Mélyebb rétegek

Dobrý den, hallo, dobrý den, mondogatta a férfi, miközben a vállamat lökdösve próbált felébreszteni. Poslední zastávka, přistání, tette hozzá, amikor végre, nagy nehezen felemeltem a fejem és ránéztem. Mi van, kérdeztem tőle magyarul, azt sem tudtam, hol vagyok, a koponyámat meg, úgy éreztem, akár egy szuvas diót készül kettényitni a fájdalom. Körbefordultam, de alig láttam valamit, a félhomályos villamoson rajtunk kívül nem volt senki, odakint pedig, a megálló gyenge lámpáin túl nehéz sötétség ült a városon. Where are we, néztem a sofőr fárad arcába, de vastag szemüvege mögött ülő galambszemei értetlenül bámultak vissza rám. Igyekeztem összekaparni az elmúlt hónapokban felszedett csehtudásom morzsáit, habár agyam a részegség és a másnaposság közötti kocsonyás állapotban vegetált, kde to jsme, tettem föl végül a kérdést, nyilvánvalóan rettenetes kiejtéssel. A sofőr kissé közelebb hajolt, kinézett a párás ablakon, aztán a szemembe meredt és úgy mondta, miközben idegesen a peron felé mutogatott, Petřiny, terminál. A végállomáson vagyok, értettem meg lassan a szavait, vagyis átaludtam a megállómat, most tehát sétálhatok visszafelé a hidegben. Promiňte, mondtam neki bocsánatkérő arccal, aztán minden erőmet összeszedve felemelkedtem az ülésből és elindultam az ajtó felé, de még mielőtt leszálltam volna, visszanéztem rá. Ugyanott állt és engem bámult, valószínűleg nem először akadt dolga olyan külföldi diákkal, aki egy átmulatott belvárosi éjszaka után fennragadt a villamoson, elég türelmesen kezelte a helyzetet, vagyis makacs fásultsággal. Promiňte, ismételtem meg, és ezúttal igyekeztem jobban artikulálni a mássalhangzókat. Egyetlen bólintással válaszolt, majd amikor, immár a peronon állva, kérdeztem vissza, kolik je hodin, ahelyett, hogy válaszolt volna, megint csak a megálló felé mutatott. Arra fordultam, és valóban, egy ütött-kopott, de láthatóan működő óra volt a lerobbant kis épület homlokzatára függesztve. Négy múlt tíz perccel, most már ezt is tudom, még egy utolsót intettem felé, habár valószínűleg ezt már nem látta, majd botorkálva elindultam a kihalt négysávos út mentén sorakozó panelházak között.

Hosszú, zavaros éjszaka állt mögöttem, és miközben kabátom szárnyait igyekeztem minél szorosabban összehúzni magamon, megpróbáltam a fejemben kavargó homályos emlékfoszlányokból egy viszonylag érthető képet kirakni. A friss, párás levegő segített, éreztem, ahogy lassan tisztul a tudatom, és az émelygés is múlik, amivel azóta küzdöttem, hogy felrázott a villamosvezető. Amikor felébredtem, egy pillanatra úgy elkapott a hányinger, hogy már attól tartottam, a gyomromból felszakadó, sörből, abszintból és pácolt hermelinsajtból álló massza a sofőr kopott bőrcipőjén fog landolni. Ezt végül sikerült elkerülni, sőt, ahogy a hermelinsajt képe felmerült emlékezetemben, rögtön meg is találtam a kapaszkodót az este elejéhez.

Hétre beszéltünk meg találkozót a vár alatti egyik kis utcában álló U zavěšenýho nevű kávézóba, és ami egyáltalán nem volt rám jellemző, ezúttal én értem oda legelsőnek. A pincér, talán felismert, talán csak jó napja volt, szélesen mosolyogva kísért foglalt asztalunkig, aztán egy étlappal a kezemben magamra hagyott. Későn ébredtem aznap, de legalább kipihent voltam, az egyetemre viszont megint nem mentem be. Minél inkább otthon éreztem magam a városban, annál kevesebb időt töltöttem az órák látogatásával, az utóbbi hetekben meg szinte már egyáltalán nem tettem be a lábam a bölcsészkarra, vagy ha mégis, akkor sem jutottam a menzánál tovább. Úgy gondoltam, én valójában az utcák és a terek miatt vagyok itt, az egyetemi szemináriumok mindenhol szinte ugyanolyanok, míg Prága semmihez sem hasonlítható. Nyilván tévedtem, de talán ártalmatlan tévedés volt ez.  

