A nyál

Nekünk is csak mesélték, hogy a havasi pásztorkutyák nyála bármilyen tépett vagy lőtt sebet képes begyógyítani. Kipróbálni sosem próbálhattuk, mert aranyat is vehettünk volna azon a pénzen, amennyit a nálunk kéthetente megforduló tiraszpoli vásárosok elkértek egy-egy tégelyért. Hitetlenségünkre válaszul rózsaszín hegeiket mutogatták, melyeken még fénylett a nem is olyan régi fájdalom, de azokat megtapogatni már nem engedték, vagy azért, mert így kiderült volna a turpisság, vagy mert – s ez látszott valószínűnek – irtóztak az idegenek érintésétől. Nem is vertek meg nagyon errefelé ilyen vásárost, s ha kirabolták, épp csak annyit vittek el tőle, amennyit muszáj volt. Bankót sose, leginkább csak a folyton zörgő aprót. Az ember az ördöggel csak módjával tréfálkozzon, tartották nálunk felé, mert a nevetése bárkit halálra perzselhet.  

A nyállal mindenki takarékosan bánt. Indokolatlanul nem köptünk a földre, hiszen sosem lehetett tudni, mikor vesztünk el vele valami pótolhatatlant. A nyál ugyanis akadálytalanul áramlott végig a testben, bepillanthatott a legtitkosabb zugokba is, miközben jóval kevesebbet fecsegett ki minderről, mint a vér, amelynek harsányságánál már csak kiszámíthatatlansága volt veszélyesebb. Tudott a lélekről és tudott a testről. Tudott arról, amit tán az illendőség vagy a szavak iránti óvatos bizalmatlanság némított el. Így aztán nem smucigságnak, mindenhol jelen lévő önző féltékenységnek volt a jele, ha valaki kínosan őrizte nedvét, s betegségében, főként a kínzó gyomorbántalmak esetén, meggyűjtötte azt. S csak akkor múlt el véglegesen a fájás, akkor lélegezhetett fel a nyavalyakóros, ha a test ismét magába fogadta a felgyűlt adagot. Ha apró kortyokban itta meg, mint a forrásvizet.  

Azt már korán megtanultuk, hogy mindenkinek más az íze, és elég szerelmesen beszívni a lányok nyelvét ahhoz, hogy tudd: neked teremtették-e őt vagy valaki másnak. Técsei Eszternek például, aki a híd mellett árulta a frissen szedett vargányát, gombaíze volt, fűszeres őzláb és álmos csiperke, de ahogy szépsége egyre duzzadt, úgy szorított engem jobban és jobban a vágy, hogy egy napon majd én is megkóstolhassam. Júniusi, feszes húsú cseresznyét hordott a szájában a kisebbik Lipták lány még télvíz idején is, és úgy csurrant ki belőle ez az íz, ahogy a lépből pergetik ki az olajos fényű mézet kora nyáron. Viszont ahhoz sem kellett sok, hogy amint nőni kezdett és hevesebbre fordult a vére, úgy olvadjon el ő is a kérők ölében, hogy ne maradjon belőle reggelre semmi, csak egy ragacsos, gyanús folt, amit kimagyarázni nem, legfeljebb elviselni lehet. Csak az enyémmel, az ázott és már némileg rothadásnak indult avarral, annak fanyar, penészes ízével békültek ki nehezen a lányok. Pedig anyám szerint csak az igazán szerencséseket áldották meg efféle vékony, selymes nyállal, hiszen az ilyenben maga a csillapítatlan szomorúság lüktet. És ez mindig jobban megérinti a lelket, mint a boldogság, melyben csak pöffeszkedik, pöffeszkedik és dagonyáz az élet. Hittem is meg nem is anyámnak. Azt már sejtettem, hogy időnként az áldás csak kívülről, egy idegen szemének mutatkozik jótéteménynek, s ahogy magára hagyják, ahogy kivillanhat igazi természete, máris rombolásba kezd. Persze csak finoman, a maga módján.  

