Húzzál bele, tesó!

Tyson: Az utca hercege (Kis magyar gettóregény). Libri, Budapest, 2013

„Ez a könyv két fiúról szól, akik ráébrednek arra, hogy mire tanít ez az iskola. Hogy nem számít, mennyire nehéz a lecke, mert a lényeg, hogy miként éljük meg a dolgokat, és mit tanulunk belőlük” – olvasható Váradi József első regényének fülszövegében. Érdekesnek ígérkezik ez így, és amúgy is kíváncsi vagyok, milyen egy gettóregény, milyen a magyar gettó, a nyócker, a misztikus, veszélyes, ismeretlen ismerős kerület, érdekel, mit tanít ez az „iskola” a felszínen túl, alatt, felett. Annyiszor, annyian vágták már az ember képébe, hogy ezt te nem értheted, ezt csak azt tudja, aki itt (ott) él. Meg akarom tudni. Bele akarok látni (olvasni), mi az, amit én nem érthettem. Én (csak) azt látom, hogy fényes nappal simán belövi magát a járókelők szeme láttára a kábé tizenhárom éves drogos srác, és ezen senki nem lepődik meg. Csak azt tudom, hogy jobb nem szemkontaktust létesíteni azzal, aki szembejön, amúgy sem ajánlott egyedül sétafikálni sötétedés után, ha nem vagy „odavaló”. Ennyit tudok. Ezt sem tudom. Mondták. Mesélték vagy olvastam itt-ott. Mondta valaki, aki ott él. És hozzáfűzte, hogy ezt úgyis csak az értheti, aki ott él. Mindig hozzá van fűzve.

Ezért jönne jól egy kis magyar gettóregény, egy hiteles helyzetjelentés, egy autentikus személytől, mondjuk egy odavalósi rappergyerektől, akit ismer a fél világ, de legalábbis a fél ország. Erre tényleg lehet alapozni bizalmat meg kiadói marketingstratégiát is. Azt főleg.

Váradi Józsefet ismered, tuti, legfeljebb nem tudod, hogy ismered. Tyson. Így megvan? Kicsi Tyson? Kilencvenes évek? Magyar gengszterrap? „Lopni, megyünk lopni, a Pityinger meg a Váradi, lopni, megyünk lopni, és senki nem szól ránk”, ez megvan? Dopeman? Az országház fantomja, Magyarország rémálma című Dopeman-lemezek dalszövegeit javarészt Tyson írta és a dalokból készült klipekben is szerepelt. „Feltaláltam a roma rapet, és ’97 óta Dopemannel nyomom egyfolytában – volt egy saját csapatom, a TKO is, a jazzénekesnő Felíciának írtam dalszövegeket, és most a Dopemannel járok lopni – a videoklipben.” (Tyson, Origo, 2002)

