Batyu

Hóka Gyuri úgy sétált odébb, mint akit megszégyenítettek. Mitévő legyen? Granicsári még nem került elő, a felesége és Ervin ugyanolyan elmerülten vitatkozott, mint az előbb, de ahogy elhaladt mellettük, néhány mondat megütötte a fülét, én akkor sem helyeslem, mondta Ervin, ezt inkább valaki másnak kéne megírnia, te mégiscsak a tanítványa voltál! A nő arcán a magabiztos eltökéltség mosolya terült szét, ahogy a fejét rázta, tévedsz, édes Ervino, csak a kispolgári privát moralizálás írná elő nekem, hogy akkor is hallgassak, hálából, ha igazam van. De hát mi, ugyebár, a társadalom ethoszát képviseljük, vagyis egyedül az számít, sáros-e a vén gonosz abban, amiben elmarasztalom, vagy nem sáros? Hókát a körülményekre is kíváncsivá tette ez a férfias fölénnyel leszögezett mondat, s azt gondolta, Géza jól beleválasztott, ez a nő nem is annyira filozófus, inkább gladiátor. Nem lennék az ellenfele. Attól tartott, ha addig ácsorog mellettük, míg ki nem derül, hogy végül is kit akar Eti ledöfni, azzal gyanúsíthatnák, hogy hallgatódzik, jobb tehát gyorsan odébbállni. Ahogy körbejárt, látta, hogy innen erre is, arra is nyílnak ajtók, s az egyik résnyire nyitva van. Beóvakodott rajta, könnyű volt rájönnie, hogy a házigazda szobájában van, ahol nincs semmi más, csak egy priccsszerű ágy, két szék, egy ormótlan irodai íróasztal, s rajta egy özönvízelőtti Underwood írógép. Mintha innen spóroltak volna ki minden kényelmet és fényűzést, ami a lakás többi helyiségében hivalkodóan uralkodott. Az ablakon nem volt függöny, az ágy előtt ócska rongyszőnyeg éktelenkedett, a négy fehérre meszelt falból három teljesen üres volt, csak a bejárattal szemköztin lógott a híres Te sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess! plakátnak egy nagyméretű reprodukciója. Ilyen szobában én nem tudnék aludni, gondolta Hóka, de hát nem is vagyok mozgalmi veterán. A szuronyos vöröskatona előreszegezett mutatóujja, bármerre ment is, mindenhová követte, egyedül a hátat fordítás adott előle menekvést. Az egyik sarokban vízzel félig telt alumíniumtányért látott, mellette pedig, egy földre terített foltos matracon Batyu hevert és csüggedten lógatta a fejét. Hóka láttán lelkes, vad csaholásban tört ki, és fel-felugrált rá, várva, hogy ölelje megint magához, mint érkezésekor, a folyosón. Unatkozol, ugye, kérdezte Hóka és felsóhajtott, akkor már ketten vagyunk. Batyu esdeklőn ragyogtatta rá a szemét, s a fejét kissé félrebillenve leült vele szemközt, nyilván annak tudatában, hogy ennek a póznak a legnehezebb ellenállni. Ugye, játszol velem, kérdezte még a testtartásával is. Szívesen, dünnyögte Hóka, a jelek szerint úgysincs más dolgom. Csak azt nem tudom, mit játszhatnánk? Batyu kapásból vakkantott egyet és a pöttyös labdáját pottyantotta elé. Ez csak nem probléma? Jó, rendben, de csukjuk magunkra az ajtót, mert a gazdád felesége odaát épp egy kutyafontos dialógust folytat, és ha a labdázással megzavarjuk, mindketten szorulunk.

