Megsütjük a pecsenyénket; Ebéd egykor, üzemi területen

MEGSÜTJÜK A PECSENYÉNKET

Útközben inkább mégis Editth irodája felé veszem az utam, hátha nincs benn az öreglány, és meg tudom beszélni Daniellával: ebédeljünk együtt.

Szegény kislány már az asztalánál ül, és ütemesen ringatózik: keményen dolgozik.

Köszönök neki, és egészen közel megyek a „munkaállomásához”, azzal a jól titkolt céllal, hogy erotikus kisugárzásom (no meg a párfőmöm) elindítsa benne a nedveket. Mint ahogy tavasszal rügy fakad, satöbbi. Ürügyem a júniusi sószórás.

– Az a helyzet – könyökölök az asztalra, mert így meg tudom feszíteni a domborúan kirajzolódó bicepszemet –, hogy tegnap itt hagytam egy aktát, amelyikben benne van, mennyi sót adtunk ki júniusra. Elő tudnánk venni? Amúgy pedig – pillantok rá cinkos mosollyal, és Editth ajtajára bökök – bent van már?

Daniella – a bökés miatt – hálásan pislog rám, inti, hogy nincs, majd belibben a főnökasszony irodájába, hogy megkeresse az aktámat. Hátulról veszem szemügyre, és mit mondjak, most éppen Pippa Middleton-i a vonalvezetése: ahogy megy, ahogy kutat, ahogy él és lélegzik. Egy sejtéssel hosszabb a szoknyája, mint tegnap, de nem lennék a helyében, amikor bejön a nagyasszony.

– Nem találom – érkezik vissza csüggedten, és úgy ül le, hogy én – állván – ráláthassak a mellére. – Biztos hazavitte magával. Hogy tanulmányozza.

– Daniella, egy ilyen szép nő ne gúnyolódjon, mert úgy marad! – mondom neki, mire kislányosan elmosolyodik.

Várunk, hallgatunk. Egy gondolat kezd bántani engemet, nem tudok szabadulni tőle.

– Bemehetnék? – mutatok végül Editth asszony irodája felé. Egyre erősebb vágy lesz úrrá rajtam – úgy látszik, túl régóta dolgozom a közigazgatásban –, hogy beleüljek az öreglány forgós székébe, és pár percre elnöknek képzeljem magam. (Igen, már nem akarok sem autóversenyző, sem a rákgyógyszer feltalálója lenni – beérem egy sótlan elnök asszony székével. És asztalával. És lábtartójával. És pláne titkárnőjével!)

– Hát – néz rám Daniella, és a tekintetében valami sokkal melegebb fényt látok, mint amilyent a helyzet, a viszonyunk, és eddigi, meglehetősen formális kapcsolatunk indokolna – persze!

Belépek tehát az irodába, ahol asszonyi állatok nehéz szaga ül – gyorsan kinyitom az ablakot.

– Daniella! – utánozom Editth hangját. – Egy kávét, de azonnal! És térden hozza, imádkozva!

Daniella veszi a lapot, úgy látszik, szinte bármire képes, ha a főnökasszonyt lehet vele alázni – még úgy is (sőt: csak úgy igazán), hogy ő nincs jelen.

– Igen, igen, máris! – rebegi, és látom, hogy bizseregnek a mirigyei, ami nem is csoda, elvégre szerepjátékot játszunk.

Gyorsan a kávéfőzőhöz libeg, és ügyködni kezd.

Felteszem a lábam az asztalra, beletúrok az aktákba, és véletlenül leverek párat. Gyorsan térdre ereszkedem, és kezdem összeszedni, meg sorszám alapján elrendezni. Tessék, gondolom közben, mára is kidolgoztam magam.

Ebben a pillanatban kopognak az ajtón, és mire megdermedhetnénk – én, Daniella és Daniellán a jó bőr –, belép egy öltönyös alak, akinek (úgy tűnik) valami elképesztő csoda folytán sikerült átküzdenie magát az összes biztonsági és elhárító berendezésen és személyzeten, és – tádám! – most itt van.

