Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. február / Sebességkorlátozás

Sebességkorlátozás

         

 

Mindig a legszebb évszakokban leszek magányos, begombolom ilyenkor magamat a testembe, hogy legalább valamely illendő rögzítettségben figyeljem a térbe kiszakadt tétovaságom mozdulatait, mondja nekem az új szomszédom, aki azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy már a házába való beköltözésének első éjszakáján kivágott minden sebességkorlátozásra vonatkozó kresz táblát, amelyet a főúttól a családi házas övezetben elhelyezkedő mellékutcánkig föltalált. Egyszerűen szétfűrészeltem ezeket az acéloszlopokat, meséli nekem, amikor látja, hogy a rendőrség odakint szakértők bevonásával már vizsgálódik.

Író volnék, vallja be vonakodva, de éppen ebből fakadó egzisztenciám külsőségeitől szerettem volna megszabadulni, amikor hosszas töprengés után megvásároltam ezt a kutyaólat. A soha magamra nem öltött Borsalinó kalapomat és a piros sálamat már az első éjszaka bedobozoltam, a hosszú fekete lódenkabátomat, amely nagy valószínűséggel, a kerti munkára alkalmatlan, petróolajjal leöntve elégettem. Vásároltam magamnak egy fűzöld gumicsizmát és ezt a keki színű munkásruhát, mutat végig kínai űrhajósokra emlékeztető öltözékén. Nem mellékesen apám régi ruhái között találtam a kékszínű svájci sapkát, amelyet nem igen látni már a legeldugottabb szekrényekben sem. Ez a legbecsesebb kincsem, talán harminc éve nem volt senkinek a fején, jó szolgálatot tesz, hogy még az árnyékomat megpillantva se ismerhessek magamra.

Nem mintha valaha is íróember lettem volna, a legkevésbé sem mondhatom el ezt magamról. Csupán annyiban voltam író, hogy ötven év alatt, amikor esténként rám tört a lázzal járó rettegés, eltöprengtem, nem lenne-e kifizetődőbb, ha valamiként megszabadulnék ettől az egész életemen keresztül tartó, fojtogató ürességtől. De mindannyiszor, ötven éven át, határozottan nemet mondtam erre a lehetőségre. Mint egy merülőforraló, amelyet soha nem mártottak bele a forralandó folyadékba. Aztán mégis, családi tragédiák következtében, külső késztetésre, belefogtam az engemet mindig a legmélységesebben taszító tevékenységbe, amely néhány éven keresztül elhivatottá tett az íróinak mondott életvitel folytatására. Ma már látom, mekkora hibát követtem el, helyrehozhatatlan presztízsveszteséget szenvedtem el az önbecsülésemet illetően. Éppen ideje volt, hogy megszabaduljak a magamra öltött bábtól, ettől a kicsinyes lelkek által hordott álcától, amely oly kényessé és elviselhetetlenül fájdalmassá tette a mindennapjaimat. Már önmagában az a tudat, hogy ezek közé a hazug és mesterkélt lelkek közé tévedtem, csupán egyetlen szándék erejéig – mondja nekem az újszomszéd, miközben közömbösen figyeli a rendőrök ténykedését, amellyel valószínűleg a lefűrészelt vasoszlopok csonkjain való eszközhasználatot tanulmányozzák –, bebizonyította számomra, hogy az ötven éven át tartó hallgatásom volt az én igazi életvalóm. Ezt hagytam én oda, mint kés a sebet. Egyetlen, hirtelennek tűnő felajánlkozás szükségszerűségét komolyan gondolva csináltam magamból bohócot, már amennyiben mindenféle irodalmi tevékenység megtévesztően hasonlatos a porondokon ugráló, magukat felismerhetetlenségig festékkel bemázoló páviánokhoz. Nem, semmiképpen nem gondoltam át, hogy mivel is jár ez az agy-átírás. Bár a körülményekhez képest nagyon is óvatos voltam, sosem mutatkoztam irodalmi körökben, nem takartam fel a hétköznapi arcomat, sosem mutattam meg magamat az effélék között, lelkileg mégiscsak hozzájuk váltam hasonlóvá, akár a légy, beleragadtam az anyagtalannak tűnő kulimászba. Nem mindegy talán, hogy a pók láthatóan, a világ számára érzékelhető módon szövi a hálóját, vagy pedig a maga testében, mintegy belülről ereszkedik a hálója közepére. Az egyik épp oly megvetendő, mint a másik, de kevésbé ártalmas; hiszen az irodalmi lét önmagában sem egy szimulációs, virtuálisan locsolgatható kert, inkább a lélek mélyéről felbődülő, nyilvánossá tett magamutogatás; a test leplezetlen pedofil hajlama, amikor is a benne rejtekező aberrációt színleg megvallja, ám, mint mesterséges késztetést, álvalóságot, nem teszi a maga és a mások számára sem büntethetővé, szívesebben a saját lelkének kimódolt, élettelen fenéküledékébe fúrja be magát. Rájöttem, hogy egyetlen író sem képes a műveiből kilátszani, csak életteli haldoklást mutat, amint a szellemi sivárvalóságát ecseteli. A legnagyobb trouvaille, hogy míg a színészek kénytelenek a testüket, az arcvonásaikat is vásárra vinni, és így gátlástalanul kiszolgáltatni a lényüket, az írók jól elbújhatnak a semleges kispolgári lét kelkáposzta-főzelék állagú mocsarában, és megmenekülnek attól, hogy képzetük okán váljanak nevetségessé. Ám az így rejtekező ember, már ha elég megfontolt, bármennyire is távol tartja magát a magamutogatás lehetséges helyszíneitől, mégis épp olyan módon deformálódik, mint a színész, elveszíti fenntartható valószerűségét, a szavakra rátelepedő illúziójának mámorában teljességgel eltorzul, és hiteltelenné lesz. Az a fajta, kanonizáló hajlam, amely kétségbe vonja másoktól az érvényességük látszatát, a maga hiú sérülékenységét és sérülékeny hiúságát teszi meg egyedüli mércéjévé; a művet magát, amely igazából nem is létezik, esetlegesen csak akkor válhatna valósággá, ha lennének olvasók, akik ezeket a műveket belaknák, és a világ számára érvényessé tennék, semmiképpen nem segítik az egészséges érzelmek irodalmi rehabilitálását.

