Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. január / Ez van, és nem kéne szeretni

Ez van, és nem kéne szeretni

     

Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem. Magvető, Budapest, 2013

     

Különös társadalmi tükröt mutat nekünk Parti Nagy. A végletekig lecsupaszított szituációkban különösen torz emberutánzatok mozognak. Nem okoz örömöt a felismerés, hogy ezek a szörnyek mi volnánk. Őrületesen rosszkedvű könyv Parti Nagy újdonsült novelláskötete. Egyúttal őrületesen kegyetlen is. Nincs ebben a társadalomban semmi szerethető. Különösen agresszívak vagyunk. A békés kocogás közben is forrnak az indulatok. Mintha mindenki beteg volna. Úgy értem, hogy ápolásra szoruló őrült, a szó klinikai értelmében. Mintha az agresszió és a düh hirtelen hullámokban elérné ezt a várost, és ahogy áthalad, mindenkit megfertőzne. Mert olvasás közben kiderül, hogy mindig van rosszabb. Mikor elhisszük, hogy ennél a kocogó hapsinál nincs rosszabb, bunkóbb, igénytelenebb, aljasabb, otrombább, bambább stb., akkor kiderül, hogy rossz az egész koncepció, amit idáig felépítettünk magunkban, mert az az ember, akiről mindezt idáig feltételeztük, nem a tettes, hanem az áldozat. És pontosan annak az agresszivitásnak lesz áldozata, amit idáig neki tulajdonítottunk. Micsoda, hát hogy van ez? És ez még csak a nyitónovella. Parti Nagy Pontos kórképet ad. Magamban már ismerem ezt a folyamatot. Hogy apró semmiségek révén hogyan bukik ki az emberből óhatatlanul az indulat. Hihetetlen, hogy hogyan csinálunk magunknak túlélőtúrát minden reggeli odaútból. És hogy mivé lesz a nap folytatása. Parti Nagy különös érdeme, hogy a történetről minden az adott írás szempontjából lényegtelent le tud választani. Ráadásul a történet maga mindig kellően fordulatos, csattanós, megfogalmazása mindenféleképpen bravúros, mindig van benne valami ellenállhatatlanul mulatságos ötlet, ami a történet alapvetően didaktikus voltát hivatott elfedni, vagy legalább elhomályosítani. Ez mindig egyfajta különösséget, különcséget, egyéni ízt kölcsönöz a novelláknak, amelyek másfelől mindig erősen tipizálnak éppen a végletes leegyszerűsítés miatt.

A szövegek jól tetten érhető célzatossága mindazonáltal alapvető jellemzője a kötetnek. Parti Nagy szerint tehát nyilvánvalóan olyan korban élünk, ahol az irodalomnak konkrétan megfogalmazható társadalmi (és politikai) szerepe van, neki íróként társadalmi felelősség a megszólalás, és hogy nem tud, nem akar megmaradni az irodalmi keretek között. Azért mondom ezt ilyen bátran, mert nemrégiben megjelent írásai, pl. a Fülkeforr és vidéke, a politikai publicisztika határáról fogalmazza meg ezt a véleményt. Ha kicsit maliciózusan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy Parti Nagy minden bizonnyal összeírt magának egy listát, hogy politikai korrektség szempontjából milyen teszttörténetekkel tudná bemutatni társadalmunk nagyon is sztereotípiákra épülő gondolkodását. A könyv egyfajta katalógusszerű számbavétel. Minta kapnánk egy listát, hogy ez van, és nem kéne szeretni. A történetek jellemzően valamilyen toleranciahiányra visszavezethető agressziót írnak le, a megrajzolt kép és eseménysor pszichológiai és szociográfiai értelemben rendkívül pontos. A hősök az antik görög drámák végzetszerűségével sodródnak az elkerülhetetlen végzetük felé. A történetekben minduntalan kiütköző ostobasággal párosuló brutalitás, érzéketlenség és értelmetlen kegyetlenkedés minden példázatosság ellenére újra és újra megdöbbentő. Talán azért válhat olvasóként ennyire megrázó erejűvé a könyv, mert az elbeszélő nem beszél ki a történetből. Egy ilyen ember alatti ember perspektívájából nézzük a történetet. Az olvasó számára még kegyetlenebbek így a történetek, amelyekről különben hajlamosak volnánk azt hinni, hogy meg sem történtek, annyira abszurdak. De a történtek cselekvő részesének, közvetlen érintettjének az előadásában mégis valahogy hihetőbbnek hangzik a leghihetetlenebb is. Sokszor egyébként a nyelv maga hitelesíti az eseményeket. A nyelv – Parti Nagynál talán nem meglepő módon – állandó főszereplővé növi ki magát. Az Apukális viszonyok című történetben például a hivatali bikkfanyelven beszélő elbeszélő éppen a hivatalos nyelvhasználat sajátosságainak túlzó alkalmazásával (lásd például a novella címét) fokozza a végletekig a helyzet abszurditását: a hivatal nem tud mit kezdeni egy árvagyerek minduntalan kiserkenő szárnyával. Ez az előadásmód voltaképpen egy újabb csavart tesz hozzá az egyébként sem egyszerűen befogadható történetekhez. Furcsa véglények mesélik a maguk különös sztoriját, amelynek kiindulópontja egy banális szituáció, kalauzok tartanak jegyellenőrzést fürge csapatban, reklamáció az ELMÜ ügyfélszolgálati irodájában. És persze romák. És homoszexuálisok. Átlagból így-úgy-amúgy kilógó figurák. Mondanám, hogy unalmas. Hogy egy ideológiára ilyen szorosan felfűzött történet biztos kényszeredett és mesterkélt. Ez önmagában igaz is. Talán az lenne, ha Parti Nagy nem tenné hozzá a történethez a maga sajátos nyelvi leleményét. Mert az egyszerű ötletesség, eredetiség nem mentené meg a történeteket. Van itt vmi szándékos nyelvi rombolás, van egy ténylegesen létrehozott szöveg, és a beszélő hős feltételezhető mondanivalója, ami valahogy torzón marad az illető nyelvi kompetenciájának korlátozottsága miatt. A szöveg feszültsége az elbeszélt történet és annak egyszerre kétféle olvasata között keletkezik. Ezért lesz minden szöveg egyszerre hallatlanul kínos, nevetséges és tragikomikus. A különben elmondhatatlan ostobaság a nyelven keresztül nyilvánul meg. Ezért a hősök nem szerethető figurák. Folyamatosan távolságot tart tőlük a szerző, lenézés és megvetés árad a sorokból. Ezért nincs semmiféle katarzis.