Láthatóan meglepődik, hogy engem lát az elnök asszony íróasztala mögött térdepelni, de aztán túlteszi magát rajta: hallhatta ugyanis, hogy nálunk ez már így szokás – gyakran térdelnek jóképű férfiak ebben a pózban, ugyanitt, és még nálam is jobban remegve.

Daniella sóbálvánnyá válik, látom rajta, hogy most lepereg előtte az élete, különös tekintettel az elbocsátás minden bizonnyal még a mai napon bekövetkező, rettenetes perceire – úgy döntök, megmentem a lányt (és magamat is): lazán felállok, leporolom a térdem, és így szólok:

– Jó napot kívánok! Miben segíthetünk? – Aztán, hogy a bizalmába férkőzzek, egyenesen a szemébe mondom az igazságot: – Ma én helyettesítem elnök asszonyt.

– Teljes jogkörrel?

– Teljes jogkörrel.

Daniella kétségbeesetten pislog a szemével, valami olyasmit, hogy ez nagyon veszélyes játék, és sürgősen hagyjam abba.

– Dr. Józsa Simon vagyok – nyújtja felém a kezét az öltönyös –, a Só-haj Zrt. kereskedelmi igazgatója.

Ismerem a Só-hajt, sóval és vendéghajjal kereskednek (pedig vendéghajat jó százhatvan éve tán már csak az agg föld veszen), ám velünk nincsenek kapcsolatban: még nem tudtak annyit fizetni tudniillik.

De most – csillan fel bennem a remény – itt a remek alkalom, Józsa úr!

Kezet rázunk, de látom rajta, hogy még mindig gyanakodva méreget.

Gyorsan odalépek hát Editth asszony minibárjához, kinyitom, és azt kérdezem:

– Whiskyt vagy vodkát parancsol?

Ez lefegyverzi, és teljesen meggyőzi, hogy tényleg jogszerűen helyettesítek; mert egy blöffer sok mindent meg mer tenni, de hogy a titkos (tehát mindenki által tudott), ám szolid alkoholista Editth asszony készletéhez hozzányúljon: azt senki nem merészelné megkockáztatni.

Meg aztán: hivatal, hivatal, neki ugyan édes mindegy, ki kapja a stekszet, csak menjen az üzlet.

– Köszönöm, csak egy kávét kérek!

– Kisasszony – kiáltok a rémülettől újfent tátogást performáló Daniellának –, akkor nem egy, hanem két kávé lesz!

Ráhunyorítok, hogy szedje össze magát, és Józsa doktor felé intek a szememmel, azt akarván jelezni, hogy aztán úgy illegesse azt a csodálatos testfelépítését tálalás közben, hogy a vendégnek ne legyen oka panaszra. Nem tudom, megérti-e, de nem is fontos: úgyis úgy fogja illegetni – mégpedig pusztán az ösztönei lustamacska munkája folytán.

– Akkor hát… üljön le. Miben segíthetünk, kérem?

– Köszönöm… ööö… az ajtót ne csukjuk be?

– Nem szükséges. Nincsenek titkaim Daniella kisasszony előtt.

Látom, hogy lassan éled a lány, és tán növök is kicsit a szemében (ami nem árt, figyelembe véve, hogy bő öt centivel magasabb nálam).

– Nos, halljuk – mondom, és hátradőlök, majd úgy kulcsolom térdre, imára a kezem, ahogy Editth asszony szokta.

Azonban a fickó sem most szállt le a falvédőről – újra fellobogó gyanúját egy alattomos kérdésbe bújtatja:

– Elnök asszonnyal megbeszéltük már a főbb részleteket… én tulajdonképpen most csak a gyakorlati dolgokat jöttem elintézni. Nyilván tud az ügyletről… Tud róla, ugye?

Ami azt illeti, én is vén róka vagyok, ezért szemrebbenés nélkül mondom:

– Persze hogy tudok. Elnök asszony mindent elmondott, és meghatalmazott, hogy a nevében tárgyalásokat folytassak – mielőtt azonban eszébe jutna (mondjuk) elkérni (netán lefénymásoltatni) a meghatalmazást, gyorsan hangnemet váltok. – No, de térjünk a tárgyra, tisztelt uram – sajnos, nem áll rendelkezésünkre az egész nap, rengeteg a dolgom, ez itt a közigazgatás, nem a versenyszféra, hehe.

