Fallal szemben

„Iszonyú minden angyal.” (Rainer Maria Rilke)

Némelyi áll a tükör előtt, a falat nézi, ahová belemélyesztették. Az itt-ott málladozó vakolatot, az alóla kibukkanó téglasort, a habarcsot, mely úgy türemkedik ki a téglák közül, mint nyúlós, szakadozó porckorong a beteg csigolyából. Az épület vázát szeretné megérteni, a gerincét, tartóoszlopokat, gerendákat, födémeket. Az építészet anyagba vesző gondolatát. Hajszálrepedéseket, melyek feljebb kitágulnak, kiöblösödnek. De éles nyilallást érez a derekában, finom, száraz por pereg a fejére, szemébe is jut, kiszakadt pillája mellé, mely szemhéja alá szorult, hogy szúró fájdalommal jelezze az ismerős, de mégis idegen test jelenlétét. Könnyezik, ám úgy véli, egyfajta megtisztulás ez, purifikáció. Hogy a sós könny majd lemossa, lemarja szaruhártyájáról és retinájáról a képeket, akárha a látványt borotválná, látását súrolná le. Mert mindent el kell mesélnie végre. Még teljes a csend, csak a ventilátor zúg a plafonon, miről eszébe jut a kocsma, ahonnan annyit nézelődött kifelé hajdanán.

Lágy zene szólt kint a teraszon, a kifeszített ponyva alatt kellemesen lehetett hűsölni a forró nyári délutánokon. Guriga, a pincér jól ismert minden törzsvendéget, csak bólintottak, és máris hozta a szokásosat. Napközben egyetemisták, ügyvédek, tisztviselők szaladtak át egy kávéra, üdítőre, és már rohantak is tovább. Vagy könnyű fröccsökre, ha estébe hajlott a délután, levezetni egy kicsit. Átjártak enni a közeli irodákból, isteni a konyha, mondogatták, Guriga pedig egy főnyeremény. Meg hogy nem olyan flancos, mint szemben az a másik, hanem igazi kisvendéglő, lassan az ilyet nagyítóval kell keresni a városban.

Pont megfelelő nekünk, hunyorgott pipával a szájában egy ilyen délutánon Filtermann egyetemi professzor, miközben végzetes lépésre szánta el magát abban a sakkpartiban, amit Krókusszal folytatott, a szemközti kórház méltán híres agysebészével. Dokikám, ezt alaposan benézted, válaszolt amaz, s a játszma végén elhatározták, hogy áttérnek a testes vörösre, mielőtt innának valami rendeset az egyre jobban rájuk ereszkedő alkonyatban. Csettinteniük sem kellett, Guriga máris ott termett, hozta a kedvenc villányit, melynek fanyarságát, érdességét, ahogy nyelvüket szájpadlásukkal összetapasztotta, a könnyed gyümölcsíz, a felhang, ahogy mondták, mely a torkukban ide-oda hullámzott, némelyest enyhítette. Az egyetemisták már belemerültek esedékes világmegváltó eszmecseréikbe, Platón, Schelling és Nietzsche nevétől volt hangos a terasz, a főokosok igyekeztek a hallgatóság kegyeibe férkőzni. A lányok mindezt kaján szemmel figyelték, időnként egy-egy jól megválasztott idézettel helyre tették a nagyszájúakat, majd kéjesen, amúgy macskamód kinyújtóztatták tagjaikat, kőkemény mellbimbóik hegyesen meredeztek a szűk pólókon keresztül. A fiúk idegesen még egy kört rendeltek, rövidet, ők fizetik, ne basszatok már, csak most kezdünk el inni, önbizalmukat lassan visszanyerték végre.