*

A falról vissza-visszapattanó pöttyöst Batyu röptében kapta el. Kis testét meghazudtoló magasságba tudott felugrani, és elképesztő volt a sebessége is, mellyel oda-vissza cikázott a szobában. Hókával ingerkedve néha a foga közé szorította a labdát s szinte kikövetelte, hogy tépje ki a szájából, közben pedig vicsorgott, és torokból hörgött, mintha azzal kérkedne, hogy csak akarnia kell és fenevad is tud lenni. Megesett néha, hogy a labda kifogott rajta és csak hason csúszva érte el, körmei olyankor a parkettát szántották, s amikor utolérte a labdát, diadalmasan rávetette magát, két mellső tappancsával lefogta, mintha egy elejtett, megsebzett vadat őrizne. Hóka, ha sokára is, ebből értette meg, hogy mit sugall neki a kutya, úgy teszi a lába elé a pöttyöst, mint a vadászzsákmányt, s ezzel azt kéri, játsszunk vadászatot. Jó, hagyta rá Hóka, puskám nincs, de attól még lőhetnék, ahogy egy vadászhoz illik, csakhogy Batyukám, ez itt nem erdő, hanem lakás, és kettőnk közül csak te vagy benne otthon, én még vendégként is legfeljebb másodrendűnek számítok. Persze, morfondírozott félhangosan, ahogy ezek bánnak velem, megérdemelnének egy kis puskaropogást. Hoppá, a gazdád asztala mellett, a padlón, van egy nagy papírkupac, abban mintha láttam volna egy zacskót. Batyu érdeklődve nézett fel rá, és várakozástelien csóválta a farkát, aztán türelmetlenül rávakkantott, na mi lesz, meddig lamentálsz még? A kupacban álló, összegyűrt kéziratlapok között tényleg volt egy zacskót, amiben kiflik lehettek. Hóka úgy látta, teljesen ép, tehát a célnak megfelel. A szájához illesztette, telifújta levegővel, és szorosan összefogta a végét. Nagy karlendítéssel eldobta a labdát, majd hatalmasat csapott a zacskóra, és a durranással egy időben odakiáltotta Batyunak, ott a nyúl, fogd meg, ott szalad a zsákmány! Ez volt az a pillanat, amikor a csattanó kilincs nyomán kivágódott az ajtó, és a küszöbön ott állt a filozófusnő a révületből kirángatott ember dühbe átforduló riadalmával, és valami vastag, bősz hangon ordított, mi ez a felfordulás, mi ez az embertelen ricsaj, a saját hangunkat se halljuk odaát! Olyan pillantást vetett Hókára, mintha nem tudná, hogy kerül ide ez a randalírozó, kellemetlen idegen, de amikor rájött, még jobban kikelt magából, na persze, ezt nem is mondta, inkább köpte, na persze, ki lenne más, ha nem egy ifjú költő! Mert téged, ugye, nem érdekel, hol vagy és kit miben zavarsz, eszedbe se jut tekintettel lenni ránk! Hóka dermedten állt, és azt gondolta, most rögtön hazamegyek, de ezzel az a baj, hogy a gyerekes viselkedés bélyegét az isten se mossa le rólam. Azt is mondhatnám, persze, ha bárkit érdekelne az én verzióm, hogy Batyu elvette az eszemet, de hát Batyu csak egy kutya, nem kenhetek rá a zacskódurrantástól kezdve mindent. Bezzeg, ha Géza itt lenne, aki szereti a kutyáját, nem kéne ezzel a rémes nővel huzakodnom. Bocsánat, préselt ki magából némi bűntudatot, tudom, hogy kicsit hangosak voltunk, de... Kicsit? Az nem kifejezés, tomboltatok! Miért kellett felhergelni a kutyát? Ugat az eleget reggeltől-estig, magától is! Bocsánat, hebegte Hóka, én úgy láttam, unatkozik szegény, és megsajnáltam, azt meg nem tudhattam, hogy őrjöng, amikor labdáznak vele. Ha-ha, méghogy szegény! A nő szemlátomást képtelen volt uralkodni magán, itt mindig annak kell történnie, ami neki jó, Granicsári Géza kutyájához képest Granicsári Géza felesége itt körömfeketényit se számít! Hóka nem tudta eldönteni, minek tekintse, hogy a nő olyasmit is kitálal előtte, amit kínos tudnia, de lehet az ő diszkréciójába vetett bizalom is, a nekem már mindegy, ki mindenki tud róla keserűségének jele is. Két éve, mikor összeházasodtunk, azt hittem, egy szellemi foglalkozású embernek, pláne írónak, a koncentrációhoz legalább annyira szüksége van csendre, mint nekem, tehát ezzel minden rendben lesz. És tessék, hol tartunk? Ettől a hisztérikus kis ugatógéptől függ, hogy mikor tudok megírni egy fontos recenziót a Missverstandenen Realismus nyugatnémet kalózkiadásáról! A nő legyintett s olyan hirtelen hallgatott el, mint aki most döbben rá, hogy felindultságában intim dolgokba avatta be ezt a lehorgasztott fejű fiatalembert, ráadásul fölöslegesen, mert kizárt dolog, hogy a hallottak súlyát felfoghassa. De ha már kiadta magát, mégiscsak meg kell próbálnia elmagyarázni a helyzetet, úgy áll a dolog, mondta még mindig feszülten, ám megpróbálva higgadtságra szorítani magát, hogy ma estig kell választ adnom, elvállalom-e a cikket. Számomra ez nagy lehetőség, mondhatni esély a kiugrásra, mert akárkire nem bíznák rá, hogy diszkreditálja a Vén Gonoszt. Ha ezt jól megoldom, én lehetek az, aki ezentúl… Hagyjuk, úgysem értheti. Másfelől viszont, ha megírom, némelyek szemében egy életre kompromittálom magam. Ez az én nagy dilemmám, de kutyatombolás meg szünet nélküli ordibálás közepette, mint ami itt volt az imént, nem lehet eldönteni. Tudom, nem érti, mi a tét, nem világos a helyzet, de azért egy kis jóindulattal sokat segíthetne. Hóka a legszívesebben azt felelte volna, többet értek belőle, hölgyem, mint hinné, ugyanis az imént hallottam néhány foszlányt a maga Ervinnel, azaz Ervinóval folytatott vitájából, és képzelje, rájöttem, hogy a volt tanárát kéne megtámadnia, ez az, ami maga szerint csak nézőpont kérdése, azt ugyan nem tudom, hogy hálátlanság-e, de furcsának furcsa. Mindezt szó nélkül lenyelte, csak az indulat dolgozott benne tovább, torkig vagyok a sértéseivel, nem tűröm, hogy dedósnak nézzen. Válasz gyanánt begombolta a szvettere összes gombját, magában pedig folytatta a néma szónoklatot, kedves asszonyom, meg kéne értenie, hogy én nem vagyok az alkalmazottjuk, akinek előírhatják, mikor mit játsszon a kutyával! És mivel Géza továbbra sincs sehol, a maga egzecíroztatásából meg nem kérek, voltszerencsém, nem tudom, kinek a kedvéért maradnék? Batyu megérezhette, hogy mi jár Hóka fejében, és a maga részéről megoldotta a problémát, ráomlott a cipőjére, és úgy feküdt keresztbe rajta, hogy ha akart se tudott volna megmozdulni. A lábára nehezedő, forró kis kutyatest mindent megváltoztatott, rádöbbentette, hogy igenis van valaki, akinek tartozik a maradással, Batyu ragaszkodását nem hagyhatja viszonzatlanul. Jól van, sóhajtott egy nagyot, maradok, és ígérem, ezentúl megpróbálunk jobban vigyázni.