Aznap a Kampa környékén sétáltam és azt próbáltam kitalálni, melyik épületben lakhatott vajon Holan. Nem kerestem a házat, ellenkezőleg, minden emléktáblát messziről elkerültem, nehogy valóban megtaláljam azt a bizonyos kapualjat, én ugyanis megérezni akartam a helyet, valamiképpen a környék fényeiből és árnyékaiból, zajaiból és illataiból összegyúrni. Hosszan támaszkodtam például a rég nem működő, azaz nyaranta sörkertként nyitva tartó vízimalom gerendakorlátján, hogy minél mélyebbre szívjam a rothadó fa szagát, megteljek vele, s ezen keresztül kerüljek közelebb a hely rejtett lényegéhez. Ehhez hasonló naiv, költőinek hitt semmittevéssel töltöttem akkoriban napjaim jó részét, miközben már sejtettem, hogy valójában cinikus szeretnék lenni, csak éppen még nem találtam meg hozzá a megfelelő eszközöket.

Miután eluntam a Kampán való ténfergést, lassan az esti találkozó helyszíne felé vettem az irányt. Amennyire tudtam, érdektelen kisutcákon és koszos sikátorokon át igyekeztem a vár felé, hogy elkerüljem a turisták ostobán lődörgő, egész utcákat eltorlaszoló csoportjait. Mint a legtöbb ösztöndíjas, aki néhány hétnél tovább időzik egy új városban, már én is helybelinek, vagy legalábbis helybelibbnek képzeltem magam a felemelt esernyővel közlekedő idegenvezetők után loholó formátlan hordáknál, és a csak az útikönyvekből tájékozódó, a fényképezőgépet állandóan a nyakukban lógató hétvégi látogatóknál is. Ők pusztán a felszínt látják, én folyton a mélyebb rétegekben mozgok, gondoltam, s ha valamelyik kereszteződésnél mégis együtt kellett várakoznom egy-egy német, holland vagy spanyol csoporttal, finoman félrehúzódtam tőlük, hogy még csak véletlenül se tűnhessek közéjük tartozónak.

Az U zavěšenýho veszélyes helyen volt, nem a várkerületben ugyan, néhány lépcsősorral lejjebb annál, de még mindig azon a körön belül, ahol a legtöbb turista az igazi prágai sörözőket szokta keresni. És be kell látnom, számomra az U zavěšenýho igazi prágai söröző volt, illetve kávézó, bár kávét alig-alig ittam benne. Habár a kollégium, ahol laktunk, viszonylag távol, a külvárosban állt, ez az óvárosi kocsma lett a törzshelyünk, egyrészt, mert a környékbeli helyekhez képest jóval olcsóbb volt, másrészt, mert a közönség nagy része helyi lakosokból állt, mi pedig, ezt megint csak tipikus Erasmus-jelenségnek látom ma már, folyton a valódi helyeket, az autentikus hangulatokat vadásztuk. Amint kiderítettem, mit jelent, a neve is rögtön vonzóvá vált, a felfüggesztett kávéhoz volt címezve a hely, vagyis, ha kértem két kávét, az egyiket magamnak, a másikat felfüggesztve, azzal valakit, akinek épp nincs pénze, de betér ide, megvendégeltem látatlanban egy feketére. Az eredetiség-mániánkhoz nyilván kapóra jött ez is, nem múlt el alkalom anélkül, hogy valamelyikünk fizetéskor ne íratott volna még egy-két felfüggesztett kávét a számlánkhoz, habár – igaz, ezt a témát mindig elegánsan kikerültük – valószínűleg egyikünk se volt szemtanúja annak, hogy bárkit is ingyen kávéval szolgáltak volna ki.

Amint visszaért a még mindig vigyorgó pincér, egy korsó granát sört rendeltem magamnak meg egy pácolt hermelint barna kenyérrel, aztán hátradőltem a nehéz, faragott széken és körbejárattam a tekintetem. A falakat lakkozott fenyőlambéria borította vállmagasságig, fölötte pedig jellegzetes, rikító színű festmények lógtak a fehérre meszelt háttér előtt. Szürreális, álomszerű jeleneteket ábrázoltak ezek a képek, vélhetően egy helyi művész munkái, különféle félig ember, félig tárgy lények sorakoztak rajtuk. Egy bögre, aminek szeme van és szája, egy férfi, akinek a fejéből színes ceruzák nőnek hajként, egy nő, akinek tányér van az arca helyén és ehhez hasonlók. Köztük meg egy-egy dedikált fotóportré Hrabalról, Clintonról és Havelről.

