Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. február / Írógép, írás, irodalom. Az írógéphasználat magyarországi történetéhez

Írógép, írás, irodalom. Az írógéphasználat magyarországi történetéhez

 

 

1

Az utóbbi két-három évtized a számítógép (computer) világméretű, gyors elterjedésének időszaka volt, s ma már jól látható, hogy ez a „technikai” innováció jelentős kommunikációtechnológiai fordulatot is eredményezett. Oly nagyot, hogy ez a fordulat egyebek közt elmosta azt a kb. évszázados történetet is, amelyben az írógép volt használatban (vö. Ötvös 2011). Pedig az írógép megjelenése, elterjedése, majd a szövegtermelés egyre nélkülözhetetlenebb eszközévé válása (Magyarországon ez az 1890-es évektől az 1990-es évekig tartott), ha nem is fordulat, legalább félfordulat volt az írásbeliség történetében is. (Az elméleti háttérhez ld. Benczik 2001, Benczik 2010, Finnegan 1988, Havelock 1986, Nyíri–Szécsi szerk. 1998, Ong 1982 stb.) Sajnos olyan félfordulat, amelynek – mindmáig rejtőzködő – kommunikációtechnológiai következményeivel nem számolt el a szövegtermelés történetével foglalkozó sok tudomány egyike sem. Sem az irodalom-, sem a gondolkodástörténet, s az elméleti reflexió is elmaradt. Mi több, magának az írógéphasználatnak a magyarországi története sincs földolgozva – az írógép, ha egyáltalán szóba kerül, itt máig megmaradt technikatörténeti „érdekességnek”, összképet színező kuriózumnak (vö. pl. Múzeumunk tárgyai, Az írógép rövid története). Esetleg a nemzetközi technikatörténeti kutatások ötletszerű hazai kivonatolásának.

Az alábbi vázlat az írógéphasználat magyarországi történetének első fél évszázadát igyekszik, nagyon röviden, áttekinteni, s ezt is csak sajtó- és irodalomtörténeti szempontból, jóllehet az írógéphasználat gyakorlata nem szűkíthető így le. Sőt, a használat jórészt a sajtóvilág és az irodalom keretein kívül, a „hivatali” (bürokratikus) és a magánéleti használatban érhető tetten. Az írógép elsősorban az irodák világához tartozott, az irattermelés eszköze volt. Ez a tanulmány azonban csak az újságírók s írók gyakorlatára figyel – a föltárandó és számba veendő anyag így is túlságosan nagy (s jórészt persze rejtőzködő) ahhoz, hogy a számbavétel „teljes” lehessen. De, jobb híján, egy ilyen vázlat is alkalmas arra, hogy fölhívja a figyelmet egy lehetséges kutatási területre.

 

2

Ez a tanulmány történeti s nem elméleti munka, nem absztrakt általánosításokban, hanem az empirikus történeti anyagban mozog. Bizonyos elméleti kérdések azonban nem kerülhetők meg. Mindenekelőtt tisztázandó, kommunikációtechnológiai szempontból mi volt az írógép újdonsága, funkciója? Az írógép újdonsága és egyik legfőbb sajátossága az összes korábbi írásgyakorlattal szemben alighanem az, hogy az írás aktusa itt közvetlenül nem magát az írásjelet, a betűt hozza létre, hanem – a már adott jelkészlet aktuális igények szerinti mozgatásával, a billentyűzet leütésével – a már eleve adott, kész betűket (jeleket) ismétli meg, reprodukálja, s a szöveg, mintegy a jelmozgatás kombinatorikájaként, ezek sorozatából áll össze. Az eredmény több szempontból is előnyös a korábbi gyakorlatokhoz képest, s ez előnyökkel érdemes, sőt szükséges számolni. Fontos mozzanat, hogy a betűméret és a betűforma állandó, előzetesen megformált, nem függ a gépelő aktuális pszichológiai állapotától, méretben és formában mindig azonos. A preformált „szabványtól” soha nem tér el egyéni képességek vagy diszpozíciók szerint. A szöveg terjedelme így könnyen áttekinthető, fölmérhető, a terjedelemmel már előzetesen kalkulálni lehet. Maga a szöveg képe pedig rendezett, „jól olvasható” (szemben sok ember kézírásával), a „kész” betűk (jelek) mechanikus reprodukálása megszűnteti az „olvasati” problémákat. Míg egy kézírást el kell tudni olvasni, azaz a duktustól függően sokszor szinte dekódolni kell (olyannyira, hogy a manuscriptumok „kibetűzése” olykor jelentős textológiai, filológiai teljesítmény), s az olvasat egyáltalán nem evidencia, addig az írógépelt szöveggel ilyen gond nincs. S amíg a kézírás, minden változatában, egyedi, egyetlen példányt eredményez, az írógép, ha szükséges, eleve több példányt produkál. Ezzel pedig biztonságosabbá és gyorsabbá válik a szöveg továbbítása írójától olvasójáig. Biztonságosabbá, mert ha egy példány esetleg el is kallódik kézen-közön, a másodpéldány megvan, az elveszett helyére léphet. S gyorsabb, mert a szöveg sokszorosítási folyamatában, a nyomdai előállításban megkönnyíti a résztvevők munkáját, könnyen olvashatóvá, ellenőrizhetővé téve a szöveget.

Fontos újdonság, hogy maga az írógép működési elve is, önmagán túlmutató modellként, belépett az írástermelés folyamatába. Itt legalább két vonatkozást mindenképpen meg kell említeni. Az egyik, könnyen belátható, messzemenő következményekkel járt. Az írógépet modellezte le ugyanis a betűszedőgép is, s ezzel a nyomdai szedés műveletét jelentősen megkönnyítette és fölgyorsította – a szedő szempontjából pontosan úgy, ahogy e gyakorlatot az írógép és az írógépelés lehetővé tette. De az írógép emellett – bizonyos egyéb technikák hozzáadásával – magát a sokszorosítási gyakorlatot is gazdagította, megnövelve a lehetőségeket. (Itt elsősorban az úgynevezett stencilre, majd a már lényegesen fejlettebb xerox rota technikára kell gondolnunk.) Ezekkel az írógép-elvű technikákkal megszületett a nyomdai sokszorosításnak egy annál „kezdetlegesebb”, kevésé tetszetős, de jóval gyorsabb, olcsóbb és könnyebben (azaz nagy és bonyolult intézményrendszer nélkül is jól) használható sokszorosítási lehetősége. S ezzel az „új” lehetőséggel, kivált a stencillel, az úgynevezett házi használat – s egyáltalán nem mellékesen: az „illegális”, azaz cenzurális ellenőrzés alól kivett nyilvánosságbővítés – eszköze teremtődött meg. (Az utóbbiakra csak két, nem is olyan nagyon régi példa. Így, stencilezve jelent meg például igen sok kiadványa az 1920-as, 30-as években az illegális kommunista pártnak, majd, jóval később, az 1980-as években az úgynevezett „demokratikus ellenzéknek”. Mint ismeretes, az utóbbiak kiadványai voltak az úgynevezett „szamizdatok”.) Mindkét alkalmazási lehetőség jelentősen megnövelte a marginális szubkultúrák kialakulásának lehetőségét, de házi – irodai – alkalmazása is praktikus volt.

Fontos megemlíteni, hogy az írógéphasználat elterjedésének komoly kommunikációtechnológiai következményeivel is számolni kell. A legfontosabb, magát a szövegtermelést, tehát közvetlenül a mentális reprezentációt is alakító következmény alighanem az volt, hogy a gépen író (azaz gépelő) és a szöveg közé az írógéphasználattal bekerül a gép, amely, mint a szöveg létrehozójától független eszköz, a szöveg megalkotásának médiuma lesz, s áttételessé, közvetetté teszi az írásaktust. A „gondolat”, általában a mentális reprezentáció megszületése persze már az írással is átment egy közvetítő médiumon, a szóbeliséghez képest közvetetté lett, de ez az írógéphasználat révén jócskán fölerősödik. Megnő a távolság a gondolat születési folyamata és a szöveg mint kész szöveg megképződése, létrejötte között. (Az írónak, gépelőnek, magára a technikára is kell figyelnie, s figyelme egy része akkor is lekötődik ezzel, ha „teljesen” mechanikusan gépel.) Ez a mediális kiszolgáltatottság, a közvetítettség beiktatódása egyszerre veszteség (valami ugyanis eközben elvész) és nyereség: fegyelmező erő, mivel nagyobb koncentrációt von maga után. Azt is mondhatnánk, nő a szöveg megalkotottságának létrehozói tudatossága, de legalábbis kontrollja. Saját spontaneitását az írógépen írónak némileg meg kell fékeznie, mert a rögzített szöveg nem, vagy csak kézírásos – utólagos – korrekciókkal, esetleg teljes újragépeléssel korrigálható – az írógépen mindjárt, elsőre jó szöveget kell produkálni. Itt nincs meg az a lehetőség, ami számítógép-használat közben megvan, nem lehet folyamatosan és tetszés szerint változtatgatni a szöveget. A gépelet mindjárt megszilárdul, megmerevedik. A kézírás (és a számítógép) azonnali törlései, beszúrásai, újrakezdései, esetleg utólag megszüntetett nagyobb kitérői gépelés közben lehetetlenek – valami hasonlóra csak utólag, a legépelt szöveg kézírással történő átjavításakor nyílik lehetőség. Az viszont, nagyobb mennyiségű korrekció esetén, már újragépelést von maga után.

Summa summarum: az írógép belépése nemcsak technikailag, de a mentális reprezentáció vonatkozásában is alakítóan hat.

 

3

Az írógép időben messzire visszanyúló, több mint kétszáz éves technikatörténete nem e tanulmány tárgya. Ide csak annyi tartozik belőle, hogy a kifejlesztésére irányuló kísérletek az 1880-as években jutottak el oda, hogy – egyelőre még többféle elv szerint megépítve, egymástól működésükben is különböző verziókban – megszületett a „modern” írógép, ám a gyártás így is csak az 1890-es évek elejére ért el arra a szintre, hogy viszonylag „nagy” sorozatban, „elfogadható” áron tudták piacra dobni. De – s ez fontos momentum – ekkorra már megszületett a ma – retrospektíve – legismertebb, s talán legnevezetesebb típus, a Remington is, amelynek az 1890-es években már hetedik, javított verziója, az úgynevezett „Remington 7.” is piacra került. S említésre érdemes az is, hogy az eltérő elvek szerint megépített típusok közül ekkor még egy ideig egyik sem tudott kizárólagossá válni, még folyt köztük a verseny az optimális verzió kidolgozásáért.

Az írógéphasználat magyarországi története e helyzetben kezdődött.

