Zsigerből vagy realistán?

Ha vad celebnyomozók (vagy kiadói marketingesek) lennénk, minden bizonnyal azzal taszigálnánk a potenciális magyar olvasót Roberto Bolaño felé, hogy elmondanánk: már Robert Pattinsont is fotókkal dokumentálhatóan rajtakapták, amint őt olvassa, a nemrég nálunk is bemutatott Szemfényvesztők című filmben pedig Woody Harrelson épp feltett lábbal bújja a Vad nyomozókat egy kanapén, miközben a nem kevésbé vad FBI-osok rajtaütni készülnek csapatára. Mivel azonban eléggé sosem szánható módon szerényebb pozíció, az egyszeri irodalomkritikusé adatott nekünk, a magyar irodalomértést búvárolva kell azt a szerény örömünket megosztanunk, milyen sok mindent leírtak már erről az immár tíz éve halott chilei géniuszról a magyar nyomtatott és online sajtóban, mióta 2008-ban nálunk is megjelentek első novellái. Mikor 2010-ben az Éjszaka Chilében című kisregénnyel kezdetét vette az Európa Kiadó (reméljük, még le nem zárult) életműsorozata, rögtön minőségi életrajzok[2] és recenziók[3] kezdtek feltünedezni az interneten és a jelentősebb napi- és hetilapokban, s hamar kialakult egy olyan kritikusi réteg (Csáki Márton, Dunajcsik Mátyás, Benedek Márton, Ficsor Benedek), amelyről világossá vált, hogy szívesen és minden alkalmat megragadva ír Bolañóról, gyakorlott hispanista számára pedig megrökönyödést keltően sok (nem mondom el, mennyi a szokványos, de segítségül: egy Bret Easton Ellis-könyv címe tartalmazza a megoldást) meglepően tájékozott nem-hispanista irodalmár beszélgetéseiből szivárgott fel beismerés angolul olvasott Bolaño-művekről. Ennek, no meg egy irodalmi menedzserként sem utolsó fordítónak, Kertes Gábornak köszönhetően, mire a második kisregényt (Távoli csillag) három évvel követve[4] megjelent a mindössze ötvenesztendősen elhunyt íróidol egyik főműve, a Vad nyomozók, a magyar olvasó már átfogó ismeretekkel rendelkezhetett mind kalandos életpályájáról, mind életművéről, mind irodalmi kontextusáról. A 2000 és az Irodalmi Szemle hasábjain megjelent terjedelmes összeállításokban[5] nemcsak egy műfajilag egyre szélesedő Bolaño-szövegkorpusz kezdett alakot ölteni a kiadás előtt álló kötet részleteiből, versekből, novellákból és az infrarealista kiáltványból, hanem egy interjúval, egy Vad nyomozókról szóló tárcával és két tanulmánnyal az is kirajzolódni látszott, kiket tekint a chilei elődeinek (ezeket aztán recenziók sora bővítette), s hogy kik tekinthetők utódainak. A vele készített interjúban[6] Bolaño maga beszél generációjának – vegyesen spanyol és latin-amerikai – írói centrumáról (Juan Villoro, Rodrigo Rey Rosa, Javier Marías és a hozzá minden szempontból legközelebb álló Enrique Vila-Matas) és az őt ért francia hatásokról (felvillantja nagy idolját, Rimbaud-t, illetve Céline-t), Dömötör Andrea igyekszik megtalálni a költő Bolaño avantgárd gyökereit,[7] magam pedig a 2000 hasábjain a városi térben, a marginalitás iránti érdeklődésben, az erőszak-tematikában, illetve a szenvtelen, letisztult angolszász prózastílusban jelölöm meg Bolaño és utódai főbb metszéspontjait.[8]

Ez az írás ugyanakkor az irodalomtörténeti feltárásoktól elrugaszkodva a kötet magyar fordítását veszi górcső alá, abban a ritka pillanatban ragadva szikét, amikor a fordító önként jelentkezik módszeres, problémaközpontú élveboncolásra. Lássuk, miről is van szó!

