Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. február / Szerelem (This is Not a Love Song)

Szerelem (This is Not a Love Song)

Szántó T. Gábor: Édeshármas. L’Harmattan, Budapest, 2012

     

 

Nem, ez nem egy romantikus történet. De, ez egy romantikus történet. Egyrészről igazam van, másrészről szintén. Ugyanakkor mégsem, hiszen az Édeshármas nem egy édes hármas története. Bár a cím (és főleg a borító) alapján leginkább egy szerelmi háromszögről szóló történetet várna az ember (félrevezető mindkettő, de ezt most inkább hagyjuk), ennél azonban jóval többről van szó. Vagy inkább kevesebbről, attól függ, honnan nézzük.

Az édeshármast tehát egyáltalán nem úgy kell elképzelni (szerencsére), hiszen a történet nem szeretőkről szól, szerelmi háromszögekkel egyébként is tele van már a padlás. Szeretők, persze, vannak a történetben, de ők valójában nem is szeretők igazán, sokkal inkább szerelmesek (egymásba, önmagukba, akárkibe), de az is lehet, hogy egyáltalán nem is szerelmesek, csak tartozni szeretnének valahová, valakihez. Nehéz megítélni. A harmadik főszereplő ráadásul végképp kilóg a sorból, egyrészt, mert hetvenéves is elmúlt már, másrészt, mert olyan, mint egy rabbi, leszámítva azt, hogy nem az, de ettől még az ember veséjébe lát.

Nos, ez a majdnem-rabbi (reb Slojme) mindenekelőtt író tanítványa, Miklós veséjében mozog otthonosan. Talán túlságosan is. Miklós pedig, akinek a veséjében otthonosan mozog a majdnem-rabbi, szerelmes Sáriba, aki viszont nem igazán szerelmes, vagy a fene se tudja, mindenesetre nagy valószínűséggel maga sem gondolta végig, mit is akar tulajdonképpen. Talán Miklós sem. Sári nem nagyon tud mit kezdeni Miklós vallásosságával, inkább élni szeretne, amiért különösebben nem is lehet haragudni rá, Miklós viszont, ahelyett, hogy élne (és élményeket gyűjtene, mint minden valamirevaló író), inkább bezárkózik (vagy inkább bezárkózna, de nem hagyják) a saját kis világába, hogy zsidóként megtalálja a helyét az életben.

Ami nem is olyan egyszerű, pláne ember- (külvilág?-)gyűlölőként, ráadásul a holokauszt nyomasztó örökségével a háta (hátu[n]k) mögött. Van egy jelenet a regény elején, a barackokkal. Miklós és Sári éppen nyaralnak, valahol a Balaton partján, Miklós írni szeretne, persze nem megy neki, tulajdonképpen utaznának már vissza Budapestre, Sári pakol(na), de a szomszédok nem hagyják őket békén, mert a kertjükben lévő fáról nem szedték le a barackot. És hogy miért? „Bennünket nem deportáltak, mint apádat, anyádat meg a nagyszüleidet [mondják Miklósnak]… de mi is szenvedtünk eleget. (…) Pesten, a gettóban vészeltük át anyámékkal negyvennégy telét. Én gyerek voltam. Az utolsó nyolc napra csak egy üveg lekvárunk maradt. (…) Anyám naponta egy kanállal engedélyezett magának és apámnak. Nekem két kanállal adtak. És amikor az oroszok felszabadították a gettót, még mindig volt az üveg alján egy ujjnyi. Hát ezért.”

Elhagylak, elhagysz. Visszamegyek hozzád, visszajössz hozzám. Így megy ez, oda meg vissza, újra meg újra. Se nélküled, se veled. De együtt sem az igazi. Egymás nélkül meg pláne. Ilyesmi dilemmák vannak (a könyvben is, az életben is), ha tetszenek, ha nem. Az persze jó, ha van mellettünk valaki. Ha a szerelmünk az a valaki, az a legjobb. De ha „csak” egy „idegen”, akkor is. Néha egy idegen is több a semminél. Ha pedig egy olyan bölcs ember az illető, mint reb Slojme (aki valójában nem is idegen, különösen Miklósnak, de tulajdonképpen Sárinak sem), akkor szerencsénk van. Vagy nem, mert a legtöbbször csak púp a hátunkon. A Slojme-félékre egyébként tökéletesen illik a mondás: „Ha nem lenne, ki kellene találni”. De ki lehet egyáltalán találni ilyen figurát?

Szántó T. Gábornak többé-kevésbé sikerült. Én ugyan előző regényét, a Keleti pályaudvar, végállomást jóval végiggondoltabbnak érzem, különösebb problémám az Édeshármassal sem volt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam letenni, bevallom, időnként még untam is, különösen reb Slojme gyakran önismétlő, konyhafilozófiától sem mentes eszmefuttatásait, de szerencsére az unalmasabb részeket általában szórakoztató epizódok ellensúlyozták. Mondjuk az, amikor reb Slojme – öregember nem vénember alapon – elrángatja Miklóst csajozni a budapesti éjszakába; vagy amikor Sári egy amszterdami kirándulás alkalmával majdnem befizeti Miklóst az egyik kirakatban ücsörgő prostituált lábai közé; vagy amikor, hogy ne csak ilyen profán részleteket emeljek ki, Miklós és reb Slojme éhgyomorral kénytelenek végighallgatni az egykor volt főkántor visszaemlékezéseit, miközben az öreg jóízűen befalja előttük előbb a maceszgombócos húslevest, aztán a marhapörköltet tarhonyával, végül az almás pitét is.

Tartozni valahová persze mindenki szeretne. Miklós is, Sári is, reb Slojme is. Ki nem? Na, mindegy, mellékvágány. Elhagyni, elhagyatva lenni. Hol az előbbi, hol az utóbbi. Erről szól ez a regény. Önmagunk kereséséről, függetlenül attól, hogy zsidók vagyunk, vagy sem. Mert tulajdonképpen mindegy. Hiszen nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy ne találjuk a helyünket. Persze, zsidónak lenni sem (lehet) egyszerű. Vallásos zsidónak meg pláne.