*

A filozófusnő tétovázva torpant meg az ajtóban, szo-szo, mondta bizalmatlanul, az ígéretben nem hitt, ennélfogva megköszönni se volt kedve olyasmit, amiből nyílván semmi se lesz. Fél lábbal szinte már kint volt, kezét a kilincsen nyugtatta, amikor Hóka száján kiszaladt egy marasztaló mondat, ha szabadna, mondanék még valamit. Fogalma sem volt még róla, mit akarhatna közölni a nővel, csak azt érezte, hogy nem szabad elmenni hagynia, s főképp nem így, mert azt a benyomást vinné magával, hogy Hóka Gyuri még kutyacsősznek is éretlen. A mérhetetlen lekezelés, amit eddig tanúsított, s amit persze el fog ültetni Gézában és a társaság többi tagjában is, hosszú időre eldöntheti, hogy ebben a körben mennyire taksálják őt, és elégtételt jelenthet azoknak, akik eddig is semmibe vették. Granicsáriné lehet undok természetű, szikkadt, hideg szipirtyó, az örökké felvont szemöldökével, amely mintha egyfolytában kifogásolna valamit, de mégiscsak filozófus, mégiscsak Géza felesége, tehát mérvadó személyiség. Ha ő jelenti ki, hogy Hóka Gyuri komolyan vehetetlen, gyermeteg fráter, magyarán egy hólyag, akkor ez a vélemény rögződik róla. Addig kell az ellenkezőjét igazolnia, ameddig nem késő. Szemvillanásnyi idő adatik erre, de a sürgetés kényszere előhív Hóka memóriájának mélyéről egy kérdést, amit szinte a fuldokló sietségével tesz fel, ugye, arról a Lukács-könyvről van szó, amit itthon nem hagytak megjelenni? A kérdés hallatán a nő szeme elkerekedett, szinte kigúvadt, meglepetésében még az ajtót is becsukta, majd hüledezve visszajött és leült. Ez nem lehet igaz, kiáltotta olyan hangon, melyet most először nem színezett át a fennhéjázós fölény. Igen, ez az a könyv, de hogyhogy te, hogyhogy tudsz róla? Költő létedre hogyhogy érdekel? Netán azt is tudod, kicsoda Lukács, és miket írt? Hókát sértette a feltételezés, mégis úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék, a nő álmélkodása elégtétel volt az eddigiekért. Már miért ne tudnám, vetette oda hanyagul, és azt is tudom, hogy a könyv kábé egy éve jelent meg odakint. Stimmel, hagyta jóvá a nő, ötvennyolc végén adta ki a Claussen, de hát ez elképesztő! Sehogyse fér a fejembe, hogy foglalkoztathat téged ilyesmi! Egy gyereket, aki… A mondat folytatását lenyelte, s utána Hóka meglepődve észlelte a változást, a nő vonásai megenyhültek, már nem átnézett rajta, hanem érdeklődve nézett rá, s a tekintete szinte simogatott. Nem vagyok gyerek, szögezte le mindenesetre, februárban múltam húszéves, ami meg a könyvet illeti, engem igazából az izgat, hogy miért néznek hülyének minket? Ha nyomós ok van rá, hogy ne adják ki itthon, rendben van, de árulják el, hogy mi az az ok, egyáltalán van-e benne bármi, amitől óvni kell minket? Én megsúgom neked, hogy nincs, vágta rá a nő, maga a könyv ártalmatlan, nincs benne más, csak az öreg régi rögeszméi a szocialista meg a kritikai realizmusról. A németek sem a falrengetően új gondolatokért adták ki, hanem mert nekik most mindenki jó, akinek itthon szilenciuma van. Az se zavarja őket, hogy a náluk frissen kanonizált avantgárd írókról állít ki rossz bizonyítványt. De akkor még úgyse értem, kiáltott fel Hóka, ennek épp a fordítottja lenne logikus, hiszen a nyugati avantgárdot nálunk is egyfolytában szidják! A filozófusnő olyan nevetést hallatott, mint akiből kínjában törnek ki ilyen hangok, attól tartok, én ezt most nem tudom neked elmagyarázni, de a dolog lényege a politika. Itthon az a fő szempont, hogy a Vén Gonosz ötvenhat októberében három napig miniszter volt, ezért aztán úgy gondolják, ne ő határozza meg, hogy mi a szocialista és mi a kritikai realizmus. Egy ideig eleve nem lehet semmiben sem igaza, amiben meg mégis, azt képviseljük helyette mi, és ehhez épp a fölötte gyakorolt kritikával nyerjük el a jogot. Érted? Nem érted, de erről most legyen elég ennyi, fújta ki magát Eti. Számomra nagyobb rejtély az, hogy téged, egy alanyi költőt, hogyan érdekelhet ilyesmi? A haverjaiddal, akik régebb