Filtermann és Krókusz mellé időközben odatelepedett Czönge, az újságíró is, egyfolytában telefonált, adta-vette, terítette a híreket a városban. Politikáról folyt már a szó, közéleti témákról, nemegyszer átszólt hozzájuk néhány helybéli a szomszéd asztaloktól, de a parázs viták ideje még nem érkezett el. Az újabb borokhoz gyümölcságyon érlelt pálinkát rendeltek, jobban csúszik, meg hát egyszer élünk, vezették fel, és belekezdtek az ilyenkor szokásos pletykákba, ki tud kiről mit, lesz-e előléptetés, konferencia, meg hogy vajon az a vén fasz prof végre nyugdíjba megy-e. Izgalmas felolvasóestekről, botrányos színházi előadásokról értekeztek, amelyeken mindenki ott volt, aki számít, orvosi műhibaperekről, szerkesztőségi, kiadói fülesekről, melyeken el lehet csámcsogni. Tőlük jobbra három alig negyvenes jólöltözött francia hölgy cigarettázgatott, néztek ki vagy harmincnak, képzőművészek vagy filmesek lehettek, nem tudták kideríteni. Czönge javasolta is, hogy üljenek át, de a másik kettő lehurrogta, ugyan, menj már, kérlek, pont most, mikor belemerültünk?

De olykor-olykor az is megesett, hogy esténként beállított egy nagyobb társaság, születésnapra, legénybúcsúra, miegymásra. A törzsvendégek nem nagyon szívlelték őket, hangosak voltak, vidámak, részegek, néhányan idővel be is hánytak az asztal alá. Sokszor inkább átmentek szembe, a másikba, kicsit proccosabb, de egy estét ott is kibírnak. Fél lábon is, komám, fél lábon, azt a kurva életbe, kiabálta ilyenkor Filtermann, míg magára kapta könnyű nyári zakóját. Guriga már kissé ingerült volt, idegesen rohangált fel s alá, azok ugyanis mindig kitaláltak valamit, variáltak a rendeléssel, visszaintették és újra elküldték, vagy fotózkodni akartak meg prostikat rendelni, a végén persze mindig gond volt a cechhel. Néha bekiabált Szkopjának, a csaposnak, jönne már ki ott tartani a díszes kompániából a józanabbakat, hogy fizessenek. Ráadásul mind többet járkáltak be húgyozni, ez pedig mindkettőjüket igencsak zavarta. Mert nemcsak bementek elvégezni a dolgukat, de össze is haverkodtak a pultnál ácsorgókkal, koccintottak, danolásztak, alig lehetett őket kizavarni. Még olyan is volt, amelyik a hátsó traktus felé igyekezett, be volt rúgva, és nem találta a kinti vécét, elindult hát tántorogva felfedező útjára. Szkopja ilyenkor gyorsan eléjük penderült, finoman, de erélyesen kitessékelte őket onnan, mondván zártkörű miafaszom van gyerekek, kint mulassatok, mit kértek még, Guriga sporttárs azonnal viszi. Erre azok nagy megkönnyebbülésére általában kisomfordáltak.

Mert Szkopja, a csaposok gyöngye, ahogy emlegették, nem szerette, ha kintiek és bentiek túlságosan keverednek, erre mindig kínosan ügyelt. Sokszor szinte szélmalomharcot vívott a sok részeggel, hogy a két világ közt megteremtse a tisztes távolságnak legalább a látszatát. Az egészséges szeparációt, ahogy ő nevezte. A bentiek persze vele voltak, és hacsak nem áztak el teljesen, a hátsó bejáraton át botladoztak kifelé, melynek kulcsát mindig magánál tartotta. Zámbó, a mankós cigányember azért néha kikopogott kéregetni, de Szkopja ilyenkor visszahajtotta, sutyiban ingyen fröccsöt töltve neki. Csapolás közben is folyton ide-oda tekintgetett, még a söröshordó-cipelés és asztalok törlése alatt sem kerülte el semmi a figyelmét. Mindent látott, mindent észrevett, mindenkit igyekezett csitítani. Hogy Mamzó néni, ne arra, hányszor mondjam magának, arra menjen, tudja a járást. Uraim, maguknak is jobb, ha most kuss van, szájzár, értik, mert megjöttek a bankettezők, miből tartom én jól magukat, ha valami grimbusz van? Meg hogy Fomolya, igya már ki a sörét, és húzzon szépen haza, most telefonált az asszony harmadszor, beteg a gyerek, mi lesz így otthon?