Az új lehetőségre az új követelmények tömegét kitermelő s persze új lehetőségeket is kínáló általános modernizációs hullám figyeltette föl az új eszköz terjesztésében és használatában érdekelteket. A kezdetekről a legtöbb információt az egykori hirdetésekből meríthetjük. Ha áttekintjük a budapesti cím- és lakcímtár köteteit, viszonylag jól megfogható az elterjedés üteme. Az 1891/92-es kötetben még egyáltalán nincs az írógépre utalás. Az 1894. évi kötetben már megjelent egy Írógép-raktár nevű rovat az igen kiterjedt cégkínálatban, s itt a cím is olvasható: „Gép- és szerszámgyár betéti társaság, Bruck Ignácz, VII, király-u. 9.” (Címtár 1894: 369.) Szimptomatikus, hogy 1895-ben A Pallas Nagy Lexikona akkor megjelent IX. kötetében már volt Írógépek címszó (Lex 691–692.). Ez a leírás határhelyzetben mutatja meg ezt az új, „modern” eszközt. Érdemes is idézni belőle. „Az első I[rógépek] olykép voltak szerkesztve, hogy egy emeltyűrúdon voltak az egyes betűk és jelek a nyomdai betűk módjára kivésve és a rudat kellett egy nyíláshoz előre-hátra mozgatni a szerint, amint milyen betűt akartak lenyomtatni; később köralaku lemezt használtak, melyen épp úgy voltak a betűk alkalmazva, mint az előbbin és egy fogantyú által kellett a lemezt az írónyíláshoz forgatni. Az újabb I[rógépkek]-nél minden egyes betű és jel különálló és billentyű-szerkezet által, emeltyűk segélyével hozatik az írónyíláshoz keresztül a papírral érintkezésbe, mely a legtöbb esetben kaucsuk-lemezre van fektetve. A Remington-írógépeknél a betű nem közvetlenül a papírral érintkezik, hanem egy festékes szalagra üt és ezáltal marad a betű nyoma a papíron, míg a Yost-, Williamson- és Fietsch-gépeknél a betű állandóan festékpárnán nyugszik és a papírról való visszaesése után azonnal újra lenyomtatható. Az újabb módosítások csak kisebb dolgokra vonatkoznak, de lényegében majdnem mindegyik egyforma szerkezetű.” (Lex 691–692.) Ez az egységesülés alighanem hozzájárult az elterjedés fölgyorsulásához. Az 1896/97-es címtári kötetben a korábbiakhoz képest már érezhetően gazdagabb kínálat jelent meg – három címen is sorakoznak az ide tartozó adatok. Írógépek címszó alatt ez a cégnév olvasható: „Székely és Káldor, VII, Erzsébet-körút 9–11, New-York-palota.” (Címtár 1896/97: 420.) Az Írógép-raktár címszó alatt pedig immár nem is egy, hanem négy cégnév sorakozik: „Amerikai író és sokszorosító-gépek magyarországi vezérügynöksége, VII, dohány-u. 6.”, „Kádár Mihály VI, Teréz-körút 34.”, „Székely és Káldor, VII, Erzsébet-körút 9–11, New-York-palota”, s végül: „Riemer Ede, VII, dohány-u. 6.” (Címtár 1896/97: 420.) S immár föltűnik az Írógépiskola címszó is, itt ismét a Székely és Káldor cég hirdette magát, megjegyezve, hogy ez az írógépiskola az „Országos gyorsíró-egyesületé” (Címtár 1896/97: 420.). E hirdetések már sok mindenről árulkodnak. Mindenekelőtt, a fokozódó érdeklődés jele, hogy a piacra magyarországi képviselete révén egy nagy amerikai cég is belépett, a Székely és Káldor cég pedig három funkcióban is megjelenítette magát. S immár az írógép használatának oktatása is „eladható”, de legalábbis fölkínálható gyakorlat lett. Az írógép-üzletágban pedig nemzetközi nagy cég, közepes és kis (egyéni) magyar cég egyaránt üzleti „lehetőséget” látott. Az érdeklődés erősödését jelzi, hogy A Hét 1897. december 25-i (karácsonyi) száma, Mese az írógépről címmel terjedelmes ismertetőt közölt a „Glogowski és társa írógép-telepé”-ről. A cikk persze (nem is nagyon bújtatott) reklám, de adatai és érvelése sok mindent elárul az írógép magyarországi fogadtatásáról. A Glogowski és társa cég, amely a hőskor legjelentősebb írógép-forgalmazójává nőtte ki magát, a Remington 7.-et forgalmazta, s a cég opciója – utólag visszatekintve – maga is hozzájárult e típus magyarországi sikeréhez, elterjedtségéhez. A Hét, amely akkor jelentős közönségbefolyással bírt, véleményvezéri szerepet töltött be, valóságos dicshimnuszt zengett a Glogowskiék forgalmazta masináról. Nemcsak azt hangsúlyozza az ismertető, hogy „a Remington hetes számú írógép” „használata időt, munkát és költséget takarít meg”, s „aki egy kis gyakorlattal elsajátítja fortélyát, kétszer, háromszor olyan gyorsan ír vele, mintha ugyanazt a munkát tollal és tintával végezné”. De magát a gépet is bemutatta, sőt elterjedésére is utalt. A gépről, egyebek közt, ezt olvashatjuk: „Tisztán, hibátlanul nyomódnak le a betűk; a szem épp oly könnyen igazodik el rajtuk, mint az értelem. Nagy hasznát látja mindenki. Üzletekben, hivatalokban s mindenütt ahol nagy levélforgalmat kell lebonyolítani, már is nagy áldás. Mióta a Remington-gépet befogadták a minisztériumok, az állami, a megyei és városi hivatalok, a törvényszéki és ügyvédi irodák, kevesebb a rövidlátó hivatalnok és a görnyedt vállú napidíjas. Nem is szólva arról, hogy az olvashatatlan levélnek ez az írógép minden időre véget vet. Tehát véget vet annak a sok kellemetlen zavarnak, tévedésnek, félreértésnek is, ami egy rossz írású ember levele révén mindannyiunkat érhet.” (A Hét, 1897: 842.) A Hét közölte a Remington „hetes” fényképét is, s kitért kezelésére is. „Kezelése, hogy csak egy párat említsünk értékes tulajdonságaiból, oly egyszerű, hogy néhány óra alatt a gyerek is megtanulhatja. Billentyűin könnyen lezongorázhatja feladatát, mert a gép leírja tiszta, egyenletes, nyomtatásszerű betűivel a kis és nagy abc-ét, az írásjeleket, a számokat sőt – tévedni is szabad rajta. Mert ha fölemeli a papírhengert, direkte is hozzáfér az írásához, amelyen bármilyen hibát kijavíthat. Irodákban, ahol az okmányokat vagy a leveleket másolni kell, sok időt és munkát takarít meg egy ilyen Remington-gép, amelynek sokszorosító képessége rendkívül nagy. A géppel írt eredetivel egyidejűleg, ha megvan a másoláshoz szükséges színpapír, 3–20 tiszta kópia készülhet. Edison-mimeograffal pedig akár 600–800 levonat s mind oly tiszta nyomású, akárcsak az eredeti.” (A Hét, 1897: 842.) Nem kétséges, ez a bemutatás szebb, mint a valóság volt, de éppen ez az idealizáló érvelés segíthette legjobban a terjedést. S maga a Glogowski cég is mindent megtett a sikerért. A Remingtonnak egyedüli, kizárólagos forgalmazója volt, s mint A Hétből is kiderül, „saját költségén próbahasználatra bárkinek” küldött egy gépet, s a kezelés megtanítására is díjtalanul vállalkozott (A Hét, 1897: 842.).

A cím- és lakcímtár 1898. évi kötete már áttörésről tanúskodik. Az írógéppel kapcsolatos címszók száma immár hatra növekedett (Írásbeli munkák, Irodaberendezési cikkek, Írógépek, Írógépiskola, Írógép-raktárak, Írógép és gyorsírási tanfolyam), s a piacot – jelenléte tanúsága szerint – a Glogowski és Társa cég dominálta. Írógépek címszó alatt az önmagukat „gyárosok”-ként és „műszaki nagykereskedők”-ként megnevező Feldmann és Kádár cég (VI., Teréz-körút 34.) és Glogowskiék hirdettek. Írógép-raktárak címszó alatt, értelemszerűen, ugyanez a két cég, valamint további három cég jelentkezett: Kanitz C. és fiai, V, Dorottya-u. 12. Telefon 160, Radó Lajos, VI., Andrássy-út 45., »The Yost Typewriter Company (Limited)«, VII, Erzsébet-körút 9–11. Telefon 56–77. Írógépiskola címszó alatt a Kanitz C. és fiai, Írógép és gyorsírási tanfolyam címszó alatt pedig a Glogowski és Társa cég hirdette magát (Címtár 1898: 554.). Glogowskiék nyomulását jelzi, hogy e cég nemcsak címét (V., Erzsébet-tér 16.,telefon: 18–09) tette publikussá, de szolgáltatásairól szövegesen is hírt adott. S szempontunkból most ezek az önismertetések nagyon tanulságosak. Ezekből kiderül mindenekelőtt: „A világhírű Remington írógépek a földkerekségen mindenütt el vannak terjedve. Kaphatók kizárólag Glogowski és társánál.” Majd, részletezőbb kifejtésben a forgalmazott gépről és forgalmazásáról is megtudhatunk egyet-mást: „Eredeti amerikai írógépek kizárólagosan jogosított elárusítása Ausztria-Magyarországon és a Balkán államokban. A legújabb 1898, 7-es számú modell, oly remek és tökéletes szerkezetű, hogy világszerte bámulatot és csodálatot kelt. Szénpapír segélyével az eredetivel egyidejűleg 3–20 másolat készíthető rajta. Kapcsolatban az Edison mimeographhal óránként 600 tiszta levonat nyerhető. A Glogowski és Társa cég minden komoly venni szándékozónak a fővárosban vagy a vidéken saját költségén küld egy Remington írógépet, vételkötelezettség nélkül, díjtalanul próbahasználatra és ugyancsak saját költségére küldi ki szakközegeit az írógép rendkívül egyszerű kezelésének költségmentes beoktatása céljából. Ekként bárki a cég költségén meggyőződhetik a Remington írógép korszakalkotó célszerűségéről. Prospectust díjtalanul és költségmentesen küld a cég.” (Címtár 1898: 554.) A cég irodaberendezési ajánlatában is szerepel a Remington, miként az Edison mimeograph s az „amerikai gépírópapír” is (Címtár 1898: 554.). S hogy teljes legyen az üzleti vertikum, a cég gépírási és másolási munkákat is vállalt: „Elvállaljuk mérsékelt áron írásbeli munkáknak, mint szerződéseknek, költségvetéseknek, körleveleknek, kérvényeknek, árlapoknak, üzleti tudósításoknak, tőzsdei jelentéseknek, felolvasásoknak, szerepeknek stb. a Remington írógéppel való gyors és pontos készítését egy vagy több példányban, bármily nyelvű kéziratról, stenogrammról vagy élőszóval való diktálásra, úgyszintén az Edison mimeographjával történeendő sokszorosítását tetszőleges példányszámban.” (Címtár 1898: 554.) Ez a bérmunka, implicite, már jelzi, immár a hivatásos gépíró is megjelent a színen, ez a munka alighanem már úgynevezett leíróirodában zajlott. Az írógéphasználat megindult az intézményesülés irányába. Nem is véletlen, hogy a Glogowski és Társa cég gépírástanfolyamot is hirdetett. Az ajánlat ez volt: „Kitűnően szervezett Remington-írógépiskola és gyorsírási tanfolyam. Urak és hölgyek jutányos tandíjért alapos kiképzést nyernek a gépírásban, illetve a Remington-írógép rendkívül egyszerű kezelésében, úgyszintén a magyar és német gyorsírásban.” (Címtár 1898: 554.)

A Glogowski cég hirdetései közül figyelmet érdemel az egyik, a Köztelekben 1898 nyarán megjelent hirdetés is. Ez a már ismert momentumok mellett két-három fontos újdonságot is tartalmaz. Az egyik a „hivatalos” elismertségét, a kormányzati elképzelésekbe való integrálódását mutatja. A hirdetés ugyanis idézi „a Vallás- és közoktatásügyi magy. kir. minister” hivatalos közlönyben is megjelent ajánlását: „A vallás és közoktatásügyi magy. kir. minister a Remington írógépet (kapható Glogowski és Társa budapesti cégnél Erzsébet tér 16. sz.) az állami és egyáltalán a hazai tanintézetek részére leendő beszerzésre ajánlja.” (Köztelek, 1898. 67. sz. 1225.) Az addigi vásárlókról adott kis mutatvány pedig azt is jelzi, ekkor már a fővárosban is, vidéken is sokfelé elterjedt az írógép, s egyebek közt nagy vállatoknál (pl. a Ganz), minisztériumokban, sőt uradalmakban is egyaránt használták a Remingtont. S nem annyira műszaki leírásként, mint a géphasználói nézőpont megismerése végett érdekes a gép e hirdetésben adott jellemzése is: „Festékpárna mellőzve. – 4-szeres billentyű 8-szoros helyett. – Legfinomabb acélszerkezet. – Közismert nagy tartósság. – Központi vezeték nélkül. – Teljes magyar és német billentyűzet. – Minden betűnek csak 1 billentyűje. – Legnagyobb sokszorosító képességgel.” (Köztelek, 1898. 67. sz. 1225.) Nyilvánvaló ugyanis, hogy ezeknek az „előnyöknek” a kiemelése a korábbi konstrukciókból megismert hiányosságok és problémák ellenpontozásaként került a hirdetésbe.

A következő, 1899. évi cím- és lakcímtári helyzetkép, egy, lényeges megszorítással, az 1898-as helyzet ismétlése. Kiderül belőle, hogy a Glogowski cég ekkorra már stabilizálta helyzetét, piaci súlya és szolgáltatási kínálata legalábbis erre vall. Az újdonság azonban jelentős, a piacon beindult az amerikai írógépgyártók (így a „Yost” és a „Smith Premier”) versenye a magyar piacért. A Yost, amely az előző évi kötetben épphogy csak jelen volt, most a Glogowski céggel nagyjából azonos súllyal hirdette magát. Neve most Yost írógép rt lett, címe VII, Erzsébet-körút 9–11, az úgynevezett „Newyork-palota”, s telefonja is volt (56-77). Szolgáltatásai pedig jelentősen bővültek. Saját gépüket így kínálták: „A Yost írógépek feltétlenül tökéletes munkájuk következtében az utóbbi időben minden versenyt legyőzve, korlátlanul uralják a teret. A Yost, összes hivatalainknak úgyszólván szabványos írógépe. Használatban van a ministeriumokban, a legtöbb alispáni és pénzügyigazgatósági hivatalokban, a magyar országgyűlés kizárólag Yost írógépeket (10 darabot) használ. Budapest székesfőváros teljes szükségletét a Yost írógép részv.-társ. fedezi.” (Címtár 1899: 566.) S immár a Yost is vállalt gépelési és másolási munkákat, árult irodaberendezést, íróeszközöket, „legfinomabb angol gépíró-, levél- és irodai papírokat”. S bekapcsolódott a gépírók képzésébe is. Tanfolyamát így hirdette: „Az Országos magyar gyorsíróegyesület által létesített gyorsírászati tanfolyamok középiskolai szaktanár által vezettetnek. A tanulók a három havi tanfolyam után nyilvánosan vizsgáznak. Tanítás magyar és német nyelven. A Yost írógéppeli írás és annak kezelése szakavatott tanerők által taníttatik. A nő és férfi növendékek száma állandóan 130–160. Díjtalan elhelyezés.” (Címtár 1899: 566–567.) A Yost, nem kétséges, komoly riválissá küzdötte föl magát. A harmadik amerikai írógéptípus budapesti „vezérképviselője” a Wollák és Társa cég volt (VI. Andrássy-út 45), jellemzően telefonja (24-98) ennek a cégnek is volt. Piaci (s hirdetési) jelenléte azonban elenyészett a másik kettőhöz képest. A képviselt írógépről („Smith Premier”) nem is sokat tudtak mondani: „Amerika legjobb írógépe, oly újításokkal, melyek más rendszerű gépeken fel nem lelhetők.” (Címtár 1899: 566.) De azért „írógépiskolát” már ők is nyitottak – sőt a Kanitz c. és fiai cég is (Címtár 1899: 567.).

