen szó akár az álmairól, akár a legfontosabb találkozások helyszínéről (barátjával, Bartha Kálmán festőművésszel, vagy éppen szerelmével, Daniel Klaudiával), de akár kiindulási és megérkezési pontokról is.

A főtéren található Mátyás-szobor is az időtállóság szimbóluma, ahogy az ábrázolt Mátyás király is valami elmúlt, dicső, ám visszahozhatatlané: „A reggeli vonattal Bukarestbe megy, megnézi majd a várost, egészen kíváncsi a király palotájára, végül is a románoknak van királyuk, de nem tudják megbecsülni, a magyaroknak viszont nincs, pedig elkelne egy jó király, háromszáz évente legalább, de talán az is elég, hogy volt valamikor, mint a mesében.” (296.) Ez pedig úgy nehezedik a jelenre („Ha megöljük holnap a díszszemlén a román királyt, és elmenekülünk Budapestre, akkor mi lesz, kérdezi Lukács, miféle király ez, hogy még egy háború sem lesz, ha megöljük?[200.]), ahogyan Mátyás király keze a visszatérő Lukács vállára, mikor megkérdezi tőle, hogy „Miért jöttél vissza?” (188.) Erre a kérdésre pedig a kérdezőtől függően lehet a válasz az, hogy „csak”, („mert ebben a rövid szócskában minden benne lehet az igen és a nem, a jó és a rossz, az előre meg a hátra, a fent és a lent, a minden és a semmi, a teljes magyar metafizika, filozófiai spekuláció nélkül, csak vagy csak azért sem, dacból mindig, felelőtlenül és visszavonhatatlanul.” [Uo.]), de a rejtélyes szuahéli nyelven elmondott mondat, vagy éppen a regény legvégén az apja válasza, miszerint „meghalni” is. Ezeknek a válaszoknak a motivációi pedig a fentebb kifejtettekben, így a háború és a határátrajzolás következményeiben és a személyes sorsokra való hatásukban egyaránt keresendők.

Lukács „haza akar menni Kolozsvárra. Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni.” (307.) Ez az, ami biztos, még akkor is, ha sem a haza, sem a vissza, sem a megérkezés nem lehet biztos. Ahogyan a regény cselekményének idejétől eltelt több mint kilencven évben sem biztos semmi, Erdély helyzetétől kezdve addig, hogyan próbál ma valaki foglalkozni ezzel, illetve mennyire befolyásolják az életét az akkor történtek. A probléma adott, és foglalkozni vele mindenképpen tanácsos. Vida Gábor könyve, a maga újszerű megközelítéseivel és a visszatérés fontosságának, de legalábbis lehetőségének előtérbe helyezésével pedig jó alapot nyújthat ehhez a foglalkozáshoz. Ami pedig azért is elengedhetetlen, mert bár Lukács nem tudta még, mára már kétségtelen, hogy sajnos „a rossz közérzet örökre berendezkedett” (243.)