Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. július–augusztus / Az Arkánum-négyesfogat*

Az Arkánum-négyesfogat*

 

 

Balázs Imre József: Az élettörténetedet időről időre négyesfogatok határozták meg – szegedi egyetemi éveid alatt is, például, mint egyszer mesélted. Persze, az a négyesfogat, amelyik kívülállók számára is talán a legmegismerhetőbb, legmateriálisabb, az Arkánum folyóirat köre volna. Azt hiszem, az is megkülönbözteti más négyesfogatoktól, hogy ez választott közösség. Vannak olyan közösségek, amelyeket az ember nem választ, hanem csak beléjük keveredik valahogyan. De azt hiszem, az Arkánum nem ilyen, s ha ez így van, akkor mi lehetett az, ami ezt a társaságot összetartotta, összefogta?

András Sándor: Azt hiszem, érdemes valamit mondani bevezetésként az Arkánum és a szerkesztői-baráti négyes létrejöttéről, ugyanis a négyes együttese, a te szavaddal az a négyesfogat, az Arkánum, közös cél érdekében alakult. Az Arkánum név és elképzelés viszont négyünk összekerüléséből keletkezett. Vagyis nem úgy történt, hogy volt egy baráti négyes, amelyik egy napon elhatározta, alapít egy folyóiratot, hanem valójában fordítva: a baráti-szerkesztői négyes annak alapítására és szerkesztésére jött létre. Erre így sohase gondoltam, de most úgy tűnik, az Arkánumot mint folyóiratot és mint barátok társaságát éppen ez a kölcsönhatásban, kölcsönös indukálásban keletkezés jellemezte. Most, hogy mondom, jut eszembe, hogy ezt a kölcsönösséget bizonyítja, legalábbis jelzi, hogy amikor Bakucz meghalt, mi, megmaradt hárman, úgy döntöttünk, mindegyik következő számban meg kell jelentetni valamit Bakucztól. Ezzel ő, elkerülhetetlenül, a további számok szerkesztésébe is beleszólt, a szerkesztés őrá gondolva is történt, vagyis az ő szellemének közreműködésével is, nemcsak valamelyik írásával volt jelen a lapban.

Mind a négyünknél lehetett valami előzmény, én csak a magaméról mondhatok valamit, amiről tudok. Az történt ugyanis, hogy első kötetem megjelenése után hét évig nem írtam semmit, aztán pedig valósággal kirobbant belőlem néhány vers, másfajták, mint a korábbiak, és éreztem, lesz több is. Nem gondoltam, hogy lesz belőlük egy kötetnyi, de azt is éreztem, hogy valami mást kellene csinálni, nem egyéni kötetet, hanem, mondjuk, valami kiadványt, amiben mások is megjelenhetnének. Azért a pénzért, amennyibe egy saját kötet kerülne – kint mindenki maga fizette könyve kiadását, Cs. Szabó is, Határ is –, ki lehetne adni egy antológiát is.

Ekkortájt az amerikai magyar tanárok szövetsége éppen Silver Springben szervezte meg az éves konferenciáját, Washingtonnak egyik elővárosában, és meghívtak néhány írót, engem is (Magyarországról Galgóczi Erzsébet jött). Ott találkoztam Bakucz Józseffel, akit egy Magyar Műhely-találkozóról ismertem, és Horváth Elemérrel, akit viszont sohasem láttam, csak a dolgait ismertem. Beszélgetés közben fölvetettem az ötletemet, ők viszont azt gondolták, lehet, hogy csak Bakucz, hogy folyóirat kellene, és már ezen a konferencián körvonalazódott, hogy Horváth Elemér, aki nyomdászként dolgozott (a New York állambeli) White Plane-ben, kiszedi, és akkor a nyomdai előkészítés nem kerül pénzbe. Bakucz mondta azt, hogy majd beszél a montrealiakkal, tehát Vitéz Gyurival és Kemenes Géfin Lászlóval, akiket én ismertem korábbról – meg is látogattam őket egyszer Montrealban, csak akkorra már nem volt meg velük a közvetlen kapcsolat. Gyuri egyébként gimnáziumi osztálytársam volt, őt onnan ismertem.

Kiderült, hogy én tulajdonképpen egy már létező társaságba kerültem bele, nekik ugyanis volt egy négyesük Horváth Elemérrel. Írtak egy Mahopaktum című kiáltványt – Horváth Elemér a Mahopac nevű városkában lakott –, mind a négyen írtak egy-egy szöveget. Mikor ez az egész szóba került, kértek, hogy én is írjak egyet, és akkor öt lesz együtt. Én végül soha sem írtam meg a magamét, és a Mahopaktum sohasem készült el. Ugyanis amikor első alkalommal találkoztunk öten Bakucznál (a New York fölötti) Mount Vernonban, Géfin és Horváth Elemér keményen összeveszett egymással, és Géfin még szóba állni sem volt hajlandó Elemérrel. Így mégis csak négyesben lettünk az Arkánum szerkesztői és gazdái.