A fordítás folyamata, avagy töprengések a piszkozat mellől

A fehér holló ritkaságával vetekszik az olyan műfordítás, aminek elkészültét az olvasó lépésről lépésre követheti. Szerencsére számtalan példa van arra, hogy a fordító könyvismertetésekben vagy rövidebb-hosszabb előbeszélyekben kommentárokat fűzzön a regények, novellák, versek fordításához (izgalmas például érezni Goretity József kínjait, miközben az alliteráló mondatot soha papírra nem vető Dovlatov szövegében próbálkozik alternatívát találni arra, hogy „tizenhat tonna”[9]), és internetszerte kiváló fordító-interjúkkal is találkozhatunk (az ekultúrán például tájékozott kérdezők faggatták életművéről Nádasdy Ádámot, Goretity Józsefet, M. Nagy Miklóst, Totth Benedeket, Kúnos Lászlót és még tucatnyi kiváló műfordítót[10]), ahol a megkritizált magyarítók sokszor reflektálhatnak is a csepűrágók fanyalgásaira (például Széky János arra, miért lett Súlyszivárvány a Gravity’s Rainbow magyar címe[11]). Az ugyanakkor sokkal ritkább, hogy egy készülőben levő műfordítást fázisról fázisra követhetünk, a felmerülő problémákat még megoldatlanul találva, a fordítót sokszor aktív fejvakaráson kapva.

Kertes Gábor, a Vad nyomozók fordítója ugyanakkor önként tolta magát a bonckés alá azzal, hogy a kötet fordítása folyamán felmerült kérdéseit, aggályait előbb saját, hallatlanul izgalmas blogján (mufordito.blog.hu), majd a Lazarillo Hispanisztikai Portálon (lazarillo.hu) is megosztotta olvasóival, sőt, a fordítás előrehaladtával kommentárokat is fűzött hozzájuk. A kritikai kiadások készítőinek álma az alkotói folyamatkövetés ilyetén lehetősége: olyasmi, mint a Széchényi Könyvtárban eredeti, áthuzigált, föléírt, kommentált Kosztolányi-kéziratokra lelni – csak Kertes javításai, töprengései pontosan dátumozottak, és elolvasásukhoz sem kell gyorsírásszakértő. További tiszteletkörök futása helyett ugyanakkor most, hogy kisült a cipó, ideje egybevetnünk a végleges megoldásokat ezekkel az ötletelésekkel.

Földrajzi nevek

Kertes számára szemmel láthatóan az egyik legnagyobb dilemmát a földrajzi nevek magyarítása (vagy nem magyarítása) okozta. Az első, Mexikóvárosban játszódó rész fordítása során az utcák, terek, sugárutak stb. esetében még valamelyest kézenfekvőnek tűnt számára a hagyományt követni, és a tulajdonnevet meghagyni, a köznevet viszont magyarítani (pl. Bucareli utca), mikor azonban a cselekmény helyszíne Izraelbe, majd Bécsbe tevődik át, az eredeti nyelven egybeírt, de magyarban értelemszerűen különírást megkívánó Kirchengasse, Rennweg, vagy Ros HáÁjin (itt a „Há” határozott névelő) fordításának lehetetlensége és több más, a szabállyal szembenálló ellenpélda a magyarítás elvetése felé kormányozta. Néhány hasonlóan „kozmopolita” regény magyar változatának átfutása után úgy tűnik, a dilemma nem partikuláris, a megoldások pedig sokszor vegyesek. Benyhe János például Cortázar Sántaiskolájában minden francia földrajzi nevet meghagy eredeti alakjában (Gare de Lyon, Rue du Sommerard, sőt Quai de Conti, pedig utóbbi esetében aligha mindenkinek egyértelmű, hogy egy dokkról van szó), de a második rész Buenos Aires-i részeiben már lefordítja a közneveket (General Paz sugárút).[12] Az angolszász regények szintén nagyban építenek az olvasó nyelvi jártasságára: az elmúlt ötven év általam vizsgált fordítói a számmal jelölt utcák kivételével (Hetvenhetedik utca) csaknem mind meghagyják az eredeti változatot (North Side, Park Avenue, Sutton Place, East River Drive), szinte csak Bartos Tibor nevezetes Útonjában[13] találhatunk Grant utcát (sőt, Cape Cod helyett Cod-fokot, vagy New England helyett egyenest Új-Angliát), ami azonban, ismerve a Bartosban lakó örök dafkét (vö. az angol „sandwich” szó „rakott kenyérként” való fordításának meghonosítási kísérletét[14]), halvány meglepetést sem rejt. (Bartost is felülmúlni e kérdésben tudomásom szerint egyedül Nemes Krisztina Moncada-fordításai tudják, mert azok nemcsak a köz-, hanem a tulajdonneveket is magyarítják [Horog utca, Templom tér, stb.]; Nemes mentségére szóljon, egy elsüllyesztett [tehát a könyv szövegét térképként használva már nem bejárható] aragóniai települést próbál a fordításokkal ismerősen falusiassá tenni a Balkézről jött történetekben és A folyók városában.) Úgy tűnik tehát, hogy a főszabály alól a beágyazottság rendszerint kibúvót nyújt: fordítóink feltételezik, hogy a francia és angol földrajzi köznevek befogadhatóak, míg például a spanyolok ismeretlenül hatnak a magyar olvasónak. Akár el is fogadhatjuk ezt az álláspontot, a fő kérdés azonban ettől még nyitott marad: feltétlen szükség van-e a köznevek magyarítására ezekben a szókapcsolatokban (hisz a szövegkörnyezetből mindig kiderül, hogy földrajzi névről van szó), és jó-e, ha így teszünk, ha a szabályt minduntalan áthágjuk a – meglehetősen szubjektív – meghonosodottság ürügyén?