Figyelemre méltó momentum (s egyben a Yost cég piacérzékenységének jele), hogy a Yost egy újítással még a Glogowskihoz képest is élni tudott: beindította szolgáltatásként az írógép-javítást. A címtárban pedig megjelent az „Írógépkellékek és írógépjavítás” címszó. Itt a Yost így ajánlotta szolgáltatásait: „Az összes létező más rendszerű írógépek kellékei is, ú. m. festékszalagok, szénpapírok (carbon), radírok, szerszámok, alkatrészek és egyéb felszereléseik eredeti árakon árusíttatnak. Bármely rendszerű írógépek javítása elvállaltatik.” (Címtár 1899: 567.) Ez megint egy jelentős lépés volt az írógéphasználat magyarországi intézményesülésének folyamatában.

A hőskor valószínűleg a századfordulón zárult, s ennek mintegy szimbóluma a Glogowski és Társa nyomtatott áruismertetője, amely „Glogowski és Társa csász. és királyi udvari szállítók” neve alatt jelent meg, s amelyet a könyvtári nyilvántartás „ca 1900”-ra datál. (Példánya az OSZK-ban: C 1.489.)

 

4

Mindez szempontunkból természetesen „csak” előtörténet és háttér. Az igazi kérdés az, mikor s hogyan lépett be e folyamatba az irodalom. Mikor s hogyan lett az írógép a legtágabb értelemben vett irodalmároknak egyre inkább az írótoll mellé vagy helyére lépő eszköze?

S az első kérdés itt mindjárt az: ki volt az első? Ki volt az az író vagy újságíró, aki először írta cikkeit s más írásait írógépen? Sajnos, e kérdést egyelőre nem lehet pontosan megválaszolni, de annyi bizonyos, a kortársak emlékezete két „elsőt” is nyilvántart. Krúdy Gyula szerint Lukács Sándor, Schöpflin Aladár szerint Tóth Béla volt az első, aki írói munkáját írógépen végezte. Mindkét emlékező tájékozott és megbízható tanú, nem tartoznak az önkényeskedve konfabulálók közé, érdemes hitelt adni nekik.

Krúdy 1925-ben, A kakasos ház és vendégei című, rendkívül adatgazdag írásában a Pesti Naplónál korrektoroskodó Cholnoky Viktor kapcsán írja: „A Pesti Napló szerkesztőségének »írnokai« közül egyetlen emberhez ragaszkodott szíve mélyéből, ez pedig a szegény Lukács Sándor, a rendőrségi reporter volt, aki a tábeszt megelőző írógörcsöt megismertette a fiatal kollégákkal, ugyanezért írógépen kopogtatta le jelentéseit. Ez az írógép volt az első, amely a pesti szerkesztőségekben kattogni kezdett. Ch. V.-nak tehát nem volt sok baja Lukács Sándor kézírásával.” (Krúdy 1925: 66.) De kérdés, mikor lehetett ez? Krúdy évszámot nem ad meg, csak utal rá, hogy ez Balla Mihály felelős szerkesztői működése idején volt – Cholnoky ugyanis az ő révén lett a Pesti Napló korrektora. Cholnoky pedig, tudjuk, valamikor 1899-ben került föl Pestre, amikor veszprémi szerkesztősködése ellehetetlenült. Ha Lukács Sándor írógéphasználata nem kötődött Cholnoky belépéséhez (márpedig ilyen összefüggésre semmi sem utal), akkor arra kell gondolnunk, hogy Lukács „reporter” úr már előbb, tehát valamikor az 1899 előtti években kezdte el írásait gépen írni. Így is kérdés azonban, ki is volt ő igazában, s ami tudható róla, az kompatibilis-e Krúdy emlékeivel? Sajnos, Lukács Sándor (1869–1903) a korán elhunyt, „névtelen” újságírók egyike volt, akinek nevét és tevékenységét a lexikonok sem regisztrálják. A haláláról hírt adó Pesti Napló (Nekr 1903: 8.) azonban néhány dolgot elmond életéről, s így némi kép összeáll róla. 1903. február 25-én halt meg, élete 34. évében, hosszas betegeskedés után. Amennyire a nekrológból kiderül, érettségije után mindjárt újságíró lett, s másfél évtizedes pályája során több lapnál is dolgozott. Előbb, „több éven át”, a Pesti Hírlap, majd a Honvéd munkatársa volt, s – ez fontos információ – volt „országgyűlési segédgyorsíró is”. „A »Pesti Napló« szerkesztőségének hat éven át volt tagja”, de az utolsó másfél évben már nem dolgozott. Halála előtt két évvel „gyilkos kór támadta meg idegeit”, s az utolsó pár hónapra betegsége a Schwartzer szanatóriumba kényszerítette. Eszerint 1897-ben (esetleg 1896-ban) lett a Pesti Napló munkatársa – nem lehetetlen, hogy azért, mert a Krúdy emlegette írásgörcs miatt már nem tudta ellátni gyorsírói munkáját. Az írógép segítségével azonban meg tudta írni riporteri beszámolóit. Mindez, közvetve, megerősíti Krúdy állításait, sőt a gyorsírói múlt arra is ad magyarázatot, hogyan kerülhetett kapcsolatba Lukács az írógéppel. (A gyorsírás és a gépírás, láttuk, szinte kezdettől összekapcsolódott.) S a betegségről szóló, föltűnően diszkrét megjegyzések (például a „a rettenetes kórság” lassan „ölő munkájá”-ról) is Krúdyt igazolják. Lukácsnak csakugyan olyan idegrendszeri betegsége lehetett, amely leginkább a szifilitikus fertőzés szövődményeként értelmezhető.

Az életrajz szempontunkból jellemző mozzanata, hogy Lukács Sándor nem az irodalmias újságírás művelője volt, hanem „csak” riporter, aki a rendőrségi és a fővárosi híreket szállította lapjának. Ahogy a nekrológban is olvasható róla: „az újságírás ama szakjának, melynek ő volt munkása, a lelkesség és az élénkség a főeleme. Helyi tudósítója volt e lapnak [ti. a Pesti Naplónak] Lukács Sándor. A budapesti napi krónika eseményeinek, a nap jelentős aktualitásainak mind ő járt a végére; gyakran valóságos detektív-leleményesség kell e rovat részleteinek megszerzéséhez és Lukács Sándor tollából az olvasó mindig megbízható, jó és kimerítő tudósítást kapott a lezajlott eseményekről.” Mint riporter, Lukács „a fővárosi hírlapírók egyik leglelkiismeretesebbike és legügyesebbike volt”. „Azok közül való, akik a napi események krónikáját följegyzik, megírják a mának történetét, megcsinálják korunk nagyságait, – de maguk az ismeretlenség homályában rekednek s mások érdemeit koszorúzván, maguk koszorúzatlanok maradnak. […] A nagy nyilvánosságot ők csinálják meg, de a nagy nyilvánosság, melynek számára annyi nevet népszerűvé tesznek, az ő nevüket csak a koporsójuk fedelén olvassa el…”

Sajnos, Lukács Sándor hagyatéka nem maradt fönn, s így természetesen írógépen írt egyetlen cikke sem.

Elsőbbsége azonban nem teljesen bizonyos. Schöpflin Aladár ugyanis 1921-ben, a „szállóigés” Tóth Béláról (1857–1907) írott cikkében (mely a Nyugatban jelent meg), „elsőként” Tóthot nevezi meg (Schöpflin 1921). Schöpflin szerint „Tóth Béla ideális újságíró volt”, s „érdekelték a technikai művek, különösen az olyanok, mint a telefon, az írógép (nagy esemény és diadal volt neki, mikor a telefont bevezettette a lakásába és ő volt az első magyar író, aki gépen írta a cikkeit), a repülőgép problémájáról is sokat szeretett beszélni”, stb. Majd, cikke más helyén, Schöpflin még egyszer visszatér az írógépre, s Tóth írógéphasználatáról is beszél. „Esti leveleiből a közönség megtudta […] azt, hogy ezeket az elmés és roppant népszerű cikkecskéket ő gépen kopogtatja le, aztán betelefonál a szerkesztőségbe, hogy kész van, és biciklis szolga jön el a kéziratért.” Időpontot, értelemszerűen Schöpflin sem ad meg, de az Esti levelekre való utalás némi támpontot mégis ad, Tóth ugyanis ezeket 1899-től írta a Pesti Hírlapba. Tényleges, úgynevezett „misszilis” levelei, amelyek között gépeltek is vannak, elvileg ezt a dátumot pontosabbá tehetnék – sajnos levelezése máig sem kiadva, sem összegyűjtve sincs. Így egyelőre ezek sem adhatnak pontos időrendi fölvilágosítást. De kutatói emlékezetem szerint némely gépelt levele ennél korábbi. Sok ilyen levele volt például Cserzy Mihály hagyatékában (ezek ma, sajnos, „lappanganak”), de írt géppel Kozma Andornak (OSZK Fond 44/92), s másoknak is. S igaza van Schöpflinnek, az Esti levelek csakugyan reflektálnak a szerző gépírói gyakorlatára. A Telegráf a Föld körül címűben például így írt: „Sokkal gyorsabb dolog ez, mint amikor most megütöm az írógép billentyűjét s az emeltyű a betűt felkoppantja ide a papírosra: pedig én másodpercenkint vagy négy betűt írok.” (Tóth 1903: 63.) A gépírásra, olykor, leveleiben is reflektált. 1901. október 11-én, Kozma Andornak írott levelében így: „De bocsánatot kérek az Ön türelmével és a Yosttal való e visszaélésért” (OSZK Fond 44/92). Írógépére, egy Yost márkájú gépre máskor is utalt. 1902. június 9-én például egy hosszú, részletező levélében ezt olvashatjuk: „Ön az egyetlen, akivel így társalgok. S ilyenkor igazán fájó anachronizmus az írógép. Rongyosszélű merített papírosra kellene írni az ilyesmit, lúdtollal, és saját recipe szerint készült tintával.” (OSZK Fond 44/92.) S – újságíróhoz méltóan – az Esti levelek írójaként az írógéphasználat intézményesülésének társadalomtörténeti következményei sem kerülték el figyelmét. (Igaz, ezért a feminizmus mai hívei nem dicsérik meg.) Szóvá tette ugyanis, hogy a nők munkába állása elveszi sok férfi lehetőségét. „Iskolázott férfiak ezrei a kenyeröket vesztették, mert a nők a képtelenségig lelicitálták a comptoirbeli munka értékét. Azok a férfiak most éheznek; de ugyan mit esznek a kisasszonyok? A huszonötféle iskolából, tanfolyamból minden évben ezrivel kilépő írótollas és -gépes kisasszonyok. Mit esznek ők?” (Tóth 1903: 276–277.)

Érdekes, hogy Tóth Béla bizonyos értelemben már a gépírás professzionalistájának tekinthető. Halála után, 1908-ban jelent meg Kaiser Gizella gépírástankönyve (e nemben az első magyar nyelven), amelyet ő lektorált. Ezt, ahogy a könyv címleírása állítja: „átnézte és minden részletében megvitatta” (vö. Magyar Könyvészet [a Corvina melléklete] 1908. 11. sz. 3.). E szerepéről tud Szinnyei Magyar írókja is.

S egy biztos, ha egyelőre nem is tudjuk eldönteni, ki volt az „első”, az bizonyosnak látszik, az újságírói írógéphasználat kezdete Magyarországon az 1890-es évek második felétől számítható.

 

5

Az írógéphasználat irodalomtörténete az új, a 20. század első évtizedében, minden jel szerint, elsősorban az írógép lassú szerkesztőségi térhódításaként írható le. Bizonyos, hogy a legtöbb író, így a nagyok is, ekkoriban még változatlanul kézzel – tollal, vagy mint Ady is, ceruzával – írtak. Autográf gépirat Bródy Sándortól vagy Adytól, Cholnoky Viktortól vagy Tömörkénytől például éppúgy elképzelhetetlen, mint, mondjuk, Jókaitól vagy Mikszáthtól. Sokan, például az akkoriban induló Juhász Gyula később sem, soha sem írtak géppel, s a kézírásnál mindvégig megmaradók száma oly nagy, hogy gyakorlatilag fölsorolhatatlan. A szerkesztőségi munka „korszerűsítésére” azonban lassan mégiscsak megjelent a nagyobb lapoknál az írógép. Sajnos, e folyamat egyelőre alig rekonstruálható, hiszen erről maguk a lapok többnyire hallgattak, az írás – közkeletű – metaforája pedig nagyon sokáig még a „toll” maradt, s akkor is egy-egy író vagy újságíró „tollát” emlegették, ha az illető véletlenül már írógéppel írta meg szövegeit. Semmiképpen nem véletlen azonban, hogy az egyik, igen sikeres modern mítosz („városi népmese”) paradigma-teremtő magyar története, Szomaházy István Mesék az írógépről című kommerciális regénye a gépírókisasszony személye köré épült, s ezt a mitológiát egy újságíró indította el. Műve a kilencszázas évek elején először a Pesti Hírlapban jelent meg, jelentős népszerűséget biztosítva a szerzőnek. (A regényt 1905-ben könyvként is kiadták, 1916-ban pedig némafilm is készült belőle.) Szomaházy regénye irodalmi szempontból természetesen a gagyi kategóriájába tartozik, de a szerző, aki a piacra nagy sikerrel dolgozó író-újságíró típusának egyik jellegzetes megtestesítője volt, kitűnő szimattal rendelkezett, s ráérzett egy kispolgári vágyálomra, amikor „a Hamupipőke” már az új kor új nőtípusa, a gépírókisasszony, aki meghódítja főnökét. S ez a mítosz (vagy pontosabban, mítosz-újrateremtés) jó szemmel választotta ki éppen a gépírókisasszonyt. Földényi F. László, e típus karrierjét elemezve a színpadi-, regény- és filmkultúrában, később joggal írhatta: „A század elején az írógép lett az a láncszem, amely a férfiakat és a nőket összekötötte: a férfiaknak volt szükségük az írógép nyújtotta előnyökre, de a gépek előtt majdnem kizárólag nők ültek.” (Földényi 1993: 33.) S ezért alighanem helytálló e karrier mai értelmezése: „A munkahelyen, magában a munka szituációjában és aktusában ugyanaz a viszony jön létre férfi és nő között, ami a kor erotikáját is jellemzi. A férfi van »fölül«. Szellemileg is a férfi nemz, alkot és dönt. A férfinak az agya, a nőnek a keze aktív. A férfi »diktál«. A férfié az erotika és a munka s a nő a férfi aktusába száll be médiumként, másrészről csak a női médium beszállása által válik a képzelet valósággá: »…az írógépnél ülve válik valóban erotikus tárggyá a nő.«” (Balogh–Király 1996)

Mindebből számunkra persze az a legfontosabb, hogy a Hamupipőke-mítosz újrafogalmazott verziójában immár, az új idők jeleként, a gépírókisasszony került. De ehhez kellett egy újságíró valóságismerete és szimata is. A gépírókisasszony szimbolikus figura lett.