Bakucz tehát beszélt a montrealiakkal, és ők hajlottak arra, hogy közösen adjunk ki egy lapot, és aztán telefonon beszéltük tovább a dolgot. Nem emlékszem minden részletre, nagyon hitvány a memóriám, csak azt tudom, hogy maga a névadás az észak-karolinai óceánpartnál történt, Hatteras szigetén. Kérdezted, Imre, hogy mi tartotta egyben a társaságot. Hát voltak közös dolgaink a múltban. Az egyik ilyen közös dolog, kiderült, az volt, hogy egymástól függetlenül mind a négyen jártunk ugyanarra az óceánpartra. A névadásnál csak hárman voltunk együtt, Vitéz nem tudott jönni. Én foglaltam a homokos part dűnéi utáni első sorban egy cölöpökön álló faházat, cottage-ot, egy motelben (Hatteras Island Motel), ahova sokszor mentem (és amit 2003-ban egy hurrikán teljesen elmosott). Három hálószoba volt benne, nappali, konyha, fürdőszoba, és egy kellemes tornác. Bakucz is, Géfin is a feleségével jött, én egyedül voltam. Ott, a tornácon beszéltük meg, mi legyen és hogyan, ott találtuk meg a folyóirat nevét is. Az Arkánum név több irányból is indokolható volt. Én azért mondtam, mert tudtam, hogy Bakucznak Breton Arcane 17 című könyve nagyon fontos, és tudtam azt is, hogy Kemenes Géfin Lacinak is van ehhez kapcsolódási pontja, hiszen Poundnál is előfordul az Arcanum, egy, az utolsó canto utáni töredékben („Milkweed the sustenance / as to enter arcanum”), én is szerettem. Volt vitánk arról, hogy van-e magyarul olyan szó, hogy arkánum, amit így magyarul én mondtam. Úgy emlékeztem, van, és az Ördögi kísírtetekben, Bornemisza Péternél előfordul, olyan jelentéssel, hogy: gyógyír. Nem tudom, ki ejtette ki az első szótagot, csak azt, hogy egyszerre fejeztük be a szót: arkánum. Tényleg. Ez talán a legjobb és legegyszerűbb válasz arra, hogy mi hozott és kapcsolt össze bennünket. Így lett a lap neve Arkánum, mert amikor mondtuk Vitéz Gyurinak, nem volt vele semmi baja. Most talán érthető, amit mondtam, hogy a mi négyesünket az Arkánum hozta létre, ahogyan mi négyen az Arkánumot.

A szerkesztési elveket tekintve a teljes demokrácia érvényesítésében állapodtunk meg: négyen szerkesztünk, és ha valamelyikünknek valamelyik írás nem tetszik, akkor azt nem közöljük. Már akkor ott a tornácon eldöntöttük a lapszerkezet néhány elemét is: hogy lesz recenziórovat, megvitatott tematikus számokat csinálunk, a lapot az elejére tett rövid írással vezetjük be, és ezt mindig valamelyikünk fogalmazza meg. Elhatároztuk azt is, hogy mindegyik számban közlünk hazaiaktól is, ez elvi kérdés volt. Géfin Péntek Imrétől szerzett írásokat, én már az első számba Jovánovicstól és Eörsitől, majd Kukorelly Endrétől ‒ vele 1982-ben ismerkedtem meg a Párizs melletti Marlyban, az egyik Magyar Műhely-találkozón ‒, Baránszky Nagy Bálinttól tervrajzot, Jeney Zolitól egy hosszú verset. Megkérdeztük tőlük, nem lesz ebből bajotok? Mondták, hogy nem. És tudomásom szerint nem is lett.

Azt is elhatároztuk, hogy az én címem lesz a szerkesztőségi cím, és bejelentjük magunkat nonprofit szervezetként. Ez meg is történt, elvben talán még ma is létezik, Amerikában nem kell, nem is lehet bejelenteni, hogy egy non-profit szervezet megszűnt. Pár éve még jött egykori amerikai címemre hivatalos küldemény az Arkánum Nonprofit Organisation részére.

BIJ: Rendszeresen összeültetek, amikor a lap készült?

AS: Igen, többnyire kétszer egy-egy számhoz, és ezek az összejövetelek fontosak is voltak, nemcsak nagyon élvezetesek.