E kérdéseket Kertes is feltette magának, majd hosszú vívódás után („gyűjtöm az erőt, hogy merjek szakítani ezzel az egyébként szerintem nem túl szerencsés szokással”[15] [Kertes, II]) végül úgy döntött, céljait („Az én célom elvileg az lenne, hogy az olvasó tudjon tájékozódni, ha Mexikóvárosba kerül, be tudja járni az utcákat, helyeket” [Kertes, I]) az szolgálja leginkább, ha a regény angol fordításához hasonlóan mindent meghagy eredetiben. Aki olvasta a regényt, az tudja, hogy Bolaño iszonyatos, már-már ecói mennyiségű információt görget maga előtt, sok a név, a hely, a könyvcímekről már nem is beszélve, ami megrémíthetné az olvasót – van ugyanakkor a bolañói narrációban valami olyan könnyedség és sodrás, ami túllendít mindezek nem-ismeretén, a helyzeten pedig a földrajzi nevek sem rontanak: nem lesz tőlük kevésbé olvasható a könyv, viszont elkerülhetjük az olyan fordítási szörnyeket, amik a magyarítással a Parque de las Américasból (de las Américas-park? Amerikák Parkja?), vagy a Glorieta de Insurgentesből (Insurgentes körtér? Insurgenték körtere? Felkelők körtere?) keletkezhetnének.

Könyv- és filmcímek, idézetek

Természetesen nem lehet ugyanezt eljátszani a regényben szereplő könyv- és filmcímekkel, már csak azért sem, mert többet (bár nem túl sokat) közülük magyarra is lefordítottak. Kertes itt azt a megoldást választja, amit irodalomtörténetekben szokás: a le nem fordított kötetek címét meghagyja eredetiben, a lefordítottakét magyarítja, a külföldi, de nem spanyol nyelvű írók műcímeit pedig – helyesen – az eredeti nyelven közli, nem, mint Bolaño, spanyolul. Ez egyedül akkor hat furcsán, amikor egy felsorolásban mindháromból akad (pl. a 128. oldalon francia, magyar és spanyol cím is feltűnik egymást követve), egyébként viszont egy kivétellel következetesen tartja magát a rendszerhez (a kivétel viszont fontos: az Easy Rider [402.], Üvegtigris ide vagy oda, Szelíd motorosok), és nem rontja az olvasásélményt.

Ami a rövidebb-hosszabb idézetek fordításait illeti, két helyen vetődnek fel komolyabb kérdések: mindkét esetben az első és harmadik rész narrátora, García Madero és a versek kontextusában. A sivatagi száguldás unalmában a tizenhét éves suhanc nem átallja a legkülönbözőbb retorikai alakzatok definícióiból vizsgáztatni a két főszereplőt, Belanót és Ulises Limát, ezek között pedig az epanadiplózis is feltűnik: ez olyan alakzat, amiben a mondat vagy verssor első szava a sor (vagy mondat) végén megismétlődik. A spanyol eredetiben García Madero egy híres Federico García Lorca-vers, az „Alvajáró románc” (Romace sonámbulo) első sorával illusztrálja mindezt, mely így szól: „Verde que te quiero verde”(560.)[16]. Mindez magyarul Nagy László kanonikus fordításában így szól: „Zöld, szeretlek, zöld, imádlak”:[17] inkriminált alakzatunk azonban ebben szemmel láthatóan elveszett, így felhasználása nemcsak alkalmatlan, de félrevezető lenne a Vad nyomozók olvasójának számára. Kertes itt nem próbálkozik a vers e sorának átiratával (megtette helyette Zalán Tibor „Lorca-átirat Kassákba” című versében[18], mely – epanadiplózisokban bővelkedve – így kezdődik: „Zöld szeretlek Zöld / Zöld imádlak Zöld / Bárka ring a Ring a bárka / tenger fodrán Fodrán tenger”) vagy újrafordításával, inkább behelyez a szövegbe egy Miguel Hernández-verset („Lenne a kínom kisebb…”) András  László fordításában, mely tizennégy sorban tizennégy epanadiplózist hoz, kiválóan szemléltetve az alakzatot. Szabad-e ilyet a fordítónak? Megítélésem szerint – ilyen esetekben – igen, ugyanis nem a Rába György által említett „szép hűtlenségről”, vagyis a nyugatos fordítói (átírói?/átköltői?) hagyomány folytatásáról van szó, inkább valamiféle „funkcionális hűtlenségről”: ugyanezt érzem akkor, amikor egy nyelvtörő alliteráció magyarításánál a fordító a játékosság átültetését (vagyis az alliteráció megtartását) választja a szó szerinti fordítás helyett (pl. Benyhe Jánosnak vannak ilyen megoldásai a Sántaiskolában). Mivel itt a szerzői szándék egyértelmű, Lorca és a románc használata pedig tisztán funkcionális, szemléltető, nem szimbolikus, Kertes megoldása célorientáltnak nevezhető: a szöveg (és az olvasó) semmit sem veszít, ellenben sokat nyer a cserével (az illusztrációs funkciót Hernández szövege még Lorcáénál is jobban betölti), márpedig ez minden fordítások legfontosabb szempontja.