Egy-egy adat azonban az írói s újságírói írógéphasználatra is van. Tudjuk például, hogy az Egerbe „visszavonuló” (1897) Gárdonyi Géza (1863–1922) is az elsők között vásárolt magának írógépet (nyilván barátja, Tóth Béla példája nyomán) – gépe ma is megvan. Mint dolgozószobája enteriőrjének része, több kiállításon is látható volt. Írógéphasználatáról azonban semmi közelebbit nem tudunk. A „hagyomány” szerint igazában nem is ő gépelt rajta, hanem fia, József. „Méghozzá úgy, hogy egy géppapír felét, a bal oldalát gépelték tele, ő meg a másik felére javított, beszúrt, átírt. Az Isten rabjai már biztosan így készült, a kézirat volt a kezemben.” (Kovács Gábor Zoltán közlése.) Gárdonyinak legkésőbb 1907/08-ban már volt gépe. Móricz Zsigmondnál ez a történet már jobban megfogható. A kutatás – Cséve Anna – tisztázta például, hogy az első nagy sikerein alig túljutott Móricz (ekkor még maga is újságíró) „1909 óta használt írógépet, a Tragédia c. novella első fogalmazványvariánsát már ezzel írta” (Cséve Anna e-mailje, 2011. okt. 2.). Első gépét – lánya szerint – 1910. március 19-én vette. „Ma is megvan, már meghatóan ódivatú szerszám, de akkor a legmodernebb kisgép volt, háromszáz koronába került, 1930-ig használta. Azóta mindent gépen írt.” (Móricz Virágot idézi: Az írógép rövid története.) S tudjuk, Móricz csakugyan haláláig írógépen dolgozó szerző maradt, később is – lesz még erről szó – nemcsak újabb s újabb írógépet használt el, de saját gépírói gyakorlatára is többször reflektált. Mintegy belülről is megélte, sőt tudatosította magában ennek az új médiumnak a lehetőségeit. Érdekes, hogy bár Kosztolányi ekkor még egyáltalán nem használt írógépet, de kevéssel Móricz médiumváltása után, 1909-ben már reflektált a gépírásra. A Hétben, Írók iskolája című cikkében egyebek közt így írt: „Más az írásod, ha tollat fogsz és más, ha ceruzát és ismét más, ha írógépen kopogsz. Egy magyar író-művész stílusa szemmel láthatóan megváltozott, mióta az írógéphez szegődött.” (Kosztolányi 1909: 619.) Hogy tényleg érzékelt-e stiláris változást, vagy csak saját írógéptől való tartózkodását próbálta igazolni, nem tudjuk. (Később maga is vásárolt gépet, de igazából megmaradt a toll mellett.) Figyelemre méltó, hogy bár soha sem volt újságíró, írógépet mégis Babits is az újságok miatt, pontosabban az újságok kéziratokhoz való „nagyvonalúsága” miatt vásárolt. (Sokszor nem küldték vissza egyetlen példányban létező, de nem közölt verseit.) Így ő maga is viszonylag korai írógéphasználó lett. Ahogy Kelevéz Ágnes (1998) írja róla: „A tízes évek közepétől új helyzet áll elő: Babits írógépet vásárol magának, így általában verseit már gépiratos formában adja le a nyomdának, és ilyen módszerrel sokszorosítja is őket. Természetesen a gépiratokon sokszor látunk javítást, főleg az ékezetek tekintetében, de általában az már a vers tisztázata, melyet a gépbe ír, agyonfirkált és többször átgépelt költeményt nemigen találunk. A tízes évek közepétől tehát egészen világosan elválik egymástól a versek hevenyészett fogalmazványa és a leadásra szánt korrekt tisztázat (leggyakrabban gépirat).” (Kelevéz 1998: 60.)

Más természetű, de ugyancsak tanulságos adalék történetünkhöz a legsikeresebb, legnagyobb példányszámot elért bulvárlap, Az Est 1910-es indulása is. E nagy tudatossággal megtervezett, mindent a sikernek alárendelő lap indulásáról a neves sajtótörténész, Vásárhelyi Miklós a következőket látta fontosnak leszögezni: „Az Est szerkesztősége indulásakor az Athenaeum nyomda és kiadóvállalat palotájában kapott szállást, egy szűk kis helyiséget, amelyet Miklós Andor három írógéppel és három közvetlen telefonvonallal szerelt föl. Abban az időben ez rendkívüli technikai felkészültségnek számított. Ugyancsak tekintélyesnek számított az akkori viszonyok között a szerkesztőség létszáma: tizenkét belső munkatárs. A lap terjedelme tizenhat oldal, ára két krajcár.” (Vásárhelyi 2002: 87.) Az Est történetéből az is tudható, e lap később is módszeresen élt a technika adta lehetőséggel, így az írógéphasználat előnyeivel is. Az Est igazgatójának, Sebestyén Arnoldnak munkatársai 1915-ben például összeállítottak egy albumot a cégről. Ez az album (OSZK Fol. Hung. 3484) nemcsak a szerkesztőket és az újságírókat, de a lapcsinálás valamennyi fázisának szereplőit (a főszerkesztőtől az úgynevezett „szolgákig”) is bemutatja, s így regisztrálja a cég gépírónőit is. Nevüket is, fényképüket is ismerjük. Így ismerjük Blumenthal Elza, Mayforth Annus, Bozsik Juliska, Vajda Andorné és Kmetty Ilonka nevét. Mindegyik külön írógépasztal előtt ült, előtte a gép, s ott vannak mellettük a diktálók is: Janovics Pál, Gillemóth Ferenc, Bródy Béla, Halász Lajos, Tarján Vilmos, Seres László. Munkáját csak Vajda Andorné végezte önmagában, ő valószínűleg már egy megírt szöveget vitt gépbe. Az ő jelenlétük is jelzi azonban, igazában még ekkor sem maguk az újságírók használták a gépet – ők többnyire csak diktáltak. (Amennyire megállapítható, főleg a vezércikkírók dolgoztak így, mondandójukat mindjárt gépbe diktálva.) Van is olyan fénykép, amely ezt a helyzetet – újságírót és gépírónőt egy munkafolyamat szereplőjeként megörökítve – dokumentálja. Mindenesetre ekkor az írógépasztal, az írógép s a mögötte ülő gépírókisasszony már a szerkesztőségi élet tartozéka volt. S ez nemcsak Az Estre volt jellemző. A Pesti Napló, amelynek tulajdonosa és főszerkesztője akkoriban Hatvany Lajos volt, egy 1918-as leírás szerint ugyancsak alkalmazott a szerkesztőségben gépírónőket. Mint a szerkesztőség viszonyait belülről ismerő Szini Gyula (1918: 118.) a szerkesztőséget bemutató cikkében megírta, a gépírónőknek külön szobájuk volt, s egyéb teendőik mellett ők írták le a gépbe diktált vezércikkeket. Munkájuk nem lehetett könnyű, éjfélig is tartott. (Nyilvánvalóan az úgynevezett lapzártához igazodtak, az utolsó percekben is szükség lehetett rájuk.)

Nem érdektelen fejlemény, hogy a tízes évek második felében már a Nyugat szerkesztőségében is volt írógép. Havas Irén, aki a szerkesztők mellett látott el fontos bizalmi és adminisztratív feladatokat, a szerkesztők és a szerkesztőség nevében írt leveleit már írógéppel írta. (Ilyen levelei maradtak fönn például az Aradon rajztanárkodó jeles novellista, Réti Ödön hagyatékában.) Annak azonban nincs nyoma, hogy mondjuk Osvát vagy Fenyő géppel írta volna leveleit.

6

Nem lehet pontosan rekonstruálni, milyen lépésekben s milyen ütemben, de úgy látszik, a tízes évek második felében már erős kiadói és nyomdai igény mutatkozott a „jó”, a könnyen olvasható kéziratra, s ez azokat is szövegeik legépeltetésére késztette, akik maguk nem használtak írógépet. Ez a hivatásos gépírókat igénybe venni kényszerülő irodalmártípus szépen megfogható Tihanyi Lajos és Tersánszky J. Jenő levelezésében. A katonáskodó Tersánszky kéziratainak gépeltetését ugyanis festőbarátja, Tihanyi intézte, s ő be-beszámolt az írónak a fejleményekről. A Viszontlátásra drága című regény kéziratát, 1916 tavaszán például egy hölgyismerősével gépeltette le. Az 1916. április 1-i levelében erről így számolt be: „A kéziratot egy bájos szép asszonynak adtam, aki szívességből legépeli. Igaz hogy ez 10-12 napig tart, de voltam gépirodában 70-100 koronát kértek, és csak 6-7 napot nyertünk volna vele. Már írtam Stefan Kleinnek, kértem gondoskodjon valakiről aki felvihetné Bécsbe. Én nagyon bízom benne hogy a német kiadó kapni fog a könyvön. A magyart valószínűleg felviszem Singer és Wolfnerhez minden előzetes próbálkozás nélkül. Majd okul ő rajt ha nem veszi. Most így gondolom, talán gondolok mást.” (Majoros 2002: 80.) A regény gépelése el is készült, április 10-i levelében erről Tihanyi így számolt be. „Rajtam kívül eddig csak a gépíróhölgy olvasta a kéziratot. Az egyik úrinő hadiözvegy. Majd megírom a címét, főzd meg pár sorral. Addig is virágot és cukrot fogok venni a nevedben. Szívessége különben nem kötelez semmire, mert egy barátomnak, aki a hivatalában valami akar vele kedveskedni. Egyszeri személyes érintkezésem után tapasztaltam azonban vonzalmát, irántad és az irodalom iránt.” (Majoros 2002: 81.) A gépírónő nevét és címét is megtudjuk, az április 21-i levélben erről ez olvasható: „A gépírónő címe: Lovag u. 13. Kálmán Arnoldné. Ha írsz pár köszönő sort nem baj, de felesleges. Egyéb meg ippen szükségtelen.” (Majoros 2002: 82.) Ebben a kis történetben szempontunkból több érdekes momentum is van. Az egyik kétségkívül a „gépirodára” (leíróirodára) való utalás. Itt a tarifa is, az 5-6 napos határidő is beszédes. De legalább ennyire érdekes az is, hogy ügyviteli megfontolásokból ekkor már az egyéb irodák is olyan munkaerőket is alkalmaztak, akik professzionális szinten gépeltek. Mert a szívességgépelésnek a leíróirodainál hosszabb ideje nem a rosszabb munkából, hanem – nyilván – a hivatalos munkaidő utáni, esténkénti (?) munkából adódott. S végül az is fontos, hogy a kézirat legépeltetése ekkor már egyszerre szolgálta a biztonságot (a kézirat esetleges elkallódására mint veszélyre Tihanyi külön is utal), valamint a regénnyel való „házalás” lehetőségének kitágulását. Az egyik gépiratot meg lehetett őrizni, egy másikat – német kiadás reményében – külföldi fordítóhoz lehetett eljuttatni, a harmadikkal pedig a potenciális magyar kiadókhoz lehetett fordulni. S egy további gépirat valószínűleg visszakerült a katonáskodó szerzőhöz is. Minderre kézírásos másolással aligha kerülhetett volna sor, a kézzel való másolásra sem idő, sem kapacitás nem lett volna.

A szerzői kéziratok ilyen gépírásos megtöbbszörözésére valószínűleg számos más adat is föltárható lesz, ha erre figyelve olvassuk a dokumentumokat.

   

7

Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása (1918) s az arra következő nagy politikai kataklizma megtörte azt a fejlődést, amely a megelőző évtizedeket jellemezte. De – paradox módon – az 1919 utáni féloldalas, fölzárkóztató modernizáció, ha súlyos politikai „szövődményekkel” is, számos területen mégis a modernitás addigi eredményeinek kiterjedését, szélesebb körben való „szétszóródását” hozta. Többé-kevésbé általános lett sok minden, ami addig csak szórványszerűen létezett s nem hatotta át a társadalom életét. A jelek szerint ez az 1919 utáni negyedszázad tette szélesebb körűvé az írók írógéphasználatát, s az írógép egyre inkább az írói munka napi gyakorlatának részévé vált.

A Nyugat első nemzedékének „fiataljai”, akik életkoruk szerint 1919 után már az irodalmi középgeneráció tagjai lettek, s a magyar irodalom meghatározó alkotóinak számítottak, éppúgy itt említhetők, mint a náluk is fiatalabbak, a már a 20. században születettek. (Utóbbiak már az írógéphasználat világába integrálódtak, géphasználatuk már-már „természetes” volt.)