Azóta persze sok víz lefolyt már a Dunán, a két jó barát rapper szétvált, összeveszett, savazás oda-vissza, és így tovább, minden, ami ilyenkor szokott lenni, aztán Tyson kiszállt, vendéglátós lett és önsorsjavító, a róla megjelent híradások alapján legalábbis. Ez csak azért fontos, mert Az utca hercege önéletrajzi ihletésű. Erre épül a már fent is említett bizalom és marketingstratégia. A fülszövegben még az is olvasható, hogy Tyson a magyar rapszakma kultikus alakja és: „Emellett bűnmegelőzési és drogprevenciós programokban vállal szerepet”. Ez nagyon komoly, tessék komolyan venni. Ezek tehát az előzmények, így veszem kezembe a könyvet, tiszta ügy, az olvasó helyzetbe van hozva, tudja, hol van és tudja, ki kicsoda. A regény beszélője, aki kisgyerekkorától fiatal felnőtt koráig meséli el történeteit, maga az író. A harmincnyolc fejezetből álló történet főszereplője két nyolcadik kerületi fiú, a mesélő és Golyó, a jó barát rappersrác. A történetfolyam helyszíne pedig a legendás nyolcadik kerület, az itt élő gyerekek, felnőttek, muzsikusok, anyák, apák, pincérek, uzsorások, tolvajok, kurvák, stricik, rendőrök, zsidók, cigányok, és megannyi náció legszegényebbjei. „Még sosem írtam regényt, eszembe sem jutott. De mindenki elkezdi valahol. Édesanyám mindig arra tanított, hogy merjek felfelé, előre nézni. Így, amikor belevágtam ebbe a könyvbe, hamar eltűntek a kétségeim. Tudtam, hogy meg kell írnom. Biztosan sokan azt fogják mondani, hogy ez úgy gáz, ahogy van.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik a könyv, még a fejezetek előtt amolyan „írói előszóként”, ami tényleg gáz egy kicsit. Arra enged következtetni, hogy az író már előre bocsánatot akar kérni azért, mert megírta a könyvét. Erre semmi szükség. Másrészt viszont romantikus attitűd, aminek lehet örülni. Arra enged következtetni, hogy végre nem olyan celebkönyv van a kezemben, ami arról fog szólni, hogy az író hogyan baszta meg az összes kurvát, hogy csapta szét magát drogokkal, hogyan emelkedett mindenki fölé a különleges sorsával és géniuszával azért, hogy most újra leszálljon közénk és elmondja a tutit. Hanem egy (vagy több) ember életéről fog szólni.

Egy nyolcadik kerületi cigánygyerekről, akit az anyja egyedül nevel fel. A srác figyel és szocializálódik. Iskolába jár, kosarazik, bunyózik, brékel, rappel, lop, gyűlöl, szeret, sír, nevet. A könyv üzenete, hogy szar az élet, de süt a nap, szeresd a barátodat, ne drogozz, és lopni bűn, főleg, ha tőled lopnak.

Az első fejezetben (Az első nap) a mesélő meglátja a Napot. Azt a Napot, ami tényleg rásüt az emberre. Fény, remény, hit, elhivatottság és flashfoward. Amikor már épp nagyon kezd giccsessé válni a csodálatos Nap, a második fejezet (Az utca) derűje, a flaszteren brékelő srácok, a Fenyő Miki-kultusz, a kamuangollal rappelő utcagyerekek sztorija, elbeszélése behúzza az olvasót, kezd érdekes lenni a történet. A harmadik (A leggyilkosabb álom) pedig konkrétan mellbevágó. Másfél oldalon mondja el, hogyan marcangolta szét egy ember arcát Bobbi kutya egy kocsmai verekedés kapcsán, miközben szólt a rádióból a We are the world. Durva.

Giccs, romantika, plasztikus realizmus, most ez lesz? Ezek fogják váltani egymást háromszázvalahány oldalon? Az király! Akkor én most tényleg az év legjobb szórakoztató könyvét tarthatnám a kezemben. Vagy gyanakodhatnék arra is, hogy ezt így nem egy elsőkötetes dalszövegíró írja, hanem valaki más. A gyanú aztán elég hamar elszáll, ahogy az első fejezetek következetesen megszerkesztett narrációs technikái is feloldódódnak elég hamar. Szerencsére. Pont emiatt legalább kirajzolódik egy szerzői stílus, amiről és amitől elhiszem, hogy ezt a könyvet tényleg Tyson írta.