A második érdekes esetben költőpalántánk egy Efrén Rebolledo-verset igyekszik zsendülő szexualitása látószögéből (egy kiadós maszturbálás után) értelmezni. A versnek (eredetiben „El vampiro”) létezik magyar fordítása[19] (ez az egyetlen Rebolledo-poéma, amelyről ez elmondható), de nem épp szöveghű, ami a García Madero-i olvasat-kísérlet során visszaüt. Tegyük hozzá: erősen kötött, abab/abab/cdc/ede rímképletű, igen ritka francia szonettről van szó, ahol a két kvartina egy-egy jelzőkben túltengő, fordítógyilkos, igazi modernista mondat;[20] egy spájzban megbúvó költő nélkül nem ajánlott nekiugrani a fordításának. A probléma ott adódik, hogy a szonett szótagökonómiája (a fordító Rebolledótól eltérően végig tartja a tizenegy szótagos sorokat) miatt Majtényi bizonyos szavakat átcsoportosított, máshol pedig, ahogy Kertes fogalmaz, „kissé szabadon fordított egy képet”,[21] ami így a versnek pont abból a sejtelmességéből vesz el, ami García Maderót gondolkodásra készteti. A fejtörést okozó sor nyersfordításban így hangzik: „Míg kibontom sűrű gyűrűid” („En tanto que descojo los espesos anillos” [21.]); ezt a fordításban két részletben kapjuk vissza (Kertes is így idézi): „Hajad lazítva-bontva… zilálva fürtjeid gyűrűit” (23.). A gond az, hogy Rebolledo eredetijéből nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek a gyűrűk a hajzatra utalnak – ezt csak Majtényi egyértelműsíti nekünk: García Madero így joggal kezd azon tűnődni, ezek a kibontani vágyott sűrű (vagy bozontos) gyűrűk a szeméremszőrzetre, a vámpír hajára vagy (ad absurdum) „az emberi testbe vezető (…) sötétlő bejáratokra” (23.) utalnak: bár némi frissen olvasott szodoma-irodalom (Pierre Louys: Aphrodité) vezeti efelé, de a gyűrű ánuszként való értelmezése (egyúttal a nagy kérdés fölvetése: „ezek ketten fajtalankodnak?” [23.]) a spanyol szöveg alapján lehetséges, a Majtényi-fordítást használva viszont nem. Hogy oldja meg mindezt a fordító? Úgy, hogy egy másik, kétértelmű és megfelelően referenciális versrészletet („fekete rémem”) választ García Madero tűnődése elé, ezzel megtartva az anális értelmezés lehetőségét is. Újból kérdés azonban: szabad-e ilyet a fordítónak? Ha az újabb fordításelméleteket és -gyakorlatokat számba vesszük, azt gondolom, ebben az esetben nem, ez ugyanis a szép hűtlenség négyzetre emelése: maga Majtényi szövegének beemelése is az, ami aztán rákényszeríti a fordítót a hűtlen szöveggel való machinálásra, ráduplázva a ferdítésre. Kertes megoldása funkcionális aspektusból itt is érthető, de ebben az esetben – tudván tudva a dolog heroikus voltáról – célszerűbb lett volna egy költő segítségét kérnie a vers „megreparálásához”, vagy (mert versfordításba belemódosítani nem stílszerű, bár ebben az esetben bőven indokolható lenne) újrafordításához, így a vers és a regény egyszerre kerülhetett volna közelebb a jelenlegi fordítói normákhoz.