E vonatkozásban szimptomatikus az 1901-ben született Szabó Lőrinc írógéphez való viszonya. Ő már középiskolásként elsajátította a gyorsírást (s ami azzal járt: a gépírást), s amikor az egyetemi katedrát kapó Babits Mihály hallgatójaként 1919-ben lejegyezte professzora előadásait, ezzel a gyorsírástudásával élt. Ő a Gabelsberg-féle módszerrel írt, s ennek elolvasása ma gondot okoz, mert ezt régóta fölváltotta egy másik metódus, de amikor lejegyzését megfejtették, kiderült, hogy nagyon pontosan, az élőbeszéd esetlegességeit is híven visszaadva, dolgozott (Kelevéz–Sárdyné 1983). Érthető tehát, hogy amikor, elnyerve Babits bizalmát, egy ideig egy lakásban éltek, s Szabó Babits famulusa, sőt barátja lett, Babits írógépét is használta. Sőt, mint tőle magától tudható, verset is írt a kölcsön kapott gépen. Vers és valóság című, versei keletkezéstörténetét elbeszélő, könyv terjedelmű emlékezésében Magány című verséről például ezeket írta: „Első új verseim egyike, eredeti változatát egyenesen gépbe írtam Babits kis Erika írógépén. Aztán csak évtizedek múltán fordult elő, hogy nem kézzel írtam valami verset vagy versfordítást.” (Szabó 2001: 36–37.) S ha utóbb verset nem is, egyebet (cikket, kritikát, levelet) annál inkább írógéppel írt. Kabdebó Lóránt kutatásaiból tudható, hogy 1926-tól saját írógépe is volt. A gépet, amikor – ideiglenesen – meg kellett válnia Az Esttől, a cég igazgatója, Sebestyén Arnold ajándékozta neki, fájdalomdíjként (Kabdebó 2011: 82–83.). Az ajándékgép érdekessége, hogy kurzív betűjű Yost írógép volt, „ez volt a Pandóra idők írógépe”. Ezen írt szövegeiből ismerünk is darabokat (vö. például: MTA Könyvtára kézirattár, Ms 4690/173, sőt egyes gépiratai hasonmásban is tanulmányozhatók: Kabdebó 2011: 49, 51, 52, 57, 65.). Ezekből kiderül, Szabó írásmódjára egyaránt jellemző volt az azonnali javítás, amelyet magával a géppel végzett el, s az utólagos, kézírásos korrekció (kihúzás, beszúrás, aláhúzás stb.). A fontosnak bizonyult ajándéknak is szólt gesztusa, amikor később Fény című versét – 1934-es debreceni Válogatott verseinek kötetében – Sebestyén Arnoldnak ajánlotta. Kurzív betűs gépét természetesen később, 1930 körül más, „konvencionálisabb” s praktikusabb saját gép váltotta föl, írói gyakorlatának pedig (egészen 1957-ben bekövetkezett) haláláig nélkülözhetetlen eszköze maradt az írógép.

Magának Babitsnak írógéphasználata is elmélyült, tudatosabb és reflektáltabb lett 1919 után. Valószínűleg azért, mert ha verset nem is, egyebet ő is írógéppel írt – így például eleve terjedelmes regényeit is (vö. például Illés 1970: 222–223.). Az írógép életének része, sőt megjelenítésének egyik attribútuma lett – ismerünk olyan képet, amely szabadban, fűre heveredve, de írógéppel, sőt gépelés közben mutatja (W. Somogyi 1983, 69. t.). Az írógép 1926-ban már töprengésre, sőt elmélyült reflexiókra késztette. Írógép előtt címmel ismert, az első megjelenéskor még Szimfónia az írógép előtt című, nem túl hosszú, de fontos írása (Babits 1926) megkülönböztetett figyelmet érdemel. Az írógép használatában az alkotás lehetőségét, sőt az alkotás sajátos meghatározottságait fedezte föl. Mindjárt az indítása érdekes: „Most eleresztem ujjaimat az írógép billentyűin, és nézem, mit írnak? Szaladjatok, kis csikók, szaladjatok! Az alaktalan márványtömbben szobrok rejtőznek… a legszebb szobrok, minden szobor… csak ki kell fejteni. Így rejti magában az írógép billentyűzete is a legcsodálatosabb költeményeket – vigyázzatok, ti csodálatos ujjak, micsoda sorrendben ütitek le őket!” Ismeretes, a márványban rejlő szobor lehetőségét, amelyről a fölösleget csak le kell hántani, Michelangelo fölismeréseként tartják számon, a márvány s a szobor viszonyának ez az írógépre és költeményre való analógiás átvitele tehát önmagában is rangos összevetés – megemeli az írógép alkotástörténeti státusát. De Babits itt nem áll meg. E teremtés felelősségét (s azzal egybekapcsolva, folyamatát) is megjeleníti e reflexióban. „Óh milyen nagy, különös, veszedelmes dolgok bújhatnak itt – mennyi felelősség van rajtatok, ti könnyelmű ujjak! Csak egy csekélyke sorrendkülönbség, és amit leírtok, tán egy megbotránkoztató trágár szó lesz… vagy talán az a szó… a tilos varázsszó, amely megadja a Lét Kulcsának rejtélyét.” Az írógép kapcsán tehát magáról az alkotásról, a művészi teremtésről beszél, s azt értelmezi. Nem véletlen tehát, hogy a gépelés szabadjára engedésében, önállósulásában, a modernizmus egyik, akkor új fejleményére talál analógiát. „Mi lenne, ha egyszer csakugyan egészen szabadon eresztenélek benneteket?...” – kérdezi, s mindjárt meg is feleli: „Oh, bizonnyal semmi – csak értelmetlenség, megzavart betűk futkosása, őrült szavak Agramas-tábora… mert mik vagytok ti magatokra hagyva, vad, eleven ujjak? Ostoba ösztönök játékai, az emberi állat életének játékai, aki oly tehetetlen, ha kézenfogva nem vezeti a Világűrnek ama személytelen s géplábú lakosa: az Ész.” De ebben nem teljesen bizonyos, szembenéz azzal, hogy „talán, mint mondják manapság, akkor bölcs igazán [ti. az Ész], s ti se tehettek jobbat, elszabadult ujjak, minthogy vaktában s ösztönötök szerint értelmetlen vagy trágár szókat vertek, vagy talán valami bolond indulatban megfojtjátok azt, akit szerettek?” A dilemmát nem zárja le egyértelmű állásfoglalással, csak kérdez, de a kérdések a létezés és az alkotás szimbólumává növelik föl az írógépet. „Mit rejtesz magadban, te szörnyű gépecske, ami nem esik az Észnek útjába? Talán a Legnagyobbra, Legfélelmetesebbre, ami tebenned van, csak a Véletlen szörnyű mozdulata tapinthat rá?” A kérdezés – lehetőségfölmérés – e pontján azonban megáll, s ahogy e szöveg elején, most itt is önmagát jeleníti meg. De immár önmagát a gépbe helyezve, a gépben fölismerve. Az azonosítás két lépésben történik. Előbb a körülötte lévő táj metaforizálódik: „köröttem a világ, alatt a város, félkörben mint egy óriási billentyűzet… azon pedig az Isten ujja ír!” De „az ő ujját bizonnyal nem az ész vezeti. Az ész a gépben van és nem az ujjakban: én s te a gépben vagyunk, s ti, kik ujjaknak vélitek magatokat, csak billentyűk vagytok.” A valóságos és a metaforikus írógép itt egymásra másolódik, maga a megszólaló pedig az egyikben, a valóságosban, a billentyűket mozgató „ujj”, a másikban, a metaforikusban pedig „csak” a „billentyűzet”, amelyet mozgásba hoz valami nagyobb erő. „Az ész a gépben van.” Az írógép működésmódja tehát e reflexióban az emberi létezés nagy víziójává általánosul, amely egyszerre írja le a fizikai eszközt, a gépet, s magát a megérteni akart létezést. Talán mondani sem kell, egy ilyen gondolatmenet, bár metafizika előföltevései ősiek, csak az írógéphasználat tapasztalatainak birtokában születhetett meg.

Érdekes, hogy Babits írógépe utóbb maga is szimbolikus tárgy lett. A háborúban, már a költő halála után, bombatalálat érte, s ez a sérült és deformálódott gép – kiállításokon – a pusztulás egyik jelképévé vált (vö. Sára 1983: 402–404.).

Sok szempontból analóg fejlemények érhetők tetten Móricz Zsigmondnál is. Aligha véletlen, hogy Móricznál ugyancsak az egyre nagyobb rutin és a megszerzett tapasztalatok reflektálása érhető tetten. Sőt ő, aki prózaíróként is, újságba dolgozó riport- és cikkíróként is rengeteget írt, s impulzív írásmódja sem kímélte munkaeszközét, tudjuk, több írógépet is „elhasznált”. Lánya, Virág szerint „[g]yorsabban tudott gépelni, mint akárki, de oly erősen verte a billentyűket, hogy csak a legerősebb szerkezet bírta ki az indulatát. Nekem vett egyszer egy kis hordozható Coronát, de ha ő írt rajta, mindig javítóba kellett adni utána. Egyszerűen szétverte a könnyű gépeket.” (Móricz Virágot idézi: Az írógép rövid története.) Így 1925 őszén például vennie kellett egy hordozható „Portable” gépet, de – jellemző módon – a régit sem volt szíve kidobni, sőt egy idő után vissza is tért a régihez (Rádics szerk. 1985: 75.). Majd, pár évvel később, nagyobb beruházásra is kényszerült. Az 1927 októbere és 1928 októbere közötti évből például 7 darab számla, nyugta és számlakivonat is fönnmaradt a bécsi The Rex Co. cég vezérképviseletétől egy Corona írógép vásárlása kapcsán (PIM kézirattár, M. 100/5382.). Levelei és kéziratai pedig igen nagy számban gépiratok – Móricz szeretett gépen írni, s tudott is. Állítólag csak két ujjal gépelt, de nagyon gyorsan, hatékonyan, a maga nemében tehát igazi profi volt. A Boldog embert például, mint Nagy Endre (1935) beszámol róla, „kora hajnaltól” „késő éjszakáig”, intenzíven gépelve írta – ez a teljesítmény egy hivatásos gépírótól is komoly teljesítmény lett volna. Alkalmilag az írógéphez való viszonyáról is vallott. 1926. február 6-án, Magoss Olgának írt levelében ezeket olvashatjuk: „Nem szerettem s nem bírtam megfogni a tollat, tintába mártani és írni vele. Ma is, ha kézzel írok, mindig úgy érzem, mintha frakkban vagyok; nem elemem. Produkálni akarok. Túl komoly, vagy túltartozkodó, vagy túlcifrázom. Erővel kell rákényszeríteni magam az egyszerűségre. A gép az más. Mihelyt megtanultam gépen írni, mindjárt nagyon szerettem. Nem tudnám megmondani, mi ez. Mintha zongorázik a művész, ellentétben a fütyörészéssel.” (Rádics szerk. 1985: 75.) Évekkel később nála is elmélyült ez az önreflexió. Naplója 1929. január 29-i bejegyzése így vall erről: „1/2 5 – Délelőtt a Szépasszonyok, I. felvonását kezdtem gépen írni. A gép nálam egy véglegesítő szerszám. Úgy dolgozik az agyam, mintha valóban komoly felelősség volna felettem, ha már ott tartok, hogy gépbe írom az anyagot. Egyáltalán mindig kell valami külsőség, hogy érezzem a fontosságát az írásnak. Már gyermekkoromban papír-szerelem volt bennem. II. gimnazista koromban egyszer valami 15 féle papírt vettem a legszebb minőségeket. Ma is diósgyőrin írok legszívesebben. Szeretem a papíron beosztani a formákat. Címet elrendezni, aláhúzni, megadni a módját, mint a tügyi bíró a herélésnek. Megdöglött közben a csikó, de ő kiadta a parancsot, hogy azért adják meg a módját. // Sose tudtam papírszalvétákon írni. Bródy Sándor számolócédulákon írt, egy marékkal odaadott: »Itt egy felvonás.« – // Régebben feketébe is öltöztem, kemény inggel, a legkényelmetlenebbül, sőt frakkba, hogy írás-hangulatom legyen, holott ha nem dolgozom, napokig el vagyok hálóingben. Most is mindig megborotválkozom, s bizonyos rendet teremtek magamban, ha írni akarok. De mindennek teteje az írógép: abszolút.” (E szöveget Cséve Anna szívességéből ismerem.) Ezek a vallomások nem elméleti reflexiók, inkább csak tapasztalatai alkalmi és szubjektív rögzítései, de belevilágítanak alkotói műhelyébe, s megmutatják írógépre való ráutaltságát. Nála, úgy látszik, a szövegtermelés napi praxisa is, az alkotás rejtettebb, finom mechanizmusai is az írógép használatának előnyeit mutatják.

