Hirám hajói

2010 első heteiben vad és ostoba volt a hideg Szegeden. Álltam a Dugonics téren, a bedeszkázott szökőkút mellett. Január 6-a volt, csütörtök, Vízkereszt napja, kora reggel. Körülöttem jöttek-mentek az emberek, gondolom, munkába igyekeztek. Az Árpád téri oszlopon mínusz tizenhét fokot mutatott a digitális hőmérő. A dupla felhőpaplanok eltakarták a Napot, de a közöttük lévő egyetlen résen ki lehetett látni a vadkék égre, s nekem az volt az érzésem, hogy ez az eszelős hideg, mint a higany, azon a keskeny résen át, egyenesen a láthatatlan csillagok közötti űrből csorog le a térre. Egész testemben reszketve nekidőltem a Kárász utca felől ordítozó szélnek, és azt próbáltam eldönteni, hogy a Burger King asztalain otthagyott maradékokkal vagy a McDonald’s tálcagyűjtő állványánál kezdjem-e a napot. A Burger King közelebb van. Viszont akkor fel kell mennem a jeges lépcsőn. A MacDonald’s-os mosogatónénikkel jó a viszonyom. Viszont arról fúj a szél.

Az egyetem központi épületének oldalában egész alakos szobor áll. Bár a figura leginkább a korai Freddie Mercuryre hasonlít, alul az van felírva a talapzatra, hogy József Attila. A fekete alak a virágágyás egyik öblében ácsorog, előtte utcai zenészek, egyéb kéregetők szoktak tevékenykedni. Azon a reggelen egy velem nagyjából egykorú, erős testalkatú, viszonylag kompakt megjelenésű, frissen borotvált arcú férfi telepedett oda, a virágokat övező széles, alacsony kőfal hagyományosan erre kijelölt pontjára. Kockás fülessapkája volt, kemény vízlepergető anyaggal borított, fél combig érő, világoskék pufidzsekije, az volt ráírva, hogy Anapurna 1953, továbbá bélelt sínadrágja, és amikor levette az egyujjas bundakesztyűjét, azalatt volt még egy, vékony, kötött, levágott ujjú. A hegedűtok a hátára volt felkötve, hogy a keze járás közben szabad legyen.

A férfi letette a tokot a falra, kinyitotta, kivette belőle a tokkal azonos alakúra vágott habszivacs betétet, és elhelyezte a tok mellett a jobb oldalon. Ezután elővette a hegedűt, a vonót meg a gyantát, és óvatosan letette őket a tok mögött, a virágágyás felőli oldalon. Majd kivette a tokból az alsó betétet is, precízen ráillesztette a másikra, aprópénzt dobott az egyébként már teljesen üres tokba, és letette a betétek elé a kövezetre, úgy, hogy a tok a fallal negyvenöt fokos szöget zárjon be, s a szélesebbik vége mutasson kifelé. Megfordult, a jobb kezével felvette a hegedűt és a gyantát, aztán a vonót, a ballal, és letelepedett a habszivacsok szélesebbik oldalára. A hegedűt az ölébe vette, apró csavarintásokkal megfeszítette a vonón a szőrt, meggyantázta a vonót, a gyantát pedig letette maga mellé, a habszivacsok keskenyebbik végére, tőle jobbra. A vonót átvette a jobb kezébe, a ballal felvette az öléből a hegedűt, hangolt egy kicsit, s mindenféle további nekikészülődés nélkül elkezdte játszani, hogy gyengéden ölelj át, és ringass, szerelem.

*

Foghorn volt, azonnal megismertem. Kicsit megtestesedett, kicsit karcosabbak lettek a vonásai, kicsit talán darabosabban mozgott, de pontosan ugyanolyan zárt, átütő benyomást keltett, mint régen, nem lehetett eltéveszteni.

Odamentem hozzá, bár fogalmam sem volt róla, mit fogok neki mondani. Aztán nem is mondtam semmit, csak álltam előtte hülyén, mint Zsilinszky Rudi a Winther Treszkáék fürdőszobájában. Amikor a végére ért a zeneszámnak, letette az ölébe a szerszámait, felnézett rám ültéből, és lassan végigmért tetőtől talpig.

