Abszintkocka
Rendszergazda – válaszolta Nyúl tettetett szerénységgel, amikor a munkahelyéről kérdezték. Büszkeséggel töltötte el a pozíció, hogy ő egy gazda, ráadásul egy egész rendszer működik a keze alatt, ami ha egyszer (mondjuk, amikor ő talán éppen betegszabadságra kényszerül) összeomlik, akkor abból nagyon nagy baj is lehet. A pozíciójában tehát a legkevésbé sem talált semmi rühelleni valót, még akkor sem, ha meghallotta, amint az ebédre igyekvő irodai kolleginák lesajnáló félmosoly mellett suttogva kimondják, hogy Rezsó. Ezt a becenevet, vagy inkább gúnynevet érdemelte ki tőlük a tíz év alatt, mióta a társaságnál dolgozott. Nyúl gondosan lenézte a szűk szoknyás adminisztratív alkalmazottakat, és nem sokat törődött velük. Ha arra kényszerültek, hogy valamit megvitassanak, azt általában e-mailben tették. A legtöbben a lányok közül a töredékét sem dolgozták még le a társaságnál annak az időnek, amit Nyúl. A huszon-harminc éves nők nagy fluktuációja az efféle cégek munkájához egyébként is hozzátartozik: gyerek, költözés, satöbbi. De a Rezsó gúnynév az évek során valahogy nem akart kikopni – szájról szájra terjedt a cserélődő lányok közt. Nyúl elismerte, hogy erről kicsit maga is tehet, ugyanis delente csak ő nem ballagott át a csapattal az utca túloldalán található gyorséttermek valamelyikébe, ehelyett saját, ETA márkájú, egyplatnis villanyrezsóján melegítette meg az otthonról hozott ebédet, a barna zománcos lábasban.
Az épület, amelyben Nyúl sokadmagával a munkáját végezte, nem igazán kínált semmi szemet gyönyörködtetőt. Acélfényű liftek és lépcsők, halvány, bükkfa imitációval borított bútorok, tejfehér falak. Nyúlnak egyetemi éveiből maradtak némi esztétikai elvei, ezért zavarta az épület hideg ipari funkcionalizmusa. Persze közben tudatosította, hogy a plazmaképernyők korában az emberiség nem építkezhet gyarmati stílusban, viszont úgy gondolta, itt-ott talán megpróbálkozhatnának vele. A vécékre viszont nem tudott haragudni. Bármennyire is taszította az apró, fehér négyzetekből kialakított vakító falburkolat, ez volt az egyetlen helyiség az épületben, ahol képes volt maradéktalanul jól érezni magát. Mivel nem dolgozott más férfi alkalmazott az emeleten, gyakorlatilag csak ő járt oda – a négy piszoárt és a három fülkét afféle dzsentrinosztalgiával saját udvartartásának tekintette: „hivatalosan nem az enyém, de egyébként meg… az”. A munkáltató által biztosított pluszok közt viszont a prímet a piszoárokban elhelyezett szappanszerű, szögletes, zöldeskék frissítők vitték Nyúlnál. Magában csak abszintkockaként emlegette őket, élénktürkiz színükkel ugyanis a 19. század végi párizsi művészeket juttatták eszébe, amint dohos lebujokban kockacukron átcsöpögtetett abszintot ittak, közben pedig előadtak néhány dekadens költeményt.
Előrenyújtott középső ujjával Nyúl magabiztosan lökte be az ajtót, majd miután a mozgásérzékelő által küldött elektromos impulzus hatására a fények egy tompa kattanás kíséretében kigyúltak, nekiállt kicsatolni az övét. A megfelelő piszoárt már péniszével az ujjai közt választotta ki – mintha csak arra buzdította volna tagját, hogy nézzen körül ő is, legyen közös a döntés, elvégre demokrácia van –, aztán megállt valamelyik csésze mellett. Szétrántotta derékszíját, és engedte, hogy a csat súlya végigszánkáztassa a műszálas nadrágot szőrös fenekétől egészen a bokájáig. Aztán sanda pillantást vetett az abszintkockára, megcélozta a kis kék szappanféleséget, és erőteljes sugárral igyekezett először éleit venni, aztán minél jobban szétolvasztani. Így álldogált Nyúl naponta többször a csészék előtt, bokáig letolt nadrággal, mint egykor az óvodában. Csakhogy itt nem tüsténkedett körülötte visszeres lábaival a tanító néni, sőt egyáltalán nem volt, aki rányisson, még véletlenül sem, a női mosdót ugyanis a folyosó másik végébe építették. Nyúl, hogy a katarzist fokozza, időnként még a tükörben is megszemlélte félmeztelen, vizelő profilját, de nem perverzióból, hanem csak afféle ellenőrzésképpen, „hogy biztos minden rendben van-e”. Szabályos kis hadjáratokként tartotta nyilván az óránkénti hugyozásokat (a gy-t vidékiesen megnyomva: huggyozásokat), a fenntartható fejlődés érdekében pedig igyekezett minél több folyadékot fogyasztani a nap folyamán. Gondosan ügyelt arra is, hogy mindig egy másik piszoárhoz álljon, a nap végére pedig az összes baktériumölő hatású abszintkockát szétolvassza habosan gőzölgő, halványsárga vizeletével. Mert a következő napon Nyúl már az újakat akarta célba venni. A fogyasztói igény, meg a vele kapcsolatos élmény olyannyira beépült Nyúl mindennapjaiba, hogy komolyan felháborodott, ha a takarító személyzet véletlenül nem cserélte ki a frissítőket, így ő az előző napi, idomtalan szappanmaradványokat volt kénytelen locsolgatni. A több napos ünnepek, hosszúhétvégék vége felé pedig többször eljátszott a gondolattal, hogy otthonra is beszerez néhány abszintkockát az ínséges órák gyötrődéseit enyhítendő. Csak hát azok a klasszikus vécécsészébe dobva nem sokat érnek (szempillantás alatt eltűnnének a csésze vízzel teli torkában), piszoárt pedig nyilván nem fog a lakásába felszereltetni pusztán emiatt.