Beszélő nevek

Fontos és szintén változatos megoldásokat eredményező probléma a beszélő neveké: Bolaño kötetében egyetlen ilyen van, Piel Divináé, akinek nevét „Isteni Bőrként” fordíthatnánk. A beszélő nevekkel alapvetően négy dolgot lehet tenni: érintetlenül hagyni vagy lefordítani őket, lábjegyzetben utalni jelentésükre, esetleg valahogy a szövegbe ékelni a megértést segítő pluszinformációt. (Van egy ritka, ötödik variáció is: Széky János A 49-es tétel kiáltásában a regényszöveg utáni jegyzetpótlékban adja meg a sokszorosan poliszém beszélő nevek legfontosabb értelmezéseit.[22]) Az esetet bonyolítja, hogy a kötet javarészt fiktív nevei között Piel Divináé valós (még ha művésznév is): aki felkeresi az infrarealista mozgalom honlapját, még fotót is láthat hatvanas évei beköszöntével immár nem épp hamvas bőréről,[23] angol fordításban is olvashatja két versét,[24] láthatja a Youtube-on felolvasni[25] – a történetbeli halála ugyanis fikció, valójában jelenleg is Párizsban él és szobrászkodik. Az infrarealista költőnő, Guadalupe Ochoa (a regénybeli Xóchitl García) szerint[26] Bolaño egyszerűen csak irigy volt csáberejére, ezért csinált belőle a könyvben csalfa, biszexuális éhenkórászt, aki aztán szétroncsolt fejjel végzi a hullaházban. A mi szempontunkból ugyanakkor ez csak mellékes kérdés, sokkal fontosabb, mit tegyünk Piel Divina nevével? Kertes a fordításban érintetlenül hagyta, mert „semmiféle szerepe nincs” (Kertes, I), s annyiban egyet kell értenünk vele, hogy – főképp a luzofón irodalmak név-bűvészkedéseihez képest (Saramagotól Agualusáig) – valóban kevés a szimbolikus töltet, regény egészére alkalmazható többletjelentés a nevében (sokkal több van, mondjuk, Ulises Limáéban vagy akár Arturo Belanóéban). Két esetben viszont az eredeti név meghagyásával szegényedik a szöveg, vagyis elvész egy-egy jelentés a spanyolul nem tudó olvasó számára. Először, mikor a narrátor García Madero hitetlenkedve rákérdez, jól hallotta-e Piel nevét, az olyan természetességgel válaszol, hogy a költőpalánta egy pillanatra elhiszi, „hogy Mexikói Köztársaságunk távoli folyókanyarulataiban és mocsaraiban tényleg létezik az a bizonyos Divina család” (85.). Az eredetiben említett „familia Divina” (vagyis „isteni család”) létezésének felvetése és elhelyezése a mélyen katolikus Mexikó térképén egy divattrockista értelmiségi csoport tagjának részéről ugyanakkor olyan ironikus húrokat pendít meg, amiknek hangja a fordítás hiányában hallhatatlan marad. A második alkalommal egy morbid szóvicc vész el: itt Albertito Moore utal rá, hogy a rendőrség által lekaszabolt Piel Divina „bőre már a legkevésbé sem volt csodás” (456.) („su piel ya no tenía nada de divina” [364.]), mikor a halottasházban azonosítania kellett. Mivel ezeken az eseteken kívül Piel nevének nincs különösebb jelentősége a regényben, és egy valós, nem módosított becenévről van szó, valószínűleg nem sokat nyernénk az Isteni Bőr állandó használatával (bár az amerikai fordító, Natasha Wimmer nem így gondolta, így nála Luscious Skinként szerepel), egy, a fordító által a könyvön fakasztott sebként értelmezett, elátkozott, rövidke lábjegyzet ugyanakkor játékba hozhatná az említett regisztereket, nem lenne tehát ördögtől való a használata.