Rebesgették, hogy idővel, ha már egyedül is tudok hozni vadhúst az erdőről, fehér hasú halat a folyóról, akkor én is lehetek kérője Técsei Eszternek. Nem ártana az sem, ha még előtte színt vallanék, részben megtagadnám apám vérét és felfedném az igazságot anyám hókuszpókuszairól. Mert miféle cselédnép az, aki papíros orvosnak kevés, madárbélből jósló javasasszonynak meg sok. Az olyan csak a pénzt viszi és elbizonytalanít, mert nem tudni, hogy végképp elkergette a háztól a kaszást, vagy a segédje még ott ragadt-e a küszöbön. És ha úgy hozza a fagy nélküli éj, hát besziszeg a kéményen át, hogy még az egészségesen is végigcsattanjon a rémület. Tudom, mi az, reszkettem már én is a verem alján, amíg odakint apám talpát verték, hogy reggelre se tudjon elszaladni. Ez volt a módi, ha több faluból kellett összeszedni a bűnösöket, s nem akarták magukkal hurcolni azokat, akikhez már betértek, mert addig is csak a baj lenne velük. Ha nem éhesek folyton, hát innának, és sosem vizet. Majd reggel csoportosan fölhajtják a városba mindet. S hogy mivégre? Apámat ma már a börtön rácsa bolondítja nap mint nap. Akik látták, mind azt terjesztették, hogy annyira elvesztette az eszét, hogy nyálával ír a falakra, mert így rajta kívül senki sem érti, de holdtöltekor mégis fölfényesedjenek a betűk, mintha csak meztelen csigák jártak volna azokon a falakon. Hiszen a felhők járásában is látni a holnapi időt, akinek még nem szívta meg a szemét a föld.  

Ha épp nincs dolgom, s nem kell hallgatnom más rimánkodását, vagy őriznem az ösvényt, hogy senki ne kanyarodjon fel még véletlenül se a fogadó mögé, ahol a kocsmáros nagyfia, Kesenei János fogdossa a fehér bőrű és engedékeny lányok fenekét mise helyett, akkor óvatosan, hogy senki se lássa, magam elé köpök a földre. Meggyúrom, mintha kancsónak való agyag lenne. Aztán az odvába rejtem minden nyomorúságom, hogy ollónak se engedő szöghajam van, és szemem, akár a rovarok háta, túl sötét. Termetem görbe, mert nem odafent kutatok válaszok után, nem a gyümölcsfák hamar rothadó termése érdekel, s az égbolt állatait bizony Isten rossz tréfájának tartom. Hanem inkább azt fogja be a szemem, ami lentről tör elő. Még ha úgy bűzösen is, ahogyan a Septei láp kénes párái vagy az elhullt dögök utolsó utáni lehelete, amiben már több a romló hús, mint a tétova lélek. Hiszen végül úgyis minden az ember lába elé hull, hol egészségben, hol kivérezve. Mert nem láttak még olyan csodát, hogy a csillagokon kívül bármi odafent maradt volna. Aki pedig érti a bolygók járását, az is azt jövendöli, hogy egyszer a Nap is ránk zuhan majd, és lesz olyan embertelen fényesség, hogy még a Jóisten is megvakul.  