Mit mondjak: nem nézhettem ki túl jól. A lábam gyakorlatilag belerohadt a régi cérnazokniba, meg a tönkregyalogolt kanadai félcipőmbe. A Tisza-parton december közepén találtam egy pár vastag zoknit, azt ráhúztam a régire, melegített is, a szövetnadrágomat is jól bele lehetett húzni, meg fölért a szára a vádlim közepéig, de alaposan beszűkült tőle a cipőm. A felsőtestemen összesen egy ing volt meg egy V-kivágású Hugo Boss pulóver, nem melegítettek túlságosan. Ezért az általános iskolák környékén talált sálakat, kesztyűket elöl-hátul rendre betuszkoltam az ing meg a pulóver közé, aztán mindkettőt jól begyűrtem a nadrágba, amit meg a SZOTE Klub környékén talált, holland gyártmányú jégeralsóval sikerült kibélelnem, valamikor szilveszter után. A háromnegyedes átmeneti kabátom a mocsoktól meg a vackom okozta kopásoktól eltekintve nagyjából rendben volt, de már elég régóta hiányzott az egyik gomb a négyből, s a résen át a szél mindig megtalálta a legvékonyabban borított részeket, ezért ott összefogtam a szárnyakat egy piros műanyagból készült madzagdarabbal. Volt egy vastag sísapkám, valamelyik gimnazista hagyta el, egy hosszú, csíkos, kötött sálam, amit a kabátom felhajtott gallérja köré tekertem, meg két fél pár kesztyűm, egy felnőtt, meg egy gyerekméret, az utóbbinak kénytelen voltam levágni az ujjait a használt fűrészlapommal, hogy használható legyen. Hat hete egyáltalán nem tisztálkodtam, szakállas voltam, meg a hajam is túlnőtt, és a körmeimet ugyan rendszeresen rágtam, de azért csak alájuk férkőzött vastagon a feketeség. Nem csodálkoztam volna, ha Foghorn nem ismer meg.

Állj odébb, haver, így nem tudnak tőled pakolni. Nem mintha bárki bármit is be akart volna rakni a hegedűje tokjába. De azért tettem a kedvéért két lépést jobbra, legalább a szagomat is kevésbé érzi. Amúgy meg, tette hozzá, ennyire azért nem kellene elhagynod magad. Hát, most nézd meg, hogy nézel te ki. Azzal lehúzta vagy húsz centire a dzsekije cipzárját, és benyúlt a belső zsebeibe előbb a bal, majd a jobb oldalon, és átadott nekem két friss teszkós vizeskiflit, egy pohár kefírt, meg egy kis darab teavajat. Edd ezt meg. Még a végén elájulsz itt nekem. Visszamentem a szökőkút padjaihoz, leültem, rágtam lassan a kifliket, kis darabokban haraptam hozzá a vajat, rázogattam a dobozt, aztán szépen, kortyonként megittam a kefírt, és közben hallgattam, miket hegedül Foghorn. Nem tudtam eldönteni, hogy megismert-e.

Mint később megtudtam, szegedi tartózkodásom első tisztességes élelmiszerét Foghorn egy órával korábban, az alsóvárosi ferencesek ingyenkonyháján szerezte. Reggelente nem lehetett ugyan hozzájuk bemenni, októbertől márciusig fél hét és hét között az atyák csak a játszótér felőli kis ablakot nyitották ki, de aki odament abban a fél órában, annak azért a kezébe adtak néhány péksüteményt meg valami tejterméket. Nem volt ez nagy dolog, a legtöbben meg se ették, inkább egyszerű cserealapnak tekintették, amit napközben talán át tudnak váltani alkoholra, állati eredetű fehérjére vagy egy kis szénhidrátra, de maga az esemény, az osztás képes volt strukturálni az egész napot. Mintha vekker ébresztene, felébredtél reggel hatkor, akárhol, és már indulhattál is a kicsi ablak felé.

