A háború belül van

Goran langyos szeptemberi napon érkezett Nečtinybe. A kórházról mindenfelé mendemondák keringtek, hogy a Szent Anna kápolnában csodák történnek. Goran addigra már rég nem hitt bennük, egyszerűen menedéket keresett, ahol nem érzi azt a dögszagot, amit a háború ontott magából. De hiába lépte át a határt, hiába vették körül teljesen idegen mondatok, azt érezte, soha nem lesz képes megszabadulni a háborútól. A két falu között egyre sűrűbb lett az erdő, a hatalmas fenyvest addig nézte, amíg elveszett benne, Marmunka Bora arca körvonalazódott a szeme előtt. Ahogy az árnyak a fák közé szorultak, a ráncokat látta Marmunka Bora arcán mélyülni, kisimulni, majd újra barázdálni a bőrét. A mélység az anyja szemére emlékeztette, amit gyerekkorában számtalanszor próbált lerajzolni, aztán később megfesteni, de sosem járt sikerrel. Mindig volt beljebb, mindig lehetett mélyebbre ásni, és akkor még nem találta meg azt a színt, sem a technikát, amivel a tekintet olyan átható lehet, mint az anyjáé. Idővel belenyugodott, akkor soha nem lesz képes megteremteni a saját anyját. Ez a teremtés is olyan esetleges volt, sokat gondolkozott azon, mit jelent számára. Birtokba akarta venni? Megérteni szerette volna? Vagy csupán elfogadni Marmunka Borát? Még erre sem voltak válaszai. Ki tudja, talán azért festett inkább gyermek Jézust, mert valamibe át kellett ültetnie azt az űrt, amit az anyja jelentett számára. Marmunka Bora bódítóan telt és habos teste egy álom volt, ami a felhőket juttatta eszébe, mert azok éppen olyan megfoghatatlanok és lényeg nélküliek voltak, mint ő. Danilo Gasparović is ebbe szerethetett bele, és ez volt az, amiről sosem beszélt. Goran csak azt tudta, apja minden keménysége ellenére a szív szerinti középtengelyen tört ketté, amikor Marmunka Bora kilépett az ajtón. Az az újra és újra ismétlődő repedés végül kettéhasította. Eddig bírta, mondta az orvos egyszerűen, és összefonta maga előtt a karját, jelezve, nincs több mondandója erről. A szív már csak ilyen, és kell legyen határ.
Vissza se nézett, Goran pedig a homokozóból bámult az anyja után. Akkor tanulta meg, vannak nők, akik messzire sodródnak, és ennek ellenére vagy éppen ezért képtelenek szárba szökkenni. Marmunka, mint a legkeményebb mag, melyet szétfeszít a benne rejtőző erő, állandóan az új, a legtökéletesebb talajt kereste. Mennie kellett tavasszal, nyáron és mennie kellett ősszel is, aztán télen, mindegy volt, hideg van-e vagy forróság. A hazatérés és az út volt életében az egyetlen állandó, és a fiú mindebből annyit tanult, a nyughatatlan szíveket jobb messzire kerülni. Az állandó mozgás felborogatja a többit. Ostobán görögnek, mint a műanyag flakonok, céltalanul, irányt tévesztve, mintha az élet csupán a sodródásban teljesedhetne ki. Pedig Marmunka Bora nem akart semmi rosszat. De hát így volt ezzel a háború is. Olyan szépek voltak azok az eszmék, és szépek voltak a felsorakozó délceg gyerekek is, élére vasalva feszült rajtuk a kabát, ragyogott a csizma, mint az arcuk, kezükben a fegyver, frissen borotváltan, bátran néztek előre, úgy masíroztak végig Szabadkán. Aztán nem volt, aki vasaljon, nem volt hő sem, mely kiégethette volna a gyűrődéseket, a ráncokat, nem volt az anyák szemében egy árva kérdőjel sem, csak a mardosó önvád. El kellett volna bújtatni. Gyűrött és piszkos ruhába kellett volna rejteni. Hagyni, hogy kiserkenjen a szőr. Szénnel kormozni be az arcát, hogy idősebbnek tűnjön, vagy kettétörni valamelyik csontját, hogy képtelen legyen fegyvert fogni. Eltörni a kéztőcsontokat, és az ujjperceket is szilánkosra zúzni, nem baj, ha nem tudja kezébe fogni a bögrét, ha a kés, a villa és a kanál erőn felüli próbatétel. Akkor még lehetett volna bízni abban, lesz, aki felemeli és fújkodja a kanálban gőzölgő levest. Aki felszeleteli a húst, és a villára szúrja, a férfi szájához emeli, és megvárja, míg lenyeli az előző falatot. De így az a simára borotvált arc emlék lesz, egy elképzelt, hamvába holt jövő egy-egy pillanata, mely kiszakíthatatlan a jelenből.
Hiába hajlongtak a templomban, hogy ígérem, Isten, többet nem tartom otthon, hagyom, hadd menjen, amerre lát, hagyom. Hadd szeressék a nők. Ezt volt a legnehezebb kimondani, mert minden asszony a reménytelenségig szerelmes volt a fiába, és Marmunka Bora is Goranba, ezért döntött úgy, inkább maga indul el előbb, minthogy tönkretegye a fia életét. Nem önzetlenségből, nem alázatból, egyszerűen félt, Marmunka Bora rettegett attól, késő lesz, és annyit már tudott magáról, jobb elébe menni a dolgoknak, mielőtt túl messzire megy, ahonnan nincs visszaút. Ez a halált jelentette volna, egy hely, ahonnan nincs vissza, a mozdulatlanság, ahol csak Goran van, egy Goranba bújtatott Danilóval, akiben addig vájkál, hogy megtalálja benne a fiát, míg végül ízekre szedi a férjét.
