Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. február / A Vanderbilt-jacht hajóorvosa

A Vanderbilt-jacht hajóorvosa

A szerelvények felé kerekes bőröndjeiket hurcoló férfiak, gyerekeiket kézen fogva vezető asszonyok az üvegkupolán átsugárzó, a permetező esőhöz hasonló fényáradatban törtettek, a szédület határán érezte magát a nyüzsgésben, akárha egy másik tömeg gyűrűjébe került volna, álmodtál?, riadt fel mellette éjszaka Marianne, még ekkor is egymás kezét fogták, nem merte mondani, hogy álmában egy másik pályaudvaron járt horogkeresztes karszalagos őrjáratok, nyitott pisztolytáskájú SS-tisztek között, a szerelvények platóin a lövegek mellett elszánt tekintetű tüzérek, álmodtál?, kérdezte Marianne, elégedetten sóhajtva a szeretkezés utáni álmából, felriadva, az ő álma idegenné távolította az asszony testét, pedig a megelőző órákban minden porcikáját megismerte, s most is, miközben bőröndjét ő is maga után húzva megtorpant a tömegben, újra arra gondolt, amire előző nap, amikor itt járt, ez a pályaudvar nem a hajdani pályaudvar, az álombeli sem az egykorival volt azonos, mégis azt érezte valóságosnak, röpködtek az elmúlt napok képei is a már Bécs felé haladó vonatban, az Emlékmű kőtömbjén napozó lány is felvillant.
Richard magányos volt. Akkor is, amikor a pódiumon felolvasta az előadását. Mintha érezte volna olvasás közben a közönség zavarát. Többször felpillantott. Álom volt a fejezet, amit a regényéből felolvasott, Kellermann Gyuri visszagondolva úgy érezte, a hallgatóság fokozatosan értette meg. Mint amikor egy emlék felbukkan, eltűnik, újra felbukkan. Richard akkor is magányos volt, amikor az Emlékműnél a teraszon sörözve beszélgettek, csak az érdekelte, amit gyorsan feljegyezhet, a banketten a zene elnyomta a szavait, de a vonatülésen visszagondolva a szófoszlányai összekapcsolódtak, és Kellermann Gyuri úgy érezte, hogy megtalálta az értelmüket.
A Westbahnhofon mintha nem is a tülekedő honfitársai között kereste volna a Budapestre induló szerelvényt, hanem a régmúltban járt volna az Amszterdamból Berlinen át ugyanide érkezőkkel együtt, s a Keleti pályaudvaron is velük szállt le a vonatról, a sínpárok ugyanazok, a kupola ugyanaz, a Baross térre nyíló lejáratnál a hat lépcső is, gondolta.
Felszállt a 7-es autóbuszra.
Évek óta a 7-es autóbusszal közlekedett az Ida utcai lakásáig. Néha, ha más irányba vezették az intéznivalói, azon kapta magát, hogy mégis a megszokott autóbusz-megállóban várakozik a Thököly út és a Stefánia út sarkán.
Diákkorában, amikor még járt a 44-es villamos, azon utazott. Valamikor nyolc fillér volt egy szakaszjegy, mesélte az apja. Tantusznak nevezték. A vezető melletti fémperselybe kellett becsúsztatni.
Zsúfolt volt az autóbusz, a bőröndjének csak a lábai között talált helyet. Fakult pólók, verejtékes tarkók, gyereküket karjukon tartó anyák, a kátyús aszfalton hirtelen fékezés, káromkodás, na de kérem, kuss, kisanyám, az Ida utca csendes, a postaládában a felgyűlt villany-, gáz- és telefonszámlák, a kerületi újság, amit az utóbbi időben olvasatlanul dobott a kukába.
Felhúzta a redőnyöket.
Megtöltötte, bekapcsolta a kávéfőzőt. Tusolt. Letörölte a port a rajztáblájáról. Tárcsázott.
Nem tudom adni Zsóka nénit. Ki keresi? Pillanat… Azt mondja, nem ismeri a Kellermann nevet… A gondozónő vagyok… Pillanat… Azt mondja, ismeri a Kellermann nevet… hogy megérkezett, értem, uram… pillanat… a fürdőszobában van… hála isten már tud egyedül mosdani… elesett, beütötte a fejét, agyrázkódás, kórház… hetenként háromszor már sétálunk, részleges emlékkihagyás, hol emlékszik, hol semmire… ne legyen meglepve, ha nem ismeri rögtön meg. Holnap nem leszek itt… kora délelőtt a legfrissebb, akkor jöjjön…
A Hungária Hotel bejáratánál szállt le az autóbuszról.