Ebben az időben már Kosztolányi írógéphez való viszonya is megváltozott – 1924-ben maga is írógép-tulajdonos lett (KDlev 502.). Ez azonban, talán nem is véletlenül, nála csak félfordulat volt. Mint gyakorló újságíró, aki – egyebek közt – vezércikkeket is írt, már régóta találkozott az írógéppel, de sokáig, legalább a gépvásárlásig, bizonyosan nem ő maga gépelte írásait, hanem diktálta. Így lehetett ez már a Világnál, 1917 és ’19 közt a Pesti Naplónál, majd 1919 őszétől az Új Nemzedéknél is. Haza, Szabadkára küldött tárcacikkeit vagy hosszabb prózai műveit, mint például a Néró-regényt pedig leíróirodai gépírónőknek diktálta le. Sokat diktált Szegő Jucinak (Németh Andor későbbi feleségének), aki „megrendelésre” házhoz is ment. Kosztolányi ott, a Tábor utcai ház dolgozószobájában – hol jegyzetekből, hol megírt szöveg alapján – diktálta gépbe sok művét. Alighanem ezeknek a közös munkáknak a visszfénye a Gépírókisasszony című verse, amely 1924 végén jelent meg a Nyugatban. Az első szakaszt itt is érdemes idézni: „Ülsz. / Figyeled azt, amit hallasz és a szavam / villámként cikázik át gyors agyadon / s renddé tömörítve, / ragyogva szikráz ki ujjad hegyén, / amint vered egyre ezt a zakatoló, ezt az ördögi-keserves / acélzongorát” (Kosztolányi 1924). Amikor 1924-ben saját gépet vett, erre maga is utalt: „kiadásom kifizetődik, nem kell többé diktálnom a gépírókisasszonynak, ami ma meglehetősen költséges és fáradságos, mert íveiket mindig át kell néznem” (KDlev 503.). Sőt (amire nem utal, de regénykéziratai kétségtelenné teszik) a sok és hosszú javítás és átírás után sokszor újra is kellett gépelni a kézírással agyonjavítgatott s így nehezen olvashatóvá tett szöveget. Az írógépvásárlással ezt a gyakorlatot akarta megváltoztatni, lerövidíteni. Apjához írott 1924. október 16-i levelét már saját gépén írta – s menet közben mindjárt reflektált is erre: „Kedves Apám, saját írógépemen írom ezt a levelet, ez az első kínos-nehéz gyakorlatom. Mint az elemi iskolás, keresem a betűket, izzadok, vergődök, végigélem mindazt, ami rég elmúlt. Föltettem azonban, hogy szakítani fogok a lassú, költséges kézírással. Gépemet egyéves részletfizetésre vettem eléggé előnyös feltételek mellett, négymillió koronáért.” (KDlev 502.) A gépírással alkotói reményei is voltak: „Repülni akarok úgy, ahogy a gondolatom száll.” (KDlev 503.) Elképzelései azonban csak részben realizálódtak. Használta ugyan írógépét levélírásra, erre-arra, de a jelek szerint a gép soha sem vált „természetes”, automatikusan működő eszközévé. Változatlanul igénybe vett hivatásos gépírónőt – legalábbis nagyobb művei a jelek szerint továbbra is külső segítséggel nyerték el végső formájukat. E vonatkozásban beszédes tény, hogy amikor 1935-ben a Színházi Élet föltette a körkérdést: „Hogyan képzelik el magukat a költők ércbeöntve, vagy márványba faragva?” – Kosztolányi így válaszolt: „Egész életemben szakadatlanul így képzeltem el: én fönn állok a talapzaton és diktálok hű munkatársamnak, Szegő Jucinak, aki lenn, mint mellékalak, az írógépen gépel.” (Körkérdés 1935: 13.)

Írógéppel kapcsolatos tapasztalatai azonban elegendőek voltak arra, hogy élete vége felé, 1936-ban már-már elméleti igénnyel reflektálhasson az írógép kommunikációtechnológiai fordulatot hozó szerepére. A megvadult írógép című, a maga nemében mesteri cikke érdekes és fontos tapasztalatokat rögzít, s figyelemre méltó, hogy nézőpontja változatlanul a kézzel íróé. Szempontja azonban igen termékeny: „Tanulmányt lehetne írni arról, hogy befolyásolják az írószerszámok az írás művészetét” – írta mindjárt fölütésként, majd számba vette a hagyományos írásgyakorlatokat. „Mennyi áhítat, betűtisztelet volt hajdan a lúdtollban, melyet az író maga választott, metszett, gömbölyített és hegyezett ki kezéhez, egyéni hajlamához és szeszélyéhez, hogy egészen belefeledkezzék az írás mámoros tárgyszeretetébe. Azok a művészi hurkok és kacskaringók, melyeket a lúdtoll rajzolt, megérzik a mondat szövésén, a jelzők választékos építményén, még a rímeken is, melyeket babrálgató kedvtelés rakosgatott össze.” Aztán jött az acéltoll, majd a töltőtoll, mindegyik könnyebbé tette az írást. Az írónak már „nem kellett megitatnia tollát, nem kellett vesződnie szerszáma fogyatékosságával, kikapcsoltak minden akadályt, mely elterelte figyelmét a lényegről, de az írás csodálatosképp egyre hanyagabbá és lomposabbá vált, mintha arra volna szüksége, hogy éppen a kicsinyes gátlásoktól s az apró-cseprő műszaki zökkenőktől kapjon fényt és erőt.” Okfejtése eddig, érdemes felfigyelni rá, hasonlatos Móricz írásalakító „gátlás-elméletéhez” – mindketten, Móricz is, Kosztolányi is az önkifejezést nehezítő föltételekben előnyt láttak. Az írógéphez való viszonyuk azonban merően más. Míg Móriczot segíti az írógép, Kosztolányi veszélyt – bomlást – lát benne. Ahogy írja: „Végül az írógép köszöntött ránk ördögi zajával, villámgyors beidegzéseivel, elröppenő íveivel és másolópapírjaival, s vele együtt a műkedvelők borzalmas korszaka, amikor már senkinek se volt mondanivalója, de ezt sietve mondta el s lehetőleg bőbeszédűen tíz-tizenöt kötetes regényekben, kiadósan, a semmit is fölhígítva. Az írógép megvadult, s magától kezdett írni.” Ez az okfejtés, ma is azt kell mondanunk, nagyon eredeti, invenciózus, s valóságos és lényeges problémákat vet föl. Mély tapasztalat fejeződik ki benne. De kérdés, minek a tapasztalata jelenik itt meg? A kor viszonyainak mélyebb meghatározottságaié vagy tényleg „csupán” az írástechnikáé? Nagy valószínűséggel állítható, hogy itt elsősorban bizonyos kortendenciák (itt nem részletezhető) megnyilvánulásairól, a tőkelogikához való szükségszerű alkalmazkodásról van szó, s a „technikai” probléma másodlagos. De Kosztolányit, ellentétben az írógépet is „metafizikusan” értelmező Babitscsal, a fejlemények technikai, pragmatikai szempontból érdekelték. „Érdekeltsége” szűkebb, mint a Babitsé, de körülhatárolhatóbb, megfoghatóbb, közvetlenül megfigyelhető. Ami Babitsnál metafizika, az Kosztolányinál technika (persze ezt, jó ösztönnel, némileg mindjárt mitologizálta is). Nem véletlen, hogy regisztrálja a „megvadult írógép” némely közvetlenül megfogható következményét is. „Mindennek megvan a nyoma írásmodorunkon, sőt helyesírásunkon is. Évek óta figyelem, hogyan teremt az írógép új helyesírást. Ezeket a szócsoportokat: úgylátszik, maéjszaka, tegnapeste, jónapot, jóéjszakát önkényesen és következetesen egybeírja, egyre-másra alkotja és honosítja meg nyomtatásban is a hosszú és éktelen szószörnyeket, mintha nem volnának amúgy is elég hosszú szavaink.” A megfigyelés pontos, de jellemzően azé az íróé, aki maga nem használja a gépet, csak eredményeivel szembesül: „Nekünk, akik még mindig kézzel körmölünk, fáradságos egybeírni a szavakat. A gépírónak viszont kényelmesebb, mert egy billentést takarít meg vele.” A cikk zárlata, a konzekvenciák levonása viszont sajátos kettősséget mutat: „Vigyázzunk a megvadult írógépre, különben érzéseink és gondolataink zenéje nemsokára oly lelketlen kattogássá válik, mint a gépzongora lármája.” A figyelmeztetés elevenre tapint, de aligha hihető, hogy csupán eszközhasználati, „technikai” probléma állna mögötte.

A megvadult írógép egyszerre mutatja Kosztolányi korlátait, s igen kifinomult problémaérzékenységét. Önmagában is jelentős teljesítmény. Ez sem születhetett volna azonban meg az írógéphasználattal való szembesülés nélkül.

   

8

Érdekes, de alighanem természetes, hogy amíg Kosztolányi viszonya az írógéphasználathoz ambivalens, a nála fiatalabb József Attiláé jóval egyértelműbb, gyakorlatiasabb.

József Attila, aki 1905-ben született, tehát már a magyarországi írógéphasználók harmadik nemzedékéhez tartozott, szinte a családon belül szembesült az írógéppel. Nővére, Jolán ugyanis, ferencvárosi lányként egyféle Pigmalion-karriert futott be, amikor irodai gépíróból egy ügyvéd felesége lett. S ez az (öntudatlanul is adódó) minta annál inkább befolyásolhatta tájékozódását, mert a költészet, mint lehetőség, hamar, már gyerekként fölébredt benne, a versíráshoz pedig „jól jött” a szövegek írógéppel való rögzítése. Így, meglehetősen hányatott sorsa és mindvégig szűkösségben zajló élete dacára, ő maga is hamar, már makói gimnazista korában elsajátította a gyors- és gépírás alapjait. Sőt, versei fönnmaradt gépirataiból tudjuk, 1922/23-ban verseit már mentora, Espersit János ügyvéd írógépén ő maga gépelte le (ÖV 1: 497–498. vö. még: 110, 113, 115, stb.). Saját gépe persze nem volt, és a gépvásárlásnak sorsa sem kedvezett, de gyámja, az ügyvéd Makai Ödön írógépét olykor használta, gépírás-tudása megmaradt. S amikor módja volt rá, géppel írt. 1926-ban például, a hatvani Hatvany-kastélyban vendégeskedve két levelét is írógéppel írta (Espersit Jánosnak, aug. 10., Jolánnak, aug. 10. és 15. közt), majd, már Pestről (augusztus végén Jolánnak) ismét (vö. JAlev. 633.). Utóbbi levele Makai nyomtatott levélpapírjának verzóján olvasható, s – a jelek szerint – a használt gép is a Makaié volt. Olykor, pénzért, Makainál másolási munkákat is vállalt. Ilyen jellegű munkája a Vágó Mártával folytatott levelezésében meg is fogható. Márta 1928. július 20-án egyebek közt erre is kitért: „De az rémes hogy fel akarod adni a tanulást, tedd le a vizsgáidat, nagyon kérlek! Verának [ti. Polányi Verának], aki kérdezte (csak úgy en passant beszéltünk róla) hogy sokat tanulsz-e, mondtam, hogy most elvállaltál egy gépírási munkát és így nem igen fogsz a tanuláshoz jutni, mire ő igazán nagyon kedvesen és természetesen azt mondta, hogy ő ezt nagy örömmel megcsinálja Neked” (JAlev 227.). Ezt a segítséget azonban József Attila valószínűleg nem fogadta el (egyféle alamizsnát láthatott benne), július 26-án legalábbis ezt írta: „Eddig még levelet írni sem volt kedvem, egész héten gépeltem reggeltől estig és kerestem is húsz pengőt.” (JAlev 231.) Pedig, még 23-án írt, de értelemszerűen csak később megkapott levelében Márta újra intette: „Tulajdonképpen be kellene járnod a Nemzeti Múzeum és a francia szeminárium könyvtárába és nem gépeléssel tölteni az időt.” (JAlev 232.) S Márta még szeptember 9-én is arról érdeklődött: „Még mindig annyi munkát ad b. gyámod?, csak már látnálak felszabadulni kegyes védőszárnyai alól!” (JAlev 243.) De szeptember 16-án József Attila még mindig gépírói munkájáról tudósította szerelmét: „éjjeli egy az óra, vasárnap este, őrült boldog vagyok, még egy ügyvédi beadványt kell legépelnem, most kaptam meg a leveled” (JAlev 253.).

De József Attila Makai írógépén nemcsak bérmunkát végzett, saját magának is dolgozott. Mint a textológiai elemzés kimutatta, verseit, töredékesen fönnmaradt elméleti alapvetését (amelyet egykor esztétikai töredékekként, újabban művészetbölcseletként, a műalkotás metafizikájaként tart számon a kutatás), sőt némelyik levelét is ezen a gépen írta. Ezekről a gépiratokról, Tverdota Györgynek adott szakvéleményében Stoll Béla ezt írta: „A költő 1927–1928-ban, Makai Ödönnél laktában számos versét írta le ezzel a géppel. Makaiék Hódmezővásárhelyre költözése, vagyis 1928 decembere után nem használta a költő. Ezt valamivel pontosabbá lehet tenni: föltehető, hogy már 1928 novembere után nem ezzel a géppel írt, mert 1928. november 5-én ezt írja Vágó Mártának: »Írógéped nálam van és hasznos szolgálatot teljesít.« […] Ezzel a Makai Ödön-féle írógéppel van leírva az ÖM III. kötetének 247–251. lapjain levő (5)-tel jelölt szöveg: A kompozícióról.” (JATC I/2. köt: 29.) Bár Stoll és Tverdota figyelme a művészetbölcselet időrendjének megállapítására irányult, szempontunkból a gépváltás is fontos. Makai és Jolán házasságának válsága ugyanis elzárta a költőt Makai írógépétől, ám – mint a Mártának írott, Stolltól idézett levél tanúsítja – ekkor már szüksége volt gépre. Ezért vette, ideiglenesen, kölcsönbe Márta Budapesten maradt gépét. (Hogy mit írt rajta, nem tudjuk, de valószínű, hogy a művészetbölcselet írását is ezen folytatta.)

Mindenesetre 1929 márciusában (4-e előtt), a Magyar Külkereskedelmi Intézethez beadott álláskérelmében kijelenthette: „Jó gyorsíró és jó gépíró vagyok” (Varga 2005: 121.), s talán nem véletlen, hogy maga a kérelem is, mint a hasonmásból kiderül, írógépen van írva.