Jó fejek voltak az atyák. Mindig nevettek, adták, amit tudtak, meg amire szerintük szükség lehet. Az például, hogy a sátrakban valamivel világítani is kellene, kizárólag nekik jutott az eszükbe. Gyertyára nincs szükséged, testvérem? Vigyed. Udvariasak voltak, korrektek, nem kérdezték, hol aludtál, mert azt nem illik, és soha nem próbáltak meg a hitük prédikálásával hasba akasztani, de ha valakit nem temetett el a Város, hát azt eltemették helyette ők. Részegség nincs. Aki beszól, nem jöhet egy hétig. Aki üt, az egy hónapig. Aki meg fejel, az soha többé, ez a szabály, kerek-perec megmondták, és azt sem szerették, amikor a szerencsétlenebbek éjszaka visszajöttek, és a hozzá nem értő feszegetéseikkel, mint az éhes macskák, összevissza karistolták az ebédlőajtót, teljesen fölöslegesen, mert másutt van a raktár úgyis. Közben azonban rendületlenül hirdették az Istent, de erre a célra csak végszükség esetén használtak szavakat. Reggelente például azzal a két üres vizeszsemlével dicsőítették az Urat. Egy idő után én is beláttam, hogy egy kis darab kemény margarin bizonyos körülmények között egészen tisztességes, teológiailag viszonylag nehezen megkérdőjelezhető megtestesülése lehet az Úristennek.

Így aztán azok, akik még meg tudtak tenni ennyit magukért, felkeltek reggel mind, kint a messzi táborokban, vagy a Bajai úton, a Moszkvai körúton, az Indóház téren, ezekről a szállásokról hat órakor amúgy is kitették őket, rendezték kicsit a soraikat, és már szivárogtak is befelé a városba. Masíroztak a magányos emberek a hosszú, huzatos Kálvárián. Később a Moszkvai körút is hozzájuk öklendett még néhányat abba a folyékony, hideg ködbe. Kialakultak a munkapárok, kukáztak egy kicsit, lejátszották a területvédő harcaikat. A Szent Ferenc utcán át csatlakozott hozzájuk néhány nő az Indóházból, beálltak csendben együtt a sorba, az eresz alatt, gyűlt a reggelben a rongyos gárda. És egyszer csak kinyílt a Mátyás téren az a kicsi ablak, és egy mosolygó arc azt mondta bentről, jó reggelt, emberek, hogy aludtak. Éhesek már, ugye?

Foghorn csak másnap mondta el, hogy már első látásra megismert, s hogy az első számot csak azért választotta, hogy majd el tudjam neki mondani, jobban csinálja-e, mint ahogy a Barbara Streisand csinálta a Vénuszban. Ahová ő ugyan soha a lábát be nem tette, ahogyan egyébként tudtommal máshová se nagyon, de arra azért emlékezett, hogy nekem egy időben a törzshelyem volt. Nem csinálta jobban. Ezt persze nem mondtam neki, ő is tudta. Azt viszont mondtam, hogy a nyiszatolásával azonnal visszavitt engem a Vénuszba, 1982-be, és hogy köszönöm, csak ez meg nem érdekelte.

Két szám között odajött hozzá egy idősebb, szakállas muksó. Beszéltek valamit, az öreg hátrafordult, jól megnézett magának, aztán elmasírozott. Foghorn folytatta a repertoárját. Kellemes, szakszerű lelketlenséggel nyomatta végig vagy nyolcszor azt a mintegy negyed órás, jól bejáratott, népfrontos szemléletű, közönségbarát sláger-egyveleget, ami tíz órára hozott neki forintban közel négy eurót, úgy értem, amerikai dollárt. Közben tartott négy szünetet. Elszívott egy-egy cigarettát, de amíg nem végzett, egyszer sem jött oda hozzám. Hallgattam a muzsikát teli gyomorral, elnézegettem az embereket, bámultam az eget. Fél kilencre elállt a szél. Kilenc óra körül egy kicsit a nap is kisütött. A negyedik kör vége felé meglazítottam a sálamat és belealudtam a kabátgalléromba. Arra riadtam, hogy valaki a cipőm sarkát rugdossa.