Késtek a többiek, és mivel már alig volt ülőhely a kocsmában, egyre kellemetlenebbé kezdett válni, hogy folyton odajött valaki szabad szék után érdeklődni. Ráadásul, ahogy a söröm végére értem, megéreztem, hogy vizelnem kell, én meg a visszatartásban soha nem voltam jó, viszont attól féltem, ha magára hagyom az asztalt, rögtön elfoglalják majd. Egyre kínosabban éreztem magam, végül már a pincért akartam megkérni, hogy tartsa fönn a helyeket, amíg kiszaladok, de hiába figyeltem, nem bukkant fel, teljesen eltűnt a vendégek dagályában. Már alig bírtam tartani magam, amikor végre kiszúrtam a bejáratban feltűnő Martint, odakiáltottam neki, majd, amint láttam, hogy észrevesz és elindul felém, ahelyett, hogy megvártam volna, rögtön kimenekültem a mosdóba. Mire megkönnyebbülve visszatértem az asztalhoz, már ott ültek sorban, az asztalfőn Martin, mellette a máris részegnek tűnő Rui, aztán Iglika, vele szemben Nasztya, és a sarokba húzódva Ahmed. Nem tudom, hogyan csinálták, de már sör is volt mindannyiuk előtt, s a nehéz korsók mögül néztek rám sunyin mosolyogva, valószínűleg látták, milyen kétségbeesetten rohantam a mosdó felé. Késtetek, mondtam, erre egyszerre hangos röhögésben törtek ki, és aztán már én sem bírtam megállni, velük nevettem magamon, miközben visszaültem a helyemre.

Hogy mikről beszélgettünk ezeken az estéken, már nem tudom felidézni, talán az ivásról, politikáról, szexről, történelemről, aztán megint az ivásról és megint a szexről. Valószínűleg ezek az ismétlődő tételek vontak körénk egyfajta otthonos burkot, és mivel mindenki nagyjából ugyanazokat, vagy legalábbis nagyon hasonló történeteket mesélt estéről estére, hamar elhittük, hogy jól ismerjük egymást. Tudtam mindent Rui kamaszkori drogos kalandjairól és pszichedelikus tripjeiről, amiket a kompra várva élt át hajnalonként a Tejo partján. Ismertem Martin szüleinek történetét, hogyan szökött át a határon csehországi német anyja, és hogyan találkozott Karlsruhéban keletnémet emigráns apjával. Tudtam, hogy hány évesen vesztette el a szüzességét a bolgár aranyparton Iglika, és azt is, hogy Nasztya apjának mikor ment tönkre mérnöki karrierje a moszkvai egyetemen. A legtöbb történetet persze Ahmedtől hallottam, hiszen hónapokon át osztoztunk ugyanazon a nagyjából tíz négyzetméteren, igaz, ő ezen az esetén elég hallgatag volt.

Amikor megérkezésem délutánján a titkárságon átvettem kollégiumi szobám kulcsát, arról nem mondtak semmit, hogy már van-e ott valaki, s ha igen, ki az. Miután némi keresgélés és kérdezősködés segítségével megtaláltam az ajtómat a második emelet egyik eldugott folyosóvégén és beléptem, az első dolog, amit megláttam, egy focistát ábrázoló poszter volt a szemközti falon. Lehetett volna bárki, a szokásos bárgyú, öntelt vigyorral nézett a kamerába egy húszas éveiben járó sötét szemű férfi, ahogy a focisták ilyen idősen általában szoktak, közben pedig jobb kezének mutatóujját a szíve fölé varrt csapatcímerre szorította. Közelebb léptem, a Marseille mezét viselte, de ezen kívül semmi nem utalt se nevére, se nemzetiségére, a poszter melletti asztalon azonban csupa arab betűs könyv hevert, és ez némileg segített beszűkíteni a lehetőségeket. Arab ismerősöm még úgy sem volt, gondoltam, aztán megfordultam és elkezdtem kipakolni az utazótáskámat.

Mire az összes holminak helyet találtam új szobámban, meglehetősen elfáradtam, ezért úgy döntöttem, aznap már nem megyek sehová, késő estig olvastam, ha jól emlékszem, A szívem fehéret, másodszorra, ám annak ellenére, hogy eléggé belefeledkeztem a könyvbe, minden közeledő zajra hegyezni kezdtem a fülem, hátha a szobatársam érkezik. De nem történt semmi, én meg valamikor kilenc után elaludtam egy rövid időre, viszont amikor felébredtem, azonnal megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Lassan felültem az ágyon és álmosan pislogva néztem a szoba túlsó vége felé. Egy vékony, jóképű fiú bámult rám karakteresen dús szemöldöke alatt ülő élénk, kávébarna szemével. Néhány évvel fiatalabb lehet, mint én, gondoltam, vagy alkatilag ilyen kisfiús. Hello, köszöntem rá, a kelleténél talán egy fokkal több tettetett lazasággal, majd mielőtt megvártam volna, amíg visszaköszön, a poszterre mutattam és azt kérdeztem, ez kicsoda? Fölnézett a képre, elvigyorodott, és lassan visszafordult felém, Mido, mondta, a legjobb egyiptomi focista, ráadásul ugyanaz a neve, mint nekem.