Tűzoltóautó szirénázása.
Mentőautó szirénázása.
A Fiáker Étterem ablakai sötétek voltak.
Felnézett az erkélyre, ahonnan Kellermann Laci és Feri az autók rendszámait figyelték. Versenyeztek, ki ír fel többet, két-három percenként jött akkoriban egy autó, hallotta Zsókától.
A konyhaszag ismerős volt, amikor belépett a hosszú, sötét előszobába.
Enciánkék bársonypongyola. Napszemüveg. Bokáig érő szőrmepapucs.
Istenem, nem kapcsoltam ki a kávéfőzőt.
Kiment a konyhába. Visszajött.
Mégis kikapcsoltam már…
Levette a napszemüvegét.
A jobb szem alatt kék folt.
Itt is beütöttem… Már nem fáj, csak ronda…
Leültek az ebédlőben az ovális asztal mellé.
Kellermann Gyuri próbált mindent elmondani. Lassan beszélt. Nem volt biztos benne, hogy a nagynénje, jó ideje már annak érezte, figyel rá.
Behozta a kávét. Kitöltötte. Cukrot tett mellé.
Én cukor nélkül iszom…
Én is, mondta Kellermann Gyuri.
Mintha átélt eseményekről számolt volna be, nem arról, amit azoktól hallott, akik maguk is csak hallottak arról, amit elmondtak neki.
Zsóka tekintetéből azt olvasta ki, hogy miközben hallgatja, a saját emlékeiben jár. Közben cigarettára gyújtott.
Fárasztó lehetett az utad…
Nem kellene ilyen állapotban dohányoznia.
Cardiffban is voltál? A háború után hallottam Cardiff agyonbombázásáról… Coventry is… Drezda is… El nem tudod képzelni a romokat Pesten… Később azt se bántam volna, ha a leveleket meg a fényképeket megrágják az egerek a pincében… elegem volt… lent a fáskamrákban az egerek… elrendezted a dossziékat?... a tiéd… a régi szégyent nem tudom átadni… már nem is érzem… ennyi idő után nevetséges volna…
Az asztalra szorította a tenyerét. Merevek voltak az ujjai. Felállt. Behozott a kamrából egy dobozt. A nagytálalón lévő tárgyakat elkezdte a dobozba rakosgatni. Két rokokó porcelánfigura, kisasszony és úrfi. Ezt gimnáziumi táncversenyen nyerte Évike. Ezüst öngyújtó. Ez Lacié volt. Ezüst menóra. Ez még Glück bácsiék vitrinjéből maradt meg. A csendélet a falon is az övék volt. Amikor a háborúban kevés volt az élelmünk, szétosztottuk a festett gyümölcsöket egymás között. Ezt a levelezőlapot akkor kaptam még, mielőtt elestem. Laci utolsó lapja a frontról. Rajta van a postafiók száma… Elmondtam mindent a férjemnek, megmutattam a leveleket, a fényképeket, az is régen volt, azt mondta, érdekes, igazán érdekes, de neki olyanok, mintha múzeumi tárgyak volnának… jó ember volt a férjem… ne mondd el senkinek, titok volt, maradjon titok, Évikével sokáig nem döntöttük el, hogy melyikünknek udvaroljon a Laci és melyikünknek a Feri… négyesben jártunk a Nemzeti Színházba. Az emeleti második sorba szólt a bérletünk… Feljegyeztem a Naplómban a napot… persze a Naplóm elveszett, de a napot megőriztem… 1928. október 26.… a Cyranót adták Ódry Árpáddal… a nagymonológ alatt a sötétben Feri megsimogatta a kezemet… akkor dőlt el minden…
Behozott egy nylon szatyrot. Belerakta a dobozt.
Ugye menórád nincs otthon… Hanukakor Glück bácsi gyújtotta meg a gyertyákat… Engem is meghívtak… érdekes volt… vidd… nem nehéz…
 
Jó kis lakás, jó környezet, gondolta Kellermann Gyuri. A sorsa alkonyát élő város belélegezhetetlen klímája ide, a Városliget közelébe nem ér el. A forgalom hangja is csak megszűrve.
Kislámpát gyújtott.
Bekapcsolta a televíziót.
Végigsiklott a csatornákon.
Nézte pár percig az angol ligameccset.
Kirakodott a Zsókától hozott dobozból.
A könyvespolcára tette a két rokokó porcelánfigurát és a menórát.
Keresgélt tovább a sávokon.
Ismerős helyszín a CNN adón. Turisták. Appelplatz. Az idegenvezető magyarázata. A kamera követi a csoportot a krematóriumig.