Régiós nyelv, kornyelv, szleng

A regény fordítási szempontból legizgalmasabb kérdése ugyanakkor minden bizonnyal a régiós nyelv és kornyelv fordíthatósága, különösen pedig a szlenghasználat kérdése. Ahhoz, hogy ennek bonyodalmait megérthessük, kicsit távolabbról (na jó, vagy ötszáz év távolságból) kell indítanunk. Adva van előbb egy, majd számos, neolatin nyelvét egy óceánon átvonszoló hódító, majd gyarmatosító csoport (még ne nevezzük őket spanyoloknak, mert az anakronizmus lenne), akik szétszóródnak egy saccra tizenegy és félmillió négyzetkilométeres (csak viszonyításképp: mintegy 123 Magyarországnyi) területen. Homogénnek gondoljuk őket, pedig dehogyis azok: az Ibériai-félsziget különböző szegleteiből hozzák kiejtésüket (a déli Andalúziából a karibi térségbe, vagy az északi Kasztíliából Mexikóba), különböző kultúrát és egyben szókincset emelnek be a pezsgő városi (mondjuk mexikóvárosi) vagy a ritkán lakott vidéki (mondjuk dél-chilei) társadalmakba. Kevés nőt hoznak magukkal (az Archivo General de Indias katalógusa szerint az 1509 és 1559 között az Indiákra érkező mintegy tizenötezer embernek csak mintegy 10%-a nő[27]), így gyorsan keverednek a helyi lakossággal, ami nyilvánvalóan hatással van gyermekeik szókincsére, ők pedig majd a bevándorlók, vagy – s itt lép be a játékba a harmadik kontinens, Afrika – behurcoltak újabb hullámaival lépnek házasságra (illetve annál lazább kapcsolatba…), tovább színezve a nyelvi palettát. Hogy mit eredményez mindez? Nos, leginkább egy olyan nyelvi mozaikot, ami nemcsak szakmánként, műveltségi szintenként, szubkultúránként, de országonként, városonként és tájegységenként is változik. Ennek megfelelően kellően multinacionális környezetben könnyen előfordulhat, hogy egy venezuelai kér egy szívószálat spanyol barátjától, kap helyette egy szál cigarettát, az egészet végigkövető mexikói társuk pedig csak röhög az egészen, szerinte ugyanis a venezuelai egy megbecézett férfi nemi szerv átadására invitálta meg szegény félszigetit – a pitillo szó ugyanis a három különböző országban ennyire különböző jelentéseket takar. Az ilyen, vég nélkül sorolható mókás nyelvi helyzetek előadásai sok spanyoltanárból csinálhatnak rocksztárt a gimnáziumi és nyelviskolai tantermekben, az általuk jelzett nyelvi heterogenitás egy magyar fordító számára ugyanakkor cseppet sem nevettető. Neki ugyanis egy birodalmi-nyelvi expanziótól mentes ország nyelvére kellene ezeket a félreértéseket, meg nem értéseket, vagy akár csak helyi ízeket átültetni, ami már a brit akcentust kifigurázó amerikai filmek magyar fordításait emlékezetünkön végigpörgetve is túl sokszor végződik siralmas eredménnyel ahhoz, hogy bizakodással tekintsünk a feladat elé.

A chilei, mexikói, katalán és még ki tudja, milyen szereplők nyelvi szubsztrátumainak egybeöntésén túl ugyanakkor az időbeli dimenzió is újabb nehezítő tényező: vajon egyáltalán elvárható-e egy húszéves időintervallumban játszódó regénytől az, hogy minden pillanatában ne csak a megfelelő nyelvjárást, de annak korhű szlengjét is visszaidézze? Többé-kevésbé arról van itt ugyanis szó, hogy egy negyvenes évei végén járó, régóta Katalóniában élő chilei író a kilencvenes évek végén megpróbálja visszaidézni (majd módosítani) húsz évvel azelőtti, egészen eltérő nyelvi, kulturális és történelmi közegben megtörtént mexikói kalandjait: bravúros emlékezet ide vagy oda, nem biztos, hogy ez száz százalékban lehetséges. Ez azonban még csak a spanyol változat lehetséges defektje: mi van akkor, ha a hetvenes évek mexikói szlengjének kilencvenes évekbeli átiratát a 2010-es évek elején kapja kézhez átültetésre a magyar fordító? Milyen szlenget, kornyelvet használjon, melyikük idejéhez igazodjon? A cselekményéhez, annak papírra vetéséhez (vagyis a szöveghez), vagy a sajátjához? Kertes ezekre a nehéz kérdésekre egyértelmű (bár felvállaltan hibrid) válaszokat ad: „A hetvenes évek magyar »tolvajnyelvét« előbányászni szerintem hatalmas tévedés lenne, egy fordítás, különösen a mai kánon szerint, mindig a mának (és a jövőnek) készül, tehát ez nem opció. Az egészen aktuális, éppen születő szleng viszont nagyon visszásan hangzik, aki nincs benne az ezt használó szubkultúrában, az legföljebb a kontextusból jöhet rá néha, mi mit jelent. Földrajzi értelemben meg eléggé egységes a szlengünk, szerencsére nem is juthat eszembe, hogy Mexikót megfeleltessem mondjuk BAZ megyének. Tehát főleg a szleng örökzöldjeiből, a »mindenki« által értett, de még a fiatalok számára sem bénán hangzó szavakból építkezem. Kicsit kiherélt lesz így a nyelv, kicsit könyvízű, de azért messze nem akadémikus.” (Kertes, I) No de, akkor a hosszas felvezetés után: valóban ilyen szlenget kapunk? Kötetet elemző rövidkritikámban[28] ezt a területet emeltem ki Kertes fordításából, s némi árnyalással az eredeti és a fordítás szorosabb összeolvasása után is tartanom kell véleményem. Kertes szerencsés módon nem próbálja valamilyen tájnyelvvel (mondjuk, erdélyi tájszólással) érzékeltetni a szöveg mexikóiságát, jól érzi, s legalább ilyen jól is adja vissza ugyanis az annak minden elemében lüktető urbanitást, a tónus pedig pont oly élő és üdítően fiatalos, mint a szereplők, s mint maga az oralitásra erősen alapozó szöveg. Bolaño nyelvi invenciónak magyarításai (pl. „Az a seggszőrszálon csüngő szarcsimbók!” [403.] – ¡Pedazo de mierda pegada a los pelos del culo! [322.]) pedig különösen a mocskos szájú amerikai, Bárbara Patterson monológjai esetében érnek fel az eredeti mű ötletgazdagságával.