Talán még csak egy negyedórája sétáltam, vagy húsz perce legfeljebb, de úgy tűnt, mintha órák óta ott caplattam volna már a hidegben. Autó is csak nagyritkán húzott el mellettem, gyalogosokat meg végképp semerre sem láttam. Ideges voltam, zavart, hogy elaludtam a megállót, és az is zavart, hogy nem bírok olyan gyorsan menni, ahogy azt józanul megszoktam magamtól. Minden sarokra azt hittem, hogy végre ez az, ahol le kell fordulnom, de az utcanévtáblák soha nem stimmeltek, már az is felmerült bennem, hogy megint rossz helyen vagyok, hogy talán megint túljöttem, csak ezúttal a másik irányba. Meg kellett állnom egy kicsit, hogy kifújjam magam, leültem egy kerítés peremére és az úttesten elterülő pocsolya tükrében sárgán pislogó közlekedési lámpa ritmusát kezdtem figyelni. Egy idő után a lábfejemmel önkéntelenül is toppantottam egyet minden felvillanásra, majd amikor ezt is eluntam, megint csak sejtelmem sincs, mennyi idő után, megpróbáltam továbbmenni, de olyan erőtlennek éreztem a tagjaimat, hogy egy cigarettányi haladékot még engedélyeztem magamnak. Nem esett jól a dohányfüst, köhögnöm kellett tőle, viszont a nikotin enyhe bizsergése mégis mintha jót tett volna izmaimnak. Bazd meg, Ahmed, mondtam magam elé, aztán elvigyorodtam és megismételtem, bazd meg.

Arról volt szó, hogy én igazából nem is akartam ilyen hosszan kimaradni aznap, pláne nem akartam ronggyá inni magam, de nem hagyhattam cserben Ahmedet. Barátok voltunk, illetve közös napjaink előrehaladtával valamiképpen többek is annál. Talán ha időben észreveszem, még meg tudtam volna állítani a dolgot, igaz, azt is be kell látnom, hízelgett, hogy Ahmed már nem csak úgy néz rám, mint a haverjára, de úgy is, mint a példaképére, akivel valamilyen szerencse folytán egy szobába keveredett. Volt egy bátyja, mesélte nekem, de a sztorik alapján elég nagy seggfej lehetett, egy vörös-tengeri üdülőhelyen szolgálta ki koktéllal meg ki tudja még, mivel a német háziasszonyokat. Én pedig hirtelen a jó testvér szerepében találtam magam, az idősebb, mégis majdnem egyenrangú fiúéban, ami nekem sokat nem jelentett, de, és talán éppen ez nem esett le elég hamar, Ahmednek rengeteget. Nem röhögtem ki, amikor bevallotta, hogy szigorú apja miatt még nem ivott soha alkoholt, de nem is erőltettem, viszont amikor azt mondta, hogy ki akarja próbálni, megmutattam neki, én hogyan csinálom, nekem meg már elég jó gyakorlatom volt a vedelésben. Ugyanez vonatkozott a csajozásra is, illetve még azt megelőzően a pornóra. Az egyértelmű volt, hogy izgatja a dolog, néha sétálni is alig bírt az utcán, egyfolytában a nők után forgolódott, aztán, amikor azzal vicceltem, hogy ha ilyen kanos, miért nem néz pornót, kikerekedett szemmel bámult rám, mint aki előtt hirtelen egy új világ kapuja tárul fel. Elmagyaráztam neki, hogy hol tud pornó dvd-t venni – tulajdonképpen minden prágai újságárusnál – meg azt is körülírtam nagyjából, hogy milyen műfajok vannak, és hogy ezek közül szerintem neki mire van szüksége. Amikor az elsőt megvette, konkrétan ott bólogattam mellette, mert egyedül nem merte volna végigcsinálni, aztán a számítógépemet is kölcsönadtam neki. Azokban az években még nem szaladgált mindenki laptopokkal, az internetes pornónak pedig épp csak az előszelét lehetett érezni, és különben is elég merész dolog lett volna a folyton dugig tömött egyetemi számítógépes termekben szexfilmet nézni. Szóval, amikor jelezte, odaadtam neki a notebookomat, és szó nélkül kimentem egy fél órára a folyosóra olvasni. Majdnem minden nap vett aztán új filmet, mégis úgy láttam, hogy valami zavarja, amikor végül rákérdeztem, alig akartam elhinni, azt mondta, nem tetszik neki, hogy ezeknek a csajoknak ennyire fáj a dugás. Hogy érted, kérdeztem csodálkozva, miből gondolod, hogy fáj nekik, abból, mondta, hogy folyton sikítoznak. A vicc az, hogy amikor elmagyaráztam neki, hogy ez igazából az élvezet jele akarna lenni, bár többnyire csak színlelik, és nem is a legügyesebben, először azt hitte, ugratom, kénytelen voltam leülni vele a gép elé és jelenetről jelenetre végigelemezni egy meglehetősen fantáziátlan, ráadásul magyar, diáklányos-tanárbácsis filmet.