Új helyszín a képernyőn. Szíriai homoktenger. Géppuskaállások. Halottak.
Másnap térképet készített az útvonaláról.
Piros kockákkal jelölte Ravensbrücköt, Kielt, Alva Base-t, Cardiffot, Berlint. Minden csomóponthoz két dátumot írt. Egy régit és egy az évit. Kék vonallal kötötte össze a piros kockákat. Kellermann László előző nap az öregasszonytól kapott tábori lapjának a postaszámát is felírta, kérdőjelet rajzolt mellé.
Felrajzszögezte a családi helyszíneknek elnevezett lapot a falra.
Megtartotta a végzős osztályban az első óráját.
Az igazgató előzőleg tájékoztatta arról, hogy felsőbb utasításra csökkenteni kell a rajzórák számát.
Az állásod azért nincs veszélyben…
Óra után odament hozzá a lány, akinek a nevére nem emlékezett, csak a mandulavágású szemére.
Említette Tanár úr, hogy elolvassa a próbálkozásomat…
Igen… igen, mondta, habár nem emlékezett rá, csak arra, hogy a lány értelmesen szólalt meg, amikor Paul Klee halálképeiről beszélt a diákoknak.
A tekintete akkor is kihívó volt. Oldalt vetette a fejét, a nyakizmai megfeszültek, csak a profilja volt látható, az arc másik fele homályban maradt.
A lányok között voltak, akik megkockáztatták, hogy kihívó pillantást vessenek a férfi tanárokra, s amikor észlelték a meghökkenést, gyorsan figyelembe rejtették a provokációt.
A mandulavágású szemű lány tekintete is kihívó volt, de Kellermann Gyuri úgy érezte, másféle, mint a társnőié. A dac mellett kiszolgáltatottság volt a tekintetében.
Átvette a dolgozatot.
Este elolvasta.
Most már emlékezett a lány keresztnevére, eltéveszthetetlen volt: Daniella.
Szeretném beküldeni a Műalkotás folyóirat pályázatára, mondta Daniella, amikor átadta.
Egy festőről szólt a dolgozat. Kellermann Gyuri nem hallott róla. Különös élete volt. Apja zsidó munkaszolgálatosként a háborúban meghalt. Ő ezerkilencszázhatvankettőben végezte el a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumot, olvasta. Első tus- és szénrajzain expresszív formákat keresett. Traumatizáló témák háborúról, szegénységről. Különböző technikákkal kísérletezett. Lemezek, textilanyagok, savak felhasználásával készített lenyomatokat. Ismeretlenek maradtak a munkái. Fényképezőgépet is használt. Sírköveket fotózott. Otthonában laborált. Fekete-fehér nagyítások A/4-es fotópapíron, olvasta. Eljutottak a fotók az Iparterv kiállításaira.
Mi vezette ehhez a témához?, kérdezte másnap az iskolafolyosón.
Apám az egyik kiállítás fotóján felfedezte a nagyszüleim sírkövét. Amikor elmondta, foglalkoztatni kezdett a nagyszüleim sírköve, mondta a lány aznap este a lakásán, kimentem a Kozma utcai temetőbe. Én is készítettem fotókat a sírkőről.
Miközben beszámolt, a könyvespolcra helyezett menórát figyelte.
Honnan van Tanár úrnak menórája?
Kellermann Gyuri felállt a karosszékből, kézbe vette a menórát, visszaült.
Honnan?... ismételte meg Daniella.
Erős sugárzása volt a tekintetének. Arra késztette, hogy belekezdjen a történetébe, hosszan mesélt az útjairól, az öregasszonyról is, aki elmondta, hogy kié volt a menóra, a lány úgy figyelte, mint aki, akár egy ragadozó, meg akarja kaparintani azt, ami Kellermann Gyurit jóleső érzéssel töltötte el, hogy van mit elmondania és van kinek, felállt, nem a könyvespolcra helyezte vissza a menórát, hanem az íróasztalára az urnának elkeresztelt vászonzacskó mellé.
Tudja, Tanár úr, hogy mit jelent a menóra?
Hallottam róla… még utánanézek… sok mindent hallottam az utamon.
Daniella nevetett.
Nevetségesnek tartja, amit említettem?
Hallott a Tanár úr a széder estéről?
Szertartásféle.
Apám a családi hagyomány miatt, így mondta nekem, minden évben megtartotta. Ilyenkor a legfiatalabbnak kell felolvasni a szövegből. Én voltam a legfiatalabb. Azt a részt szerettem legjobban, amikor négyféle kérdést tesznek fel a Törvényekről. A Gonosz azt kérdezi: mire valók a Törvények, nekem nem kellenek. A Jóember azt kérdezi: egyáltalán mi ez? A Bölcs azt mondja: tanulmányozd, és értsd meg a jelentésüket…
És a negyedik?