Mintha megmásíthatatlan volna a tény, hogy szar alakok vagyunk, akik olyan mélységekbe csúsztunk, ahol már egykor volt emberi mivoltunknak nyoma sem maradt. Emberlét alatti létezés. Ösztönök. Vagy már az sem. Utópia egy társadalomról, ahol semmilyen hagyományos érték nem érvényes, sőt egyáltalán nincs érték. Ha ez az egész társadalomkritika, akkor túl szigorú. Nyilván rosszak és esendőek vagyunk, egy fényes elme nyilván kinevet minket. De a gyarlóság éppen emberi tartozék, nem tárgy a boncasztalon. Egyszerűen nem igazságos így mérni az emberéleteket. Mert ezek az emberek nem egyszerűen elbuknak, hanem látványosan produkálják az emberi társadalom kortól független gyengeségeit. A végső csapást pedig mindig a humor, csillogó élc viszi be. Annyira hideg és szenvtelen lesz a szöveg, annyira érzelem nélküli, olyan tökéletes a kimondás igazsága, olyan mély az ábrázolt magatartásformákkal szemben a megvetés, hogy olvasóként csak félelem marad és rettegés, hogy mi van akkor, ha ez mégis igaz. Ha ezt nem csak úgy kitalálja, ha ez nem csak az írói fantázia. Közben persze tudom, hogy ez az egész csak fikció, de még sem csak az, mert egy szinten ez volna a valóság, csak ez a valóság nem kell senkinek, mert nem kínál elfogadható létezést. Werner Schwab, a fiatalon elhunyt tehetséges osztrák drámaíró, akinek Parti Nagy Lajos különben ihletett fordítója (Elnöknők, Kamra) azt írta egyik darabja alcímébe, hogy merénylet a nyelv ellen. Ilyesfajta figyelmeztetést Parti Nagy nem alkalmaz, de magát a módszert, a nyelvi terrorizmust, igen. Így szép lassan az évek előrehaladtával kifejlődött egy újfajta beszédmód, amely mára alapvetően meghatározza Parti Nagy prózáját. Sárbogárdi Jolán amatőr írónő nyelvi sutasága, pontatlansága rendkívül kifejező, de talán soha nem lesz szatirikus, soha nem lesz bántó. Az írás egésze ellenállhatatlanul komikus, a Játékszínben bemutatott színpadi feldolgozást például végignevetik a nézők. Az írónőt az általa használt nyelv jellemzi, a sajátos beszédmód, ahogyan megszólal. Ez a nyelv tele van hibákkal, időnként kifejezetten bogarászni kell, hogy vajon mi is lehet a közlés eredeti célja, mi csúszott itt félre. Az előbb említett Schwab nyelvalkotási módszere szintén talányos volt. Ő hasonló hangzású szavakat cserélt fel egymással. Tehát mondjuk a Leben (élet) helyett azt írta, hogy Leber (máj). Az életem/májam értelmetlen mondat németül szinte ugyanúgy hangzik, ha egy idült alkoholista mondja a májverziót, akkor a mondat még újabb jelentést kap. De magyarul ez a fajta „mellébeszélés” nem működik, Parti Nagy másfajta módszert talált ki a nyelv összekuszálásra. A mostani novelláskötetében minden történet valamilyen nyelvi sajátosságra épül, ez adja meg az adott írás nyelvi karakterét. Ez általában valamiféle nyelvi hiba, ami miatt, a mondatok egyszerűen mást jelentenek, mint amit a beszélő mondani akart. A beszélők tudatlansága vagy félműveltsége okán ők nincsenek is tisztában azzal, hogy valójában mit is mondtak, ezáltal jön létre valami nagyon visszás helyzetkomikum, egyszerűen kilógnak a mondatok az adott szituációból. És ez a nyelvi disszonancia leplezi le az adott személy barbárságát, emberi létre való alkalmatlanságát.