– Rendben – ijed meg (és zavarodik össze) a fickó. – Szóval, mint nyilván Editth asszony említette, szeretnénk bekerülni az Önök rendszerébe, és egy nagyobb rakomány sót eladni Önöknek, állami megrendelés keretében, tendereztetés nélkül. Elnök asszony azt mondta, hogy megvizsgálják a lehetőségeket, majd nem sokkal ezelőtt megkért, hogy keressem őt, ASAP.

Ismerem ezt a céges nyelvtanulófajtát még angoltanár koromból – szét kéne verni a fejét.

– Igen, igen, tudok róla – mondom, és unottan kibámulok az ablakon, de közben a gyomrom remeg. – Hát nézze… egyelőre tényleg csak annyit tehetünk, hogy megvizsgáljuk a lehetőségeket – folytatom, és szigorú, döntéshozó arcot vágok.

– Az nekünk kevés – mondja (halkan, de határozottan) Simon, vagy, ahogy ő fejezné ki magát: Simon says. – Mert, sajnos, volt alkalmam megtanulni, hogy működnek a dolgok az államigazgatásban: a „megvizsgáljuk a lehetőségeket” azt jelenti, hogy „nem”, és még erre a válaszra is várhatunk egy félévet.

„Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (József Attila: Két hexameter. In: Összes versei. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 450.)

– Hát, ebben sajnos igaza van – mondom neki, és tűnődve (de némi tisztelettel) nézek rá. – Határozottan igaza van. Dolgozott netán a közszférában? – kérdezem aztán kaccantva. – Mert nagyon ismeri a szlenget… és azt is, hogy mennek itt a dolgok.

– Csak a kereskedelmi gyakorlat, uram. Csak a gyakorlat. Volt már néhány negatív tapasztalatom. Szóval annál az ígéretnél, hogy „megvizsgálják a lehetőségeket”, nekünk több kell… – Hosszan kivár. Én is. Értjük egymást. – Természetesen nem lennénk hálátlanok – teszi hozzá végre.

A szívem megdobban, ezt még gyakorolnom kell. Látom, hogy Daniella lassú, réveteg, de legalább biztos mozdulattal csészékbe önti a kávét, ezért intek neki, hogy most jöjjön.

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!” (József Attila: Két hexameter. In: Összes versei. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 450.)

– Nem egészen értem, Józsa úr – hazudom szemrebbenés nélkül. – Egészen pontosan miről lenne szó, vagy, hogy stílszerű legyek: só?

– Hahaha! – nevet tipikusan szerződés-aláírás előtti, szervilis nevetéssel a jó dottore. – A fentieken túl a Só-haj Zrt. nevében szeretnék egy tíz évre szóló beszállítói szerződést kötni Önökkel. Záros határidőn belül.

– És mekkora tételről lenne szó? – kérdezem kedvetlenül, amiért elkanyarodtunk a lényegtől, majd komoly arccal jegyzetelni kezdek.

– Minimum ötvenezer tonna, de akár százezret is ki tudunk adni, majd vissza tudunk fogadni. Kitűnő, száraz raktáraink vannak… de végül is az sem gond, ha nedves kicsit, úgysem használják fel – szemtelenedik el.

Szigorúan rápillantok, megijed, lekushad.

Ebben a stratégiai pillanatban érkezik Daniella: úgy dolgozunk együtt, mint régi, összecsiszolódott harcostársak. Az összecsiszolódást – nyilatkoztatom ki – sürgősen el kell kezdeni! Ez államérdek, elvtársnő!

– Nos, azt hiszem, meg tudjuk oldani – mondom a ceruzámat rágcsálva, majd úgy teszek, mintha fejben számolnék. – Már úgy értem, elcsúszik a többi mellett.