Az U zavěšenýhoban elérte a csúcsot az aznapi forgalom, már nem csak szabad széket, de állóhelyet sem igen lehetett találni, sokan egyszerűen fogták a sörüket és leültek vele odakint, a kocsma előtti útpadkára. Nem számoltam, de körülbelül a negyedik vagy ötödik granátomat ittam, és ahogy körbenéztem, láttam, a többieket sem kell félteni. Martin és Rui egymással üvöltözve veszekedtek az Unió jövőjéről, Rui már Portugália kiválásával fenyegetőzött, aztán a következő korsó söre után rátért vesszőparipájára is, az amerikai–európai háborúra, amire szerinte száz évet se kell majd várni. Iglika, Nasztya meg én ekkor kezdtük el közös erővel heccelni, hogy mondja el részletesebben, mert legutóbb ezt vagy azt nem értettük az érvelésében. Martin sztoikus vigyorral hátra is dőlt és átadta magát a Rui-show élvezetének. Egyedül Ahmed nem szólt egy szót sem, úgy tett persze, mintha hallgatná, hogy miről beszélünk, de láttam rajta, hogy igazából nincsen ott. Feszült unalommal forgatta maga előtt majdnem üres korsóját, és amikor a mellettünk elszaladó pincér rákérdezett, hogy kér-e valamit, egyetlen kurta nemmel válaszolt neki. Úgy tűnt, hogy a lányok elboldogulnak Ruival, szóval hagytam őket kibontakozni, és inkább hátratoltam kissé a székemet, hogy közelebb kerüljek Ahmedhez. Mi a helyzet, kérdeztem, rossz kedved van, nem, mondta, akkor fáradt vagy, faggattam tovább, nem, mondta megint, és mint akinek kínos ilyesmiről beszélni, lehunyta a szemét és egy jellegzetes fintorba húzta a száját. Közelebb hajoltam hozzá, úgy tettem fel a következő, bizalmasabb kérdést, Nasztyával van valami? Egy hosszú, mély sóhaj volt a válasz.

Tudtam, hogy Ahmednek nagyon tetszik az orosz lány, de egészen a Kutná Hora-i kirándulásig nem voltam biztos benne, hogy kölcsönös a dolog. Ahogy az az ilyen ösztöndíjas helyzetekben lenni szokott, mindenki kavart mindenkivel, és ez a kirándulás csoportdinamikájában is megmutatkozott. Én Iglika mellett ültem végig a vonatúton, és aztán a városban is együtt sétálgattunk, habár már erősen a vége felé járt a mi közös kalandunk. Martin egy cseh lányt fűzött, akit az egyetemről ismert, Rui is magával cipelt egy kissé egérszerű portugál szakos csajt, a két kimaradó, Nasztya és Ahmed tehát kénytelen volt egymással törődni, ha nem akarták szótlanul végigcsinálni az egész napot. Amennyire észrevettem, kifejezetten jól össze is rázódtak délutánra, s mire megérkeztünk az utolsó látnivalóhoz, már rájuk kellett várni, hiszen kissé lemaradva, hangosan röhécselve sétáltak utánunk ráérősen.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg az osszáriumot, valahol olvastam róla egy cikket, és érdekesnek tűnt, de még én sem voltam felkészülve egészen arra a látványra, ami odabent várt ránk. Nagyjából negyvenezer csontváz hevert a kis külvárosi, gótikus kápolnaépület különböző sarkaiban, pontosabban nem is hevertek ezek a csontok, hanem mindenféle alakzatba rendezve, egyszerre rémisztő és pompázatos díszletként emelkedtek a közöttük döbbenten tébláboló élők köré. Ahogy némán megálltunk a hatalmas, koponyákkal, lapockákkal és gerinccsigolyákkal ékesített csontcsillár alatt, hirtelen beleremegtem a látvány abszurd monumentalitásába. Hogy megrendültem volna, talán túlzás, mert egyszerre volt letaglózó, gyönyörű, ugyanakkor taszítóan hivalkodó is az egész mű, mindenesetre úgy éreztem, mintha egy másik napon távoznék a kápolnából, mint amelyiken beléptem, nem több, mint húsz perccel azelőtt. Éppen ezért tűnt fel olyan élesen, hogy Ahmed és Nasztya ugyanúgy folytatták az útjukat tovább, mint korábban, nevetgélve és láthatóan a külvilágot teljesen kizárva. Örültem a jókedvüknek, de talán egy kicsit, nem találok rá jobb szót, felelőtlennek is láttam őket abban a pillanatban, a sedleci kápolnakert kapujában állva.