Hamar be kellett látnom, hogy a műveket nem olvassák, ezek valójában lakatlan és lakhatatlan épületek, és éppen az a hajlam hiányzik az emberekből, hogy ezeket a disznóságokat a maguk számára elszigetelt élményként értelmezzék. Az irodalom az olvasók arra való folytonos késztetése, hogy bevonják őket végletesen tarthatatlanná vált életszemléletük labirintusába, és végighurcolják őket ezeken a járatokon, ahol ők már szavaik tüskésbokai alatt, agyon sebezve haldokolnak. Kivonulok tehát ebből az általam mélyen bűnösnek és álságosnak bélyegzett világból, anélkül, hogy valójában lenne honnan kivonulnom, hiszen, ép eszű emberként, sosem hittem ennek a műanyagvilágnak a hitelességében. Nem hordozom tovább a csak általam olvasott remekművek agyamból kidudorodó daganatait. A megszámlálhatatlan semmiségeim kanócain pislákoló lángocskákat, amelyek mindig a mások meggyalázásából fakadó faggyúból táplálkoztak, egyenként, halk sóhajjal immáron kioltottam, s mint egy közönséges ember, lelkiismeretesen tovább dolgozom a teljes sötétségben.

Magamban eltöprengek, míg az újszomszéd meglepő fizimiskáját lesem, hogy ez a számomra teljességgel ismeretlen nevű ember miféle irodalmi nagyság is lehet. Valószínűleg, gondolom, egy elzüllött pszichopata, aki azt képzeli magáról, hogy ebben a tájidegen ruházatban elbújhat a normális emberek szeme elől. Már a mozdulatai, a magabiztos kivagyisága is aláássa a tekintélyét. Szeretném neki megmondani, hogy teljességgel rossz jelmezt választott, akaratlagosan vagy szándéktalanul hamis tanácsokat adtak neki a jelmeztervezők, amikor ebbe a vadonatúj, ízléstelen slendriánsággal megtervezett hacukába bújtatták. Meggyőződésem, gondolom, hogy egy kétes értékű személyiség, aki valamely félreértelmezett előnyöket lát a falusi életben, így aztán sokáig nem is a szavaira figyelek, hanem a háza körüli esetlegességekre, amelyek még inkább bizonyítják, hogy egyáltalán nincs tisztában a mostani, nagyon is értékcsökkent állapotával, amennyiben ezt az ingatlant választotta lakóhelyéül, amely, meglátásom szerint, néhány éven belül maga alá temeti majd az egész svájci sapkás, zöld munkaruhás figuráját. A ház tégla oszlopai pőrén állnak, a nedvesség szuvas odúkat vájt beléjük, a gerendák, amelyek a tetőszél cserepeit tartották, hangzatosan elernyedtek, az esőlé már belemart a falak vakolatába is.