– Persze ez csak a kezdet volna – melegedik bele Józsa doktor, és vagy negyvenszer végigméri a kávéjába saját lakkozott körmű ujjacskáival („Kettővel kérem, kisasszony!”) két cukrot belepöttyentő Daniellát. – De egyszer be kell jutnunk. Ha már benn vagyunk, megnyílnak a lehetőségek.

– Efelől semmi kétségem – mondom, és lassan nyugtalankodni kezdek, amiért csak nem akar ismét előállni a farbával, ráadásul lassan Editth is megérkezik: lassítok hát és visszakapcsolok, remélvén, veszi a lapot. – Mint mondottam: megvizsgáljuk a lehetőségeket.

Jól megnyomok minden szót.

– Hoppá, erről majd megfeledkeztem – kap észbe és csap ekkor teátrálisan a homlokára egyik kezével, a másikkal pedig diszkréten az asztalomra csúsztat egy borítékot, majd – amolyan figyelemelterelő műveletként – belekortyol a kávéjába.

– Igen, igen – göcögök Béla bá modorában, és a fiókba seprem a cuccot (Ott ne felejtsem!). – Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. És köszönjük szépen – Daniellára kacsintok, aki úgy áll, mint egy… mint egy útszórósó-bálvány. Józsa doktor nagyvonalúan int: Ugyan már! – Na és: hogy megy a sóbiznisz?

– Elég gyengén – vigyorog rám. – Sok a szar énekes.

Ezen mindhárman nevetünk, mert ő reméli, mi meg nem szabunk ennek gátat, hogy mostantól viszont jól fog menni. „Nem mulasztandom el hűségesen megszolgálni a korrupció zsoldját.” (Jókai Mór: A lélekidomár. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009. 298.)
 
– Na, akkor nem is tartom fenn magukat – mondja a pasas, még egyszer – alaposan – végigméri Daniellát, és elindul kifelé. Az ajtót csöndesen, tapintatosan teszi be, nem csoda, úriember, kereskedelmi igazgató, tudja, hogy működik a világ.

Daniella úgy néz rám, mint az úristenre, miközben kihúzom a fiókot, kinyitom a borítékot, és a pénzt két egyforma kupacra osztom. Úgy tűnik, ezzel a kis játékkal többet elértem nála, mint akárhány havi udvarlással. Helyben vagyok.

Persze, azért reszket kicsit a drága, de ez nem akadályozza meg abban, hogy felmarkolja a pénzt, a retiküljébe gyömöszölje, majd visszaviharozzon mellém – üdén, illatosan, titokzatosan –, és megpróbáljon kitessékelni az irodából. Ellenállok, mert igazán jó érzés, ahogy fogdos és a távozás ürügyén újra meg újra hozzám ér és dörgölőzik.

– Na és – lihegi édesen e kebelremegtető tevékenység során, mert ő még tud lelkesedni – mit fogunk csinálni? Valamit tenni kell!

– Dehogy kell – válaszolom kurtán, mert mással vagyok elfoglalva: kifelé lépkedünk, és próbálok hozzátörleszkedni. – Nem csinálunk semmit.

– De mi van, ha visszajön, és számon kéri Editthet? Akkor tényleg végünk van.

– Ugyan, dehogy, ne aggódj! Te mindig itt vagy, nemde? Munkaidő előtt és után is. Ha tehát Józsa úr bejönne: irányítsd hozzám. Ha pedig véletlenül összefutna Editthtel… áh, ennek kevés a valószínűsége, és aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Nyugi!

– Rendben, odairányítom. De mit mondasz majd, kedvest, szépet neki?

Meglepetten nézek rá: nemcsak a melltartójában és a tangájában, a fejében is van valami. Valami szexi.

– Azt, hogy sajnos nem sikerült keresztülvinni az ügyet. Pedig mi mindent megtettünk.

– De hiszen pénzt is hagyott itt!

