A váratlanra is nyitottan

Bengi László: Elbeszélt halál. Kosztolányi-tanulmányok. Ráció, Budapest, 2012
 

Fekete könyv, rajta komornak tetsző, figyelemfelkeltőnek aligha nevezhető cím, meg a szép, fiatal Kosztolányi fényképe – különös kontraszt ez, mégis: összességében sok újdonságot nem ígér a címlap. Hiszen, ha valaki egy kicsit is ismeri Kosztolányi életművét, eszébe jutnak olyan idézetek, mint „az én virágaim gyökereikkel a sírokba nyúlnak”, vagy: „ha nem lenne halál, művészet sem lenne”. Tudjuk tehát, hogy Kosztolányit nemcsak betegsége és haldoklása idején, de egész életében és életművében foglalkoztatta a halál (vagy, ahogy ő mondta, a meghalás). Sőt, sokan talán még azt is gondolják, hogy Kosztolányiról aligha lehet újat mondani, olyan szerzővé vált, akiről egyes lelkiismeretes tanárok inkább lebeszélik a szakdolgozatírókat, hiszen tengernyi a szakirodalom: aki feltűnni szeretne irodalomtudósként, ne vele foglalkozzék inkább. Igaz, az idősebbek még emlegetik azokat az éveket, amikor Kosztolányiról a legkevésbé sem volt divatos beszélni – ha nehezen hiszünk nekik, érdemes a könyvtárakban belenézni néhány, az 1950-es években született írásba. Kardos László például, a Kosztolányi Dezső válogatott novellái című 1954-es, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötet előszavában ezt írta: „A felszabadulás óta Kosztolányi neve körül valamelyes bizalmatlanság terjengett, s nem minden ok nélkül. Verseinek tematikája, hangulata, szemlélete, impresszionista tónusa, formalizmusba is átjátszó virtuozitása nagyon is odaköti ezt a költőt a tízes-húszas évek polgári szellemiségéhez. […] Nem hitt a tömegekben, nem hitt a tömegek szabadság-vívó forradalmában.” Szabó Ede pedig az Új Hang 1955/9-es számában, Kosztolányi novellái című írásában (hogy még egy kiragadott, mára csak tanulságai miatt emlegetésre érdemes példát hozzak) el is helyezte egy olyan sorban Kosztolányit, ahova ma eszünkbe sem jutna betenni: „Részlet-látó volt s az élet egészét (vagy legalább a magyar élet egészét, ha mást nem: egy társadalmi osztály egészét) felmérni sosem igyekezett. […] Kismester volt, mondjuk csak ki nyugodtan, anélkül, hogy ezt hibának rónánk föl. XX. századbeli novellairodalmunkban így is jelentős helye van Lovik, Ambrus és Tömörkény mellett.”

Ezek a különös idők elmúltak, mondhatnánk, felejtsük is el az egészet: Esterházy 1985-ös esszéje, majd a kilencvenes években elindult „újraolvasás”, amely az Esti Kornélt az egész magyar irodalom egyik legfontosabb művévé emelte, illetve az azóta is folyamatos és élénk érdeklődés Kosztolányi iránt, akár érdektelenné is teheti, mi volt akkor, amikor Ady és Móricz teljesen eltakarták a társadalommal nem foglalkozó „kismestert”. Mégsem tanulság nélküliek a Kosztolányi-fogadtatás mozgásai és éles váltásai, az, ahogyan előtérbe került a prózaíró, és háttérbe a költő, de azt is fontos észben tartanunk: egykoron Kosztolányit kutatni, a szövegeit sajtó alá rendezni, sőt, írásait kedvelni merész és harcias döntés volt, nem „trendkövetés”, kézenfekvő választás, mint manapság.