Nem, nem, kiált fel az újszomszéd, azt ne képzelje, hogy színészkedem, és mindez csak egy városból kiebrudalt szerencsétlen, hiúságában mélyen megbántott ember monológja. Az irodalom számomra csak akkor válik valóságossá, ha már nem élő emberek lakják. Mindaz, amit személyesen megtapasztaltam az irodalmi közegből, az írókról általánosságban, ez a minden természetes díszétől megfosztott, sírokra illesztett műkoszorú: a személyesség és jó ízlés elemi hiányát is nélkülöző hiúság és szerepzavar, amely teljességgel megrohasztott, és szárazföldön bóklászó, két lábon tipegő kopoltyússá tett. Megnézek valahol egy műsorfüzetet, és azt kell látnom, hogy miközben én ki szeretném vonni magamat az irodalmi életből, a színpadon olyan írók szerepelnek, akik, mint a rozsdás kard, már képtelenek kivonni magukat a hüvelyükből, rég felbarázdált lemezek, elcsépelt elegancia, szívükbe nyíló lukas zsebek, akik rég elveszítették minden bájukat, és korrodálódásuk fényes bizonyítékaként felolvasnak a már régen smirgli segedelmével is kibetűzhetetlen műveikből. Nem veszik észre, hogy a rátelepedett íróságuk vastag avarlemezei alatt rohadnak, ha ki is dugják a fejüket a halhatatlanságuk kagylóhéjaiból, felismerhetetlen emberek, elkanászodott öngyötrők, színpadra vonszolt pacaldarabok.

Rezzenéstelen arcom kissé kiszabadul a szavai keltette fogságából, amikor a rendőrök a sebességkorlátozás táblák mellékutcánkig tartó kivágása miatt bennünket kezdenek el fürkészni. Az újszomszéd is lehalkítja hangját, és karomat megragadva, háza hátsó fertálya felé terelget. Átlépkedünk a tetőről lepottyant cserepek halmain, a kiszáradt hajdani díszkert bokrainak bozótján, de lénye egyre díszesebb: már-már kihágásokat követ el, amint az itt-ott felásott kert ágyasait is öles lépteivel letapossa. Most, kezdi újra, amikor immár végső elhatározásként kijelentkeztem az irodalmi életből, ahova szinte soha be se léptem, annak láttam értelmét, ha megszüntetem a városi, fényűzőnek egyáltalán nem nevezhető életmódomat. Felhagyok mindennel, ami engem, látszat szerint, irodalmi figurává tett, és alkalmazkodom a szerényebb körülményekhez. Egy több ezer oldalas könyv megírása közben jött rám a felismerés, amely kereteit tekintve a mínusz ezerötszáz oldalon kezdődik, és szándékom szerint soha nem ér majd véget. Tésztaproblémák cím alatt kipuhatoltam mindennemű talányt, amely az évezredek alatt a megilletődött emberiségben csak felmerült, amiért kulturális tériszony uralkodik az emberi lelkekben. A művészetről, a filozófiáról, a végtaggörcsökről, amelyekkel én is küzdök, szólt volna ez a monumentális mű. Hérakleitoszról és Descartes-ról, amint a testük pusztulása elől a szennyben elmerülnek, Wittgensteinről és Witkiewiczről, közben a körmök gombásodásáról, amelyben mind a ketten szenvedtek. Robert Browningról és Strindberg pokláról, amikor letaszítja asszonyát a mélybe, és csak én menthetem meg; az asszonyok és a férfiak aberrációiról, Virginia Woolf sziklájáról, és Szókratész törvényes elítéléséről, amikor már a forma eluralja a mondanivalót, de még a logika nem nyomja agyon, hogy önmaga pusztításával békét teremtsen.

Amikor a háza hátsó teraszához érünk, dermedten állok meg, visszahőkölök: Egy roskatag karosszékben alvó múmia aszott arca kukucskál ki a rozsdásnak tűnő lepedők alól. Az anyám, mondja az újszomszéd, ne zavartassa magát, süket és vak, havonta egyszer-kétszer ébred fel, az ő kívánsága volt, hogy vidékre költözzünk, s az utolsó éveit, lehetségesen a még benne rejtező erők, most már – sejthetően – több évtizedre is elegendő tartalékát a legideálisabbnak mondott környezetben aludja át.