Összeért benne férj és fiú, mindkettőt a bolondulásig szerette, de csak évekkel később mondta ki magának, mikor már annyiszor hagyta el az otthonát, hogy szinte nem jelentett semmit az elválás és a megérkezés, hogy ő bizony mindkettejükben önmagát kereste. Danilo a bujaság volt és a vágy, ahogy a férje puszta tekintetétől a talpától a fejéig elgyöngült. Ahogy Danilo ránézett, megindultak Marmunka Borában a fák. A rengeteg, amelyet Goran később évekig hiába próbált megfesteni, tisztássá szelídült. Egymáshoz érni annyi, mint egy templomba lépni, mely hosszú, tömött sorokban várja a híveket, és a szentelt vízből a testünkre tenni annyi, mint megérni a bólintást. Ahogy a Jóisten odapillant, szinte véletlenül, de aztán maga is elcsodálkozik, mi szépet teremtett, és nézi, nézi, talán még a szája is elnyílik, és mosolyog. Több mint bólintás. A harmat pont ilyen szép, mint ti vagytok, gondolja, vagy a pókháló, a füvek közötti híd. Az ember megszelídíthetetlen, mondja, talán ebben hibáztam. A test mintha csak forma lenne, az üresség kitölti. Nincsen Marmunka Bora, nincs Danilo Gasparović sem, csak az érintés van, mely üres és kitölthetetlen, egy pillanatba sűrűsödött jelenlét, ahogy férfi és nő egymásban a tükröződést látja, de mint az önmagát tükröző tükör, percről percre számolja fel önmagát.
A felszámolódásban végre csönd van. Mint a kápolnában ülni az oltár helyén, a kiszakított úrasztalon nincsen semmi, se tányér, se villa, se kés, az angyalok is úgy ülnek a sarkokban, mintha oda akarnának kövesedni, és ahogy az Isten rájuk pillant, attól a tekintettől meg is szilárdul bennük egy részlet. Szép vagy, ember, mondja ki az Isten, szép, amikor elfeledkezel arról, miféle illúziók is teremtettek téged, hogy amint felsikoltasz testedben a férfival, amint ráhullasz a nőre, akiben mélyen benne vagy, eltűnik ez a szentség, a víz újra sáros és gyötrelem szagú lesz. De addig hasonló vagy hozzám.
Ez volt a kápolna falán, ezt olvastam újra és újra, mint valami mantrát, amikor valaki bentről megvilágította az ablakokat. Kivetültek a rácsok a templomfalra, a csillagos ég hálója alá egy másik feszült, és ebben a dupla rétegben elkezdtem magam biztonságban érezni, ahogy a földi és az égi anyag közeledni kezdett, azt gondoltam, talán elférek köztük én is. Valamelyik forrasztásban talán van hely számomra is, ahol Marmunka nem akarja már birtokolni sem Gorant, sem Danilót, ahol végre megérti, nincs mit birtokolni, és a teste önmagában dús és gyönyörű, az érintés csak káprázat, a valóság az, nincsen rajta kívül senki, aki szebbé tehetné. Hangos nyikorgással nyílt az ajtó, és kijött egy férfi, kezében elemlámpával. Köszöntem, és valamit bólintott ő is, artikulálatlan, dörmögő szavakat. Akkor már kíváncsi lettem. Kitárta az ajtót, és a fejével intett, menjek be, de mögötte koromsötét volt. Jó, mondtam, de nem vártam meg, míg kijön, szerettem volna, ha legalább egy pillanatra ketten vagyunk a térben. Beengedett maga mellett, megcsapta az orrom a párolgó dohányillat. Egyszerre mozdultunk. Én be, ő ki. Megálltam az ajtó mellett, mintha attól nagyobb biztonságban lennék. Az ajtót behúzta maga után, remek, gondoltam, ennél jobban nem félhetnék.
Hosszú percekig csönd volt és sötétség. Kintről ugyan hallani lehetett, ahogy a kavics csikorog a talpa alatt, jó, ott vannak a csillagok is, a fák is, és ott motoszkál ez a férfi is, nem vagyok egyedül. Persze magam sem hittem. Becsuktam és kinyitottam a szemem. Semmi különbség. Befogtam és elengedtem a fülem. Ugyanaz a csönd. Aztán arra lettem figyelmes, hangokat hallok, valami pattant, jobbra távol valami roppant, ütődött. Ez tehát az elme. Ez vagyok, tele félelemmel, csak azért, mert egy üres kápolnában állok. A légzésemre kezdtem összpontosítani, mintha csak az lenne, és a körülöttem lévő tér és idő szabadon behelyettesíthető. Ugyan mi változna, ha otthon lennék, ha hangos társaságban, a világ bármely pontján. A becsukott szem vakság. A betapasztott fül süketség. A befogott orrommal ugyanúgy nem lélegzek, nem érzek semmilyen illatot, szagot. A nyelvem nélkül se beszéd, se ízek nem érinthetnek, nincs kapcsolódás. És ha elfelejtem, hogy állok, hogy alattam márványkövek vannak, akkor akár azokon a felhőkön is állhatnék.
Az egyik sarokban derengeni kezdett a fény. Lassan pásztázta végig az ablaküveget tartó keresztléceket, pont úgy, ahogy Danilo valaha Marmunka combján simította végig a kezét. Lassan, mintha az élete múlna rajta, mintha az üveget érintő csóva attól félne, nehogy megrepessze azt. Bentről csak annyit láttam, ez a lassúság, ez a figyelem valami olyan fegyelmezettség, amire szükségem lehet. Nem volt bennem semmilyen elvárás, azt figyeltem, mit csinál az az ember, hol van kettőnk között a keresztmetszet. Van-e egyáltalán átfedés. Visszagondolva, felesleges választani, melyik volt szebb. A bentről kivetülő rácsok, vagy a rám vetülő áttetsző üveg fényjátéka. Elővettem a zseblámpám, és végigfuttattam a székeken. A székekből rengeteg lett, és ahogy mozgattam a lámpát, változott a szög, változott a méret is. Óriások egy kápolna csupasz falán, ahogy lassan masírozva belakják a szűz felületeket. Hallottam a nyögéseket és a visszafojtott lélegzetet, tapintható volt az az értelmetlennek tűnő remény, hogy egyszer vége lesz a háborúnak, és az arcuk olyan sima lesz, mint az őket körbevevő falak. Olyan erős és egyenes, és az ég felé törekszik, mindenhol egyenes lécekkel a fejük felett, melyek, mint a csillagok közötti sáv, bejárható, egyenes út hazafelé.