Hosszasan soroltam és sorolhatnám a régiós nyelv és a szleng magyarításának problémáit, van azonban egy, e heterogenitások leképezhetetlenségénél is mélyebben elhelyezhető nehézség: a kulturális különbségekből adódó fordíthatatlanság, amikor a művet befogadni igyekvő kultúrából egy adott jelenség teljesen, realitásként és fogalmilag is hiányzik, így értelemszerűen szó sincs rá. Olyasmire kell itt elsősorban gondolnunk, mint a politikai inkorrektség eltérő szókincse, mely a más és más régiók eltérő kisebbségeiben, xenofóbiáiban, rasszizmusaiban rejlik. A mexikóiak ezerféleképp képesek lenézni őslakosaikat (miközben, mondjuk a turizmusban dolgozva, rengetegen az ő kultúrájukból élnek), dehonesztáló jelzőikre ugyanakkor nyilvánvaló okok miatt képtelenség magyar szavakat találni. A fordítónak ilyenkor a legjobb közelítés érdekében olyan kifejezést kell keresnie, ami, ha nem is ugyanazt a jelentést, de ugyanazokat a konnotációkat vonja magával a célkultúra nyelvében. Kertes több ilyen kifejezésen is eltöpreng: a naco/naca szóból (ami, mint a könyvben meg is magyarázzák, „a városba költözött urbánus indiánokat” [43.] jelöli meglehetősen sértő tónusban) végül nem proli lesz (Kertes, I), hanem paraszt – ami telitalálat, mert megvan benne a megfelelő lesajnálás, bárdolatlanság, és a felsőbbrendűsködő nagyvárosi nézőpontja a vidékről „feljövőkkel” szemben. Ugyanilyen nehézséget jelent, mikor García Madero már említett, metrikai találós kérdéseire válaszul a prosti Lupe mexikói argóval szívat vissza: itt az indiánra alkalmazott szlengre (jincho) kell magyar megfelelőt találni (csak hogy a szemantikai mező meglegyen: Salvadorban ugyanez a szó az ostoba vagy a paraszt, Kolumbiában a részeges szinonimája); Kertesnél jobb híján meszkaléró lesz belőle, ami arra az áthallásra játszik rá, ami a magyar katonai szlengben a – perifériára szorítottságukban is párhuzamosítható – indián és a cigány megnevezései közt adódik (dakota, importindián, meszkaléró) – minden bizonnyal a maximumot elérve a kifejezés magyarításában. Ugyanebben a kérdezz-felelekben ugyanakkor a tolvajnyelv össztársadalmi érthetősége többször is kifog Kertesen: nemigen képzelhető el olyan könyvfaló tizenhét vagy huszonegynéhány éves ma Magyarországon, aki ne tudná, mi az a hazavág, fuksz, vagy cidrizik (e szavak jelentésére kérdez rá Lupe García Maderótól vagy Belanótól, akik nem tudják a választ, 708–709.), ellenben van külön internetes fórum, ami az eredeti szövegben szereplő, jellegzetesen mexikói dar cuello lehetséges jelentéseit vesézi.

Ahogy egy 764 oldalas klasszikus esetében elvárhatjuk, e mégoly hosszas elemzés is csak a felmerülő problémák töredékére volt képes reflektálni. Kötelességünk ugyanakkor a mikroszkóp alá vett sok kis csepp összességét, a tengert is láttatnunk: az ugyanis, hála istennek, ugyanolyan vadul hömpölyög, mint 1998-ban, vagy 1976-ban: a Vad nyomozók 2013-ban, magyarul is friss és magával ragadó, nem kis részben a kitűnő fordításnak köszönhetően.

[1] Köszönöm Scholz Lászlónak és Szolcsányi Ákosnak a kritika elkészültéhez való értékes hozzájárulását.

[2] Vö. pl. Benedek Márton: „Roberto Bolaño, a latin-amerikai irodalom megújítója”. Litera, 2010. aug. 24. http://www.litera.hu/hirek/roberto-bolano-a-latin-amerikai-irodalom-megujitoja.