– Sss! – nyugtatom meg ezt a gyenge idegzetű lányt. – Innen látni, mennyire amatőr. Mert: kértünk mi tőle bármit is? Nem kértünk. Ne feledd, Daniella: mi nem kértük tőle ezt – magasba emelem a borítékot. – Magától hagyta itt. Ha pedig tovább erősködik, ráküldjük a fiúkat, akiket Béla bá is szokott alkalmazni. Ők majd egy kicsit megveregetik, már hogy a vállát, természetesen. Az mindig használ. Ne aggódj, elintézem az öreggel úgy, hogy a nagyasszony nem tudja meg.

Azzal megpaskolom az arcát, és azt mondom:

– Amúgy pedig igazán remek móka volt. Ki kéne találnunk valamit együtt!

– Jaj! – rémüldözik Daniella, persze hamisan, majd szemérmesen lehajtja a fejét. – Úgy izgulok! – de közben csillog a szeme, és nyilvánvaló, hogy teljesen lenedvesedett. – De te tényleg nem vagy semmi!

– Hehe – hehézek nagypályásan. – Ebédelünk együtt?

– Naná, elnök úr!

Ebben a pillanatban belép az ajtón Editth asszony, és szúrósan ránk pillant.

– Történt valami, amíg nem voltam itt? – kérdezi köszönés nélkül, ámde szigorúan.

– Semmi – válaszolja Daniella, és látom: legyőzte végre (egyelőre csak magában) ezt a rút boszorkát. – Semmi különös. Vagy szokatlan.

EBÉD EGYKOR, ÜZEMI TERÜLETEN

Ebédig már nem sok minden történik: ezért szeretem a pénteket. Meg a többi napot is persze. A délelőtt valahogy eltelik, és aztán már csak a délután van hátra. Igaz, könnyebb lenne, ha Daniellával hetyeghetnék, vagy Béla bával dohányozhatnék, de Daniellát Editth szolgálatra rendelte (nyilván a még mindig nem elég maxi mini miatt), Béla bát pedig valamelyik sóbeszállító bécsi kirándulásra vitte, hogy a jó viszony megmaradjon.

Lenyomok egy szintet a Caesarban, majd átfutom a magammal hozott filmek listáját, és kiválasztok egy pornót. A mai cucc igazi csemegének ígérkezik: ezt már akkor tudom, amikor elindul – egy közepesen szép kisasszonka van benne, lenge öltözetben, kezében pezsgővel és cigarettával, és rettenetes angolsággal azt selypegi:

– Szmóking izö veri dörci hebit. Szpiting iz veri bed hebittú. Bát it törnz mí on.

S azzal, mielőtt észbe kapnék, beledobja a csikket a pezsgőbe, majd magára önti az egészet.

Figyelni kezdek, mert üdítően szokatlan az antré: it törnz mi on, tú. Azt már látom, hogy itt nem szarral fognak gurigázni.

Kicsit maszturbál, és hosszú nyálcsíkokat köpköd magára, de még mindig csak a melle és a pezsgő folytán átlátszó-tapadós-sejtelmes köpönyege látszik. Profi, nem siet. Én sem: egyszerűen hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok, ahogy a filozófus mondta. A nyála habos. Visszasercegteti a szájába, majd kiereszti, azannya!

Végre felfedi az altestét, amin még látszik a friss borotválás, de amúgy semmi különös: hagyományos, az átlagnál talán kicsit nagyobb punci és ánusz. Játszadozik magával, majd a hatodik percben két óránál egy szobalánynak öltözött, fiatal és formás fehérnép érkezik, manöken léptekkel, és arcán azzal a kétségbeesett kifejezéssel, hogy most neki el kell játszania: szeret nőket leköpdösni, és még jobban szereti, ha azok viszontleköpdösik őtet.

Az idősebbik nő – Dörci Hebit – fejét szalmakalap teszi teljessé, arcára nagy szemű fátyol borul: a rendező azt gondolhatta, szexi, ahogy ezen átfolyik a nyál. Megjegyzem, igaza volt. Megy a smaci meg a köpi, aztán a kilencedik percnél azt mondja Dörci Hebit:

– Milk izmmá fétis!

Erre a szobalánynak öltözött csáberő két üveg tejet helyez a dohányzóasztalra. A fordulat klasszikus, de van a két nő arcában valami sokat ígérő romlottság: hátradőlök, és élvezem, ami következik.