A Magyar Külkereskedelmi Intézettől megválva pedig 1929 decemberében saját írógép vásárlására is elszánta magát. Hagyatékában, 1929. december 16-i dátummal, fönnmaradt a Remington Írógép Részvénytársaság számlája (Varga 2005: 131.), amelyből kiderül: „1 drb gyárilag új V 176040 gy. sz. eredeti REMINGTON PORTABLE írógép”-et vásárolt, 400 pengőért. (A vásárláskor készpénzben 100 pengőt fizetett, s ekkor azt is rögzítették: „a hátralékos összeg 1930 február 1-én kezdődő P. 77. – egyenlő havi részletben fizetendő”. Ezzel – saját szavaival élve – megszerezte legfontosabb „munkaeszközét”, amelyhez azután élete végéig ragaszkodott, s amelyen művei sorát gépelte.

József Attila – ezt érdemes leszögezni – verset nem írt írógépen, csak a már megírtakat tisztázta le gépírással. Minden mást azonban igen – még fordított (kivonatolt) és jegyzetelt is géppel. (Vö. az úgynevezett „Sulyok Miklós-féle” gépiratokkal.) Elmondható, kezéhez állt a gép. Írásgyakorlata azonban egyértelművé teszi, a kézírást ő sem mellőzhette, s alkotás-lélektanilag fontos mozzanat, hogy a számára legfontosabb szövegtípus, a vers mindig kézírással született meg. Versírás közben, úgy látszik, zavarta volna a közbeiktatódó mechanika, a legkönnyebben használható médium számára is a toll maradt. Írógépe azonban nemcsak alkotómunkájában kapott szerepet, de – olykor – egyéb természetű kenyérkereső munkájának is szerszáma lett. Amikor például egyik versében (ÖV 2: 134.) arról írt, hogy a költő „másolás után lohol”, minden jel szerint saját – kényszerű – gyakorlatát vetítette ki s foglalta bele költeményébe.

Ez is magyarázza, hogy igen rosszul érintette, amikor írógépét is zálogba kellett adnia. Az 1933. év, sok ok miatt, nehéz éve volt, s akkor írógépe is veszélybe került. E tényt az a kérvény is dokumentálja, amelyet 1933. október 9-én Hómann Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írt. Ekkor segélykérésének két legfontosabb oka közül az egyik az írógép: „Tisztelettel kérem, hogy részemre P 150. – Egyszázötven pengő segélyt kiutalni kegyeskedjék, hogy új lakásomba beköltözhessem és zálogkölcsönnel megterhelt munkaeszközömet, írógépemet, az árverezés elől megmenthessem.” (JAlev 396.) S hogy a gép is, a gépírás is milyen fontos szerepet töltött be életében, mutatja, hogy 1937 februárjában, a nevezetes Curriculum vitae-ben az egyik dolog, amit aktuális relációban közölni akart magáról leendő munkaadójával, gépírni tudása: „Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, – egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.” (Varga 2005: 246.)

Szimptomatikus, hogy a munkakereső nagy költő éppen így (s nem költészete minőségével) jellemezte magát.

   

9

Az eddigi rekonstrukció legnagyobb gyöngéje, el kell ismerni, alighanem az, hogy homályban marad e folyamat mennyiségi dimenziója, a szórványos adatok önmagukban nem kvantifikálják a folyamatot. Ez, sajnos, nem véletlen, s nem is csak a szerző egyéni mulasztása. Bár a mennyiségi dimenzió bemutatására nagyon is szükség lenne, ma erre – reméljük, hogy csak egyelőre – nincs mód. Az ehhez szükséges adatsorok hiányoznak vagy rejtőzködnek. S ha mégis megkíséreljük az írógéphasználat elterjedtségét valamiképpen jellemezni, akkor – jobb híján – csak az egyedi adatok illusztratív sorolgatásával élhetünk. Ez a módszer pedig legföljebb csak a változatosság s a lehetséges használók körének valamiféle hozzávetőleges érzékeltetésére elegendő.

De néhány, illusztrációként beszédes adatot így is érdemes megemlíteni. Valamiféle összkép ezekből is fölsejlik.

Az egyik ilyen, önmagán túlmutató adalék a leíróirodák léte. Láttuk, a „másolás” és „többszörözés” bérmunkaként való vállalása szinte kezdetektől jelen volt a piacon. Ez az 1920-as, 30-as évekre nemcsak megszokottá vált, de irodalmi jelentősége is megnőtt. Az írógép hiánya, alkalmazásának idő- és munkaigényessége, valamint a kiadói és nyomdai igények egyre általánosabbá válása azokat az írókat is rákényszerítette a bérmunka igénybe vételére, akik egyébként változatlanul kézzel írtak. A legnagyobb hírre az efféle irodák közül a budapesti, Jókai téri úgynevezett Szegő-iroda jutott. (A két Szegő-lány egyike, Juci, utóbb Németh Andor felesége lett, kuncsaftjai közül pedig többen a magyar irodalom jelesei.) Szegő Juci, láttuk, e szerepében Kosztolányi virtuális szobrának mellékalakja lett – legalábbis Kosztolányi képzeletében. Irodájáról azonban maga a tulajdonos is beszélt később, s ezt érdemes idézni is. József Attilával való megismerkedéséről írja: „Ezerkilencszázhuszonhétben, a Medáliák korában ismertem meg […]. Akkoriban az Abbazia, a Japán s főleg a Szegő-iroda volt a világunk. Nem volt az iroda, csak klienseink – nagyobbrészt írók – csúfolták annak. Engem mint fővárosi tanítónőt bé-listára tettek. Sok mindennel megpróbálkoztam, s végül is az írógépnél kötöttem ki. Húgommal együtt elkezdtünk dolgozni. Az »iroda« Jókai téri lakásunknak kis udvari szobája volt. Később vettünk részletre egy sokszorosító gépet is, s ha havonta egy-két »nagy sokszorosítás« akadt, jutott házbérre, telefonra, feketekávéra, cigarettára, szóval a legszükségesebbre. A többi: mit eszünk, hogyan öltözködünk, másodrendű fontosságú volt.” (Emlékkönyv 220.) Az ügyfélkör többnyire írókból tevődött ki, Déry Tibor, Németh Andor, Nagy Lajos, Zelk Zoltán és mások fordultak itt meg – s vendégként (tehát nem megrendelőként) József Attila is. Az egészet kedélyes, patriarchális légkör vette körül. Az irodának, ahogy Szegő Juci maga vallotta meg, „nem volt üzleti jellege. Tudtuk, hogy diktálóinknak éppúgy szükségletük a munkájukat előmozdító környezet, mint az, hogy gyorsan és precízen gépeljünk. Ha valamelyik fáradt volt, bemehetett a másik szobába pihenni, kapott feketét, kiment a konyhába megnézni, mi készül, s ha gusztusa volt rá, ottmaradt ebédre, vagy kivett a lábasból egy jó darab húst és jóízűen megette tízóraira.” (Emlékkönyv 220.) Ebből a munkából úgy-ahogy meg lehetett élni, de nagy nyereséget nem hozott. A többi hasonló közül alighanem csak „irodalombarát” légköre, informális találkozóhely jellege emelte ki. De már csak ez a szerepe is érdemessé teszi a kiemelésre.

Jellemzőnek kell tartanunk azt is, hogy a húszas években a könyvkiadók hivatalos levelezése, ügyintézése is írógép segítségével bonyolódott. Egyetlen példa, a Géniusz, amely legföljebb közepes kiadónak számított, 1924-ben már így levelezett József Attilával is (ld. pl. JAlev 623.). A cég önmegjelenítéséhez ekkor már éppúgy hozzátartozott a gépírás, mint – mondjuk – a cégjelzéses, előnyomtatott levélpapír. S a hivatalszerű ügyintézés térhódításának részeként, ekkor már egyre inkább elterjedt az írógéphasználat vidéki kulturális intézményekben is. A szegedi Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum például a húszas évek vége felé már külön „kezelőnőt” alkalmazott, aki az „igazgató úr”, azaz Móra Ferenc hivatalos leveleit legépelte (s persze, félhivatalosan, cikkeit s egyéb írásait is). Wirth Ilona „gépírókisasszony” (később, asszonynevén: Skultéty Istvánné) természetesen nem csak gépelt, „szükség esetén a könyvtárban is segít a címtározási és leltározási munkában” (Péter szerk. 1984: 351.). De szerepe már stabilnak volt tekinthető: 1927-től 1935-ig, majd 1940-től 1946-ig szerepelt a munkatársak közt (vö. Péter szerk. 1984: 420.) S a gépiratban fönnmaradt Móra-írások zöme az ő írógépéből került ki. (Sajnos, nem teljesen egyértelmű, másolt-e vagy/és diktálás után gépelt. Valószínű, hogy többnyire kézírásból dolgozott, azaz „másolt”, jellegzetes tévesztései legalábbis erre vallanak.) Ha valaki vállalná a szegedi „kultúrpalotához” hasonló vidéki intézmények ilyen szempontú fölmérését, valószínűleg máshol is hasonló helyzetről számolhatna be.

Sőt, az írógéphasználat jelen volt külföldön is. A bécsi magyar emigráció a húszas évek első felében nemcsak magyar nyelvű újságokat, könyveket, folyóiratokat adott ki (amelyekhez magyar vagy magyarul is tudó nyomdászok is kellettek, akik kiszedték, korrigálták stb. a szövegeket), de az újságírás napi munkájában a magyar gépírónők is fölbukkantak. Jászi Oszkár naplójából tudjuk, hogy a Bécsi Magyar Újságban publikált politikai cikkeit a szerkesztőségben diktálta gépbe (Jászi 2001: 187, 220, 226, 295, 300, 337.). Az egyik esetben (Jászi 2011: 337) még azt is tudjuk, hogy a gépírónő egy bizonyos Schwarz kisasszony volt. S ez a bécsi magyar írógéphasználat a politikától távolabbi kulturális területeken is élt. Ignotus Hugó, aki 1925-ben lefordította (s a Nyugatban közzétette) Freud nevezetes önéletrajzát, maga vallotta meg, hogy e fordítást gépbe diktálta – természetesen Bécsben, ahol akkoriban ő is élt. („Ez hát megvolna – de a fordítónak, mikor abbahagyja a gépbe mondást, hogy fogja az íróceruzát, előbb, sajnos, a maga munkájáról kell egy szót mondania.” [Ignotus 2010: 49.]) S egyik, önéletrajzi elemekben gazdag írásában, Irodalom – vagy: a kis fiú és a kis öreg, arról is értesülünk, hogy munkája során egyébként is kapcsolatba került az írógéppel. A részlet, amelyet idéznünk kell, novellisztikus, de nagyon élethű. A barátját a bécsi szerkesztőségben fölkereső szerzőt ugyanis a portásnál levél várta, „melyben – mondja az egyes szám első személyű narrátor – barátom kér, ne haragudjam, de valami szamár konferencia még egy órára lefogja. Fél hét helyett csak fél nyolcra lehet itt, menjek fel szobájába, asztalán van konyak, cigaretta, találok olvasnivalót s ha ez óra alatt végre meg akarnám írni összes műveimet, mellette van az írógép.” (Ignotus 2010: 37.) Azaz, ekkor már Bécsben egy magyar újságíró eszközkészletébe beletartozott az írógép is. (Ignotus, persze, sejthetően a Volkszeitung szerkesztőségében is megmaradt a diktálásnál. Ott azonban már németül kellett diktálnia.)

De ebben az időben már a szerkesztőségek idehaza is teljeséggel összekapcsolódtak az írógéppel. Az Est hajdani példája általánossá vált. Amikor például irodáját Szegő Juci föladta, jellemző módon az egyik szerkesztőségben talált magának munkát. S emlékezésének az az epizódja, amelyben arról számolt be, hogyan értesült József Attila haláláról, jól jellemzi az írógépnek a szerkesztőségeken belüli szerepét – bár ő csak az Esti Kurírról beszélt. A halálhírt (1937) ugyanis neki kellett volna írógépen rögzíteni, kézirattá alakítania: „December negyedikén, az Esti Kurír szerkesztőségében, a négy kis írógépelő boksz egyikében ültem a telefon mellett, írógépem előtt. A szerkesztőségben még álmos csönd volt. Egyszerre halkan berregni kezdett a telefon. // – A négyesen kapcsolom a rendőrséget! – hallottam az egyik szerkesztő hangját a telefonban. // Lenyomtam a 4-es kapcsológombot, unottam fülemre illesztettem a kettős fejhallgatót. Még a reggeli lapokat se tudja az ember nyugodtan átnézni, zsörtölődtem magamban. // – Készen vagyok. Mehetünk – szóltam bele az asztalon kis favályúban fekvő beszélőbe. // – Megdöbbentő tragédia játszódott le tegnap este – hallom és kopogom unottan a rendőri riportok sablonos első mondatát. – József Attila, a háború utáni magyar irodalmi nemzedék nagy lírikusa, vonat elé vetette magát és meghalt. Harminckét éves volt… // Ennyit tudtam legépelni, ennyire telt erőmből és lélekjelenlétemből. Úgy mozogtak az ujjaim tovább, mint ahogy a csirke szalad még egy darabig, amikor már elvágták a torkát. Aztán egész testemben remegni kezdtem, képtelen voltam még szólni is. Valaki átkapcsolta a telefont, más »vette gépbe« a rendőri riportot.” (Emlékkönyv 226–227.) A telefonon érkező hírek, tudósítások ilyen gépírásos rögzítése a napi gyakorlat része volt, enélkül már elképzelhetetlen volt egy nagyobb lap működése.