[3] Vö. pl. Dunajcsik Mátyás: „Iszonyú oázisok. Roberto Bolañóról az Éjszaka Chilében megjelenésének alkalmából”. Magyar Narancs, 2010. július 22. 36–37, Ficsor Benedek: „Most meghalok”. Litera, 2010. augusztus 6. http://www.litera.hu/hirek/most-meghalok, Csáki Márton: Az agónia nyelve. Élet és Irodalom, 2010. december 17., 20.

[4] Mindkét kisregényt Scholz László fordította.

[5]2000, 2012. november, 38–59, Irodalmi Szemle, 2013. április, 3–34.

[6] Héctor Soto – Matías Bravo: „Az irodalom nem csak szavakból áll” Interjú Roberto Bolañóval. Irodalmi Szemle, 2013. április. 26–29.

[7] Dömötör Andrea: „Realizmuson innen és túl” Uo., 30–34.

[8] Zelei Dávid: „Apa, fiaival”. 2000, 2012. november, 56–59.

[9] Goretity József: „Fiktív önéletrajz – variációkban. Szergej Dovlatov prózájáról”. Jelenkor, 1999/1. 52–56.

[10] Az egész sorozat elérhető: http://ekultura.hu/meta/sorozat/beszelgetesek-muforditokkal/.

[11] Szalai-Burszán Balázs: „A jó matekos megoldja, és élvezi” (interjú Széky Jánossal). Litera, 2009. március 10. http://www.litera.hu/hirek/a-jo-matekos-megoldja-es-elvezi.

[12] Julio Cortázar: Sántaiskola. Ford. Benyhe János. L’Harmattan, Bp., 2009.

[13] Jack Kerouac: Úton. Ford. Bartos Tibor. Európa, Bp., 2009.

[14] Vö. pl. Takács Ferenc: „Bartos Tibor (1933–2010)” Holmi, 2010/4, 529–533.

[15] A Kertestől vett idézetek két szövegből származnak: „Barbár... nem, Veszett... nem, Dühös..., nem, Vad nyomozók... nem, detektívek: a műfordító dilemmái” Műfordítóblog, 2011. július 26. http://mufordito.blog.hu/2011/07/26/a_mufordito_dilemmai, és „Megint a földrajzi nevek, meg ilyesmi (A műfordító dilemmái II.)” Műfordítóblog, 2012. február 16. (http://mufordito.blog.hu/2012/02/26/megint_a_foldrajzi_nevek). A továbbiakban, oldalszám hiányában a szövegbe ékelt zárójeles „Kertes, I”, illetve „Kertes, II” hivatkozásokkal utalok rájuk.

[16] A spanyol idézetek forrásai az alábbi kiadást követik: Roberto Bolaño: Los detectives salvajes. Anagrama, Barcelona, 1998.

[17] Federico García Lorca: „Alvajáró románc”. Ford. Nagy László. In: Federico García Lorca összes művei. I. kötet. Ford. András László, Benyhe János et al., nyersford. Benyhe János, jegyz. András László. Magyar Helikon, Bp., 1967. 327–329.

[18] Zalán Tibor: „Lorca-átirat Kassákba”. Irodalmi Jelen, 2012/5. 57.

[19] Efrén Rebolledo: „A vérszopó”. Ford. Majtényi Zoltán. In: Járom és csillag. Vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Benyhe János. Kozmosz, Bp., 1984. 246.

[20] A spanyol nyelvterületen a modernizmus az európai szecessziónak felel meg.

[21] Kertes Gábor: „A műfordító eszköztára”. Műfordítóblog, 2011. május 12. http://mufordito.blog.hu/2011/05/12/a_mufordito_eszkoztara.

[22] Széky János: „Jegyzetek gyanánt” In: Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása. Ford. Széky János. Magvető, Bp., 2007. 191–198.

[23] http://pieldivina.infrarrealismo.com/.

[24] Jorge Hernández Pieldivina: Two Poems. (Ford. Brandon Holmquest) Calque. http://calquezine.blogspot.hu/2009/02/jorge-hernandez-pieldivina-two-poems.html.

[25] „Jorge Hernández „Piel Divina” y Guadalupe „Pita” Ochoa” http://www.youtube.com/watch?v=rPL5YPdIv8o.

[26] „Guadalupe Ochoa: Honestidad Visceral” (Alejandro Hermosilla Sánchez interjúja Guadalupe Ochoával) http://www.elcoloquiodelosperros.net/numeroinfra/infentregu.htm.

[27] Nicolás Sánchez-Albornoz: The population of Latin America. A History. University of California Press, Los Angeles – London, 1974. 66–67.

[28] Zelei Dávid: „Nagy utazás”. Élet és irodalom, 2013. okt. 4. 21.