óta járnak hozzánk, komoly dolgokról egyáltalán nem lehet beszélgetni, nekik esztétika, etika egykutya, a filozófia egetverő marhaság, ideológiai kérdésekről fogalmuk sincs. Fel nem foghatom, hogyan lehetsz te annyira más! Hogy fér össze benned a kutyával művelt ramazuri azzal, hogy tudsz a Missverstandenen Realismusról! A címben persze van egy Wider is, tette hozzá, de azt kell hinnem, ezt is tudtad magadtól. Hüledezve tetőtől-talpig végigmérte Hókát, ő pedig őkát,szerénykedve sütötte le a szemét. Közben azon kapta magát, hogy már nem éri be a lesújtó vélemény közömbösítésével, megnőtt a hiúsága étvágya, most már arra is vágyik, hogy Eti ne csak neki mondja el, de mások ellenében is fenntartsa az őt illető jó véleményét. Alef szerint, bökte ki némi daccal a hangjában, Alef szerint az én tudásom nem valódi tudás, nekem csak felületes tájékozottságom van, schliffem, ahogy ő szokta mondani, tudás helyett ügyesen keltem a tudás látszatát. Szo-szo, mondta Eti, és azzal ellentétben, amire Hóka számított, a hangja nem volt rendreutasító, még különösebben meglepett sem, épp csak annyit kérdezett, no és ezt Alef mégis mire alapozza? Arra, vágta rá Hóka, hogy az anyám újságíró. Alef szerint mindenkinek, aki von Haus aus kap némi műveltséget, könnyű a dolga. Én például ettől tűnök tájékozottnak, azzal villogok, amit az anyám a lapnál, az MTI-bizalmasból vagy folyosói pletykákból fölcsipeget, csakhogy ez nem tudás, mindennek csak a felszínét kapirgálom, a gondolkodásnak az a mélysége viszont, ami Milassinban megvan, belőlem hiányzik, és őseredeti tehetség se vagyok, amilyen Vukovics, mert neki drehus volt az apja. A filozófusnő a homlokára föltolt szemüveg alól révülten bámult Hóka feje fölött a levegőbe, mintha latolgatna valamit. És ezt az elméletét, gondolom, ki is fejtette, szögezte le rosszallóan. Nem, ki sosem fejtette, csak egyfolytában érezteti, hogy nekem a családi hátterem miatt megbecsülésből ennyi jár. Szegény gyerek, sóhajtott a nő és érdes ujjakkal, de lágy tenyérrel megcirógatta az arcát. Az a helyzet, mondta sóhajtva, hogy ez a dolog ismerősebb számomra, mint hinnéd. Kilencszáznegyvennyolc táján mind átestünk valami hasonlón. Aki nem bányászivadék vagy zsellérsarj, annak ez jár ki. Elültetnek bennünk valami speciális kisebbrendűségi érzést, hogy kegyet gyakoroljanak azzal, ha befogadnak a mozgalomba. Elhallgatott, Hóka arcát fürkészte, aztán folytatta. Elárulok neked valamit, hiszen te sem hallgattál arról, mit művel veled Alef. Úgy gondolom, tanulságos lehet, ha közlöm, hogy engem az én Gézám a mai napig úgy kezel, mintha felemelt volna magához. Ő – engem. A filozófus voltomat meg szerelemből elnézi, mint valami bocsánatos bűnt, de ha vitatkozunk, mindig azt dörgöli az orrom alá, hogy én épp a lényeget nem érthetem, mert nem alulról jöttem. Rosszabbak ezek az arisztokratáknál is, mert a gőgjük nem csupán a származásukra épül. Az én Gézámnak például a csendőrgolyó okozta sántaság a kutyabőre, ettől érzi úgy, hogy velem szemben eleve mindig igaza lehet. Ez neki születési előjoga, amit én a tisztes polgári családommal akkor se tudnék überelni, ha ezer évig élnék. Sejted, miért mondtam el ezt? Mert azt gondolom, nekem még ezzel együtt is könnyebb, mint neked, Géza ugyanis tényleg mélyről jött, ő tényleg megjárta a poklot, tőle könnyebb az ilyesmit elfogadni. Ezek szerint Alef nem… Hóka félbeharapott kérdése elárulta, hogy Eti gondolatmenete felzaklatóan új a számára, és mindent, amit kikezdhetetlen igazságnak hitt, más megvilágításba helyez. Alef apja nem volt drehus, szögezte le metsző gúnnyal a nő, főorvos volt a Chevra Kadisa kórházban. A te Alefedet nem kergették kiskorában az asztal körül, ha nem osztályharcot reggelizett, és öntudatot vacsorázott. Vagy beszélt neked valaha is a családjáról? Az ötszobás lakásukról? Amikor rád gyanakszik, önmagára gyanakszik. Azzal, hogy folyamatosan megfoszt az önbizalmadtól, kompenzál valamit. És hidd el nekem, van is mit.