Hé, faszikám, ébresztő, megjött az UNRRA-csomag. Először az jutott az eszembe, hogy hát, ezek szerint az apám mégiscsak rám talált, gyorsan össze kellene szednem magam, merthogy ez az UNRRA-csomagozás az ő szavajárása volt. A háború után osztogatták ezeket a felfoghatatlanul gazdag segélycsomagokat Germinában meg szerte Árpádharagoson, olyan emlékezetes tartalommal, tejporral, cukorral, feketekávéval, csokoládéval, rágógumival meg elnyűhetetlen amerikai ejtőernyőselyemmel teletömve, hogy egy-egy jelentősebb hóeleji bevásárlás eredményének még a ’80-as évek közepén is ez volt a neve nálunk. Nem az apám volt az. De tovább rugdosta a cipőm sarkát. A szakállas öreg muksó volt, akivel Foghorn az előbb megtárgyalta azt a valamit. Ébredjél már, új fiú, nem érek én itt rá egész nap.

Az öregembernél volt egy nagy, kék bevásárlószatyor. Volt rajta egy ugró béka, egy repülő szitakötő, és különös módon az volt ráírva, hogy Nagy Zöld Táska. A táska eredeti füleit az öreg levágta, lyukakat ütött a kemény anyagba, kötéldarabokat fűzött át rajtuk, majd görcsre kötötte a végüket, hogy ki ne csúszhassanak a lyukakon. Stabilnak tűnt az alkotmány, s látszott a szürkére kopott hajtásvonalain, hogy gazdája nagy becsben, alapállapotban összehajtogatva tartja, el nem tudtam képzelni, hogy hol. Jól tele volt pakolva az a táska.

Az öreg elővett belőle egy pár acélbetétes Caterpillar munkásbakancsot, és pedánsan egymás mellé állítva letette őket elém a földre. No, akkor most ugorjál ezekbe szépen bele. De előtte vedd fel ezt. Előbányászott egy kopott, kantáros farmert, olyan volt, mint a rajzfilmben a vakond nadrágja. Nagy nehezen kibontottam magamat a kabátomból, hogy fel tudjam csatolni a kantárokat a vállamra, de amikor észrevette, hogy mi minden van alátömködve a pulóveremnek, kirángatta a gatyámból, aztán az inget is, és hagyta, hogy lepotyogjon minden a betonra. Ügyes, mondta elismerőleg, meglátva a gyűjteményemet, de ezek már nem fognak neked kelleni. Levettem a cipőimet, rájuk álltam, felhúztam derékig a kantáros nadrágot, beleléptem a bakancsokba. Zsírúj darabok voltak, a bőrük lágy, mint a tavaszi zápor, a talpuk meg kemény, mint a földesúr szíve, a fűző benne fityegett az első lyukakban. Majd én befűzöm őket neked rendesen, addig te vedd fel ezeket. Belebújtam a KPMG feliratú, mélykék polárfelsőbe, aztán rávettem egy cipzáras, ujjatlan, tollal tömött, tulipiros lélekmelegítőt, lecsatolható csuklyával, és csak ezután akasztottam rá a kantárokat a vállamra, gondoltam, így könnyebb lesz majd szükség esetén gyorsan letolni az új nadrágomat. Szép lassan kizárult a hideg. Éreztem, hogy a kitermelt testmeleg megnyugtatóan visszaáramlik a külső rétegekről, és apránként feltölti a belső szerkezetet. Közben az öreg lassan lezárta a cipőfűzés fontos műveletét. Amikor végzett, a táska aljáról elővette a fődarabot, egy nyolcvanas évek végi, súlyos, osztrák hegymászódzsekit. A kabátujjak végére törpekarabínerek rögzítették a kesztyűket. Átnyújtotta, mint selyempárnán egy legyőzött, gazdag város kulcsát a legöregebb tanácsnok. A sapkád, az rendben van.