A következő kedden viszont Nyúl arra ébredt, hogy egy akváriumban fekszik. Ha már így – gondolta Nyúl –, elszívok egy cigit, kávét főzök, és megnézem, mi van a hűtőben. Na és persze a pössentés, ami ugye ilyenkor, mint vasárnap délben a rántott hús, obligát. Már éppen lódult volna előre, amikor észrevette, hogy az akváriumban, amely őt körülveszi, ő nem csupán fekszik, hanem úgymond gyömöszölve van. A pössentés tehát még ment is volna, aztán meglepődöttségében arról is letett. Nyúl általában rühellte, hogy ilyenek történnek vele, nem csak rendszeresen, de ünnepnapokon is. Nemzeti ünnep, nemzetközi ünnep, egyházi ünnep... na és persze a gyermeknap, az anyák napja, meg a nőnap (fordított időrendi sorrendben). Nyúl rühellte ezeket az ünnepeket (is), mert ilyenkor az embertől úgymond „el van várva” valami, amit ha teljesít, az „nagyon szép tőled, figyelmes vagy”, ha nem, akkor pedig „nomindegyhátmajdlegközelebb”. Pedig ő – szokta volt mondani –, nem holmi haszonnövény, amelytől elvárják, hogy évről évre hozza a beígért hozamot (hajtson ki, nőjön meg, teremjen sokat, nem baj, ha megmarad), hanem gondolkodó lény, aki ha nem teljesíti az éppen elvárt ünnepi formáját, az nem biztos, hogy azért van, mert nem figyelt, hanem mondjuk azért, mert bár figyelt, de akkor épp nincs kedve, hangulata hozzá. A rühellés fokozatosan a lételemévé vált. Na nem úgy, mint a rendszergazdaság, a barna lábas vagy a katartikus pisilések (amelyek nélkül nem tudta, és nem is akarta életét elképzelni), hanem inkább valahogy úgy kapcsolódott hozzá, mint rétjáró ember zoknijába a bogáncs, vagy a koldusbolha. Akiket senki nem hív, mégis mindig megjelennek. Nyúl élete is egy elhasznált zokni volt ebből a szempontból – a belegyömöszölt tartalom időnként lötyögött benne, időnként meg ki-kicsusszant néhány virgonc komponens… mert hát ugye a lyukak. Példa. Nyúl gyerekkora óta szenvedett attól, hogy (szerinte) másodrangúként kezelték. Soha nem az ő nevét említették elsőként, nem volt ügy, aminek kapcsán neki szóltak először. Csak afféle gyereteis-figuraként tekintettek rá, és nem bírtak leszokni róla. A helyzetet súlyosbította Nyúl 165 centije – fürge lábú, de alacsony gyerek volt. Ez főleg a lányoknál jelentett hendikepet (igen, jó csaj?, na és milyen magas kábé?). Arra persze sosem vállalkozott volna, hogy nála magasabb lányokkal kezdjen, és azokat az alacsony fiúkat, akik ezt a merész lépést (legjobb védekezés a támadás alapon) meglépték, inkább a szánalmas félőrültek kategóriájába sorolta, akiknél, úgy vélte, előbb vagy utóbb bekövetkezik a nagy pofára esés. Ezzel a krédóval próbálta kivédeni az érkező ütéseket, miközben lassan araszolgatott a saját, meg itt-ott a mások kis gyalogharcában, közben áldotta a sorsát, hogy legalább megbízható embernek tudhatja magát. Keresztnevét is ennek a megbízhatóságnak a bizonyítékaként viselte, és nem tetszett neki, amikor olyanokat hallott, hogy jaj, hát manapság már minden harmadik embert Péternek hívnak.