Van élményanyag bőven. Nagyjából a regény feléig felsorakoztat minden karaktert, aki él és mozog a nyolcadik kerületben. Fukszos Böbe, a hivatásos utcalány, a trafikos Bea néni, aki nagyon szereti a kerületi fiatal fiúkat, Gyula bácsi, az öreg strici, aki mindkét fiát elveszti egy több éve húzódó roma vendettában, a jobb sorsra érdemes drogos gyerekkori barát, aki egy belőtt éjszakán kilép az ablakon, zenészek, pincérek, koldusok, rendőrt gyilkoló cigányok, álmodozó vagy épp elveszett fiatalok, rappelő bazári majmok. A rengeteg érdekes és hihető karakter, a hozzájuk rendelt sztorikkal, minden hibája ellenére is működővé teszik a könyvet mindaddig, amíg főhős mesélőnk végleg össze nem barátkozik Golyóval, a nagyon tehetséges, jószívű, állhatatos, kemény, bátor, hányattatott sorsa ellenére is feltörekvő, legbátrabb, legügyesebb rappersráccal, aki nem tud hibázni, még a kosarat is mindig csont nélkül dobja. Ráadásul Golyó tehetségét azzal próbálja még inkább dicsérni az író, hogy rapbetéteket is beleszerkeszt a szövegbe, ezek azonban nem elég meggyőzőek. Plusz még az olvasó többször rá van beszélve, presszionálva van, hogy utáljon két másik rappert, a Producert és a haverját, amiért azok olyan gecik, hogy ki akarják használni Golyó tehetségét. A helyzet az, hogy nem lehet se eléggé szeretni Golyót, se eléggé utálni a Producert és a haverját. Épp ezek a karakterek nagyon maszatosak. Szinte nincsenek is karakterjegyeik. Golyónak talán van néhány nagyon általános pozitív tulajdonsága, ami egyébként jó lehetne arra, hogy sokan tudjanak azonosulni vele, de nem elég. A legnagyobb baj azonban az, hogy az olvasó gyorsan rájön arra, hogy Golyó és a mesélő, tehát Tyson, a könyv írója, egy és ugyanaz a személy. Ebből pedig egyenesen következik, és tisztán látszik, hogy az író, Golyón keresztül, most tulajdonképpen magát dicséri, szereti és sajnálja. Ez kínos. Főleg, amikor a rapper író a rapper Golyó számaiért rajong és erre még rá is erősít azzal, hogy leírja ezeket a rapszövegeket, hogy mi is lássuk és rajongjunk.

A másik kínos ügy a regény erkölcsével kapcsolatos. A főhős(ök) (túl) sokszor szolgáltatnak igazságot és a legtöbbször nem épp törvényes és/vagy becsületes eszközökkel. Hogy csak egyet említsek: egy többmilliós antik hegedűt rabolnak el (vissza?) egy kedves barátjuknak a gonosz, kövér, undorító uzsorástól. Előre megfontolt szándékkal kilesik, bántalmazzák és kirabolják. Hát nem tudom. Ez meggyőző igazságszolgáltatás? Még akkor sem meggyőző, ha az uzsorás kövér, gazdag, sunyi és haszonleső, a barát (Kotta) pedig mozgássérült, tehetséges, szegény és gyönyörűen muzsikál.

Olyankor működik a szöveg (és akkor nagyon), amikor a szerző nem akar meggyőzni semmiről, egyszerűen csak mesél.

„Mások azt mondják majd, hogy nem is volt olyan rossz, még egyszer elolvassák, és talán másoknak is ajánlani fogják majd” – így folytatja Tyson a könyv előszavában. „…én csak egyet tudok: ez az életem. És meg kellett írnom.”

Én meg csak azt tudom mondani, hogy az egy-egy karakterhez tartozó dialógusok, jelenetleírások, a történetmondás kifejezetten érdekes és hiteles. A Fukszos Böbe és Szopós Rozi hajba kapásáról szóló fejezet vagy az étterembe betévedt furcsa koldus leírása miatt érdemes elolvasni Az utca hercegét és várni a folytatást. És szintén a könyvben felsorakoztatott szerethető, életre kelt, életre keltett karakterek miatt (félretéve Golyó elmaszatolt felszínes, erőltetett figuráját) írom le ugyanazt, amit az író is üzent olvasójának a regényében, utolsó mondatként: Húzzál bele, tesó!