*

Batyu elunta, hogy vele senki se törődik, és méltatlankodva elkezdett csaholni. Eti arca bosszúsan megrándult, aztán eszébe jutott, hogy eredetileg a kutya okozta felfordulás miatt jött be ebbe a szobába, csakhogy a helyzet közben megváltozott, most már érdekli ez a fiú is, aki olyan, mint egy kétéves nyeretlen, hiszen közhelyekkel is újat lehet neki mondani. Van benne valami megindító naivitás, és merőben szokatlan, hogy tőle, akitől mások csak teoretikai problémákra kérnek és kapnak választ, ez a csinoska zöldfülű az élete dolgaira kér eligazítást. Nyilvánvalóan teli van még további kérdésekkel is, ő pedig nem sajnálná rá az időt, de Géza elkényeztetett ebe miatt szó sem lehet nyugodt beszélgetésről. Annak idején is tudta, hogy így lesz, a kutya mindig útban van, kertbe való, nem lakásba, és túl sok energiát köt le. Így hát a legkevesebb, amit ezért a fiúért tehet, hogy kiszabadítja innen, ahová valósággal bezárta magát, hiszen nem tudhatta, mit vállal azzal, ha Batyut őrzi. Amúgy ez a szoba tökéletesen alkalmas lenne annak megtárgyalására, hogy ez az Alef által démonizált fickó hogyan próbálja felszabadítani a lelkét. Idehallgass, mondta Hókának, nem kell ám egész este Géza kutyáját őrizned. Máskor is megesik, hogy egyedül marad, és egy idő után elunja magát, aztán elalszik. Hóka most vette észre, hogy Eti sohasem mondja ki a Batyu nevet, szinte tüntet vele, hogy éppen csak tudomásul veszi a létét, és Batyu sem dörgölődzik a lábához, rá se néz, mintha a nő láthatatlan volna. Megérezte viszont, hogy őt merőn nézi, sőt vár tőle valamit, és képtelenségnek tűnt, hogy csalódást okozzon neki. Nincs szívem itt hagyni szegényt, mondta. A jelző hallatán Eti arca futólag eltorzult, hiszen ő már kifejtette, hogy mi a véleménye Batyu helyzetéről. Felőlem, vonogatta a vállát, maradhatsz, de akkor arra kérlek, próbáld meg jobban féken tartani az ebet! Mégis túl ridegnek találta így a búcsút, úgy érezte, ráfér a fiúra némi elnézéskérés. Az imént úgy rontottam rád, mint egy fúria, ne haragudj rám, te épp olyan vendég vagy, mint a többiek. Apropó, kaptál már pogácsát? Persze hogy nem, hiszen itt senyvedsz egész este. Ne nézz olyan álmélkodva, nem én sütöttem. A szalonos napokon személyzetet fogadunk, van egy jaókuti jaótét Juliskánk, aki mindent megcsinál. Hóka vihogott, és azt kérdezte magában, jelent-e valamit, hogy Eti gúnyolni meri előtte az ismeretlen Juliskát, csak mert nyilván tájszólásban beszél, és arra jutott, hogy igen, ezt mások előtt aligha engedi meg magának. Eszerint őt úgy tekinti, mint akiben van valami vele mélységesen közös. Megyek szólni, mondta Eti, hogy van itt egy vendég étlen-szomjan… Hóka közbevágott, nekem Géza sürgősebb lenne, jóformán még egy szót se beszéltünk. Hát az ma nehéz lesz, vágta rá Eti, tudniillik kaptunk egy különleges hívást, és azóta egyfolytában tárgyal, meg egyeztet. Nem mondhatom el, hogy kikkel és miről, de hidd el, nagyon fontos. Sajnálom, de most már nekem is mennem kell. Hátat fordított Hókának és kifelé indult, de a fiú panaszosan, valami furán izgatott hangon szólt utána, jaj, még ne! Eti megtorpant, értsd meg, én végül is a szalon háziasszonya vagyok, a többiekkel is törődnöm kell! Csak még egy kicsit, kérlelte Hóka, és olyan erős áhítozás sütött a hangjából, hogy a nő csodálkozva hátranézett, mi ütött beléd, miért bámulsz így? Zavartan elnevette magát, jól van, áruld el, mit szeretnél? Még beszélgetni, nyögte ki Hóka, de attól tartott, hogy a hazugsága átlátszó, hiszen Eti tapasztalt nő, okos is, nyílván megsúgják neki az ösztönei, hogy ő korántsem csak beszélgetésre vágyik.