*
Harmadnapra megszoktam a szemét szagát is. Minden reggel széttúrva találtam, hiába szedegettem össze az almahéjat, a koszos zsebkendőket, a konzervdobozokat. Állat járhatott erre éjszakánként, a szagot messzire fújta a szél, minden lökéssel közelebb csalogatta a házhoz, de nappal elriasztottam a járkálásommal. Apám járt sokat a fejemben, ahogy Goranon gondolkoztam, pontosabban az apák szomorúsága, hogy vajon hol van, létezik-e megkönnyebbülés. A kápolna árnyékaiban és mélyedéseiben a saját torz körvonalaimat láttam, melyek nappal tökéletesen fényesek voltak, árnyék nélküliek és tiszták. Goran úgy mesélte, nem is az imádkozás volt a legnehezebb, amikor itt élt, hiszen az ima szavaira vagy a levegővételre koncentrálva nem maradt ideje gondolkodni. Azonban amint hagyta, hogy egy pillanatra is elkalandozzon, amikor teret engedett az időnek azon túl, ami körülvette, bekúsztak a sikolyok, a bűntudat és a megfelelés. Mindaz a rendezetlenül hagyott viszony, ami elől Nečtinybe menekült. És nem a háborúról volt szól. Legkevésbé arról. A fegyverek és a menekülés nem hagyott egérutat, de az emberekkel nem tudott elszámolni. Az apró bizalmatlanságokkal, a füllentésekkel, amelyek ebben a tiszta térben óriásokká nőttek, és visszavonhatatlanná. Megértette, nem létezik bocsánatkérés, nincs olyan, hogy utólag jóvá tehető lenne bármi. Gyanította, azok, akiket megbántott, nem is emlékeznek már rá, sem a fájdalomra, amit okozott, benne viszont alaktalan és egyre mélyülő masszává változott mindez. Mocsárrá, aminek le kellett menni a legaljára, hagyni, hogy lehúzza önmaga mélyére, de egyáltalán nem volt abban biztos, felfelé is van út. Hogy ha szembenéz mindazzal az erővel, amit ott talál, képes lesz-e elfogadni. Mert megváltoztatni nem fogja tudni. Megfesteni Marmunka Bora tekintetét, Danilo testében a csigolyákat, ahogy az évek alatt egyre jobban csúsznak össze, míg vágyakozik a saját felesége után. Megfesteni az anyja elvágyódását és az apja megtöretett testét. Megfesteni ebben a széttartásban önmagát, hiszen kettejük találkozásából megszületni maga lehetett volna a képtelenség. Egy hiba, egy a természet rendje ellen való vétség. Azt érezte, nem kellett volna megszületnie, és éveken át ezzel az érzéssel élt. Mint aki olyan bűnt követett el, amit maga sem ért, mert kívül van mindazon, amit korábban a világról és az életről gondolt. Ez volt a kulcs. A bűnnek nem volt köze az élethez, kizárólag a halálhoz. És egyensúlyozott, éveken át billegett, de nem talált olyan kötelet, ami megtartotta volna. Csak olyat, ami a nyakára tekeredett, és fojtogatta őt.
A társak, akikkel együtt volt a kórházban, a világ különböző pontjairól érkeztek. Csehek, lengyelek, szlovákok, magyarok. Hamar megszületett a közös nyelv, mégis a nyelven túli kommunikáció lett a legőszintébb és a legértékesebb. Közép-Európa nyelve. A napirendet maguk alakították, mindenki kedve szerint ébredt, aztán kávét főztek, megreggeliztek. Lementek a forráshoz vízért. Az önkényesség tűnt el a megszólalásokból. Az a felszínesség, hogy valamit csak azért mondjanak ki, mert tarthatatlan és irtóztató a csönd. Kétségtelenül az volt. De a közös nyelv mellett a saját nyelvük csöndje állandósult, csak a papírra vetett sorokon köszönt vissza valami a múltból, ami a régi életükre emlékeztette őket. A kavicságyon napról napra egyre több lett a lehullott levél, az idő múlását csak ez jelezte, illetve a hideg. Éjjelre már felvették a zoknit, aztán a pizsama alá is harisnyát húztak. Hamarabb sötétedett is, így egyre korábban húzódzkodtak be a házba. Mint az állatok, a természettel különös egységben. Ha éhesek voltak, ettek, ha megszomjaztak, ittak. Hamar megtanulták szétválasztani a dolgokat egymástól, nem keverték össze a mosdást és az éneklést, a zöldségek pucolását a beszéddel. Lassan-lassan lehámlott a dolgok felszínéről a salak, az elhalt hámrétegek, mint a leégett bőr, friss és üde felszínt rejtettek. Hosszúnak tűntek a napok, de leginkább végtelennek, mert mindennek ők teremtették meg a keretét, és ha valamit fojtogatni kezdte őket, már belátták, csak maguknak köszönhetik az érzést. Pőrén álltak minden nap az oltár helyét jelző keresztre, a padlón lévő ragasztott fekete csík volt az egyetlen biztos pont azokban a napokban.