Sokan úgy akarják tudni, hogy én magam is láttam apám bűnét azon a napon. Hogy az tett engem csúffá, s torzította el végképp a gerincem, mert elbírni az effélét nem elég a gyerekész. Vörösre, bíborra nem emlékszem sem a padlón, sem odakint, csupán az avar vörhenyes fénye verődik vissza az arcán, lágyulni nem akaró vonásain, ahogy nagy rákészülődés után kilép az ajtónkon. Előbb a tenyerét nedvesíti be, mintha ásni akarna, elvermelni valamit, majd ahogy kiszaladok, még látom, ahogy a ház mögött ráfordul az erdőbe vezető ösvényre, s a mély, erős szélű nyomokból tudom, hogy erősen nyomja a vállát az az irdatlan súly, amit cipelni kénytelen. Mi lehetett az? Csapdába csalt szarvas, amit nem találhattak meg nálunk? Vagy a szomszéd Betyárja, amelyet épp egy nappal korábban téptek meg a farkasok, és apámat kérték meg, hogy vigye a dögkútra a tetemet? Vagy tényleg a nagytiszteletű Perényi hamvas bőrű lánykája lógott le a válláról, akit aztán hetekig égen-földön keresnek? Csak akkor adják fel, amikor a szentéletű anyán, Perényi Margiton a téboly jelei mutatkozni kezdenek. Belevág a hajába és felsebzi az arcát, vizeletét csorgatja a tölgyfa padlóra, mert akkor már a gyógykezelése köti le Perényi Kálmán minden erejét. Anyámat is hívatják végül, de hiába. S bár el kellene szállíttatni az asszonyt, Perényi inkább cigánycselédet fogad, s majdhogynem fogságba ejti őket Klaudia egykor volt lányszobájában, a befalazott ajtó mögött, mert úgy nem tehet kárt senkiben. Perényi imái, melyek inkább ordításnak tűnnek, semmint esdeklésnek, minden este körbejárják a falut, benéznek a temetőbe, bolyonganak az erdő tisztásain és nyiladékaiban, a vízmosás mélyén, a Repka barlangjaiban, hogy tiltott halmot keressenek, vagy szétszórt csontokat, hogy aztán visszatérjenek ismét a férfihez, és újra szavakká omoljanak. Felelet persze nincs. És jó ideig nem is lesz. Csak Orsolya morgása préseli át magát a kövek résein. Nagy néha szűköl, mint az egymásba ragadt kuvaszok. Így nyerünk jó néhány nyugalmas esztendőt, melyeket megbecsülni akkor még nem is vagyunk képesek.  

Csak Kesenei János véd meg minket. Anyámat és engem. Így aztán az sem bánt, ha később csúfolódik velem. Kocsmáros fia, nem lehet mindig színjózan. Olyankor nyálembernek nevez. Mert abból van bennem a legtöbb. Valamilyen régi orvos osztotta fel így a népeket, s bár Kesenei nem egy tudós természet, ennyit még ő is olvasott. Utánajárnék a dolognak, de könyvet évente csak egyet látok, a kalendáriumot, csakhogy anyám azt sem engedi ki szívesen a kezéből. Még szénnel belefirkálnék, mondja. Vagy csak a földes ujjamat húznám végig a meztelen lapokon. Csak egyszer merem megkérdezni a kocsmáros nagyfiától, hogy mégis miféle szerzet a nyálember. Hát nézz magadra, nevet rám. Aztán mégis sorolja, mintha attól tartana, hogy nem ismerném fel magam a tó tükrében. Lomha, a szavát alig hallani, és mintha az ördög sikálná folyton az ábrázatát, mert semmi se mutatkozik azon, se szomorúság, se öröm. Lehet, hogy az észjárása is kissé nehézkes. Mert a nyál lassan elterpeszkedik és meggyűlik a fejemben, s akkor már egy fia gondolatnak se marad hely, röfögi a legvégén. Aztán vigaszként azt is hozzácsapja, hogy legalább hűségesek és szavatartóak az effélék. A flegmatikusok. És való igaz, hogy pár napra rá megint őrzöm neki a fogadó mögé vezető ösvényt, hogy malackodhasson kedvére. Mert benne meg a vér pumpál folyton folyvást, és úgy fogja marokra a nadrágja kifeszülő elejét, mintha kapanyél volna. És attól hervad el arcán az eszelős vigyor, hogy még csak el sem pirulok a mutatványán. Nem mondom neki, de a kurtanyelű tőrre gondolok a nadrágom zsebében, amit a vadak és veszett kutyák ellen hordok magamnál. Ezüstös, néma penge. Az egyetlen tulajdonom.  