A rongyaimat bedobálta a szomszédos kukába, felülre tette a cipőket, hátha jó lesz még valakinek. A táskát gondosan összehajtogatta, kigombolta a kabátját, az összehajtogatott táskát szépen a jávorszarvasos pulóvere alá csúsztatta, a nyakába akasztotta, végül visszagombolta a kabátját. Leült mellém a padra, elégedetten felnyögött, nagyot fújtatott. Nakéremszépen. És akkor most igyunk valamit, azt javasolnám. De azért a Robotot várjuk meg, úgyis mindjárt végez.

A Robot Foghorn neve volt. Hamar beláttam az új név pontosságát. Volt abban az emberben valami gépszerű eltervezettség, hibátlan protokollokkal vezérelte magát, meg tökéletesre csiszolt és kopott rutinokkal, ő talán ezzel védekezett a szétesés ellen, amióta kiszáradt belőle az organikus nedvességtartalom. És gépszerű volt valóban abban is, hogy egyszerűen ki tudta kapcsolni magát. Végképp kellemetlen körülmények között képes volt hosszabb-rövidebb időszakokra felfüggeszteni a társadalmi létezését, bizonyos események együttes hatására meg lefagyott, kattogva leállt, mint egy régi masina. Pontosnak találtam ezt az elnevezést, elfogadtam, volt rá időm bőven, hogy meg is szokjam, és ma már Foghorn sokkal inkább Robot nekem, mintsem Foghorn Péter Tamás, árpádharagosi gimnáziumi tanuló. Azt hiszem, csak a te kedvedért nevezem most mégis Foghornnak, azért, mert most hozzád beszélek, Deni. Pedig a Robot számos tekintetben nagyon más volt, mint a régi Foghorn, s csak a rámutatás folyamatosságába vetett hitt vehet rá, hogy most, beszéd közben, kettejüket egy kicsit mégiscsak folyamatosnak tartsam egymással én is. Ez Foghorn. Ez lett belőle. A Robot.

Csendben, elégedetten ücsörgött mellettem a szakállas öreg. Végrehajtotta az ő Foghorn nevű Robotjának óhaját, kérését vagy utasítását, elment a máltaiakhoz, szerzett az új gyereknek rendes melegruhát, átöltöztette, jól végezte a dolgát, jár neki a pihenés. Most itt ül a padon az új gyerekkel, és várja, hogy véget érjen a reggeli koncert. Foghorn végigszívta a cigarettáját, újragyantázta a vonót, és nekilátott az utolsó körnek. Biztos kézzel hozta a rá jellemző garantált színvonalat, standardizálta az érzékelhető minőséget.

Ahogy várakoztunk, leült mellénk egy másik szakállas öregember. Kicsit talán fürgébben mozgott, mint a segítőm, de nagyon hasonlítottak egymásra, testalkatban, állagban, ruházatban is, bármikor elmehettek volna egymás helyett vizsgázni, csomagot elhozni, segélyt felvenni, szálláson a bérelt ágyat elfoglalni, bizonyára sokszor meg is tették. Ismerték egymást, kezet is fogtak, de nem volt mit beszélniük, csak ültek, várták, hogy végezzen a Robot. Nem sokkal később megjött a harmadik. Leereszkedett ő is, valami köszöntő szándékú, nagyúri morgás meg kézmozdulat kíséretében, a második mellé. Ő tényleg nagyon öreg volt már, lassan mozgott, húzta a lábát a betonon, hosszú csoszogás volt a járása, az ő cipője talpa is tükrösre kopott, csak rá már nem szólt az apja, meg a szakálla is más formájú volt, nagyobb, kerekebb, ápoltabb, akár a lányai körében haldokló Henry Fondáé, de a központi épületnél ki-bejárkáló hivatali csajokat azért gyorsan össze lehetett volna zavarni egy hirtelen ülésrend-változtatással. Onnan nézve négy tökegyforma, csereszabatos, utcai ember voltunk egy padon, nagy, büdös varjak, már ha látszott onnan belőlünk bármi is egyáltalán. Várnak, fel nem tudnám fogni, hogy vajon mire. De az is lehet, hogy a csajok számára teljesen üres volt az a szökőkút melletti, fényesre koptatott, házgyári fapad. Pedig nem volt üres. Igenis léteztek megkülönböztető jegyek, kicsiny különbségek.