A bentiek pedig hallgattak a szavára, jóllehet kissé más világot képeztek. Egyszerű melósok, lecsúszott tanítók, ábrándozó tekintetű kisnyugdíjasok támasztották a pultot körben, az asztaloknál alkalmi párok markolászták egymást teljesen belemerülve a dologba, a sarokban Dudu bácsi krákogott nagyokat, fülén zsebrádió, s ha olyanja volt, hangosan kommentálta a bajnoki meccseket. Máskor csak hortyogott fejét mellkasára eresztve, nyála végigcsorgott hálószerű felsőjén, mely alól, mint valami szitán át, kikandikált az őszes mellszőrzete. Kismari, a jó harmincas kocsmatündér hangosan kacagott valamin, itt-ott hiányos fogsorát villogtatta Csigának, a jóképűnek tartott biztonsági őrnek, aki hasig kibontott egyenruhájában a nő csöcse után nyúlkált állandóan. Maradjál már, minek mozogsz annyit, hogy szopnád le a véreres faszomat, évődött az vele. A Kismari meg vissza, hogy Tibikém, ahhoz előbb mind a ketten álljatok vigyázzba, mire hangosan röhögött az egész kocsma. Fomolya, a kirúgott buszsofőr a rendszert meg az Istent szidta a szomszédban ülő Karikának, a géplakatosnak, jól össze is vitatkoztak, melynek során valamiért mind a kettő a másik álláspontját védelmezte hevesen, végül meg összeölelkezve egymás vállán sírtak valami miatt. A többiek ultiztak, Főnök Laci, így nevezték, mert építkezésen irányította a munkát, segédje hátát lapogatta. Rendes román gyerek, ne bántsátok, intett körbe, nálam van svarcban nyárra, csak becsülje meg magát. A rendes román gyerek pedig igencsak megbecsülte magát, naponta szófogadóan elkártyázta a bére felét, mondogatták is, a srác nem egyhamar fog hazautazni a szőrös talpúakhoz, annyi szent. Mamzó néni, a hajléktalan, hatalmas cekkerekkel körülvéve nyámmogott magában a vécé mellett, enyhe pisaszagfelhő vette körül, előtte fröccsök, isten tudja, miből tellett neki.

Szkopja aztán néhanap fejével némán intett a Laciék felé, maradjanak veszteg, mert most jönnek ki bentről. A hátsó helyiség lengőajtajának nyekergése közepette ilyenkor valaki tényleg előkecmergett, és meglepően nyílegyenes léptekkel a kijárat felé vette az útját. A csapos mindig meredt szemekkel nézte, sokszor ideje sem maradt utána vetni magát, mert mire felocsúdott, az már kint is volt a teraszon. Mindenki fellélegzett, mikor egy árva szót sem szólva utat tört magának, és eltűnt a sarkon túl. Szkopja biccentett, lehajtott gyors egymásutánban két felest, az ég felé mutatott, mormolt maga elé valamit, majd öles léptekkel elindult a hátsó traktus irányába.

Némelyinek ez már egyre nehezebb. De miként mondhatna le róla. A sótól kezd teljesen kitisztulni a kép.

Hátul, a különteremben ugyanis úgy alakították ki az ülőhelyeket, hogy az ott lévők egy sorban üljenek, és csakis előre nézzenek, az üres fal felé, mely szemük előtt alig fél méterre meredezett. Sehol egy kép, egy reklám, váza vagy söralátét, csak az italos poharak és a mindent beborító máz, ami alkalomadtán, tán a melegtől, felolvadt, hogy aztán a barnás fekete bűzös lé végigfolyjon a falon. Dohányfüst és ócska göncök illata, romlott hús, pállott, savanykás testszag, beteg emésztőrendszerek kipárolgása, öklendezések, testbe visszanyomott rossz szeszek zamata. Ültek a fallal szemben, és nem beszéltek egymással. Szótlanul, maguk elé meredve, a falat bámulva döntötték be a kirendelt italokat.