*

Jól van, legyen, adta meg magát Eti, egy kicsit még maradok, legalább helyrehozzuk, amit elrontottam bemutatkozáskor. Úgy rémlik, elég rémesen viselkedtem. Komótos léptekkel újból végigment a szobán, hogy becsukja az ajtót, s ezt Hóka ígéretes gesztusnak érezte, Eti nem akarja, hogy bárki szem- vagy fültanúja legyen annak, ami idebent történik, vagyis történhet valami. Minden porcikája esztelenül bizseregett, miközben meredten nézte, hogy a nő csípője izgató táncot járt föl és le, jobbra és balra, előre és hátra. Maga volt a döbbenet, hogy ez nem a szemből látott undok, szikkadt szipirtyó, akiről az embernek eszébe sem juthat, hogy nő, már csak azért sem, mert ő maga is azt akarja, hogy kizárólag a száraz okossága vevődjék észre, a metszően éles pillantás, a sasorr merész íve, de semmiképp sem az, hogy milyen színű az a szem, amelyik a villámokat szórja. A domborulatokat nem is sejtető, nyakig zárt, terepszínű blúza is azt a képzetet keltette, mintha felsőteste nem is volna, kéretik nem nélküli lényként kezelni, ezt üzente a látvány – szemből. Tessék tudomásul venni, hogy szándékosan mondok le mindenről, ami a férfiak figyelmét másra irányítaná, mint a gondolataimra. Ehhez képest elképesztő volt az altest mohó és virágzó nőiessége. Minden lépésnél észrevétette magát a magassarkú cipő által megemelt fenék két ringó, húsos, élvetegen érzéki félgömbje. Hiába volt a szoknya színe szürke, a rafinált szabás lehetővé tette, hogy az erős combok izmai minden mozdulatnál tisztán kirajzolódjanak. Hóka megbabonázottan bámult, és közben azon törte a fejét, lehetséges-e, hogy Eti maga nincs tudatában, milyen felajzó látványt nyújt hátulról? Akárhogy latolgatta, arra a következtetésre kellett jutnia, hogy egy, az életét olyan tudatosan élő teremtésnél, mint Eti, ez a lehetőség kizárt dolog. Ha viszont tudja, hogy milyen hatást vált ki, akkor szándéka is van vele. A mai estére meghívottak valamelyikének szólhat. Hogy nem Hóka Gyurinak, az biztos. De most kivételesen ő van itt, neki muszáj gátlástalan vágyakozással bámulnia ezt a nőt. Annyira, hogy közben megfeledkezett róla, nem szabad préda, akit néz, hanem Granicsári Géza felesége. Most, hogy mégis eszébe jut, nem tehet már úgy, mintha nem tudná. Pusztán az alattomosan elhatalmasodó, kivédhetetlen gerjedelemmel is már erkölcsi tilalmakat szegett meg. Többszöröseket és fontosakat. Mert bár Géza egyelőre még nem a barátja – de ő ma este azért van itt, hogy azzá legyen. Nem a túloldalhoz, az ellenséghez tartozik az a férfi, akinek a nőjére ilyen sanda vágyakozással, szemérmetlenül néz. Az a legkevesebb, hogy Géza iránt szolidaritást érezzen az ember. Kerek-perec meg kell tiltania magának, hogy az agya elvetemült fantáziaképeket gyártson a nőről, akire Géza annyira büszke, hogy ha csak beszél is róla, sugárzik a kerek képe. Micsoda gyalázat, gondolja Hóka Gyuri, hogy elég Etinek néhány lépést megtennie előttem, és a szájam kiszárad, az ajkaim cserepesek az izgalomtól. Hogy mégse kelljen annyira megvetnie magát, megpróbált enyhíteni képzeletben elkövetendő vétke súlyán. Ha csak ez a test vadítana meg, azon könnyebben úrrá tudnék lenni. Etit azonban a szellemisége is kívánatossá teszi, vele még Alefről is a rendreutasíttatás kockázata nélkül lehetett beszélgetni, és olyasmiket tudtam meg tőle, amely tényekről másképp sejtelmeim se lehetnének. A szellemi többlet, ami Etitől remélhető, legalább olyan fontos, mint ami ekkora (eltitkolandó) vérbőséget idéz elő az altestemben. Ez a kettő így együtt már megrendítő erejű ütés, mondhatni K. O. az erkölcsi aggályoknak. Hóka