Técsei Eszter jön felém a hídon. Szeretnék elé állni és megkérni, hogy adjon nekem a gombaízéből. Megőrizném, akár a tiraszpoliak, opálos tégelyben a rossz napokra. De eltenném a haján áttűző fényt is, amely hol veressé, hol fehérre festi a lebegő szálakat, hogy káprázik tőle a szemem. Az ő ősei is a falu szélén húzták meg magukat, mint mi. Az erdő felé néz ablak, ajtó, hogy álmodból felriasztva se téveszd el, merre kell futni, ha baj van. De Técsei Eszter már semmit sem tud erről a félelemről. Az ő csontjai már könnyűek. Fejét felszegi, akár a déli napraforgó, és nem kerüli el a mindig vizslató tekinteteket. Azokból szerzi az erejét. Kacér, bár nem tud róla, hogy az lenne. Az anyja le is törné a derekát, ha készakarva illegetné magát, ha bokánál feljebb szaladna a szoknyája, amikor átkel a patakon. De feljebb szalad, mert a hamvas bőr, a lágyan elomló hús törvénye, hogy feljebb szaladjon a szegély. Meglestem már, amikor óvatlanul fürdött a gázló fölött. A nap még alig jött fel, de az erdő már népes olyankor. Akkor veszik be az éjjel kitett csapdákat, és indulnak el a gombászok, a rőzsegyűjtők. Nekem is gyűjtenem kellett volna, mégsem voltam képes elszakadni a rejteket adó fa törzsétől. Addig sejtelmem se volt arról, hogy így tud zubogni bennem a vér, hogy a saját testem lehet ilyen áruló. Ordítottam volna, hogy leleplezzem magam. Mert úgy felriad, és maga elé kapja a ruháit. Eszébe jutnak a belé sulykolt tilalmak. És eltűnnének végre az ijedten dermedt bimbók, a comb sötétjében serkent bozót, amelynek szálai a bőr alatt futnak tovább, sejtelmes és szorgos ér valamennyi. Nem mozdultam. A szemem vitt bűnbe, helyrehozhatatlanul.  

Anyám úgy tudja, elég összekeverni két ember legszaporább nedvét, és eltenni a ház mögé hűvös helyre, hogy napnál is világosabbá váljon, mit tartogat számukra a sors. Két telehold után kell elővenni a jól lezárt üvegcsét és a fény felé tartani. Ha a fele páraként megszökött, és annak, ami utána maradt lepedékes vagy túrós az alja, akkor azok elkerülik egymást, legyenek bármilyen is közel. Ha mégis frigy lesz belőle, hát gyerekáldásra senki ne számítson, inkább hosszú, láztalan kórral, amely lassan a szívre húzódik. Ha még ennél is kevesebbet találsz, és az szinte szürke, mint a vihar után megzavarodott folyó, akkor az a másik színtelen gyűlöletet táplál irántad, s amikor az lángolni kezd, nem ritka, hogy puszta kézzel ront neked. Az efféle embert jelöld meg magadban, és térj ki az útjából, vagy ha másként nem megy, hát leszegett fejjel hallgasd, mert az kiengeszteli. Ha a nagyobbik része megmarad, és átlátni rajta, akkor azok már képzeleghetnek a lakodalomról, mert útjuk elé nem gördül akadály. És ahány buborékot számolsz a folyadékban, annyi gyerek érkezik a házhoz, ha alul testesebb, akkor lány, ha felül, akkor fiú. S ha rázás után sem pukkannak ki, akkor megérik az öregkort, és hasznára lesznek szüleiknek. Végül pedig, ha az a ritka szerencse ér, hogy semmi sem tűnt el, és az üveg tartalma olyan tiszta, mint Isten könnye, akkor azok sosem vesztik el egymás tekintetét, legyenek bármilyen messze is egymástól. Lehet, hogy sosem kelnek egybe, lehet, hogy kifundált törvények szakítják el őket, tengerek és hegyek állnak közéjük, de az, ami már az első pillanatban fölizzott bennünk, nem tompul, és nem hunyhat ki soha. Ez a seb, vagy bélyeg, ki hogy nevezi a szerelmet, ott marad mélyen, mint az utolsók egyike, amelyen ember nem képes felülkerekedni. Ami akarata ellen szegül.  