Ott már nem lehetett mit mondani. Mert aki odakerült, a sorra, ahogy nevezték, annak már szinte minden mindegy volt. Nekik már nem jutott hely az ablaknál, a pultnál, a söntés közelében, de még a budi mellett sem, ahonnan, noha orrfacsaró bűz áradt, néha mégis egy emberi tekintet nézett volna vissza rá. Aki a sorra került, az már nem sokban reménykedhetett. Ült szemben a semmivel, nem szólt egy szót sem, csak megitta, amit meg kellett innia, majd fizetett és hazament, hogy másnap ugyanígy eljöjjön. Idővel azért kialakultak a párok, akik rendre egymás mellé kerültek, s ez valamiféle néma, tompa szolidaritást alakított ki köztük. Hogy legalább ne süllyedjenek még mélyebbre. Tartsák magukat, ameddig lehet, különben végképp nincs visszaút. Hogy ha tökéletesen értelmetlen is, amit csinálnak, hiábavaló és haszontalan, de mégis megmaradt emberi létezésük egy kicsinyke darabkája, önbecsülésük maradéka, a kocsmában elfoglalt rangsorban az utolsó előtti lépcsőfok, amin tanácsos valahogy megkapaszkodni.

Merthogy volt még lejjebb is, amitől mindenki rettegett. Szkopja, a csapos mondta is nevetve, előbb-utóbb mindenki sorra kerül, testvéreim. De odáig azért ne jussatok, a legaljáig, basszátok meg, mert onnan már nincs tovább. Ott már az isten sem ment meg titeket. Mert ami ott jön, az maga a rettenet, azt nem lehet kibírni. Max egy hétig talán, de van, aki egy-két nap után feladja. Annak annyi, értitek, hát kurvára vigyázzatok, figyelmeztette azokat, akikről látta, hogy elindultak a lejtőn. Közben szódát spriccelt a borukra, mellé felest lökött oda, és beseperte a pénzt a pult alá.

A pult alatt a kis Móz lakott, a segéd. Mindkét lábát tövig levágta egykor a villamos, feladata a kocsma tisztán tartása volt, a vendégek erre-arra terelgetése, mikor hogy. Ő gyűjtötte be az elgurult aprókat is, minden harmadikat megtarthatta jutalmul. Egy-egy fahasáb volt két kezére erősítve, azokon lökte magát előre, minden kis zugba eljutott, ezalatt testével végigtörölte a kényes, eldugott helyeket is. Majomszerű ügyességgel mozgott, hirtelen lendülettel felrúgta magát a pult melletti székre, billegett kettőt, majd lendült fel a sörcsap mellé, hogy a félrecsöpögött maradékot ronggyal felitassa, majd a poharába csavarja. Szkopja ajándéka, szuszogta elégedetten az ott ácsorgóknak, és már lendült is lefelé. Egyedül a vécébe nem engedték, mert bokáig állt bent a húgy. Egyszer valahogy megpróbálta teljesen kinyomni magát, és úgy végigcsattogni, ugratni a mellékhelyiségben, de végül kimerülten összecsuklott, és begurult a piszoárok alá. Azóta Szkopja nem hagyja őt, inkább maga hordja ölben pisálni, izmos karjával tartja azalatt, megvárja, amíg a Móz böfög és szellent néhányat, csurgat gyorsakat, rövideket, és már viszi is vissza, hogy a pult alatt a vackára letegye.

A Móz ezért igyekezett hasznossá tenni magát, s ha látta, hogy valaki a soron el akar repülni, ahogy mondogatták, gyorsan odabukdácsolt, és kacska, de jó erős kezeivel hátába, fenekébe bokszolt az illetőnek, amitől aztán az jó esetben rögtön magához tért. Ám olyanok is voltak, akiken már ez sem segített. Először csak hangtalanul mozogni kezdett a szájuk, lassan, szaggatottan, akárha nem kapnának levegőt. Napokig is eltarthatott, néha föleszméltek a Móz ütéseitől, és úgy tettek, mintha csak rágcsáltak volna valamit, majd szemlesütve abbahagyták, elnyugodtak, és ittak tovább a falat bámulva. Ám néhány nap elteltével újra kezdődött minden. Egyre tovább rángtak, rázkódtak, előbb nyögések, sóhajok, majd artikulálatlan hangok jöttek ki belőlük, mint amiket a süketnémák hallatnak. Aztán szófoszlányok, összefüggéstelen mondatok és szövegrészletek szakadtak ki, végül pedig nagy nehezen beszélni kezdtek. Hirtelen felkiáltások, megiramodás, megtorpanás, majd kuncogás és nevetgélés, aztán újra és újra az ismételten kitörő hahota. Ekkor már mindenki tudta, hogy nemsokára itt az út vége.