A negyedik szánalomra méltó. Még kérdezni sem tud… Apám minden széder estén azt mondta gyertyagyújtás után, eljött a kérdezések órája, lányom… kérdezz. Megtudtam, hogy a sírkövet, aminek a festő a fotóját az Iparterv kiállításán elhelyezte, apám állíttatta nagyapám elrendelése szerint rózsaszín márványból. Kérdeztem apámat. Azt is elmondta, hogy a nagyapám az ő apjától, ő pedig ugyancsak az apjától őrizte meg a végső elrendelésüket a sírkőállításról. Azt is elmondta a kérdésemre, hogy amikor az apját, az én nagyapámat kérdezte, megtudta, hogy az üknagyszüleim a tizenkilencedik század végén hosszú vándorútjukban egy pogromban pusztultak el, persze nem volt lehetséges, hogy sírkövet emeljenek nekik, az életben maradt fiúk, az én dédnagyapám ásta meg valamelyik útszélen a sírjukat. Mindent tudtodra adtam, mondta apám, maradt még kérdésed? Nincs több kérdésem, feleltem, de megrémültem, hogy már nem tudok kérdezni, faggatni kezdtem, hogy tud-e valamit arról a festőről, aki a sírkövet lefotózta. Apám azt mondta, semmit, de most már nyugodtan hal meg, ha eljön az idő, mert látja, hogy tudok kérdezni.
Köszönöm, hogy mindent elmondott.
De hiszen a Tanár úr is sok mindent elmondott…
Nagyon szép a dolgozata a festőről meg a régi sírkövekről. Nyugodtan elküldheti. Ismerem a szerkesztőt. Felhívom majd a figyelmét magára.
Kellermann Gyuri kibontotta a vászonzacskót. Megmutatta a fényképeket, Kellermann Feri cardiffi, angol nyelvű diplomáját, Évike és Zsóka fiatalkori fotóját, az Alva fedélzetén sorakozó tiszteket, a jobbszélen a nagybátyjával. Az egyik négyrét hajtott levelet még nem olvasta. Kibontotta. Úgy helyezte el az íróasztalán, hogy a maga mellé húzott székre ülve Daniella is olvashassa. Glück néni cukorbetegségét annak alapján, amit írtatok, nem látom súlyosnak. Nem tanácsolom, hogy Amszterdamból küldjetek inzulint, mert úgy emlékszem, hogy a pesti rendelkezések szerint tilos inzulint importálni. Valószínűnek tartom, hogy otthon is be lehet szerezni, de a laboratóriumi leletek alapján, amit megírtatok, talán még nincs rá szüksége. Ha azt tervezitek, hogy Glück nénit kihozatjátok magatokhoz Amszterdamba, úgyis zavartalanul lehet ott őt majd kezeltetni. Sok csók: Feri.
Hol lehet Glück néni sírja?
Nem tudom. A pesti gettóban halt meg negyvennégy decemberében.
Akkor talán a Dohány utcai zsinagóga kertjébe temették.
Nem tudom…
Apám elvitt egyszer oda. Egy jó barátja neve is rajta van az egyik kis kőlapon. Sok ezren haltak meg a gettóban. Láttam fényképeket az egymásra dobált hullákról.
Tanulmányozta a falra erősített rajzot az útvonalról.
Mit jelent a kérdőjel az utolsó piros kockánál?
Kellermann Lászlót jeleztem így… róla nem lehet semmit tudni.
Daniella járkált a szobában, otthonosan, mintha a saját lakásában volna.
Tudja a Tanár úr, hol található a legnevezetesebb menóraábrázolás?
Kellermann Gyuri nemet intett.
Titus Diadalívén a Forum Romanum bejáratánál, a Via Sacra legmagasabb pontján. A zsidók elleni hadjáratban aratott győzelem emlékére emelték. Titus diadalának jelenetei mellett láthatók rajta a jeruzsálemi templomból származó hadizsákmányok. Ott van közöttük egy hétágú gyertyatartó is.
Voltam Rómában, láttam a Diadalívet, mondta Kellermann Gyuri, de az ábrázolások nem tűntek fel.
Eredetileg színesek voltak, de a festék már nagyon régen lekopott róluk, mondta Daniella.
Ezt honnan tudja?
Apám mesélt erről, aztán olvastam róla. Titus hadjáratában hatszázezer zsidó halt meg, az életben maradtak nagy része szétszóródott a világban, a szentélyt az ostrom alatt kirabolták, a hadifoglyokkal kegyetlenül bántak.