A recepció gazdagságából akár az is következhetne, hogy Bengi László könyve korábban már elhangzott tételek újrarendezése és -mondása: különösen akkor feltételezhetnénk ezt, ha csak azt néznénk meg, milyen műveket értelmez, hiszen az Aranysárkány ugyanúgy nem tartozik az életmű „elhanyagolt” darabjai közé, mint az Esti Kornél. Hogy Bengi mégis számos váratlan felfedezéssel tudja szembesíteni a Kosztolányit ismerni vélőket is, az nem pusztán elemzői érzékenységének, az életmű beható ismeretének, elméleti felkészültségének köszönhető: egyértelműen kapcsolatba hozható a Kosztolányi-értés megújulásához alapvetően hozzájáruló fordulattal, a kritikai kiadás munkálatainak megindulásával. Bengi László, Parádi Andreával közösen, a hamarosan megjelenő Aranysárkány kritikai kiadásán dolgozik, de azok a felismerések, amelyekhez a regény egyes változatainak összeolvasása, a kézirat kibetűzése, a szöveg keletkezés- és recepciótörténetének feltárása vezette el, az egész kötet szemlélete és következtetései mögött ott állnak. Egy kritikai kiadás létrehozása még a jól ismertet is ismeretlenné képes változtatni – ezt már igazolta a sorozatban eddig megjelent hat kötet. Magukon a könyveken túl azonban a velük szorosan összefüggő értelmező kötetek, amilyen az Elbeszélt halál is, legalább ennyire figyelemre érdemesek. Ahogy Bengi Az Aranysárkány regénye című tanulmányban (a kötet szerkezetének átgondoltsága miatt inkább: fejezetben) írja: „Valamely szöveg változataiban és a köztük való választásokban létezik. Ebben a kijelentésben az annak két felét összekapcsoló ést fontosabbnak tartom, mint a mondatban foglalt egyik vagy másik állítást önmagában. […] A szövegkiadás gyakorlatának […] éppúgy érdemes elkerülni az egyedüli, azaz végső és változatlan szöveg idealisztikus ábrándját, mint ahogy a kizárólag változataiban létező szöveg naivan pozitivista fölfogását. […] Ebben az értelemben a szövegváltozatok viszonyba állítása nem más, mint értelmező tevékenység.” (91.)

A Kosztolányi Kritikai Kiadás megindulása, különös módon, még a tanulmánykötet címével is kapcsolatba hozható: az effajta sorozatok munkálatai ugyanis, nem véletlenül, gyakran éppen a szerző halála után hetven évvel, vagyis a szerzői jogok érvényességének lejárta után kezdődnek el. Ekkorra az író a legritkább esetben tekinthető „elevennek”, legalábbis aligha találunk olyat, aki személyes emlékekkel rendelkeznék róla, jobb esetben pedig az életrajza körül sem botlunk feltáratlan titkokba. Kosztolányi esetében viszont a meglepetések gyakoriak, sőt, azzal is szembesülnie kell a kritikai kiadás minden munkatársának, majd a köteteket forgatóknak is, mennyire kevéssé ismerjük azt a színes, gyors, változékony hírlapi világot, amely az írónak és írásainak élő közege volt. Ennek a hírlapi működésnek a megértéséhez is kapunk adalékokat Bengi könyvében – igaz, esetenként váratlan helyeken. A sem előszót, sem utószót nem tartalmazó, vagyis önmaga jelentőségét inkább eltakaró, alapvető állításait is szerényen közlő könyvben helyenként lábjegyzetekben rejtőznek a Kosztolányi-értés szempontjából döntő fontosságú állítások. Az Aranysárkányhoz kapcsolható „öngyilkosság-elbeszéléshez” (amely Öngyilkosság és Tizenegy perc címen is megjelent) kapcsolódik a következő lábjegyzet: „A korban bevett gyakorlat volt az írások többszöri közlése. Hogy a húszas évek közepén Kosztolányi számos korábbi szövegét előveszi, alighanem szorosan összefügg a regényírással: emellett az írónak szűkösebben juthatott ideje és ereje újságírói munkájára, úgy segített tehát magán, ahogy tudott, s több-kevesebb változtatással ismételten megjelentette némely írását. Az, hogy éppen melyiket, részben gyakorlati okokkal magyarázható, s nem föltétlen a regényekhez illeszkedő poétikai szándékkal. Ugyanakkor a leporolt szövegek fölelevenített emléke könnyebben hagyhatott nyomot azokon a munkákon, amelyeken Kosztolányi ekkortájt dolgozott.” (120.) Ebből a jegyzetből nem az a sokszor kajánul emlegetett tény a lényeges csupán, hogy Kosztolányi szórta az írásait a különféle lapokba, a bevételek maximalizálása érdekében (miként, egyébként, számos kortársa is): számomra sokkal inkább elgondolkodtató, hogyan függ egymástól a regény- és az újságírás, illetve hogy a saját, korábbi művek „leporolása” és újraolvasása milyen szerepet játszhatott egy-egy új mű megalkotásában.