Miközben hagyja, hogy őszinte megrökönyödésemből magamhoz térjek, ő fel-alá sétál, úgy rémlik, Offenbach valamelyik operettjének nyitányát dudorássza, tekintete torz formájában is gunyorossá válik, mintha egy szeg arccá kalapált feje lenne, amelyet éppen most húztak ki a falból. Megáll, majd végigtekint ruháján, amely teli a szövetekre ráaggott fémreszelékekkel. Néhány percig önfeledten porolja magát, aztán hirtelen jókedvvel felém fordul: Ennyi, mondja halkan. Pontosan nem értem, mire is gondol, de megnyugodva, attól való félelmemtől, hogy az anyja ténylegesen már halott, igazi múmia; úgy érezvén most, hogy ütemesen lélegzik, kissé megváltozik az újszomszédról való véleményem. Ezek szerint gondoskodó fajta, gondolom, minden magára öltött különcködése is egy szenvedő emberi lényt rejt, aki nem képes az őt lassan felemésztő helyzetével szembenézni. Racionálisan arra a kérdésre összpontosítok, miért is vágta ki ideköltözése első éjszakáján a sebességkorlátozást jelző táblákat. Hiszen ezzel magát is arra kényszerítette, hogy ne legyen képes huzamosabb ideig fenntartani a jelen, rá csöppet sem hízelgő körülményeit. Miért akar egyenesen a mélybe zuhanni, miért gondolja, hogy a vidékre költözés lompossága alatt már kikerül a törvények hatálya alól? Miért csak az utcánkig, szinte árulkodóan, csak a házáig tarolta le ezeket sebességkorlátozó táblákat, kérdezem megrökönyödve. Az anyja mellett álló asztalhoz lép, amelyen kissé gyanús küllemű körték érlelődnek. Mosatlanul felkap egyet, majd beléharap, de rögtön megkínál. A feleségem sírján semmi más nincs, csak egy körtefa. Termeszthetnék rajta krumplit vagy zöldséget is, hiszen szabályszerűen megvásároltam és nagyon drágán azt a parcellát. Ám a távolság miatt, és mert naponta locsolni nincsen módom, én egy körtefát ültettem a feleségem sírhalmára. Évek óta ez az egyetlen gyümölcs, amelyet a szájamba veszek. Ha úgy tetszik, évente újra és újra magamévá teszem a feleségemet. Úgy gondolom, hogy a fa által növesztett gyökerek ma már szerelmesen körbeölelik a koporsóban fekvő test szétmarjult szöveteit. Mikor még gyönge, lázas fácska volt, hetente belékaroltam az ágaiba, és ő könnyű léptekkel kihúzva gyökereit a földből, nagyobb sétákat tettünk meg a temető alléin, ellenállhatatlan keccsel emelgette a lábacskáit, és sokat töprengtünk immár végletesen megváltozott viszonyainkon. Most már persze, mióta hatalmas lombot növesztett, megkímélem őt, a számára megerőltető helyváltoztatástól, hiszen növényi mivoltában már csak a gyümölcsei kihordására koncentrál. Mind egy szálig megeszem a termését, csak az anyámnak juttatok belőle apró falatkákat. Mivel rég kihullottak a fogai, gyakran órákba telik, amíg a gerezdeket elszopogatja. Van úgy is, hogy egy hete a szájában rothadó, alvása közben emésztetlenül ott ragadt darabkákat piszkálok ki. Nem csodálkozom, mondja, ha nem eszik ezekből a körtékből. Senki idegen nem szívesen falatozik a feleségem egy évtizede újra termékennyé váló testéből. Persze, ha belelehel a levegőbe, nagy valószínűséggel akkor is porózusos, halott testekből kivált levegőszemcséket és mélabút szippant be. Én, mint egészséges szemléletű materialista, egyenesen rabja lettem ezeknek a képzeteknek. A szövegben csak ürüléket látok, a formákban csak ellenszegülést. A beszéd ezeknek az anyagszerűségeknek az egymásra való kenegetése. Az irodalom könnyű habját nem merem többé a poharamba. Én olyan nehéz vagyok már, mint egy tollaiból kiszakadt madártest. Hurcolom magammal a valamikori könnyűségemet. Ami a táblák kivágását illeti, maga is beláthatja, hogy egyszerűen elfáradtam. A sas sem rak több fészket, amikor költ, a rókák is egyetlen odút fúrnak az utódok védelmében, a legkedvesebb halottunk eltemetésekor is csak egyetlen sírgödröt ásunk ki.