Annak a keserves esztendőnek Szent András havában, amely ínséggel és nyavalyákkal érkezett, és amelyet sok helyen az Enyészet havának is neveznek, zúdult rá a falura a tűz. A templom mellől indult, talán a nyugalmat nem lelő lelkek haragja csapott ki a föld alól, és kapott bele a közeli házak zsindelyeibe. Mindannyian rohantunk oltani. Szikrázott és izzott a házak köré szorult lég, a szél bármikor a szárazon recsegő erdő felé sodorhatta, amelyet jobban féltettek a tehetősebbek birtokainál is. Derékig vetkőzött mindenki, hiszen a fagyos, éjjeli áramlatot a fejek fölött táncoló lángok visszakergették a dombok közé. Kézről kézre jártak a vedrek, de még a kulacsok is, megállás nélkül nyikorogtak a kutak láncai. A sors végül az oltók mellé állt, mert hajnalra már a hamu alatt parázslott csak a tűz megmaradt ereje. Talán ha tíz ház veszett oda. Tavaszra állni fog valamennyi, súgta oda nekem az apám, majd gereblyével az üszkös halmokat kezdte szétkotorni. Ha még gyerek lett volna, akkor egyszerűen ráereszti sárgás, a munkától megsavanyodott levét, ahogy a kutyák, és nevet hozzá, ahogy ritkán szokott. Amikor végzett, egy ronggyal, amit nadrágja mélyéről kotort elő, megtörölte a homlokát. Perényi Kálmán ekkor bődült el rekedt kéményhangján. Adod ide, lépett apám mellé, és kitépte kezéből a rongyot. Ezt a kelmét ismerem, ordította, ezt viselte a lányom eltűnése napján. Megkövülten hallgatta mindenki. A nedves, korommal pettyezett rongyot, amelyen semmiféle minta vagy más szín nem volt kivehető, diadalittasan lobogtatta. A gyér, hajnali fényben egyre nőtt és dagadt, már kész ruha ujjának tűnt, úri viseletnek. Hittek neki. Láttam rajtuk, hogy hisznek neki. Annak ellenére, hogy Perényi jó ideje ismert fel jeleket ott, ahol legfeljebb más csak boszorkányságot lelt volna. Egy nap a misén kezdett ordítozni, hogy a sorokban, a tisztes asszonyok fekete árnyai mögött ül az ő lánya is, azonnal engedjék oda. Aztán csak nézte a felzavart emberek hűlt helyét. A lánya hangját hallotta a nehéz ajtók nyikorgásában, és úgy hitte, hogy a lánya cipőjét forgatta ki az eke a tavaszi szántáskor, pedig csupán furcsa alakú kődarab volt az, semmi több. Mégis olyan idők jártak akkor, hogy egyre több értelmet kapott a bolondok beszéde, és már azt is suttogták, hogy Perényi Orsolya morgása sem hasonlít az állatokéhoz, gömbölyödik és formálódik az a nyüszítő, kétségbeesett hang, és nem kell hozzá sok, hogy nevekké álljon össze. Azon megveszekedett bűnösökét ejti majd ki, akiket már rég el kellett volna hurcolni a faluból.  

Pihentek még rá egyet. Elfáradtak az oltásban, a gondolatok mélyén még az esti tűz parázslott. Reggelre viszont már ketten ácsorogtak a ház előtt. Amolyan őrség volt az. Ha apám kilépett az ajtón, elé álltak. Akkor már nem vezetett út sem a falu felé, hogy rendezze ügyét Perényivel, sem az erdő felé, hogy a fák feleljenek a fel sem tett kérdésekre. Akkor már az is hihetőnek tűnt, hogy apám vétke maga a tűz, amelyet csak hirtelen fellobbant lelkiismerete miatt kezdett oltani. A fogdmegek három nap múlva érkeztek. Apám akkor már nem tiltakozott. Puhára ázott, mint a tojás a lobogó vízben. Anyámat és engem Kesenei János védett meg, pedig sokan vélték úgy, hogy nekünk is jobban tenne, ha egy szál batyuval a távozó szerencsénk után iramodnánk. Amíg van lábunk, ép csontunk. Már nem emlékszem, mit mondott akkor és ott a kocsmáros nagyobbik fia, csak az rémlik, hogy legvégül annyit vet oda a hangadóknak, hogy majd őt köpjék szembe, ha bármelyikünk is kárt okoz még a falunak. Ez hatott. Akkoriban ennél nagyobb sértést elképzelni sem lehetett. Maradhattunk. Sokáig úgy tűnt, nem lesz nagy ára Kesenei János segítségének. Hogy csak a megszokott hűségre tart igényt. Szófukarságomra. És hogy csak módjával használom az eszem. Hogy őrizzem neki az ösvényt, amelyre már férjes asszonyok is rákaptak. S bár nem kérte, de én soha sem néztem sem az érkezők, sem a távozók szemébe. Nem érdekeltek az arcok. Elég volt látnom a fehérnépek odafelé tartó serény bokáját, majd Kesenei János lelappadt nadrágját visszafelé, hogy világos legyen, egyik sem hagyta cserben a másikat szükségében. Azon a napon sem néztem az ég felé. A nyomok beszéltek nekem. Egy alig látszó, tétova nyom fölfelé, és egy mély, szégyennel és fájdalommal terhes a visszaúton. A kibuggyant vér szaga, amely nem a kiérdemelt damasztlepedőt, hanem a felgyűlt avart szennyezi be. Hajszál sem kellett, csak az a néhány riadt lépés. Akkor már tudtam, Técsei Eszter gombaíze ráfröccsent az ágakra, amelyekbe sírás nélkül kapaszkodott. Azokba mélyesztette letört körmeit. Akkor ért hozzám Kesenei János. Soha máskor. Meglapogatta a vállam, mintha rég várt ajándékot adtam volna át neki.  