Locsolják és köpik a tejet szájba, fenékre és pinára, és nem hiába fizet nekik a producer: teszik a dolgukat rendesen. Közben meg nagyon szépek a formáik. Miért nem valami milliomos tartja el ezeket, miért kell szegényeknek megalázni magukat? – villan át az egyáltalán oda nem illő gondolat a fejemen, de nyomban el is hessegetem, nem alkalmas, bocsi: most nem vagyok szociálisan és emberi méltóság szempontjából érzékeny, hiszen ájm törnd on tú, fákörz!

Tizenöt percnél Dörci már úgy nyalja a szobalány fenekét, hogy rutinos pornónézőként tudom: itt nagy dolgok vannak eljövőben.

Aztán elővesz egy hatalmas flakon tejszínhabot, fúj belőle egy kis széndioxidot – no meg egy kis habot is – a szájába, és csábos vigyorgással azt mondja:

– Mmmáfétisiz milk… – és huncut mosollyal hozzáteszi – indöessz. (Helyesen: indiessz lenne. De kit érdekel.)

S azzal, mielőtt az ember annyit mondana, megállj, te romlott némber, mit csinálsz azzal a szegény, üderózsabimbó-leánykával, már be is nyom egy rendes adagot az ifiasszony fenekébe. Nem telik el sok idő – mely alatt szegény lány kéjesen nyögdécsel –, és sűrű szellentések kíséretében távozik belőle a tejszínhab: egyenesen Dörci Hebit szájába.

Na, itt már feszülten figyelek, mert ilyent még nem láttam. (Pedig láttam már mindent – ám azok egy határon túl gusztustalanok és gyomorforgatók voltak: ez viszont csöppet sem az.) A lányok megvadulnak, hosszan játszadoznak a tejszínhabbal, még sincs benne semmi taszító, sőt, izgalmas és szexi, beteg és feltárulkozó, őszinte és emberi.

De nem lelkendezek tovább, és nem is mesélek: minek? Akit érdekel, majd megnézi: például Béla bát biztosan érdekli, és meg is nézi majd, mert megmutatom neki. Imádni fogja, a gusztusát ismerve főleg Dörci Hebitet, de a kisasszonkát is megmustrálja rendesen.

Az élmény után kicsit fel-alá kell járkálnom, annyira a hatása alá kerülök: félek, hogy a kéj kis tüzei lobognak majd ebéd közben a szememben, amit viszont Daniella nem láthat meg. Még nem. (Mondanom sem kell, hogy őt képzelem a szobalány helyére, és szinte látom magam, amint megtámadom a tejszínhabos flakonnal.) Most még olyan ártatlanul kell pislognom, mintha mindenről ugyanaz jutna eszembe: a hivatal.

Mivel azonban az üzemi konyha és a hozzá tartozó ebédlő annyira prózai hely, hogy ilyen romantikázásnak igazán nem sok teret enged és biztosít, félnem talán mégsem kell, hogy kiolvassa a tekintetemből, mivel telt a délelőtt.

Az ebédlőnk borzalmas hely.

Egyrészt: óriási a zaj, a csörömpölés, valamint a szomszédos bíróságról bejáró ügyvédek szenvtelen hangon előadott esetismertetései. Sokáig nem is értettem, miért járnak – menő ügyvéd létükre – ebbe a csótányparadicsomba; de aztán rájöttem. A sanyarú sorsú állami alkalmazottak előtt jó hangosan előadni egy-egy esetük anyagi vonatkozásait – nos, ez olyan kéjjel tölti el őket, melyhez az ánuszukba helyezett tejszínes flakon zümmögése sem érhet fel, esetleg nyomokban. „…az arisztokraták szeretnek ideig-óráig együtt lenni náluknál alacsonyabb társadalmi állású emberekkel, egyrészt, hogy meg-megrökönyödve mulassanak azoknak furcsa gondolkodásmódján, még furcsább bajaikon és törekvéseiken, másrészt, hogy önmagukat, előkelő úri mivoltukat érezzék, és kissé produkálják is.” (Nagy Lajos: Báró és kocsis. In: Meggyalázott vágy. Elbeszélések 1907–1920. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 246.)