Tanulmánykötetének első részében Kosztolányi utazásról szóló írásait, úti jegyzeteit és útleírásait vizsgálja Bengi László, és már itt egyszerre figyel az írói és az újságírói tevékenység termékeire – ahogy előzetesen le is szögezi, aligha járhatna el másképp: „Kosztolányi írásaiban, különösen publicisztikájában szinte lehetetlen különbséget tenni a különféle műfajok és műformák, a szövegek eltérőnek gondolt típusai között.” (9.) A vizsgált írásokat összeköti néhány sajátosság: ilyen, többek közt, a határátlépés tapasztalata, vagy az, hogy Kosztolányi pillanatképek sorozataiként írja meg útirajzait. De nemcsak az utazó írót mutatja meg vagy Esti Kornél úti kalandjait elemzi Bengi: az utazást látom a legfontosabb, az egész kötetet átszövő, újabb és újabb árnyalattal gazdagodó szempontnak. A magam részéről valamiképp ezt emeltem volna a tanulmánykötet címébe is – persze, miként Bengi írja, lényegében közhely, hogy Esti Kornél állandóan utazik, ám Kosztolányit a halállal és annak elbeszél(hetőség)ével összekötni nem kevésbé közhelyes. Azért is lett volna jobb az utazást kiemelni címként, mert Kosztolányi útirajzairól meglehetősen ritkán szokott szó esni, ahogy az sem tekinthető köztudottnak, hogy az Aranysárkány (legalábbis az író egyik nyilatkozata szerint) egy utazásnak köszönhette megszületését: „Egyszer hat éven át nem voltam otthon. Aztán Szicíliából, Nápolyból jövet, hazamentem. Karácsonykor volt. Ennél izgalmasabb utazásra nem emlékszem és ennél nagyobb élményre, pedig jártam már Párisban, Olaszországban, Németországban, Belgiumban… Egész idő alatt a perronon voltam, várom, hogy mikor tünnek föl az otthoni szőlők… Apám az ablakban vár rám… Ennek a viszontlátásnak köszönöm az »Aranysárkány« cimü regényem születését.” (93.) A vallomás, persze, nem egy Európában utazgató, poros szülővárosáról megfeledkező világfié: a politikai döntések kikényszerítette elszakadás Szabadkától Kosztolányinak is, ott maradt családjának is igen fájdalmas volt.

Már az útirajzok kapcsán jól látszik, Bengi László hogyan képes az életművet a maga dinamikusságában, váltásaiban átlátni. Nem teszi egymás mellé reflektálatlanul Kosztolányi különböző időszakokból származó állításait, mindig érzékelteti, miként változtak az író nézetei, legyen szó akár a nyelvfelfogásáról, akár az irodalomértelmezéshez való viszonyáról. Ugyanakkor néha túlzottan óvakodik attól, hogy a „célelvűség” csapdájába lépjen, ezért a kétségeit sorolja inkább, mintsem határozott állításokat tenne. Kijelenti például azt, hogy Kosztolányi az utazásokról rendkívül izgatottan írt kezdetben, majd, részben a háborúval és annak következményeivel is összefüggésben, eljutott a csüggedésig, a húszas-harmincas évek fordulóján pedig ismét „fölfokozott, ambíciózusabb hozzáállást” fedezhetünk fel nála – de részben vissza is vonja ezt az állítását, hiszen a „benne meghúzódó lélektani szálat” nehezen igazolhatónak tartja. Érezhető, miként támadnak kétségei minden olyan esetben, ha az elemzett szöveg határain túl kell merészkednie: ennek ellenére nem iktatja ki az életrajzi tényeket a művekről folytatott gondolkodásából és az érveléséből, kritikusan és árnyaltan épít Kosztolányi egykori nyilatkozataira csakúgy, mint Kosztolányi Dezsőnének véleménye szerint inkább „életrajzi regényként”, mintsem forrásként használható könyvére. Ez a kétségeket soroló, inkább kérdező, mint állító attitűd lehet ugyan elkedvetlenítő azon olvasók számára, akik határozott állításokat szeretnének olvasni Kosztolányiról, mégis: számomra szimpatikus, és az adott életmű vonatkozásában feltétlenül indokolt hozzáállás ez. Ahogy Bengi írja Kosztolányi mára legfontosabbá vált könyve és hőse kapcsán: „Az Esti Kornél – mind irodalmilag, mind bölcseletileg – legszorosabban olyan hagyományhoz kötődik, amely elkerülni törekszik a kérdéseket lezáró egyszerűsítéseket. Nemzet, nyelv, kultúra, egyén és hagyomány viszonya, azonosságtudatban betöltött változó szerepköre alighanem eminens módon sorolható ezen kérdések közé.” (69.) A tanulmánykötet utolsóelőtti mondata pedig, bár nem állítja be magát hangzatos összegzésként, Bengi László Kosztolányi-képének rejtőzködő summázataként is felfogható: „Ekképp egy olyan én képe rajzolódik ki Kosztolányi írásaiból, amelyet – az identitás elvesztésének fenyegetése közepette is, avagy épp e veszély árán – a váratlanra is nyitott, mindig tanulni kész fogékonyság tüntet ki.” (230.) Az Elbeszélt halál többek közt figyelmeztet arra is: ne beszéljük le az egyetemistákat a Kosztolányival való foglalkozásról. Váratlanságra nyitottsággal maradt még ott bőven kutatnivaló.