Tán csodának is mondhatnánk, hogy egyszerre teljesedett be a végzetük. Azon a vasárnapon halkult el végleg Perényi Orsolya a befalazott szobában, nőtte be Técsei Esztert az erdő legmélye, és lelt anyám váratlan békére, pedig a kora még nem készítette fel erre. Ő volt az egyetlen, aki meggyógyíthatta volna Perényi asszonyát, és Técsei Esztert, aki nem sokkal az eset után bevetette magát az erdőbe. Hosszú évekig élt ott. Aki látta, úgy mesélte, hogy karmai nőttek, és négykézláb szaladt el az emberi zajra, ahogy a rókák. Haja elszabadult bokor, bőre sárgás és kemény, hogy talán még a szög sem fúrná át. Anyám tudott volna írt a kínjaikra, de nem is keresett. Engem szeretett féltékenyen, mindenkinél erősebben. Isten könnye nem tévedett. Temetésére rajtam kívül csak Kesenei János jött el asszonyával, az idősebb Lipták lánnyal. Úgy fogták egymás kezét, mintha szobrok lennének egy elfeledett templomban. Ami addig volt, mind megváltozott. Az ösvényt benőtte a vadszőlő, s ennek csak örülhettünk, mert egyre vadabb meséket kapott fel a világ. Az igazságnak már alig volt súlya. Ellebegett a fejünk felett, akár a tavaszi felhők, amelyek még csak ígérik, de nem hoznak esőt. Ezért azt is kevesen sejthették, hogy Técsei Eszter emberi mivoltát nem az angyalok adták vissza, hanem egy ezüstös, néma penge. Abban a gyors, hamar elröppenő fájdalomban még felismerte korábbi életét. Talán így tudta végleg elengedni, ha már én nem voltam rá képes.  

Terveztem, hogy valamikor mégiscsak veszek egy tégelyt a tiraszpoliaktól, s azt kicsit átfőzve, mézzel és áfonyával bolondítva megitatom az első rám kacsintó fehércseléddel, hogy holtáig velem maradjon. Hogy csak az én nyálam szomorúságából táplálkozzon, az érlelje sovány boldogságát. De talán nem volt elég bátorságom hozzá, vagy féltem, rosszvérű, ostoba parasztnak tartanak, így aztán sosem álltam le alkudni a vásárosokkal. Most már nem is lesz ez másként. Öreg vagyok és egyre könnyebbek a csontjaim. Mondják, ha már elapad bennem minden, ami élni hagyott, és leengednek a föld mélyébe, előbb az szárad ki a testből, ami addig is haszontalan volt. Mert az igaz nedvek még a porból, még a hamuból is fölébresztik azt, aki elég erős volt ahhoz, hogy ne hagyjon maga mögött semmiféle bizonyosságot.