Képtelenek voltak egész nap feküdni, de a szokások kialakítása során kialakult otthonosság nem sokkal később ugyanolyan őrjítő lett. Belátták, egészen mindegy, a semmittevést vagy a dolgok sűrűségét tekintik, kibírhatatlan, mert ők kibírhatatlanok saját maguk számára. A rémálmok ugyanis nem múltak. A cseh az apjáról álmodott, évek óta halottnak hitte, és hajnali ötkor zokogva ébredt, mert annyira félt. A lengyel a lányát hívogatta, éjszakákon át levelet írt neki, hogy ha majd egyszer nagy lesz, és elolvassa, valamit megért mindabból, ami benne zajlik. Nem volt világos, hogy ki vágyakozik, ő vagy a lány, hiszen országhatárokon túl volt, ott ugyan mit számított a megértés. A szlovák szeméből felszáradtak a könnyek, hiszen éjszakákon át futott. Futott, mintha az élete múlna rajta, pedig a jegenyék övezte út üres volt, és a legközelebbi falu is ki tudja, merre. Látta maga mellett az almafákat elsuhanni, érezte a föld szagát keveredve az édeskés rothadt gyümölcsével, de nem állt meg, egyszerűen nem tehette, tudta, ha megáll, azonnal szörnyet hal. Goran a felhőkkel álmodott, és álmában lépkedhetett rajtuk, amennyit akart. Nem kellett, hogy elmeséljék egymásnak mindezt, olvastak a szemzugokban bujkáló rettegésből.
Aztán a cseh pár nappal később átköltözött a kápolnába. Megállt a kereszt közepén, és ismételgetni kezdte az apja nevét. A kórházig elhallatszott a dallam, mert másnap már énekelt is, úgy szólongatta az apját. Előbb a karjait emelte meg, aztán a lábát, mindennek az volt a vége, hogy erőt vett magán, és lemerészkedett a pincébe. Pontosan a ragasztott kereszt alá. Ott tényleg semmilyen más hang vagy zörej nem hallatszott, a pince nedves falai elnyelték a könyörgését, a karok, lábak kalimpálását. Hallgatóságra talált, mely kövek magukba szívták, és elvezették a rémálmokat is. Vízérként gomolygott a környező falvakban tovább. Nem tűnt el az éjszakákból a halál, de a cseh megbarátkozott vele, az apja halálát elfogadni egyet jelentett azzal, nincs már sok ideje hátra. Elképzelte a virrasztást, a sír körül állókat, hogy milyen szánalmas is, ahogy mindenki az elmúláson mereng, és rettentően sajnálja magát. Az apja képe a ravatalon a nevetségességig szánalmas volt. A pap mondatai, a kántor éneke, mindenből csak a kijózanító ügyetlenség egy-egy eltévesztett hang miatt, a pap rossz hangsúlya miatt, vagy csupán, mert eleredt az eső. A rokonok, akik percenként fordították fel egymás vagy saját csuklójukat, na mutasd, mennyi az idő, mikor jön már, mikor indulhatunk, mikor lesz már vége. Ez volt a lényeg. Mikor lesz már vége. Hol van az a pont, amikor nem kell egy bekeretezett képpel farkasszemet nézni.
Izaak Zinger, a lengyel, miután elfogyott a tinta, faragni kezdett, a vastagabb gallyakból kis ceruzacsonkokra emlékeztető írószerszám lett, melyekkel elkezdhetett vésni. Fával a fába, mintha az anyag visszatérhetne önmagába, mintha valóban hitt volna abban, a lánya idővel megérti őt, és ez a megértés az övé is lesz, mindegy, hogy akkor már merre jár. Él-e, hal-e, de a nyitott kápolna ajtaján túl akkor már belső kertet látott, kerengőt, ahova minden nap csak azért járt, hogy az egyenes és éles faragó mozdulatokat ellenpontozhassa valami kerekdedséggel. Valami lággyal és puhával, ami a lányára emlékeztette, bár tudta, soha nem fogja látni felnőni őt. Ez vette el az eszét. A tudat, hogy a lánya felnő, és ő soha nem fogja látni a hajában megbújó ősz szálakat. Nem fogja látni, amikor a szülőszobába görgetik, sem amikor átvágják a gátat, nem látja az arcát, amikor kezébe fogja a gyerekét, és aztán megasszonyosodni sem fogja látni. Keringhet ő bármennyit, nincs a földön annyi kerekség, ami visszaforgatná őt mellé. Mindezt meg akarta írni neki. A szeretet megtanulhatatlan, és tudod, Hannah, én már sosem fogok tudni jól szeretni, annál sokkal önzőbb voltam világ életemben. Elmenekültem, amikor a katonák jöttek. Hagytam, hogy elvigyenek. Hagytam, hogy szétfeszítsék a combod. Hagytam, hogy magadba szívd a sikolyokat. Hagytam, hogy betapasszák a szád. Nincs megbocsátás, és nincsen csönd sem, hiába imádkozom nap mint nap, látod, ezt sem érted teszem, hanem magamért. Hogy menekülnék meg. Hogy felejthetnélek el végre, ne várjam azt az őrült képtelenséget, hogy egyik nap majd levél érkezik, vagy legalább egy álom, amikor leülsz mellém, és beszélgetni kezdünk. És elmesélnéd, hogy mi rosszat álmodtál, én pedig nevetnék, mert megkönnyebbülnék attól, ezek csak a félelmeid, Hannah, hogy az a zsinagóga, amiben te éjszaka felriadtál, valójában csak a fejedben van. A templom te vagy, Hannah. Az újév, amikor felkeltettek az ugató kutyák, a katonák zakójának dohos szaga, a moly, ami kirepül, mert megijed tőled, és a berontó hatalmas nőszemély is csak álom. Nem neked kell a paplant lehúznod, a párnát sem kell kiráznod, majd szellőztet más, és nem én szólalok meg a fejedben, amikor az előcsarnokban meglátsz. Nem engem ölelsz meg, miután hanyatt-homlok rohansz felém.