Másrészt: büdös van. Elsősorban a fáradt és odaégett olajok meg zsírok szaga úszik lomha karcsapásokkal a levegőben, és minden arra járót lefröcsköl: de – bővítve a spektrumot – minden ételnek külön is szaga van. Aki itt ebédel, arról otthon, este a párja vagy a gyerekei magabiztosan megmondják, mit adtak aznap a konyhán. Délután elég csak megszagolni a ruhát, és máris újra telítődünk az érzéssel, mint Naszreddhin Hodzsa koldusa, aki a szaggal próbált jóllakni. Igaz, tőle eltérően mi nem csak pénzcsörgéssel fizetünk érte.

Harmadrészt: az étel ugyan finom, de túl gyakran díszíti csipetnyi csótány. Az elején még sárgasággyanús, öklendező, sokkos tünetekből az évek során unott villával kipöckölés lesz, mert sic transit gloria blattodeae.

Daniella pontosan érkezik, és én megint magam elé engedem, hogy annyiszor falhassam fel a szememmel, amennyiszer ez józan emberi számítások szerint csak lehetséges. Mikor lehajol tálcáért és evőeszközökért, kirajzolódik a tangája a szoknya alatt, és én a hűvös, ámde annál zsírosabb mosatlanedény-tárolónak támaszkodom, lassú és ütemes lélegzetvételem visszanyerése céljából.

A konyhásnéni csúnya és visszataszító – de biztosan őt is szereti valaki. Amit nehezen viselek el, az a protekció: van néhány kedvence, akiknek tányérjáról nem sajnálja a legfinomabb falatokat sem – ezeket általában becézett keresztnevükön szólítja: „Moncsikám!”, „Árpikám!”, „Zsoltikám!” –, és még az esetleg odakeveredő csótányokat is a tulajdon saját ujjával löki a földre, másokkal viszont olyan, mint egy pokrócba ojtott lódarázs.

Mivel én nem vagyok a listáján („Janikám!”, na, ezt soha nem hallhatod, ha ügyvéd vagy, és bejössz hozzánk ebédelni), felháborítónak tartom az eljárást. A mai nap nem tartogat meglepetést ezen a fronton: csattanva dobja elém a tányért, és a hagyományhoz híven elmarad a szemkontakt is. De úgy vagyok vele, mint az egyszeri ember a zsémbes feleségével: leszarom.

Daniella és én egymással szembe ülünk le a rozoga székekre, a művirággal ékes asztalok mellé, de nem sokat beszélünk: ha a zajt nem számoljuk, Daniellát akkor is teljesen leköti, hogy kulturáltan (!) a szájába (!!) helyezze (!!!) a falatokat (…). Engem szintén. Mármint leköt. Mármint az, hogy ő a szájába helyezi a falatokat.

Nem is baj, hogy nem beszélünk, mert szokásos magabiztosságom cserben hagy: egyszerűen semmi nem jut eszembe, úgy vagyok, mint Dörci Hebit a rendezői instrukció elhangzása előtt. Tényleg szerelmes vagyok, gondolom, mikor Daniella majonézt fröccsent a krumplijára, majd a fogai közé kapja.

Ezért aztán nem is baj, hogy jogászok telepednek mellénk. De mégis: mégis baj. Közlöm a beszélgetést, okuljon belőle az, kinek füle vagyon a hallásra, szeme a látásra, és gyomra a csótányos ebédre.

– Kamalyan mandaam – kezd bele az affektálásba a pont mellém telepedett, rosszul sikerült hajfestése nyomait levakarhatatlanul a fején hordó ügyvédnő, látván, hogy két fix fizetéses állami alkalmazottat vezérelt útjába a jóságos Justitia –, én eccerűen nem éétem, hogy lee megééni kéccából.