A fiatal, rendszeresen cikkeket is író „esszéíró-nemzedék”, Halász Gábor, Szerb Antal és társaik gyakorlatában pedig értelemszerűen hamar általános lett az írógéphasználat. Nekik az írógép, akárcsak József Attilának, már „természetes” munkaeszköz volt, amelyet életvitelszerűen használtak. De azért jellemző, amit egyik levelében (1938. jan. 18.) az első írógépével ismerkedő Halász Gábor írt: „Bocsáss meg, hogy gépen írom a levelemet, de most szereztem meg életemben az elsőt, és még a mézeshetek mámorával birtokolom. (Annyiban is hasonlatosan a mézeshetekhez, hogy a technika jobban lefoglal, mint az élvezet.)” (Gál 1973: 248.) Ám az is szimptomatikus már, amit az Egy polgár vallomásai III. kötetén dolgozó Márai Sándor a saját munkamódszeréről elárult. Ő, szigorú napirend szerint dolgozott, az aktuális művét budai otthonában írta, délelőtt, izolálva magát a figyelemelvonó külvilágtól – s munkájában az írógépnek már megkerülhetetlen szerepe volt. Munkamódszerét így mutatta be: „Néhány sort írtam mindössze, kézírással, s aztán gyorsan legépeltem azt, amit írtam – másolás közben már javítottam is a szövegen. Ez a munkamódszer napjában mindössze egy kéziratoldallal vitte előbbre a könyvet vagy színdarabot, amelyen éppen dolgoztam. Harminc-harmincöt sor, soha sem írtam többet egyfolytában; néha mondat közepén abbahagytam a kéziratot, s aztán másnap ugyanazzal a lélegzetvétellel folytattam. Ez a munkamódszer legjobban megfelelt idegrendszeremnek. Igaz, hogy ebben aztán következetes voltam; a napi feladatot, ezt az egyetlen kéziratoldalt mindig megírtam. […] Tulajdonképpen csak ezt véltem igazi munkának […]. Minden más, amit aztán később, délután vagy este még írtam – kis vázlat, színes elmefuttatás vagy vezércikk a napilap számára –, már csak úgy fél kézzel, cigarettázva, igazi figyelem nélkül készült.” (Márai 2013: 19–20.) Negyvenéves korára így is „valóságos kis kézikönyvtárat” írt össze. (Az írógép, tudjuk, később is, mindvégig megmaradt fontos munkaeszközének.)

Persze, az írógép pénzkereső eszköz is volt számára: Ahogy 1945-ös naplójában maga írja: „Mennyi fölösleget írtam én írógép birtokában azért, hogy legyen a két cselédhez való lakás és életforma.” (Márai 2011: II/71.)

A maga nemében paradigma-érvényű Szombati Sándor története is. Ő, mint egyik cikkében (Szombati 1960) megírta, 1935-ben Budapesten vett egy olasz írógépet (az élelmes kereskedő, bizonyos Schaeffer úr „rásózta”), de a gép bevált, évtizedekig társa lett. „Az írógép, leghívebb munkatársam, »társszerzőm«, ahogy Axel Munte tartotta, viharos életem tanúja és legnagyobbrészt egyetlen bizalmasa, amelyen az oldalak ezreit kopogtam, s amelynek zaja oly kedves a fülemnek, egy negyedszázad óta mindenhova elkísért. Írtam vele hajón, repülőgépen, helikopteren, vonaton, autóülésen, erdők fái alatt, pincékben, padlásokon, számtalan lakásban, az enyéimben és másokéban. 1939-ben, hamis útlevéllel menekültem Magyarországról, nem vihettem magammal, drága apámra bíztam, aki két hónap múltán utánam küldte.” Emigrációjában, Belgiumban a világháború alatt egyebek közt egy illegális magyar újság, a Szabadság – Liberté előállításához is használta: „ott véstem vele viaszlapokra Nyugateurópa egyetlen illegális magyar újságát”. S jellemző módon ez a gép sodorta veszélybe is: „Majdnem lebuktam miatta […], mivelhogy egyszer – 1943-ban volt –, a horthysta magyar követség egyik ura, akivel véletlenül összeakadtam, a szemembe mondta: »Azt hiszi nem tudjuk, hogy maga csinálja azt az áruló szennylapot? Ne is tiltakozzék: megismertem írógépe betűit. Ilyen írógépe csak magának van Belgiumban…«” De a gép lett utóbb megdicsőülésének bizonyítéka is: „Öt esztendővel később a Belga Honvédelmi Minisztérium illetékes bizottsága előtt pedig vitathatatlan bizonyítékul szolgált, annak eldöntésénél, hogy vajon ki szerkesztette és gépelte azt a bizonyos újságot, amelynek néhány példánya a háború alatt a londoni belga kormányhoz is átkerült.”

A maga nemében az írógép hatásos eszköz volt, aligha becsülhető túl szerepe.

   

10

Az írógép magyarországi elterjedése „szabad”, csak a kereslet s kínálat piaci törvényeihez igazodó aktivitás eredménye volt. Egy lehetőség, amelyet a technikai fejlődés alapozott meg s a modernitás dinamikája bontakoztatott ki. Korlátot eléje csak az „anyagiak”, az egyének és intézmények költségvetése állított. Szimbolikus azonban, hogy a korszak zárása, Magyarország német megszállása e téren is változásokat hozott. A vészkorszak idején az írógép mint pénzben megmérhető érték, s mint a kommunikáció eszköze egyaránt figyelmet keltett. Azokban a leírásokban, amelyek a „zsidó vagyon” intézményes eltulajdonítását, kisajátítását mutatják be, rendre föltűnik az írógép is. Ahogy egy internetes portál Zemplén megyéről írja (de más vidékekről is írhatta volna): „A német megszállást követően folytatódott az országos rendeletek következetes érvényesítése. 1944 áprilisában intézkedtek a »zsidófajú egyének« fegyvertartási és viselési engedélyének visszavonásáról, a legtöbb településen a rádiókészülékeket, a kerékpárokat és az írógépeket is elvették tulajdonosaiktól.” Ez a gyakorlat, emberi vonatkozásain túl, szempontunkból, két vonatkozásban is fontos. Egyrészt, közvetve, jó jelzése az írógép széleskörű elterjedésének, másrészt mutatja e gép becsét; ahogy a fegyvert vagy a rádiót elvették, az írógépet is „őrizetbe” vették. A szó rögzítésének és megtöbbszörözésének eszközeként, médiumként veszélyt érzékeltek benne.

   

 

Irodalom

   

Az írógép rövid története. http://www.ugyviteli-oroshaza.sulinet.hu/irogeptori.html. (Letöltve: 2011. 01. 04.)

Babits Mihály 1926: Szimfónia az írógép előtt. Az Est, aug. 20. 7.

Babits Mihály 1928: Versek. 1902–1927. Bp.: Athenaeum

Balogh Gyöngyi – Király Jenő 1996: Magyar románc. Varrógéptől az írógépig. Filmvilág, 10. sz. 15–21.

Benczik Vilmos 2001: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Bp.: Trezor

Benczik Vilmos 2010: Szóbeliség–írásbeliség paradigma. = Retorikai lexikon. Főszerk. Adamik Tamás, szerk. A. Jászó Anna. Pozsony: Kalligram, 1131–1135.

Címtár 1891/92 = Budapesti czim- és lakjegyzék. Hiteles adatok alapján. Szerk. Janszky Adolf. Hetedik évfolyam. 1891–1892. Bp.: Franklin-Társulat

Címtár 1894 = Budapesti czim- és lakjegyzék. Hiteles adatok alapján. Szerk. Janszky Adolf. Nyolczadik évfolyam. 1894. Bp.: Franklin-Társulat.

Címtár 1896/97 = Budapesti czim- és lakjegyzék. Hiteles datok alapján. Szerk. Janszky Adolf. Kilenczedik évfolyam. 1896–97. Bp.: Franklin-Társulat

Címtár 1898 = Budapesti czim- és lakjegyzék. Kiadja a Franklin-Társulat. X. évfolyam. 1898. Bp.: Franlin-Társulat

Címtár 1899 = Budapesti czim- és lakásjegyzék. Kiadja a Franklin-Társulat. XI. évfolyam. 1899. Bp.: Franklin-Társulat

Emlékkönyv = József Attila emlékkönyv. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp.: Szépirodalmi, 1957.

Finnegan, Ruth 1988: Literacy and Orality. Studies int he Technology of Communicaton. Oxford: Blackwell

Földényi F. László 1993: A gépírólány esete a filmrendezővel. Mauritz Stiller modernsége. Filmvilág, 8. sz. 30–34.

Gál István 1973: Bartóktól Radnótiig. Bp.: Magvető

Havelock, Eric A. 1986: The Muse Learns to Write. Reflections on Orality and Literacy from Antiquity to the Present. Princeton, N. J.: Princeton University Press

Ignotus 2010: Túl az óFerenczián. Válogatás Ignotus pszichoanalitikus vonatkozású írásaiból. Összeáll., a lábjegyzeteket, az elő- és utószót írta Hárs György Péter. Bp.: Múlt és Jövő. (Múlt és Jövő könyvek)

Illés Endre 1970: Krétarajzok. Bp.: Szépirodalmi

JAlev = József Attila levelezése. Összeáll. H. Bagó Ilona, Hegyi Katalin és Stoll Béla. Sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Stoll Béla. Bp.: Osiris, 2006.

JATC I/2 = József Attila: Tanulmányok és cikkek 19231930. Magyarázatok. Írta Tverdota György. Bp.: Osiris, 1995

Jászi Oszkár 2001: Jászi Oszkár naplója 19191923. Sajtó alá rend. Litván György. Bp.: MTA Történettudományi Intézete

Kabdebó Lóránt 2011: Mesék a költőről. Szabó Lőrinc-tanulmányok. Bp.: Ráció

Kaiser Gabriella 1908: A gépírás tankönyve. Bp.: Lampel

KDlev = Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Egybegyűjt., sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Réz Pál. Bp.: Osiris, 1996

Kelevéz Ágnes–Sárdy Jánosné 1983: Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében = Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára. Szerk. Kelevéz Ágnes. Bp.. PIM–NPI, 241–243.

Kelevéz Ágnes 1998: „Egy jó verssor szent dolog” Babits textológiai elvei és költői gyakorlata. Alföld, 3. sz.

Kosztolányi Dezső 1909: Írók iskolája. A Hét, 619–620. (Lehotai névvel jegyezve.)

Kosztolányi Dezső 1924: Gépírókisasszony. Nyugat, 24. sz.

Kosztolányi Dezső 1936: A megvadult írógép. Pesti Hírlap, január 26.

Kosztolányi Dezső 1999: Nyelv és lélek. Vál. és sajtó alá rend. Réz Pál. Bp.. Osiris

Körkérdés 1935 = Szobrot a költőnek. Kosztolányi válasza. Színházi Élet, 1935. febr. 10–16., 7. sz. 13.

Krúdy Gyula 1925: A kakasos ház vendégei. Ady Endre éjszakáiból. Nyugat, II. 55–71.

Lex = Írógépek. Pallas Nagy Lexikona IX. köt. Bp.: 691–692.

Majoros Valéria Vanília 2002: Tihanyi Lajos. Írásai és dokumentumok. Bp.: Monument-Art.

Márai Sándor 2011: Teljes napló. 1945. Bp.: Helikon

Márai Sándor 2013: Hallgatni akartam. Bp.: Helikon

Múzeumi tárgyaink. http://home.hu.inter.net/ ohgepiro/muzeum.htm (Letöltve: 2011. 01. 04.)

Nagy Endre 1935: Móricz Zsigmond új regénye. Nyugat, 7. sz.

Nekr. 1903 = Lukács Sándor 1869–1903. Pesti Napló, 1903. febr. 26. 8.

Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor szerk. 1998: Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Bp.: Áron

Ong, Walter J. 1982: Orality and Literacy. The Technologizing of the Word. London–New York: Methuen

Ötvös Zoltán 2011: József Attila még perfekt volt. Írógép. Sikerregények is születnek Erikán, de a többség már számítógépet használ. Népszabadság, máj. 6.

ÖV = József Attila összes versei 1–2. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. Bp.: Akadémiai, 1984

Péter László szerk. 1984: A Somogyi-könyvtár száz éve. Könyvtártörténeti tanulmányok. Szeged: Somogyi-könyvtár

Rádics Károly szerk. 1985: Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése. Bp.: Püski

Sára Péter 1983: Babits Mihály legkedvesebb tárgyai között. = Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára. Szerk. Kelevéz Ágnes. Bp.: PIM-NPI, 389–404.

Schöpflin Aladár 1921: Emlékezés Tóth Bélára. Nyugat, 3. sz.

W. Somogyi Ágnes 1983: „…külön tér…külön idő” Babits Mihály fényképei. Ikonográfia. Bp.: Népművelési Propaganda Iroda (Fotótéka)

Szabó Lőrinc 2001: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések. Sajtó alá rend. Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin és Lengyel Tóth Krisztina. Bp.: Osiris

Szini Gyula 1918: Pesti Napló. = Budapesti Újságírók Egyesülete Jubiláris almanach. Bp. 114–122.

Szomaházy István 1905: Mesék az írógépről. Bp.

Szombati Sándor 1960: Munkatársam: az írógép. Új Kelet (Tel-Aviv), okt. 7. 13.

Tóth Béla 1903: 100 Esti levél. Bp.

Varga Katalin 2005: „És ámulok, hogy elmulok” József Attila-iratok. Összeáll., bev. Varga Katalin. Bp.: Petőfi Irodalmi Múzeum

Vásárhelyi Miklós 2002: A bilincsbe vert beszéd. – sajtótörténeti tanulmányai. Sajtó alá rend. Murányi Gábor. Bp.: Irodalom Kft.