Goran az égre nézett, de nem látott semmit. A szürkeség a legnehezebben kikeverhető szín, olvasta valahol, de felette ezt az ég olyan könnyen megoldotta, hogy összeszorította a szívét. Mit nem próbálkozik ő ezzel az árnyalattal. Nyoma sem volt az éjszaka gyülekező csillagoknak, nem volt útmutatás, sem széljegyzet, merre induljon tovább. Sem a kápolna, sem a fák, sem az út, egyik sem tűnt bejárhatónak, mind különbözött attól, ami benne volt. Marmunka Bora tekintete a kút mélyére ült, onnan nézett elvágyódva felfelé, nézte az eget, és nézte Danilo Gasparović távoli testét, ahogy az maga alá vizel a félelemtől. Egyre beljebb, fordult ki Goranból a mondat, egyre beljebb kell, hogy kerüljek, oda, ahol nincs sem anyám, sem apám, nincsen senki, oda, ahol az őrület széltében és hosszában egy velem. Hol volt még akkor Joanna Maya, és hol volt még akkor Lulu Binder, akik aztán megmutatták Marmunka Bora szemének színét. A két nőben az elvágyódás és a csigolyák távolsága összeért, hitves és lány, mégiscsak van felhő, amiken lépkedni kész az élet, és nem szakad be alatta a föld.
*
Az altemplomban halomban álltak a kövek. Első este ugyan megmutatta a gondnok, de akkor még annyira féltem, hogy iszkoltam kifelé, nem akartam egy perccel sem tovább maradni ott. Az ötödik nap délutánján indultam el, miután éjszaka rákezdett az eső, és a fél napos kényszerbezártság elég erőssé tett, hogy amint lehet, megint nekivágjak a kápolnának. Akkor láttam meg, hogy a fákra vörös festékkel számokat festettek, a 16-os és a 17-es között vezetett az út az ajtóig. A hatalmas kapuból pár méterre innen csak a két betontömb, és az abból nyíló szárnyak maradtak meg, tartósnak bizonyult a fa, a keresztben húzódó vaszár is ellenállt az időnek.
Először felmentem az erkélyre, de a mélyedésekbe rejtett székeken kívül nem találtam semmit. A padlásfeljáró zárva volt, ott is egy szék jelezte a mélyedést, mintha az angyalokat várták volna a foglalt helyekkel. Nem sokat változhatott, mióta Goran itt járt, a tetőszerkezetet kivéve látszott, hogy itt emberkéz évek óta semmit sem érintett. Csupán az idő, az viszont kegyes volt, csak néhol vált le darabokban a vakolat. Ott azonban a téglák szinte fellélegeztek, és abban a délutáni fényben a vörössel keveredő penészzöld tényleg lenyűgöző látványt nyújtott. Ez az, amikor az enyészet lélegzetelállító, amikor az ember a halál előtt széttárja a kezét, és meghajol a teremtő előtt. Mert kevés annál szebbet láttam, mint a palicsi szobrokon kiütköző türkizt, amikor a vas és az eső egymásnak feszülésének nyomai kiszínezik a felületeket. Türkizre emlékezett Goran is, ha Marmunka Bora szemére gondolt, türkiz, mint a tenger színe, mint a meghasonulásé. Kihullottak a téglák közül páran, ott nem maradt semmi szín, csak az üreg, a hely, ami a színre és a formára emlékeztethetett. Szürke. Gondolta Goran, amikor éjjel az anyja szemére ébredt, aztán reggel újra türkiznek látta, és dél körül jutott el oda, az igazság a kettő között lehet, vagy csak a fények játszanak vele álmában. Két oldalt rácsos lyuk tátongott, amin most beszűrődött a fény, a lefelé tartó lépcsőkre nem is emlékszem, csak a téglákra, aztán a lépcső alján játszó fényre.
Az előcsarnokban legalább három rétegben állt a vakolat, az friss volt, és a burák is, amelyek közül csak a jobb oldali hármon világított. A bal oldali alatt kergetőztek a fák. Az éjszakai esővel keveredő lombzaj volt ehhez hasonló, és az előcsarnokban állva belém hasított, mozgásban és zenében is lehet találni hasonlót. Ahogy az árnyékok a bura alá vetültek, látni engedték a rácsokat is, az ablak előtt feszülő négy részben osztott vasszerkezet ellenpontozta azt a könnyedséget, amit a levelek sugalltak. Ugyanez a lebegés ismétlődött meg az altemplomban, a lépcső alján, túl a téglaporon, a penészzöld vakolaton. Mégiscsak a fehér a legszebb, gondoltam, Goran pedig behunyta a szemét, mert a felhők jutottak eszébe, hogy nincs is elkülönböződés, nincs is különbség a falak és a hídak között. Közelebb lépett a fehérhez, a levelek, amiket láttam, most az ő testének helyére kerültek. Ráhasalt a falra, és a hideg anyaghoz szorította a kezét.
A téglák repedéseiben volt a csönd, ami megőrjítette, ami később a palagruzai toronyban majdnem elvette az eszét, és ami miatt bizonyos időközönként mégis vágyakozni kezdett, oda akart menni, ahol nincsen semmi és senki, csak a kövek és a szél. Marmunka Bora altatódala, ahogy az ölében fogja a gyermek Goran fejét, és ringatja, csitítgatja, hátha kiringatható belőle a fájdalom. Pontosan emlékezett, először végtelennek tűnő percekig dörzsölgette össze a kezét, hogy felforrósodjon, és Goranhoz már úgy érintse hozzá. A türelmetlenség nem evilági érzés, semmi köze a salakhoz és a sárhoz, Goran ott azt érezte, menten elájul, a halál szólongatja, míg ő arra vár, végre hozzáérjen az anyja. Marmunka Bora mindebből annyit érzékelt, a fia légzése egészen lelassul, kiegyenesedik, mint a csellók húrja, és nagyon kell vigyáznia, el ne pattanjon idő előtt. Zúgott a feje. Goran teste forró volt, részegen hunyta le a szemét. Akkor érezte először, szenvedély és fájdalom között semmi különbség, és minél többet vágyakozik az életben, annál több szenvedésben lesz része. Meg akarta lesni az anyját, tudni akarta, miféle dombokat és lankákat rejtenek a selymek és a vásznak, a kerti zsinórra kiaggatott ruhadarabok mi többet tudnak az anyjáról, mint ő. A csipkét az anyja mindig a belső zsinórra csipeszelte, nehogy meglássák mások, mire Danilo felnevetett, legalább látnak valami szépet. Danilo, hagyd már, kezdett kacagni az anyja, és Goran meglátta, hogy a fogain végigszalad a szél. A szél hozta magával a lombokat, a lombok a leveleket, apró trillázó formák görögtek az anyja fogain, aztán az arcán.