Hogy, hogy nem, a kétszáz éppen a Daniella és a saját fizetésem átlaga (a Só-hajos pénz mennyiségét ezúttal fedje jótékony homály), ezért célzásnak vesszük a célzást, de nem mutatjuk, nehogy bepereljen: csak jelentőségteljesen (és melegen? Ó, bárcsak!) összenézünk.

– Aha! – mondja a vele szemben ülő, hatalmas termetű és étvágyú ügyvéd, aki majd felfalja szemével az ügyvédnő ételét (és mögötte a mellét is). (Nyilván én nem nézek ki ilyen hülyén, mikor Daniellát bámulom: hiszen én én vagyok!)

– Me’ kamalyan mandaam, Izsván – énekli újra a művésznő, akinek szegény haja sehogy sem akar állni, ezért mindenhogy áll; bár egy védbeszédben (ha másról van szó: vádbeszédben) ő úgy nevezné: eklektikus, azaz aklattikaas –, hogy kéccából manabsá’ nem lee megééni… eccerűen nem lee – ételt tesz a szájába, rágja, mi – feltűnés nélkül, de feltűnően – összemosolygunk Daniellával.

– Öhö – mondja István, és begyömöszöl egy nagy darab húst a szájába, mert azt hiszi, ettől férfias. Vagy éhes. Közben azért bólogat.

– Me’ kamalyan mandaam, Izsván, hogy én inkább eemennék Büsszeebe, de itt nem dógoznéé… neis vágom, hogyju eszéébe vaakinek – itt megvakarja üstökét, mert úgy tűnik, elfelejtette, mit akar mondani: de aztán körbenéz, rájön, hol van, és visszatér agyába az élet –, szal hogyju eszéébe vaakinek… kárkinek, ééted, hogy a zállami szérába jőőjjön dóógozni.

– Ehe.

– Aszmanta a Elenóóa – folytatja ügyvédnőnk, és nincs ebben semmi túlzás –, hogy Büsszeebe tizenet is mekkeres, minditt. Hallod, Izsván? Tizenet is! Aszmandam neki, hogy meek én is, hallad. Izsván. Izsván, hallad?

– Ühüm.

– Tood, a Elenóóa iodaveető Büsszeebe, és tögjól kerees. Szeitte én mennyekee oda, énizs? Izsván. Izsván! Merazén diplomámmaa én is mekkeresném annak a tizenit, amititt ezek mekkeresnek! – itt jelentőségteljesen (de persze úgy, hogy mi ne vegyük észre csak István: mi észrevesszük, csak István nem) ránk bök. – Izsván! Hallod. Szeitte?

– Hö? Aham. Hamm! – mondja István, majd hirtelen feláll, mert ő már megette, míg a szőke tündér csak mondta az okosságot, és így szól:

– Ö? – ami azt jelenti jogász szaknyelven: Jössz? Vagy szebben fogalmazva: Jön vissza az irodába, kedves kollegina?

– Ja Izsván, aham, jöök, máá nem is kee nekem az étee, komolyan, meek Büsszeebe, ott aszongya a Elenóóa, hogy engem is simmán feevesznek. Szeitte jó ha meek, vagy jó, ha nem meek, Izsván? Hallod.

Kimerülten nézünk össze Daniellával, és ugyanarra gondolunk (bár nem biztos, mert én már nem). Az ügyvédnő összeszedi magát és a menetközben lehullott vakolatdarabokat, az ételmaradékot pedig gondosan szalvétába csomagolja, és a retiküljébe süllyeszti – nyiváá jójő méé Büsszeebe meet.

Merészen a tárgyra térek, mert a világ változik, elviselhetetlen lesz, én meg minden öröméről lemaradok különben.

– Nem megyünk el ma este valami normális helyre vacsorázni, Daniella? Hogy sóval szórjuk be ennek még az emlékét is… Tudok egy remek helyet, Cukormáz a neve. Ha gondolod, foglalok asztalt hatra. Már ha el tudsz jönni.

Újabb zajos jogászkompánia telepedik le mellénk, ezért csak bizonytalanul hallom Daniella válaszát:

– Jól van, elnök úr. Ott leszek. Vagy nem.