Mivel foglalkozik a kisasszony édesapja?
Meghalt, mondta Daniella, Kellermann Gyurihoz lépett, megsimította a karját.

A Moszkva tértől a 16-os autóbusz visz a Bécsi kapu térig.
A Hadtörténeti Levéltárban kötelezi magát a köteleznivalókra. Kitölti a levéltári anyagok olvasásához szükséges kérdőíveket. Megjelöli a Kellermann László utolsó tábori lapján szereplő katonai egység postafiókszámát, átveszi az olvasójegyet, átadja az ügyeletesnek a kérdőíveket, várakozik az olvasóteremben.
Lehajtott fejek, csak a tarkók látszanak.
Tarkósereg. Olvasó hadsereg.
201-es gyaloghadtest, 105-ös gyaloghadosztály, 46-os ezred. Hat dosszié. Katonalevelek. Az 1944-es, 1943-as, 1942-es dátumok. Zsóka emlékezete hiányos, de abban talán nem tévedett, hogy 1943 áprilisában érkezett a nagybátyja, a nagynénje és Glück néni Amszterdamból a Keleti pályaudvarra. Nem sokkal később jöhetett a katonai behívó. Napiparancsok. Megtalálja a postafiókszám szerinti állománynévsort. Az elesettek, sebesültek, fogságba esettek számai. Kellermann László karpaszományos őrvezető neve mellett nincs bejegyzés.
Rendfenntartó egységek.
Megszálló csapatok.
Újabb dosszié.
Kihallgatási jegyzőkönyvek. Tanúi voltunk, vallja V. K. alezredes, hogy az SS-osztag a szakadék szélére állította az összeterelt zsidókat, öregeket, asszonyokat, gyerekeket, agyonlőtték őket.
S. J. százados zászlóaljparancsnok a naplójában írja: tizennyolcezer rovnói zsidó már a föld alatt fekszik.
Kihallgatási jegyzőkönyv: a 49/II. magyar zászlóalj német és ukrán egységekkel együtt kétezer-ötszáz zsidó meggyilkolásában segédkezett.
A 105-ös gyalogdandár főnöke jelenti, hogy kivégezték a partizánoknak élelmet szállító kilencven fős zsidó bandát.
A katonalevelek hasonlóak: jól vagyunk, sokat gondolunk rátok, reméljük, hogy mielőbb viszontlátjuk egymást, csók István, György, János, Feri, Péter, Lajos, Béla, Mihály, László, Tibor, Gyula, Sándor, Zoltán…
Tárgyalási jegyzőkönyvek: igen, tudtam róla, nem tudtam róla, parancsot kaptam, parancsot továbbítottam, emlékszem, nem emlékszem, elismerem, nem ismerem el.
1946-os népbírósági perben Kolitár Ferenc százados neve. Kovács Lajos zászlós neve.
Az ő nevük olvasható a Zsókától átvett fotó hátán, amelyiken Kellermann Laci áll mellettük.
A perjegyzőkönyv szerint Sáfrány István őrmester, hatodrendű vádlott vallja, hogy 1944 áprilisában, a napra nem emlékezik, a 34. gyalogezred, 3. zászlóalj 1. százada a megtorló hadműveletek során felgyújtotta Olfus falu házait, a lakosságot megtizedelték. Emlékezete szerint a kivégzőosztaghoz egy alkalommal beosztott Kellermann László karpaszományos őrvezető nem volt hajlandó elsütni a fegyverét Kolitár százados parancsára, frontszolgálatban parancsmegtagadásért azonnal hadbíróság elé került, további sorsáról nem tud, Kolitár százados parancsára Sáfrány őrmester állt be a kivégzőosztagba.
A Népbírósági Tanács ítéletében enyhítő körülményként szerepel, hogy Sáfrány őrmester, hatodrendű vádlottnak parancsot kellett végrehajtania, ítélete három év fegyház.
A jegyzőkönyveknek, leveleknek periratoknak ott volna a helyük a vászonzacskóban az íróasztalán, gondolja, de legjobb volna az egészet elégetni vagy a csatornába hajítani, visszaadja a dossziékat, újabb jegyzékbe kell beírnia a nevét, lakcímét, telefonszámát, látja az aláírásokból, hogy ennek a katonai egységnek a dossziéját csak egy kutató kérte ki, azt, hogy kutató-e, nem tudja, a név azonos Kolitár százados nevével, a levéltári ügyeletes átveszi a dossziékat, amikor elfordul, Kellermann Gyuri feljegyzi az aláírása feletti Kolitár nevet, a lakcímet és a telefonszámot.