Ez jutott eszébe a lépcső alján, mert ott a mélyben a rácsokon keresztül ugyanaz a fényjáték mutatkozott meg, mint évekkel ezelőtt Marmunka Borán. Goran leroskadt a lépcsőre, és mint egy sarokba szorított vadállat, riadtan tekintgetett szanaszét. Tudta, muszáj valamit csinálnia. Muszáj valahogy testet adnia ennek az alaktalan hiánynak, fájdalomnak, ami az anyja elvesztésével jár. Az apák szomorúsága, jutott eszembe, de Joanna Mayaként csak abban voltam biztos, amely fájdalommal nekem Goran jár. Néztem a földön heverő köveket, Goran kezének nyomát, és arra gondoltam, a fájdalom legalább körbeér, és a szépségből fakad, az anyáktól kapják a fiúk, és az apáktól később a lányaik. Most én álltam a lépcső legalján, előttem a földön hevertek Goran kövei, mindegyiken egy-egy szóval.
Idegen nyelven, de biztos voltam abban, csak szláv lehet, és ahogy elővettem a zseblámpát, hangosan olvastam fel őket. Názor. Spokojenosi. Vlaštovka. Kos. Egyiket sem értettem. csak egy távolabbit: sport. És volt egy, aminek emlékeztem, hogy valaha tudtam a jelentését, de hiába ismételgettem sokszor. Život. Život. Život. Rávilágítottam a lámpával a kövekre, ebből volt a legtöbb.
Goran sokat beszélt arról, hogy az emberek és a tárgyak között, higgyem el, semmi különbség. Nem értettem, egészen addig, amíg ide nem értem, Goran ereklyéi közé. Vajon melyek azok a dolgok, amelyeket ő kövekre írt fel. Melyek azok, amelyek lehúzták, és elnehezítették a szívét, a bokájára madzagozva húzták lefelé a sárba? És ha majd megtanulom ezt a nyelvet, vajon nekem is újra kell vésnem a köveket? Átadhat-e tapasztalatot mester a tanítványnak, vagy attól tanítvány, hogy pontosan ugyanazt az utat járja be? És így nem egyenes van, hanem körkörösség. Az apák szomorúsága, mely összeér az anyák örömével.
Beesteledett, mire visszatértem a házba. Próbáltam még néhány felvételt készíteni, de a hatalmas halott darazsak mindegyike homályos lett, és kivehetetlen volt a széktámlába vésett név is. Keleten van egy ország, melynek népe azt vallja, nyomban meghalna, ha valaki képet készít róluk, nem is engedik senkinek. Elszégyelltem magam, hogy jövök én ahhoz, hogy halottakat becstelenítsek meg, de megint elöntött a régi érzés. A halálban bujkáló megejtő szépség, a merev darazsak mozdulatlan szárnyai, melyekről, ha elég sokáig nézem, elhiszem, valójában csak álmodó állatok, és bármelyik pillanatban bekövetkezhet, hogy megfeszítik, és zsongva emelkednek felfelé. Hogy aztán mozdulatlanok maradtak? Talán maradnom kellett volna. Vagy csak megint nem figyeltem jól.
*
Azt írta, az élet pont olyan tiszta és gyönyörű, mint amilyen sötét és reménytelen. Figyeljek a pillanatra, és szívjam magamba a meleget, amennyire csak lehet. Nem tudom, a napra gondolt-e vagy képletesen értette, akkor már órák óta úton voltam, és csak a mozgásban bízhattam, hogy meg ne fagyjak, második napja borús volt az idő. Azt terveztem, nekivágok a templomnak, hiszen addig csak a falu főútját jártam. Azt naponta többször. A templomot semmi sem jelezte, megérzés szerint balra fordultam. A házak között megtaláltam a lépcsőt, foghíjas volt és ferde, de legalább turistajelzést festettek a fára. A templomkapuban asszonyok ücsörögtek, előttük a földön hevert a fűnyírógép, hangosan rájuk köszöntem, néztek furán. Jobbra kerültem meg a templomot, és nemsokára meg is találtam a kőlépcsőt, amin felfelé eljutottam a sírkapuig. Rozsdás dróttal rögzítették a kaput a kerítéshez, kiakasztottam, és beléptem. Vártam, hogy valaki rám szól, vagy legalább egy kutya ugatni kezd, de nem történt semmi. A sírok mind régiek voltak, és többnyire csak a fejfa állt. Puha volt a föld, igyekeztem kikerülni az elképzelt téglalapokat a fejfa körül, ahol úgy véltem, a holttestek lehetnek. Itt talán inkább lefelé temetkeznek, nem vízszintesen, de csak találgattam. „Es ist bestimt in Gottesrath das man vom liebsten was man hat muss scheiden.” Hosszan álltam a sír előtt, betűzgettem a vésést, aztán közelebb hajoltam a nőhöz, mert fénykép is volt a kereszten. Kiégett a szeme és a szája, melyet utólag belekarcoltak, hogy mégis megszólítható legyen, mint bárki. A nyakán szorosan összezárt a ruha. De addigra már biztos voltam abban, hogy egyes-egyedül a nyelv az, ami a legtökéletesebben elválaszt két embert egymástól. Gorannak aznap kezdtem el apró fehér cetliket hajtogatni, és nem írtam rájuk semmit, így hátha megért valamit abból, amit közölni szeretnék. A darumadarak, amelyeket hajtogattam, pont olyanok voltak, mint a kórház körül heverő bármely termés, a tölgyfa makkjának széthullott kalapja és teste. Csak itt még egyben volt a madár, nem áztatta szét a víz, és a kalapjait sem festettem be arannyal, bízva abban, létezik szín, ami elnémíthat engem is. Mindig ugyanaz. A kifejezés vágya, a megszólalásé, amely már önmagában a másik figyelmét várja el, önmagában a birtoklást előlegzi meg, és nem enged teret a párbeszédnek. A kőbe vésett szavak után újra eszembe jutott a lengyel Izaak Zinger levele, hogy vajon megírható-e bármi úgy, ahogy az van. Mit érthetett volna meg Hannah Zinger pár ezer oldalból, és én mit értenék meg Goranból, ha gyakrabban válaszolt volna a kérdéseimre. Ott tartottam, hogy nemcsak némának maradni jobb, de kérdéseket sem szabadna feltennem, mert fogalmam sincs, mire kérdezek rá. A kimondás lehetetlenségén túl ott a válaszadásé is, ezek ketten, mint a boldog szerelmesek kart a karba öltve járnak.