Parti Nagy komor képet fest erről a jelenkori magyar társadalomról. Történetei jóval túlmennek az irónia határán, igazi szatírák ezek a novellák, olyan fekete humorral, amin egyáltalán nem lehet nevetni. Mindegyik történet mélyén olyan emberi tragédiák sejlenek fel, mint Móricz vagy Örkény novelláiban.

A Mi történt avagy sem novelláskötet nem könnyű olvasmány. Nyelvében rendkívül bonyolult, az állandó utalások, a sokféle hiány, és a ki nem mondott, de az értelmezéshez nélkülözhetetlen, és az olvasó saját maga által megfogalmazandó igazságok miatt. Ez a novella mint műfaj amúgy is sűrített jellegét tovább erősíti, az olvasótól a befogadás aktív részvételt igényel, Parti Nagy aztán nem fogja szájba rágni a mondanivalóját. Ami különös bravúr, ha figyelembe vesszük az alaptörténetek egyszerűségét és nehezen kétségbe vonható társadalmi célzatosságát. A sokféle humor, a groteszk teszi ezeket a novellákat irodalommá. Manapság mindenki nagyregényt ír, vagy szeretne írni, külön öröm, hogy a novella műfajként továbbra is jelen tud lenni a kortárs magyar irodalom szcénáján. A könyv hallatlanul szellemes, csupa sziporka. És a nyelvi humor nem megy a megértés rovására, sőt éppen egy másik, egy mélyebb megértést szolgál.

A kötet novellái nem alkotnak összefüggő történetet, bár néhány helyszín vagy név többször visszaköszön, vagy ismerősnek tűnik. De ennek talán csak praktikus szempontjai vannak, így nem kell minduntalan újakat kitalálni. A novellák sorrendiségében sem látok különösebb rendszert, bár a történetek nyilván erősítik egymást. Viszont szembeöltő, hogy az utolsó novella az első írás valamelyest módosított változata. A változtatás pontos mibenlététét itt most nem fogom elárulni, legyen elég annyit, hogy az utolsó írás története éppen megfordítja az első novella tartalmát. Éppen kétségbe vonja az első novellában történteket. Ami különös módon reflektál a kötet egészének címére: Mi történt avagy sem. Mert ezzel az ellentétes történettel, éppen megkérdőjeleződik, hogy történt-e valójában bármi. Aztán ha visszagondolunk ebből az aspektusból a kötet többi írására, akkor legkésőbb ezen a ponton rá kell jönnünk arra, hogy a kötet legalább annyira szól a történetek elmesélhetőségéről, mint a fent vázoltakról. Hogy vannak-e az elbeszélésnek korlátai, Ottlik szavait valamelyest kifordítva. Mert kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy nem csak annyi történet van, ahányan elmesélik, de még egy ember is többféleképpen képes ugyanarra emlékezni. De ha az egy így van, akkor a közlésnek milyen esélyei vannak? A kötet címe egyébként nyelvi szempontból is telitalálat, nem csak tartalmában, de formájában is megelőlegezi a várható olvasmányt. És ha már címadás, mint minden rövid műfajnál, a címeknek itt is kiemelkedő szerepük van, kicsit segítenek eligazodni az olvasót a szöveg és a nagybetűs magyar valóság labirintusában.

Csak remélni merem, hogy Parti Nagy utópiát írt a magyar társadalomról, hogy nem vagyunk egyelőre ilyenek, csak ilyenné válhatunk, ha nem vigyázunk. Hát, tessék szépen vigyázni.