Szóval mi van, kérdeztem megint Ahmedet, s a kocsmaasztal alatt finoman oldalba böktem. Nem is tudom, mondta, olyan nehéz minden alkalommal az elejéről kezdeni a beszélgetéseket, mintha mindig visszalépnénk egyet, mert tudod, folytatta rövid hatásszünet után, tegnapelőtt már majdnem történt valami, illetve történt is, smároltunk, de csak egyszer. Az is valami, mondtam neki, mert ennél értelmesebb, pláne angolul, nem jutott eszembe, aztán arra gondoltam, hogy mégis, talán bíztatásra számít tőlem, némi útmutatásra, szóval össze kell szednem magam. Figyelj, kezdtem bele, lazulj el egy kicsit, igyál, beszélgess, ne tűnj görcsösnek, ha nagyon látszik, hogy mit akarsz, az nem jó, a többi majd jön magától. De ha nem jön, kérdezett vissza, olyan nincs, akkor nem ittál eleget. Ez utóbbit viccnek szántam, de úgy tűnt, hogy Ahmed komolyan veszi, riadtan kérdezte ugyanis, hogy jó, de itt mindjárt zárnak, szóval hol igyak ezután? A háttérben valóban meg is jelent a pincér a számlánkkal, de mielőtt még elkezdtük volna összedobni a pénzt, Rui, mint egy parancsnok, felállt és kijelentette, hogy a következő állomás az abszint-bár az Újezden. Visszafordultam Ahmed felé és rántottam egyet a vállamon, látod, mondtam, alakul ez magától.

Valószínűleg éppen a sörrel kevert, olcsó abszint volt a felelős azért, hogy úgy hasogatott a fejem, mintha az agyam helyén egy nagy, szőrös pók kaparászta volna mind a nyolc lábával belülről a koponyámat. Elpöcköltem a cigit és hideg kézfejemet a homlokomra szorítva nekiindultam újra az útnak. A következő sarkon kellett befordulnom, fel is nevettem halkan, amiért eddig nem bírtam elvánszorogni az előbb, de igazából akkor már azzal a puszta ténnyel is elégedett voltam, hogy nem másztam le a térképről.

Az Újezd a Kisoldal alternatív fiataljainak gyűjtőhelye volt, egyszerre kocsma, rock klub, művészbár és hajnali menedékhely. Füstös, pállott levegője és igencsak vegyes közönsége dacára sikk volt ide járni, de amúgy is nehéz volt kikerülni, ha a városnak ezen a felén akart valaki hajnalig inni. Nem is tudom, hogy volt-e zárórájuk, valószínűbb, hogy éjjel-nappal nyitva tartottak, mindenesetre nem emlékszem olyanra, hogy valaha is távozásra kértek volna. A mi kis részeg csapatunknak, habár nem indultunk messziről, elég sokáig tartott ideérni, ráadásul, mikor már éppen nyitottam volna az ajtót, Rui üvöltözni kezdett felém az úttest túloldaláról, hogy nem, nem, előbb még álljatok ide! Az ide a Petřín hegy oldalán lefutó súlyos márványlépcsőt jelentette. Nem sok kedvem volt most fotózkodni, már a sörömre gondoltam, de tudtam, hogy nem érdemes Ruival ellenkezni, amikor valamire ennyire rálelkesedik. A márványlépcső és a rajta álló néhány szobor különben a kommunizmus áldozatainak emlékműve volt, amit mi magunk között csak zombi-emlékműnek hívtunk, hiszen a torzószerű, de gyalogló pózba állított bronzalakok éppen olyan tartásban ereszkedtek lefelé a domboldalon, mint az élőhalottak Romero filmjeiben, arról nem is beszélve, hogy a szemközti klub bejárata felé tartottak. Másszatok csak be közéjük, irányított minket Rui röhögve, fényképezőjével a kezében. Elhelyezkedtünk a szobrok körül, és úgy tettünk, mintha zombik lennénk, én az egyik megtépázott bronzalak mögé álltam és karjaimat erőtlenül előrenyújtottam, mintha el akarnám kapni. Nem jó, mondta Rui és kihajolt a kamera mögül, se élőhalottnak, se a kommunizmus áldozatainak nem néztek ki. Miért, mi a különbség, kérdezte Martin, erre mind röhögni kezdtünk, igaz, felelte Rui, semmi, aztán felemelte a kamerát és szemünkbe villant a vaku.

