Látogatóban

Tavaszodik. A napfény akár egy tű fokán is átférkőzne, csakhogy egy kis meleggel hintse be ezt a sivár szobát. Amint belépek, azt veszem észre, hogy ide meghalni jönnek az emberek, nem pedig tovább élni. Megállok a folyosó közepén, hagyom, hogy a húgaim előresiessenek, a legkisebb – a legcsendesebb – egy pillanatra megáll, várakozik, valamit sejt, biztosan sejt valamit, női megérzés, vagy valami ehhez hasonló, mindegy. Rám pillant, majd megfordul, ugyanolyan csendes arccal, és megy tovább, követve Lillát, és Ancsát, a nagynénénket.

Az egyik ablak közelében várakozok, hogy tulajdonképpen mire, fogalmam sincs. Nem akarok itt lenni, csak ebben vagyok biztos, semmi másban, egyedül ebben. Várom, hogy elmenjünk, várom, hogy vége legyen, nem akarom ezt a szagot érezni, befogadni, elfogadni. Az ablak túloldalán a minaret karcsú tornya megtöri a kora tavaszi fényeket. A parkban rügyező platánfák karjai egymásara borulnak. Nem akarok itt lenni. Otthon; vagy máshol. Vagy sehol sem.

Kati fürge árnyéka közeledik.

Nem jössz?

De, mondom Katinak. Megyek.

Válasza egyszerű bólintás. Barna, göndör fürtjei megremegnek a fakó fényben.

Nem szólunk egymáshoz a hosszú, szinte véget nem érő, kacskaringós folyosók mélyén. Mindenünnen sápadt arcok merednek rám, néznek bennünket, élőket, még ha arccal a falnak fordulnak, akkor is. Halkan csoszognak, kezük, tenyerük a narancsszínű falnak támaszkodik. Beleolvadnak. Amikor feléjük közeledünk Katival, beszélnek, halkan vitatkoznak, többnyire politikáról, a televízióban látottakról, hallottakról, de melléjük érve elhallgatnak, elnémulnak. Csak néznek. Mintha csupán a szemük működne az érzékszerveik közül. Azzal figyelnek, mintegy felmérnek bennünket.

Hogy van?, kérdezem.

Parancsolsz?

Mi történt vele?

Nagyapával?, vonja fel a szemöldökét, és mivel nem válaszolok, a leendő műtétekről kezd beszélni.

Mikor lesz?

Melyikre gondolsz?

A francba!, mondom zavartan. Megtorpanok. Hát valóban több lesz?

Négy. Eddig.

Az arcát nézem, a szemét, mely az én szemem, a pillantását, mely az én pillantásom.

És melyik lesz az első?, szólalok meg újra, hosszú pillanatokkal később.

Megint egy ablak mellett állunk. A napfények töretlenül pásztázzák a kórházat. Odakint a minaret másik oldala tekint felénk. Kati nem néz rám, bizonyára az egyik rombuszt vizsgálja a padlón. Halványszürke, némi gránitszerű mintával, a közepén még halványabb vörös színű kör motívum. Karba fonja kezét, derekával az ablak párkányának támaszkodik. A párkányon egy maréknyi kavics halmozódik. A kezembe veszem az egyiket, forgatom a kezemben, érzem az ujjaimban, aztán a zsebembe süllyesztem.

Majd Katira pillantok. Kati észrevétlenül alakult át ezek alatt a percek alatt. Ahogy az arcát nézem, arra gondolok, hogy igen, nekem is eszembe jut, hogy egyedül maradtunk. Vagyis éppen hogy nem múlt időben, egyáltalán nem: csak egyedül leszel, ahogy Lilla is egyedül lesz, én is egyedül leszek, és a persze a lánya, Ancsa is egyedül lesz. Igen, azért állunk itt ketten, hogy felkészüljünk a legrosszabbra. Mondd csak! Hallgatlak.

Nem értem, suttogja.

Mire gondolsz, Kati?

Hogy miért nem beszélsz vele. Majd vár egy kicsit – mint mindig –, végül hozzáteszi: Miért nem akarsz vele beszélni? Idejössz, de nem mész be hozzá. Szólalj már meg! Tényleg nem értem. Nem kell bemenned, ha nem akarsz, de magyarázd meg, légy szíves.

Vár. Én is várni fogok. Hiszen tisztában van azzal, hogy nemcsak most várok, hanem máskor is, mindig; persze, nem akarok tudni a rosszról, arról, hogy nagyapa el fog menni, ha nem most, de máskor – és másutt –, holnap, holnapután biztosan, holtbiztos. Azzal is tisztában lehet, hogy semmiképpen nem akarok itt lenni, kiráz a hideg ettől a sivár helytől. Itt nem lehet élni. De még továbbélni sem. Hogy miért nem beszélek vele? Kivel beszélek majd? Mondd el! Te biztosan tudod… Látod, Kati, még ez is zavar, hogy itt minden olyan biztos. Biztos, hogy el fogsz menni, ezt mondják a falak, az arcok, a pillantások, az arcod, a pillantásod. Pedig egyáltalán nem akarok elmenni. Itt akarok még maradni. Itt vagy máshol. Valahol.

És melyik lesz az első?, kérdezem ismét. Nem nézek rá.

A távolban csörömpölés, valaki felkiált. Kati megrezzen, karjai leesnek, ezzel egy időben arcával a folyosó végére pillant, de lábai nem mozdulnak. Merev. Ő is retteg ettől a Purgatóriumtól. Aztán felém fordul, tekintetével azt kérdezi, menjünk-e, vagy pedig itt maradok – mint mindig – és végre beszélek.

De nem engedek. Megint megkérdezem, melyik lesz az első, azonban nem felel, csak szánakozva végigmér, bosszúsan hallgat, a kezembe nyomja a holmimat, és megkér, hogy várjam meg őket a kocsinál. Hát persze, a kocsinál. Bólintok, és megfordulok. Nem nézek a falakra, csak akkor fordulok oldalra, ha egy-egy ablak világos szelete esik a látókörömbe. Minden olyan fényes odakint. Ragyog.