Rákezdett az eső. A fejem köré tekertem a sálat, a nőknek nem köszöntem, pedig elcsendesedtek, ahogy melléjük értem, talán várták, hogy legalább makogjak valamit. Szinte hallottam, ahogy összesúgnak, na, ennek se volt gyerekszobája, de nem érdekelt. Vissza akartam jutni a csálé lépcsőkig, amelyek alján az üvegházat láttam, benne a paradicsommal, paprikával. A ház körül félbe hagyott munka, a földbe állított ásó, egy dömper, tárt fészerajtó mögött a talicska. Mozgásnak semmi jele, csak az emberé, nyomokban, ahogy mindent félbe hagyott.
A fal hiányzó részeinek szédülten estem neki. Kikevertem az aranyat, a por nehezen oldódott, hosszan és lassan kellett keverni, ne legyen csomós. Passuth Märy jutott eszembe, amikor gyerekként a keretezőműhelyben ezt a feladatot osztotta rám. A keretlécek sarkait aranyoztam be, hogy eltüntessem a szögek okozta kárt. Eleinte nem ment. Túl sokat vettem az aranyból, nagyanyám azonnal ordibált. Ne pocsékolj! Sírva dobtam le az ecsetet, hogy soha többet ne várjon tőlem semmilyen munkát. Ugyanígy baja volt a krumplihéj vastagságával is. Akkor inkább megcsinálom én, tromfolt le, és fene se érti, miért, de ez hatott. A büszkeség olykor rosszabb, mint a hiúság. Mert mindezzel csak azt érte el, hogy napokon keresztül lopkodtam a pincéből a burgonyát, és egy csorba késsel gyakoroltam megfelelő vastagra hámozni a héjat. Az arannyal nehezebb volt, abból nem tudtam büntetlenül lopni, pedig többször különböző ürüggyel még zárás után is bementem a műhelybe. Mondván, hogy csak szeretnék rajzolni, vagy pénztárosat játszani, vagy a tükröket törölném át. Nagyanyámat mindez akkor már nem érdekelte, hamar megtanultam, csak addig voltam fontos, amíg a szeme előtt lábatlankodtam.
Ezután inkább arra fordítottam gondot, hogy kifigyeljem, mikor tudok tőle független térben lenni, vagyis a viszonyításnak azt a formáját választottam, ahol a függés két pontja között tökéletes a vákuum. Amíg a konyhában főzött, és a feje fölötti padláson pucoltam a krumplit. Amikor a műhelyben vágta a léniát, a visító hangra hivatkozva visszamásztam a spájzba. A spájzból a pincébe, a pincéből a hátsó szobába a könyvek közé. Ott már utánam kiabált, hogy öltözzek fel rendesen, mert meg fogok fázni. Ezt is csak azért, mert akkor vihet az orvoshoz, és a gyógyszer drága, és neki ki tudja, mennyit kell kalapálnia, hogy én megint egészségesre szedhessem magam a tablettákból. Ezt különben szerettem. Olyankor hagyta, hogy magamra vegyem a pongyoláit, a hosszú lebernyegek erős illata annyira viszolyogtató volt, a púder és a rúzs valami különös egyvelege, hogy nem győztem betelni vele. Hangosan kattant a zár, aztán kitárult az ajtó, ugyanezt már sokkal nehezebb volt eljátszani a sálakkal és a kalapokkal, mert azokat magasan tartotta a fényképek felett. Egyszer kihullott a fotós doboz, majdnem olyan szörnyű volt, mint a varrós, az talán egy fokkal annál is rosszabb. Már rajtam volna az aktuálisan kiválasztott lila bársonypongyola, amikor gondoltam egyet, és odahúztam a szekrény széléhez a széket. Felálltam rá, és szépen megemeltem a pongyolát, rá ne lépjek. Csimpaszkodni kellett, hogy elérjem a zárat, pláne, hogy ráfordították a kulcsot, összekaristolta a kezem, de végre engedett. Azt hittem, beletörtem, de nagy robajjal kinyílt az ajtó. Megint megcsapott az a szag, a molyirtó és a púder keveréke, némi parfüm a legutóbbi színházlátogatásról. Szerettem, ahogy a sálak magukba itták a kölnit. Úgy képzeltem, ha nagy leszek, majd nekem is sok sálam lesz, és a sálakra minden héten permetezek egy kis illatot, hogy el ne tűnjön idő előtt. De elfelejtettem ezt is, mint a sálakat, vagy nagyanyám púderillatát. Azt a mérhetetlenül ronda vöröset, amit a szájára kent, ha emberek közé indult. Mint valami vértet, úgy öltötte magára, mögé bújt, érezhetően biztonságban érezte magát ettől. Láttam már, melyikre van feltétlen szükségem, de egyértelmű volt, nem fogom elérni. Vissza a földre, mögöttem a hatalmas uszállyal, úgy vonultam a kissámliért, mint egy királynő. A sámli a széken, a pongyola rajtam, így már elérhető távolságban volt a kalap. Félig már kihúztam, amikor megláttam mögötte a képet.