Foglaljon helyet, mondja, de nem veszi tekintetbe, hogy a teraszán az anyja székén kívül egyetlen ülőalkalmatosság sincs. Egyáltalán semmiféle konvencionálisnak mondható mozdulata sem végződik a térbe illeszkedően. Viselkedése tökéletes automatizmus; a körte rágása közben öklével veri a háza falát, nem kevés vakolatot eltávolítva róla, a hellyel való kínálása közben leül az anyja széke melletti kőre, majd körtét csúsztatva az alvó szájába, a tokáját csipkedve élesztgeti. Ha az ember elolvassa a műveiről szóló kritikákat, olyan érzése támad, mintha egy egyenlőtlen párbaj részese lenne, ahol is a kritikusok négy méterről, az írók pedig száz méterről adnának le lövéseket ugyanabban pillanatban. A két test egymáshoz való viszonya semmiképpen nem szolgálja a párbajkódexekben előírt, kívánatosnak tűnő egyenlő feltételek meglétét. A kritikusok nem az élet kútjából merítenek, hanem az írók által fölhúzott szűk vödörből, szabadon kóborolnak az árucikként kínált vödrökkel teli kiégett pusztaságban.

Miközben hallhatóan dörömbölnek a csengő hiányában áthághatatlan kapuján, arról kezd el mesélni, hogy mennyire jól járt, a kora reggel egy távoli fémkereskedésbe szállított, rozsdamentes oszlopokkal. Már azelőtt vevőre talált, hogy bevitte volna a vastelepre, egy tokaji gazda megvásárolta tőle tetemes összegért mind a harminc oszlopot, most már a szőlejében állítgatja a hegyoldal néhány éves hajtásai közé, és valószínűleg ezzel az egész ügy el is rendeződik. Kérdésemre, miért is vetemedett erre a cselekedetre, mért kellett ezeket a sebességkorlátozó táblákat elfűrészelnie, egészen megváltozik az arca, pír önti el, mélyre ható boldogság, és egy nagyobb levegő vétel után újabb, tekervényes okfejtésbe kezd. Ő egész életében büszke volt arra, hogy nem képes elviselni semmi korlátozást. Az irodalom terén végzett munkálkodása közben persze tekintettel kellett lennie ezekre az általa gyűlölt társasági formulákra, most azonban, hogy fölbontott, úgymond, minden társadalmi szerződést, már néven merészeli nevezni a butaságot, nem szeretné, ha a továbbiakban is ilyen mesterséges szabályozások között kellene tölteni a mindennapjait. Meg van győződve arról, hogy igen is, a csontok mozgatják az izmokat, s hogy nem előre, hanem hátrafelé kellene közlekednie minden gyalogosnak. Hiszen aki megértette ezeket a múltba gyökerező konspirációkat, még véletlenül sem az értelmét sajátította el, csupán a használhatóságát. Egy olyan féle burkot hordoz, örökít át, mint egy küldönc, aki a testébe vésett üzenettel jár, de hiába is olvassák el az üzenetet, maga az értelem nem továbbítható. Magányosan sorvad el, képtelen mit kezdeni magával, aki az üzenetet hordozza, hiszen szellemi teljesítménye, egész intellektusa képtelen arra, hogy ezt az üzenetet értelmezze. Az emberi okoskodások mind palackba rejtett üzenetek, hieroglífiák. Egyszer a közvetlenség értelme, máskor az értelemtől megszabadult, elvadult jelek szimbóluma lesz a képzetünk.