Az én kabátom például szép fehér volt, és a karján meg a hátán telipirosban futott végig a tripla csík. A segítőmön meg nagyon is szembeötlő, élénk magentaszínben világított a kívülre felhúzott női gombolású, olasz bársonynadrág. A másodiknak érkezett szakállasnak traktorista szabású, piros baseball-sapka volt a fején, neonfehérben világító Nike-logóval. A nagyon öreg embernél pedig volt egy szürke hátizsák, Duner Sport, World Rallye, Original Fashion. Abban a szürke hátizsákban érkezett meg hozzánk a közmondásos egyenalkohol, a két liternyi sallangmentes, asztali fehér.

Szétválaszthatatlanok voltak, és eredetileg, természetesen, az volt a nevük, hogy Marx, Engels és Lenin. Még a Nagy Bandó nevezte el őket így, a hőskorban, 1989–90 telén, a Déli pályaudvaron. De aztán a Szegények Önsegélyező Szervezete besült, a hajón uralkodó viszonyok elvadultak, ők meg 1990 tavaszán, bő két év után kerestek maguknak egy jóval kisebb nagyvárost, és lassan visszasüppedtek abba a gyengébb képességű, lassabb gondolkodású, csökkent értékű, hibás, vidéki állományba, amelyből vétettek. Aztán a régi névadópoén apránként kifulladt, és megváltoztak lassan az arcok is.

2010-re már csak a magentagatyás segítőm maradt meg Engelsznek. Néhányan ugyan Turbános Princnek hívták vagy Drogdespotának, mások meg Gördülő Dervisnek nevezték, mert ha nagyon berúgott, az oldalán gurulva közlekedett, mintha egy domboldalban játszana partizánosat, de alapvetően mégiscsak ez volt neki az igazi neve. Engelsz hatvanéves múlt azon a télen. Egészséges volt, jól tartotta magát. Remélem, még most is életben van.

A piros sapkás akkor változtatott nevet, amikor a terek meg az utcák. Miután végleg visszanevezték a Marx téri piacot, ő is átkeresztelte magát nagy röhögve Mársra. Ünnepi partyt tartott, a szokott helyen, az újszegedi Vígadóban. Ha tehette, rágózott, mindenkit csúnyán kiröhögött, pedig talán jóindulatú ember volt, és nagyon ostoba, mint az amerikaiak. Szűk öt évvel volt idősebb nálam, de akkor már néha gyengélkedett, később meg elkezdett gyorsan lefele csúszni. Ez év pünkösdjén láttam utoljára, Szegeden, az Apáthy oldalában. Elég rosszul nézett ki. Gondolom, már nem él.

A hátizsákos öregembert pedig ekkor már úgy hívták, hogy Fondü Henrik. Részben azért kapta ezt a nevet, mert amikor vagy tizenöt évvel korábban végleg feladta a híres kecskeszakálláért folytatott ádáz küzdelmet, a poszthumusz Oscar-díját szorongató Henry Fondához való hasonlatossága mindenki számára azonnal szembeötlővé vált. Másfelől pedig azért, mert öregkorára a gyertyaláng felett összefüstözött puha kockasajt lett a kedvenc csemegéje, a pépesített ételek mellett szinte kirekesztőleges tápláléka. Udvarias, kulturált embernek tűnt, szinte nagyvilágian úriasnak, holott csak igyekezett mindenkinek, azonnal a kedvére tenni, hogy ne látszódjék meg rajta, mennyire gyáva, gyenge, konfliktuskerülő ember. Vagy csak olyan öreg lett lassan, hogy már nem akart parancsolni. Hogy hajlandó lett akár engedelmeskedni is. Fondü bácsi hetven elmúlt már akkor. Eljutott a legvégső határra. Egészségesnek tűnt, végül nem érte meg a nyarat.