Miután ezt végiggondolta, ismét rátört a vizelési inger, végső kétségbeesésében pedig Nyúl úgy döntött, hogy elengedi az izmait. Miközben a meleg folyadék testfelületéből egyre több négyzetcentimétert vett birtokba, Nyúl a kis zöld szappandarabkákra gondolt. A megkönnyebbülés ugyanis csaknem akkora hatással volt rá, mint az abszintkockák rendszeres leápolása. Aztán ahogy a meleg lassan hidegre kezdett változni, eszébe jutott herr Mathias, a regensburgi vezérigazgató. A cég tulajdonosa aznap harmadmagával látogatta meg a vállalatot, amelyik Nyúlt rendszergazdaként alkalmazta. Aznap átvették a következő fél évre szóló terveket, koccintottak a kézműves sörrel, amelyet herr Mathias szabadidejében készít (saját sörmárkája is volt, két kocsmában is csapolják Regensburgban), és elbúcsúztak egymástól. A nagyfőnökség az acélfényű lift, Nyúl pedig a klozet irányába indult el a tschüβ után. Nyúl elégedetten nyugtázta, hogy jól mennek a dolgok, és a vállalatnál hamarosan esedékes fejlesztések a fizetését sem hagyják majd érintetlenül. Csakhogy a házi sör herr Mathiasnál is előidézte ugyanazt a folyamatot, így ő is kénytelen volt a lifttől visszakanyarodni. Amikor a vécéajtót belökte, Nyúl már a szokásos mutatványánál tartott: bokáig leengedett nadrágban ostromolta az abszintkockákat, ráadásul most kocsit hátrébb is lépett: a látvány fokozása érdekében másfél méteres távolságból, elégedett ívben eregette a zöld szappandarabkákra az aranyszínű levet, miközben fél szemmel a tükröt bámulva nyugtázta, hogy az ív legalább olyan tökéletes, mint egy kimunkáltabb szivárvány. Periferikus látásával így kénytelen volt felismerni a gyanús félmosollyal (mint aki előre tudja, hova is jön) rányitó vezérigazgatót.
„Az extra széndioxid miatt a felgyülemlett nyomás detonációszerű folyamatot idézett elő a húgyhólyagban” – magyarázta herr Mathias angolul a Nyúl félmeztelen teteme fölé görnyedő fiatal orvosnak, majd hozzátette: saját szemével látta, ahogyan a nagy nyomással kizúduló vizelet vagy másfél méternyire taszította el a férfit a piszoártól.
A legérthetetlenebb az egészben az volt, hogy Nyúl nem érezte magát kényelmetlenül a téglatestet formázó üvegtáblák közt. Mióta fekhetek itt? – lehelte a kérdést a már amúgy is párás üvegre, állapítván meg, hogy nem érzi a lábait. A nyakamat még tudom mozgatni, tehát nem halhattam meg... annyira... évődött szórakozottan, és egyből el is határozta, hogy „itt most eléggé kurvagyorsan el kéne dönteni, mi a faszom ez az egész, vagy ki rakta ide, vagy mi, de főleg engem”. A helyzetmeghatározással kellene kezdeni, mi mással – kínálta magát a szabadulás ütemtervének első stációja, akár a kantinos néni a tányér bőrösödő szójapörköltet az egyetemi évek alatt. De bármerre is forgatta a szemeit, Nyúl csak homályos-kékes-zöldes szürkeséget látott maga körül. Sehol egy beazonosítható… valami. Legalább egy kiszolgált konyhaszekrény (valami elhagyott garázsba zártak? Nem is rossz...) vagy egy foszló fotel (elvittek a tüzépre), széna, esetleg állatok (a pajtába löktek ki helyszűke okán?), szóval egy biztos pont, amiből sikerülhet kiindulni, aztán kifordítani helyéből az akváriumot. Nyúl félni kezdett, ugyanis érezte, hogy nem érzi maga körül a teret. Mintha egy összefüggő anyagba gyúrták volna akváriumostul. Talán cementbe öntötték az amerikai gengszterek, amiért túljárt az eszükön (de akkor sötét lenne, mert a szilárd cement nem áttetsző), esetleg zselét vontak köré, és ráállították egy bolygó körüli pályára csupán azért, hogy felbosszantsanak vele valakit (például őt magát). Vagy csak álmodja az egyik előző életét, amelyikben baracklekvár volt, és a tengeren túlra küldött szállítmány részeként kizuhant a zátonyra futott teherhajóból? Nagy valószínűséggel így történt, ugyanis azóta nem látta senki. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezen bármeddig is szomorkodni kéne. Ezt – már felakadt szemekkel – maga Nyúl is belátta, közben persze úszott, sodródott tovább. Attól, mert valaki történetesen meghalt, még élhetik tovább, állapította meg azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy igenis, az -ik végződésnek ez esetben helye van.