Ha vezet, különösen nehéz, már előre haladott koránál fogva is, figyelnie az itt-ott felbukkanó táblácskákra, az irodalommal való küszködése aztán minden mértéken felül hiteltelenítette ezeket a tiltó szabályokat, végletesen elege lett abból, hogy szelleme szabad szárnyalásának idegen akaratok szabjanak korlátokat. Hiszen minden ember végtelenül felelős azért, amit tesz, de az elkövetés lehetséges, azt megelőző évtizedeiben miért is kellene neki, a bűntelennek a bűnösök számára kijelölt szabályokat figyelembe vennie. Ő neki megvan a tökéletes vezetési stílusa, már-már esztétikailag hitelesített nyelvi ritmusa, amelynek az akadályoztatása esetén képtelen célba érni, képtelen befejezni az elbeszélését. Cselekedetével elmondja a legfontosabb üzenetét, amely botrányok nélkül lesz a közönséges értelem alvó jelölőjévé. Ő mindig egy bizonyos belső lüktetés szerint gondolkodik és cselekszik, minden, ezt gátoló, önkényesen felállított tilalom, védekezésre és agresszív ellencsapásokra kényszeríti. Nem a semmiből jutunk a mások számára is észlelhető egzisztenciális állapotba, minden lény igen csak kimunkált és kikupálódott, sejtelmes, körbe alig határolható érzékviszonyulások nyalábjaival kapcsolódik a természetes társadalmi közegéhez, ennek megfelelően, bizonyos szabadságot termel ki magából, azzal ellentétesen, amit a közjó gondol róla. Amikor meghallotta, mondja, hogy egy jeles író, az őt ért évekig tartó, ünneplésnek tűnő meghurcoltatása után, származását és sorsát tekintve holocaust-bohócnak nevezte magát, rögtön megértette, hogy ő, a sokkal kevesebb, a szánalmasan egyszerű és ezért sérülékenyebb, mindenkinél kiszolgáltatottabb lény, aki csak az irodalom rothadt árucikkeket tartó boltjába jár be merő kíváncsiságból, már csupán irodalmi bohócként képes magára gondolni, és ezen a kivérzett lelkek által benépesített mezőn, olyan egyedül van, mint a répa a földben. Nagyszerűnek és az emberi felelősséget önkényesen magára hárítónak találta ezt a felismerést, amelyben végül is magunkra vesszük, és hordozzuk a társadalom bélyegét, egyszerre büszkék is lehetünk arra, hogy megmenekülünk ennek a ránk osztott szerepnek a mindennemű következményétől; beszüntetjük az ezzel kapcsolatos, nagy horderejűnek gondolt munkásságunkat. Vagy mint én, mondja az újszomszéd, az egészen kisszerű és engem mindig lealacsonyító tevékenységemet; immár a magam eszközeivel és a saját szavaimmal fogok hallgatni, a végtelenségig kitartva, sosem árulva el többet magamról, még a birtokomra behatoló hatóságoknak sem, akik már bizonyára pontosan tudják, hogy ki törölte el ezen a domboldalon a sebességkorlátozást, s adott néhány órás szabadságot az erre haladóknak. Fájdalommal tölt el ugyanakkor, mondja az újszomszéd, kezével a mellette heverő elektromos fűrész kilógó részeit a nejlonfóliával takargatva, hogy mindaz az általam kivívott lehetőség, ez a gátakat áthágó tisztesség sosem lesz tartósan az emberiségé, s így hamvában hol, a korlátokat ledöntő becsületesség a legsúlyosabb, ugyanakkor a legsúlytalanabb műfajban emésztődik el.

Miközben az igazi regények szembemennek minden konvencionális történéssel, épp elég szellemi dolog adódik számukra, hogy a lélektan, a sztori vagy a jellem azonosságát felrúgják, és a gondolatok egymás ellenében keletkező viharaiban elpusztuljanak. Az igazi regényesség a feldíszített álvalóság lekaszabolása, az érvényesnek látszó felületek mögé való behatolás, és annak a fájdalomnak a kimondása, hogy nincsen többé érvényes felülete az emberi gondolkodásnak. Minden mementó, mint ilyen, a megőrzésre méltó dolgok hiteltelenítése. Amikor mindezeket felemlítjük, újra gyermeteg gondolkodókká leszünk, olyan tér elemeivé, amelyek már lehetetlenné teszik a regényeinkben tétován, de nagy lendülettel felvázolt érvényességünk szellemi absztrakcióit. Amikor letettem a tollamat a Tésztaproblémák sok ezer oldalon keresztül zajlódó, önmegszüntetésem felé haladó absztrakt írásomra, akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok belülről magamat megmutatni. Így aztán, mint egy disznóólból kilépve, felfogva a friss levegő jótékony tulajdonságait, nem én vágytam igazából a friss levegőre, hanem a bennem megfogalmazódott mű, akár a tettlegességem is, mások szempontjait figyelembe nem véve, egy olyan álságos békeszerződés, amelyet a megtámadottak, tudom, sosem írnak majd alá.

A közben a kerítés zárját felfeszítő, a teraszra behatoló rendőrök mindenféle kutakodás nélkül, engem teljességgel levegőnek nézve, a jelenlétemben megbilincselik az újszomszédot, az anyját pedig, aki valóságosan már több éve halott, minden tiltakozása ellenére, a közeli város hullaházába toloncolják.