A klub pincéjéből hamis gitárzene szűrődött fel, szinte minden nap volt itt valamilyen koncert, teljesen kiszámíthatatlan műfaji skálán, hol a művészeti egyetemisták rögtönzött zenekara vitt véghez valami koncert és performansz közötti akciót, hol egy három akkorddal sem boldoguló gimnáziumi punk együttes zenélt világmegváltó komolysággal. Most az utóbbit gyanítottam, le se mentem megnézni, inkább a pulthoz léptem és kikértem az első abszintomat egy pohár sörrel. Az éjjel további részére még kevésbé emlékszem, mint az addigi eseményekre, néhány pillanatkép, egy-egy rövid jelenet ugrik csak be tisztán. Körbeülünk egy faasztalt, és mindenki az abszintját gyújtogatja, a pultnál idegenekkel beszélek, ki tudja, milyen nyelven, aztán sorban koccintok velük, csocsózunk Martinnal, előbb megverünk egy vegyes párost, aztán úgy kikapunk két kamasz sráctól, hogy csak azért nem kell átmásznunk az asztal alatt, mert külföldiek vagyunk, a koncerten ugrálunk Ruival – ezek szerint mégis lementem –, aztán Iglikával smárolok egy kopott bőrkanapén.

A következő jelenet, ami előttem van, hogy kint állok, levegőzök a bejárat előtt és a nedves járdára tapadt leveleket piszkálom cipőm orrával, amikor odalép hozzám Ahmed és átkarolja a vállam. Barátom, kezdi, úgy látom, megfogadta a tanácsomat, elég részeg már, akármit iszol a következő pár órában, mondja, kifizetem neked, csak egy darabig még maradj itt. Mi van, nézek rá értetlenül, erre közelebb hajol, mintha bárki is hallhatná, mit beszélünk, most össze fog jönni, mondja, egy csomót smároltunk odalent. Az jó, felelem, kissé félvállról, de komolyan, folytatja, és érzem, hogy egész erősen magához szorít, ami nem esik túl jól, már hívtam is egy taxit, hazamegyünk, csak a szoba kéne egy kicsit. Kibontakozom a szorításából, úgy nézek a szemébe, de felesleges bármit is kérdeznem, látom rajta, milyen elszánt. Jó, mondom végül, háromszáz korona, azt leiszom, aztán megyek. Józanul talán azt mondtam volna, hagyja a fenébe, nem kell fizetni, persze hogy maradok, vagy valami ilyesmit, de így részegen ez fair ajánlatnak tűnt. Háromszáz körülbelül hat sör, vagy négy sör és két abszint, valahogy így, mire végigfuttattam magamban, hogy mennyi, már nyújtotta is felém a pénzt, köszönöm, mondta, és hosszan megölelt.

A többieket valamivel később veszítettem el, Ruival még két kör abszintot lobbantottunk lángra, egyre ügyetlenebbül keverve el az olvadt cukrot a keserű szeszben. Iglika nem kért már, így is alig bírt járni, néha el-el is tűnt, azt hiszem, a mosdóban hányta ki kis részletekben a vacsoráját. Talán másfél-két óra telt el Ahmedék távozása óta, amikor Martin felajánlotta, hogy hív egy taxit. Én nem mehetek még, mondtam, és vigyorogva kortyoltam a sörömbe. Hogyhogy, kérdezte, nem ittál még eleget? De, feleltem, csakhogy tettem egy ígéretet és ezt még muszáj elvernem, azzal meglengettem egy százkoronást a levegőben.