érzékszervei tombolva követelték, hogy ha már (épp mint a gondolatoknak) nekik is van saját külön emlékezetük, ők is bevéshessék oda ezt a látványt, ehhez azonban szükségük lett volna Eti hátulnézetének újbóli szemügyre vételére. Mit találjon ki, hogy a nőnek muszáj legyen még egyszer átvonulnia a szobán? Hozok széket, ajánlotta szinte kisfiúsan esendő buzgalommal, csak még beszélgessünk egy kicsit. Baszolgassunk – mondaná a szójátékok szerelmese, Milassin. Hagyd csak, jó lesz itt is, vágta rá a nő, s épp ezzel teljesítette be Hóka álmát, mert elment a priccsig, és arra dobta le magát.  óks Csak egy csöppet maradhatok, mondta, és kíváncsian nézett, azt sugallva, ha akarsz valamit, itt vagyok, de óhajtasz valamit? Hóka orrcimpáinak sűrű tágulását, szaporább lélegzetvételét nagyon is észrevette, és annak tulajdonította, hogy a fiú most akarja elérni, amire egész este hiába vágyott: ne úgy bánjanak vele, mint a kutya játszótársával, hanem mint bármelyik más felnőtt vendéggel. Szegénykém, mit kezdjek veled, kérdezte egy néma pillantással, majd hirtelen ötlettel felkiáltott, tudod mit, a bemutatkozásunk rosszul sikerült, kezdjük az egészet elölről! Felállt, játékosan pukedlizett, és kezet nyújtott, Földes, azaz Granicsári Gézáné Földes Eta vagyok, hivatásomra nézve etikakutató a Filozófiai Intézetben. Rögtön meg is kérlek, hogy ne süsd el az Etike etikája című ásatag viccet, mert a könyökömön jön ki! Hóka önérzetesen rávágta, eszembe se jut, és majdnem hozzátette, nem vagyok én Milassin, de ezt még időben lenyelte. Máris köszönettel tartozom, mondta Eti, és akkor most lássunk téged. Rólad mindössze azt tudom, hogy alanyi költő vagy, és egy múlt héten megjelent pompás paszkvillus szerzője. Nyílván többé is, de én sajnos csak azt az egyet olvastam. Bocsánat, horgadt fel Hókában a szakmai öntudat, az nem paszkvillus volt! Ha mindenképp definiálni kell, nevezzük groteszk zsánerképnek, vagy egy életforma paródiájának. Bocsánat, vonult vissza Eti, ebből is látszik, hogy mi filozófusok épp olyan felszínesen viszonyulunk a költészethez, mint ti, költők – tisztelet a kivételnek! – a filozófiához. Nem kellett volna nyilatkoznom arról, amiről a semminél is kevesebbet tudok. Hóka szemében örömteli fény villant fel, akarsz rólam többet tudni? Ebben segíthetek, legközelebb elhozom a verseimet, és cserébe szigorú kritikát kérek. De ha megkapod, megsértődsz, vágta rá Eti gunyoros mosollyal, én ugyanis még nem láttam írót, aki a kritikát jól tűrte volna. És Géza, kérdezte Hóka. Az én Gézám kivétel, de tudjuk, hogy ő nem úgy lett író, mint mások, ráadásul neki a névadó keresztanyja is én vagyok, bár csak félig hallgatott rám. Sajnos. Mert abban még egyetértettünk, hogy az apparátusban használt nevétől meg kell válnia, ne mondhassák, hogy a régi kapcsolatainak köszönheti a sikerét, de csak a Tóthot változtatta Granicsárivá, a Gézából nem volt hajlandó Gerzsont csinálni, mert az – szerinte! – dzsentris. Pedig mennyivel jobban hangzott volna, hogy Granicsári Gerzson. No, mindegy, hozd el a verseidet, remélem, hogy emiatt Géza nem lesz féltékeny. A féltékenység szótól Hókán átvillant valami rémülettel elegy ujjongás, amit Eti rögtön le is hűtött, ha ő nem szipkázza el az én filozófusbarátaimat, én sem sajátíthatom ki az ő íróit. Veled azért egyszerűbb a helyzet, mert csak verseket írsz, bezzeg ha prozista lennél, lecsapna rád. Várom a verseket, de ne szalonos napon gyere, mert az, mint látod, kész bolondokháza, majd inkább kettesben megbeszéljük, persze, csak ne ha nem félsz, hogy filozófiailag is ki leszel vesézve.