Ha az ember aprólékos munkát végez, felgyorsul az idő, a lengyel egy héttel később kért először fekete festéket. Mondták, nincsen, ilyen időben mégis hogy képzeli, aztán elszégyellték magukat a hangnem miatt, mégiscsak egy öregemberről volt szó, és bocsánatot kértek. Hogy ne haragudjon, de ez képtelenség. Jó, akkor megoldom másképp, dörmögte, és égetni kezdte a könyveket. A befeketedett papírból nagy halom gyűlt, Goran elgondolni se tudta, mit akarhat mindettől. Magára zárta az ajtót, csak naponta kétszer lehetett látni, reggelizni jött le, és délután négy körül, amikor vacsorát készített. Voltak napok, amikor délben kelt, és a reggelit is kihagyta, olyankor összesúgott a cseh és a szerb, talán be kéne kopogni, él-e. Élt, csak most a feketével töltötte a napjait. Goran sosem tudta meg, vajon azért, mert nem volt több mondanivalója a lányának, vagy épp ellenkezőleg, a gondolatait rendezte. Az biztos, hogy napokkal később elkezdte kihordani a szobájából a könyveket. Szanaszét égett maradványok, csonkok, irtóztató volt belegondolni, mennyi idő volt teleírni mindezt. Ő viszont az égett feketét arra használta, hogy a lányának írt füzetet kiszínezze, feketére festette a borítóját.
Reggel autó érkezett, és egész nap többször fordult, felpakolta a kórház és a kápolna közt heverő levágott gallyakat. Az egyik férfi végig a közelünkben maradt, ő addig gombát szedett, míg visszaért az autó. Egy keresztben elfekvő hatalmas fa törzsén gyűjtötte őket, én pedig irigykedve néztem, akkor tehát ezek ehetőek. Míg kintről eltakarították a gallyakat és a szemetet is, én elkezdtem becipelni a tölgyfa terméseit, arra gondoltam, hagyok valami emléket arról, hogy itt jártam, hátha eljut Goranhoz a befektetett idő. Világossá vált, csak az, és annyira fontos, akire erősen gondolok, akibe saját magamból erőt irányítok át. Ez egy kicsit elkeserített, mert ezek szerint szinte mellékes, épp kiről van szó. Goran mindennek a gyökerét jelentette, de lassan körvonalazódott, hogy ha végre őt is elengedem, ha végre nem neki és vele akarok lenni, akkor születhet meg az igazi Joanna Maya.
Ennél fájdalmasabbat nem tudok elképzelni. Mert idáig jutottam, tudom, hogy Goran ott ül a lengyel mellett a kápolna pincéjében, vési a kövekbe a szavakat, én hordom be kintről az erdőt, most már tele az ebédlő száraz levéllel. A kettő között tizenhárom év telt el. A leveleket napok óta tépkedem, minden kockakőre jut egy-egy anyag: a széttépett tölgy levelei, a makkok alja és teteje, avarszagú lassan a konyha is. Bár én már nem tudom megkülönböztetni mindattól, ami a tüdőmből árad ki, azt mondják, az orr receptorai fáradnak el legelőbb, de nem hiszem, hogy emiatt lenne. Édeskés volt, amikor még az út mellett csapott meg az illat, most meg ezek szerint az az édeskés van belül.
Elértem a képet. Nagy robajjal zúghattam volna le, ha a pongyolába beleakad a lábam, ha figyelmetlenebb vagyok a kelleténél, vagy ha a kissámlit nem illesztem megfelelően a székre. De annál jobban figyeltem. Mindennél sokkal szörnyűbb volt, hogy nem volt semmi a képen. Látszott, hogy régi fotó, és emberek is vannak rajta, de vagy az exponáláskor égett ki, vagy az idő maszatolta össze az arcokat. Káprázat. Ülhettem volna apám ölében, vagy Goranéban, vagy bárki emberében egy pillanatra, vagy órákon át. Melegnek éreztem magam alatt a combokat, kellett, hogy csorogjon benne a vér. De itt a kórházban most csak az eső esett, és még csak bántó sem volt, de őszintén elegem lett a párhuzamokból. Hogy az eső éppen úgy ömlik, ahogy a férfiak testében megindul a vérzés. Mert semmit nem változtatott a tényen, hogy égen és földön nem volt senki ebben a kápolnában, sem a kórházban, és Goranhoz, az apámhoz beszélni, megtalálni Marmunka Bora szemének színét is tökéletesen feleslegessé vált. Ugyan kit érdekel. Miféle tengerpart az, ami kevésbé érdekes, vagy mennyivel érdekesebb számomra is, ha kiállok az ablakba, és nézem az esőt. Elmondhatatlan a fájdalom, és csak szánalmas és nevetséges lesz a lila bársonypongyola, vagy a vakolatra kent aranypor.
A szomszéd szobából áthallatszott a lengyel. Evett. A kanala a tányérhoz csörrent. Jó, mondtam, menj aludni, Joanna Maya. Hát akkor ezért. Nem te nézed az esőt, hanem ő néz téged. És az Úristen most a legboldogabb, amikor azt látja, hogy megnémulsz, miközben hallgatod.