Márs utálta Engelszt, mert Engelsz, Márs szerint, egyszer lopott tőle. Engelsz utálta Fondü Henriket, mert Fondü, szerinte, lenézte őt. Fondü Henrik meg Mársot utálta, mert Márs, az ő meglátása szerint, nagyon agresszív ember. Mindez főleg azért volt sajnálatos, mert Márs ugyanakkor nagyon szerette Fondü bácsi úri lényét, Fondü bácsi Engelsz egyszerű, praktikus hatékonyságát, Engelsz pedig Márs akkor még tényleg elrettentő, nyers, nyugodt erejét. Mindenki az ellenkezőjét érezte tehát a másik iránt, mint az ő iránta, de az egész szerkezetnek mégis volt egy forgóajtó-szerű, stabil dinamikája, ami azáltal jött létre, hogy valamennyien, talán nem fenntartások és féltékenységek nélkül, de azért tiszta erőből tisztelték és szerették a Robotot. Rajongtak érte, ők is, mint régen mindenki. Nem biztos, hogy Robot ezt észrevette. Ha észrevette, nem érdekelte. Az pedig, hogy ő mit érzett a többiek iránt, számomra nem derült ki.

Volt egyébként rendes, hivatalos, anyakönyvi nevük is, de egymás megjelölésére nem használták már egyikükét sem. Esténként bemondták őket a szállások bejáratánál. Frantal József, 1959. Czanka László, 1950. Rezsuta István, 1938. De a nyilvántartási nevük már rég nem volt alkalmas arra, hogy azonosítsa őket. Levelem, pakkom, csomagom? Már megint nem jött semmi, Márs. Ám Robotot néha, kettesben maradva vele, és ha azt gondolták, hogy más bizonyosan nem hallhatja őket, néha még ők is Péterként szólították meg. Foghorn, a Robot ezt nagyon nem szerette.

 Véget ért a koncert. A Dóm tornyai tízet harangoztak. A művész letette maga mellé a szerszámait, felállt, kicsit átmozgatta elmacskásodott tagjait. Elszívott még egy cigarettát. Közben körbesétálta a hegedűtokot, vizsgálgatta a belédobált vasakat, gondolom, nagyjából meg is saccolta a begyűlt végösszeget, de nem hajolt le érte. Összegyűjtötte a cigarettacsikkeket, odahozta a kukához, beletette őket a kicsi tartóba, láttam, hogy mindegyikben hagyott még legalább két slukknyi dohányt. Egy a rágyújtásra, hacsak meg nem perzseli a szakálladat, és aztán még egy mély löket. Visszament a cuccához. Felvette a földről a hegedűtokot, rárakta a falra. Összeszedegette a pénzeket, százas és kétszázas jobb zseb, annál kisebbek bal zseb. Papírpénz nem volt a tokban. A felül lévő habszivacs betétet beillesztgette a tok alsó részébe, az alul lévőt meg a felsőbe. Közéjük rakta a hegedűt, meglazította a vonót, mellé rakta, aztán a gyantát is. Az utóbbinak egy kis kerek lyukat vágott az alsó betétbe, nehogy elmozduljon szállítás közben az áttetsző, törékeny, borostyánbarna kis henger. Összecsukta a tokot, rákattintotta a zárakat, a keskenyebbik végére ráhúzott egy gumipántot, a bal karját meg a fejét átdugta a zsinóron, aztán nagy lendülettel a hátára kanyarította. A tok vastagabbik vége a veséjét melegítette, a vékonyabbik meg kikandikált a jobb válla fölött, mint csatába induló nomád lovas katona lezárt végű harci tegeze. Odajött hozzánk. A hegedűtokot egy mozdulattal előre rántotta, leült, a tok úgy feküdt az ölében, mint egy hordozható reggelizőasztalka. Mellettem ült, de Engelsznek mondta. 1170 magyar forint. Nem olyan rossz. Kopogott az ujjaival a tokon. No, én egy kicsit megszomjaztam. Hol az a bor, szakikáim.