Mire a kollégium bejáratához értem, már a szememet is alig bírtam nyitva tartani, és talán csak a fáradtságtól, talán mert tényleg szokatlanul hűvös volt a hajnal, egész testemben reszkettem, hiába rántottam még szorosabban össze magamon a dzsekit. A főbejárat zárjával bajlódnom kellett egy kicsit, de odabent már rutinból elbotorkáltam a szobánk ajtajáig. Nem mertem rögtön benyitni, előbb rátapasztottam a fülem, valami halk kaparászás, szipogás szűrődött ki. Óvatosan bekopogtam és vártam, hamarosan lépések hallatszottak, és Ahmed arca tűnt föl az ajtórésben. Összeszűkült, táskás szemmel nézett rám, te vagy, kérdezte, ja, mondtam, aztán beléptem. A padlón ott hevert két nagy, dugig pakolt bőröndje, az asztaláról meg a polcáról pedig eltűnt az összes cucca. Mit csinálsz, kérdeztem tanácstalanul és bezártam magam mögött az ajtót, mire Ahmed leroskadt ágya szélére, előrehajolt és görcsösen zokogni kezdett. Az jutott eszembe, hogy Nasztya biztosan nem hagyta magát, de, néztem megint a bőröndökre, ez sem lehet elég magyarázat arra, hogy összepakolt. Letelepedtem mellé, átkaroltam és elkezdtem a hátát simogatni, hátha megnyugszik tőle, de nem csillapodott a remegése. Nem akartam eddig szólni, mondta, és közben elővett egy borítékot a kisebbik táska cipzáros zsebéből, de haza kell mennem. A kezembe nyomott borítékban egy kairói repülőjegy volt, aznapi dátummal. Nagyapám nagyon beteg, meg fog halni, mondta elfúló hangon, és apám hazarendelt, már egy hete tudom, folytatta, miközben egy papír zsebkendőt kotortam elő neki a zsebemből, de valahogy nem bírtam nektek bevallani. Mikor kell indulnod, kérdeztem, mindjárt itt a taxi, felelte, aztán tenyerébe temette az arcát és megint előrehajolt meg-megránduló háttal, de ezúttal némán. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, erre a helyzetre józanul se bírtam volna értelmesen reagálni, így meg, hogy még mindig forgott velem egy kicsit a szoba, teljesen tehetetlennek éreztem magam. Így ültünk tovább a félhomályban, én a hátát simogattam gépiesen, ő meg előre-hátra dülöngélt az ágyszélen. Jól van, mondtam végül, ne keseredj el, tartjuk majd a kapcsolatot, aztán jövőre úgyis megszervezünk egy újraegyesítő bulit. Abban a pillanatban egyébként komolyan is gondoltam ezt, meg beszéltünk is már róla a többiekkel, tervezgettük az időpontot, helyszínt, az eszünkbe sem jutott, ebből is látszik, mennyire naivak voltunk, hogy az ösztöndíjunk leteltével talán soha többé nem látjuk egymást. Ahmed ekkor hirtelen abbahagyta a rángatózást, megmerevedett, majd egészen lassan rám emelte a tekintetét. Érted már, mondta, ezért nem várhattam, egyszerűen nem várhattam tovább, ez volt az utolsó esélyem. Tudtam, hogy Nasztyára gondol, de nem volt erőm rákérdezni, hogy ment, meg nem is illett volna a helyzethez, inkább csak, mint egy valódi báty, adtam neki egy simogatással felérő kis tockost, aztán elvigyorodtam és átöleltem. Az a lényeg, hogy ez is megvolt, tettem hozzá végül.

A taxi röviddel ezután ért a kollégium elé, reflektorainak fénye megcsillant az ablakunkon, ahogy befordult az épület előtti parkolóba. Várj, segítek, mondtam neki, amikor a bőröndjeit kezdte emelgetni, megragadtam az egyiket, és előrementem vele, a folyosók teljesen kihaltak voltak és csöndesek, csak egyik-másik fiúszobából hallatszott ki némi horkolás. A sofőr tudott angolul, így elég könnyen sikerült neki elmagyarázni, hová is szól a fuvar. A táskákat beemeltük a Škoda csomagtartójába, aztán még egy pillanatra megálltunk egymással szemben. Ne haragudj, mondta Ahmed, és hallottam a hangján, hogy még mindig a sírással küzd, ugyan, ne viccelj, feleltem, aztán hosszan megszorítottuk egymás kezét, de már nem ölelkeztünk újra össze. Egészen addig ott álltam, amíg a kocsi a főútra fordulva el nem tűnt, talán még egy-két perccel tovább is, mint aki arra vár, hátha visszajön, pedig nem vártam semmire. Vastag, szivacsos csönd fogadott a szobában, lassan kezdtem megérteni, hogy egyedül maradtam, de valahogy, talán csak a fáradtság miatt, nem mozdított meg bennem semmit ez a tény. Elhevertem az ágyamon, épp csak a cipőmet bírtam lerúgni, de különben, ahogy voltam, ruhástul mély, nyugodt álomba merültem.

Másnap hangos, szigorú dörömbölés riasztott fel, kikecmeregtem az éjjel reflexből magamra ráncigált ágytakaró alól és ajtót nyitottam. Iglika állt ott, vörös, görcsbe rándult arccal, még soha nem láttam ilyen idegesnek. Hol van az a szemét, kérdezte szinte sikítva, nem is értettem először, mi van, miért, kérdeztem vissza, de ő tántoríthatatlan volt, hol van, hol van, egyre csak ezt hajtogatta. Végül kitártam előtte az ajtót és Ahmed ágyára mutattam, elment. A kurva anyját, ordította, aztán megragadta a galléromat és úgy kérdezte, de olyan indulatosan, hogy a nyála az arcomba csapódott, tudod te, mit csinált, tudod, mit művelt Nasztyával? Megfogtam a kezét és lefejtettem az ingemről, nyugodj már le, mondtam, de kitépte magát, rám kiáltott, hogy bazd meg, és elrohant. Értetlenül néztem körül, és hirtelen a gyomrom is felfordult. Ekkor vettem észre, hogy a posztert elfelejtette leszedni Ahmed, a focista pedig a megszokott, öntelt vigyorral bámult rám a falról.