*

Most már tényleg mennem kéne, állt fel Eti. Egyébként nem kell félned tőlem, a modorom nem mindig olyan pokróc, mint amilyennek ma láttál, ez a mi zseniális Ervinónk húzott fel a hülye skrupulusaival, és szinte kivetkőztem magamból. Kár, hogy csak szinte, sóhajtotta Hóka, és azt hitte, pusztán gondolatban teszi, de Eti kérdőn rászegezett pillantásától elbizonytalanodott, mert a fennakadt szemöldöke mintha azt kérdezte volna, ez meg mi akart lenni? Hóka leszegett fejjel várta, hogy a nő kikéri-e magának a sértő kétértelműséget, s akkor meghallotta, ha meg nem kéri ki, az csupán annak a jele, hogy nem veszi őt komolyan. Eti azonban úgy mormolt valamit, ami értelmetlennek tűnt, mintha magában beszélne, hm, lassú víz. Bocsánat, szabadkozott Hóka, elnézést a hülyéskedésért, én általában nem szoktam ilyen szemtelen lenni. Néhány másodpercnyi csend következett, ami arról győzte meg, hogy mégiscsak túlment a határon, visszaélt a nő eddigi kedvességével, de most majd mindjárt rendreutasítja, és ráolvassa, hogy ő Granicsári Géza felesége, Hóka bizalmaskodása már ezért is botrány, ráadásul nem érti, miből gondolta Hóka, hogy vele szemben megengedhet magának efféle pimaszkodást. És igaza lesz, gondolta rémülten, mert amit mondtam, az – ne szépítsük – tényleg sértés, hiszen lényegében azt jelenti. hogy nekem az ő filozófusi mivolta semmi, számomra ő is csak egy nő, nőként vetkőzzön le, azaz ki önmagából. Szinte várta, ami ennek a következménye lehet: kiűzetését innen, csakhogy merőben mást jelző, különös hangra kellett felkapnia a fejét, mert Eti egyszerre hüledezett és nevetett, nekem eddig is gyanús voltál, annyira kerülgetted a megszólítást, de most igazán lebuktál: te nem mersz engem visszategezni! Jó, hiszen értem én, aki elmúlt harminc, az hozzád képest vén csataló, de annyira talán mégse vagyok öreg, hogy egy ilyen siheder tegezni se merjen! Hóka ezt hallotta is, meg nem is, de nem fogta fel, miként lehetséges, hogy egyáltalán nem az történik, mint amire magától értetődően számított. Ha pofon vágják, ha kidobják, ahhoz tudott volna igazodni, meg tudta volna magyarázni magának, de ami Eti szájából elhangzott, az egyszerre volt rendhagyó és hihetetlen, és csak úgy értelmezhette, hogy felhívás keringőre. Az egyik ösztöne azt súgta, kezdjen heves tiltakozásba a vén csataló kitétel ellen, bizonygassa, hogy őt Eti mint nő hozta zavarba épp azzal, mennyire nem vén csataló, tegyen fel mindent egy lapra és közölje vele, éppen hogy kész volna akár itt helyben is leteperni, s akár megmutathatná, mekkora ágaskodást rejt a nadrágja, ez csak elég bizonyíték lenne rá, hogy nem becsülte le Eti női vonzerejét, de közben a másik ösztöne meg arra intette, hogy óvakodjon a vabanktól, mert megeshet, hogy még jobban megsérti, nem kezelheti úgy, mintha valami Messalina volna, akiről feltételezhető, hogy még egy Hóka Gyuri gerjedelme sincs ellenére. Ha kitörne a botrány, hiába bizonygatná, hogy előzőleg bizony volt felhívás is a keringőre, hiszen akinek olyan férje van, mint a vastagnyakú, ereje teljében lévő Géza, aki nyilván nem azért szerezte meg magának Etit, hogy aztán parlagon heverni hagyja, lerí róla, hogy vérmes természete van, az ő felesége aligha kezd ki másokkal kielégítetlenség okán, legfeljebb az emberi természet iránti kíváncsiság vezérli, ha megtévesztő látszatot teremt, de ezt a partit valószínűleg jó előre lejátszotta fejben, és ha olyasmit mondott, ami kihívásként érthető, azzal csapdát állított, most pedig kaján érdeklődéssel figyeli, belemasírozik-e a gyanútlan kis Hóka is?

*

Elpirultál, kiáltott fel Eti, és hüledezve rázta a fejét, megáll az eszem, te aztán tudsz az embernek meglepetést szerezni! Elmúltál húszéves, és pirulsz? Ha bárkinek mesélnék rólad, el nem hinnék, hogy ez még lehetséges! Tudtam, gondolta Hóka, itt van a csapda, és már benne is vagyok. Fűnek-fának akarja mesélni teli szájjal, hogy Hóka Gyuri azt hitte, kell nekem, pedig nem szoktam gyerekeket megrontani. Még jó, ha nem kérdezi meg mindjárt, szűz vagyok-e? Bezzeg ha megengednék magamnak csak egyetlen félreérthető mozdulatot is, ami bizonyítaná, hogy nem vagyok szűz, állna a bál, hogy képzelted ezt, idejössz vendégségbe és markolászod a feleségem seggét, üvöltené Géza és kidagadnának a nyakán az erek, akkor meg ezért lenne végem, még a kutyáját is rám uszítaná, és lehajítana a lépcsőn. Gyűlölte, hogy olyan helyzetbe került, amiből nincs jó kiút, és menekülni szeretett volna minél gyorsabban, de csak az a hebegés tellett ki tőle, hogy nem pirulok, az előbb kimelegedtem a labdázástól. Eti arcán valami fura mosoly derengett, majd hosszúnak tűnő hallgatás után annyit mondott, jobb, ha ezt a diskurzust most, ezen a ponton hagyjuk abba, mert… Nem fejezte be, hogy miért, pá-pá-t integetve kilibbent az ajtón, aztán megsejtve, hogy Hóka még nem tért magához, újra bedugta a fejét, és kuncogva figyelmeztette, mielőtt kijössz, ne felejtsd el felszedni az állad a padlóról, mert ha nem tudnád, leesett.