Hiszen a dolog lefolyásának hajszálpontos koreográfiája szerint ezután megint csak hosszas hallgatás következett, mosolygás, grimaszok, mutogatás a fal felé. S mikor már egy kívülálló azt hihette volna, hogy valami csendes pantomimba feledkeznek bele, újabb néhány nap után jöttek a kiérlelt, tökéletesen megformált, teljesen hibátlan mondatok. Rémület szállta meg ilyenkor a kocsmát, Szkopja letette a söröskriglit, felhajtott gyors egymásutánban két felest, majd égre emelte a szemét és halkan fohászkodni kezdett. A Móz izgatottan ugrált egyik székről a másikra, vinnyogott, kalimpált összevissza, majdnem leesett közben. A pultot támasztók keresztet vetettek, a sarokban Fomolya hangosan káromkodott. A soron ülők összerezzentek, próbáltak odébb húzódni, de a helyszűke miatt erre alig volt lehetőség. De a szerencsétlen ekkor már nem tudott megállni. Mintha egy tükör előtt ülne, hangosan magyarázott valakinek egyfolytában, nem is ivott jóformán, szinte érintetlen pohara ott árválkodott előtte, de ő csak szünet nélkül mondta a magáét. Soha nem hallott, soha ki nem ejtett szavakat, kristálytiszta logikával előadott fejtegetéseket, senki által nem követhető gondolatmeneteket. Eredeti, de meghökkentő, félelmetes felismeréseket, különös vallomásokat.

A falon ezekben az órákban kezdett megolvadni, majd lefolyni a barnás fekete bűzös lé, mintha izzadna, verítékezne a vakolat. Fény gyúlt nemsokára a szerencsétlen szemében, és kezdetét vette a hátborzongató párbeszéd. A kocsmában síri csend lett, a Móz bánatosan nézett maga elé a földön, Szkopja bezárta a kócerájt, lehúzta a redőnyt, nehogy valaki most tévedjen be véletlenül. Mindenki megkövülten állt vagy ült a helyén, vizeletét visszatartotta vagy maga alá csorgatta, de kimenni senki nem mert. Áldotta most istenét, kinek tele volt a pohara, csendben szitkozódott, aki épp kihörpintette, mert a csapos nem mozdult helyéről, nem volt sem rendelés, sem kiszolgálás. Csak a csonka ventilátor forgott zúgva a plafonon, egyenetlen ütemben keverve és terítve szét a mocsok és rémület illatát.

A szerencsétlen végül elérkezett a legaljára. Kérdezett és válaszolt az ismeretlennek, kit csak ő látott, nézett meredten a tükör mögé, melyet a falban pillantott meg. El nem mondott élettörténete bontakozott ki előtte, egy ismeretlen történet egy ismeretlen beszélgetőtárstól, akitől ugyan rettegtek a többiek, de akit mégis mindennap vártak. Hátha róluk is kiderül valami, amit soha nem sejtettek. Ám hiába hallgatták oly sokat a fallal szemben ülőt, a lejtő legaljára érkezőt. Mert mikor végre-valahára befejeződött a beszélgetés, az szó nélkül felállt, megfordult, és nyílegyenesen kiment a kocsmából, hogy aztán soha többé ne lássák viszont.

Némelyi most végigsimítja a téglasort, és elgondolkodik a régi történeten. Érteni akarja az építészet anyagba veszett gondolatát. Nézi a hajszálrepedéseket, ahogy egyre csak öblösödnek, tágulnak előtte, míg végül képpé alakulnak, mint gyermekkori fantáziájában a tapéták és linóleumpadlók kacskaringós ábrái, melyekből minduntalan egy rettenetes tekintet nézett vissza rá. Nézi a kirajzolódó arcot, gondolatai a megtisztulás körül forognak. Keresi még utolsó emlékeit, mikor újra csak belenyilall gerincébe a fájdalom, de olyan erősen, hogy önkéntelenül hátra kell fordulnia. A kis majom Móz az, tisztán látja, kezét tördelve bánatosan néz rá nagy kerek szemeivel, és lemondóan a fejét ingatja egyfolytában.