Az első biztosan Bakucznál volt, az említett Mount Vernonban. Amikor aztán elköltözött onnan feleségével, Ilonával Connecticutbe, akkor ott, Copake-ben, a Weed Mine Rd-on bérelt nagy házukban találkoztunk. Ott írta egyébként a Nobilissima visione című versét, közelükben volt az a bányató, ahová horgászni járt, és a vers képzeletbeli horgászásának valós környezete volt. Utána fölköltözött Vermontba, ahol nem volt Arkánum-találkozó, de én meglátogattam, onnan költözött abba az emeletes lakásba a Boston melletti Watertownban, ahol haláláig élt, és ott újra volt több mint egy ilyen összejövetel. Én aránylag sokszor voltam nála, illetve náluk (második felesége Ilona volt, az utolsó pedig Kemenczky Judit), ő is jött hozzánk, a már említett Silver Springbe. Volt találkozó Montrealban is (ahol egy évig vendégprofesszor is voltam Kemenes Géfin ajánlására), de mentem oda egyedül is, Bakuczcal is, szerettük Montrealt (kivéve télen).

BIJ: Összesen tizenkét Arkánum lapszám jelent meg. Mindegyik előtt kétszer kellett találkozni?

AS: Többnyire kétszer. De közben persze rengeteget telefonáltunk, a telefon akkor már lényegében ingyen volt. Mindig hétvégéken jöttünk össze; az ember igyekezett már pénteken megérkezni 6-8 órás autóút után, és vasárnap délután, vagy hétfőn ment el. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy általában két estét-éjszakát tölthettünk együtt. Persze voltak ezenkívül is összejövetelek, baráti-családi találkozások. Akinél voltunk, az főzött, nagyokat ettünk-ittunk, és volt persze zene, dzsessz – eléggé egyforma volt az ízlésünk –, és felolvastunk új, esetleg készülő írásainkból. Vannak zene-kazettáim, amiket Bakucztól kaptam, ő nagyon sokat hallgatta éjszakánként a rádiót, felvett zenéket, azokból készített olykor másolatot.

Általában tehát két találkozó kellett egy számhoz, sok telefonálás és küldemény: annak idején még postázni kellett a beérkezett anyagokat. Négyünkön kívül bedolgozott még főmunkatársként Baránszky Laci is. Neki nem volt állandó jövedelme, így nem is tudott volna olyan módon társulni, mint mi, hiszen mi egyenlő arányban tettük be a nyomtatáshoz szükséges pénzt. Bakucz 1990-es halála után ő lett a negyedik szerkesztő, de addigra már a Jelenkor lett a kiadó, és miután a lapot bejegyeztettem itthon – a ’90–91-es szabadévemet családostól Pesten töltöttem, innen repültem vissza októberben Bakucz temetésére –, az Arkánum kapott valamennyi pénzt is, ezt Csordás Gábor intézte. Én őt Kemenczkyn és Baránszkyn keresztül ismertem meg, Baránszkyval kettesben egyszer leautóztunk hozzá Pécsre, akkor már ő volt a folyóirat főszerkesztője. Illetve még korábbról ismertem, hiszen egyszer ‒ nyilván még a rendszerváltás előtt ‒ meglátogattam Szederkényi Ervint, aki évfolyamtársam és barát is volt Szegeden, a Jelenkor-szerkesztőségben, és akkor láttam először Csordást. A pénzt azért említettem, mert lényeges volt: amikor Bakucznak éppen nem volt állása – ami gyakran előfordult, ő szerződésesen dolgozott, volt ügynöke –, akkor meg kellett várni, amíg ő is hozzá tud járulni a maga részével. Ezért telt el gyakran sok idő két szám megjelenése között. Baránszky és Bakucz egyébként régről, azt hiszem, még Pestről ismerték egymást, idősebbek is voltak: Baránszky 1930-ban született, Bakucz 1929-ben, Gyuri ’33-ban, én ’34-ben, Géfin ’37-ben, de a korkülönbségek nem számítottak. Valamiképpen egy generációhoz tartoztunk, aminek, azt hiszem, a háború volt az oka.

Elemért közöltük, de már nem tartozott a társasághoz. Egyszer Bakuczcal meglátogattuk, és ő, nem tudni miért, nekiesett Bakucznak, attól kezdve ez is hozzájárult a viszony továbbromlásához. Bakucz, amikor támadták, akár konkrétan, akár átvitt értelemben, nem tudott mit csinálni. Nagy, erős ember volt, közvetlen, de szinte formálisan, mentegetőzően udvarias, miközben indulatos: feldühödni tudott, de támadásokra reagálni nem, ez alkalommal is teljesen elhűlt, elnémult. Egy korai Arkánum-esten, mert ilyenek is voltak, velünk volt Elemér is, van róla fénykép, de aztán soha. Ezt az estet New Yorkban tartottuk, egy Arányi nevű jómódú ember hatalmas lakásában, Vitéz ismeretsége volt, ha jól emlékszem. Torontóban Dósa Csaba lakásában többször is voltunk, egyszer, nem emlékszem, ki révén, egy Long Island-i kórházban, ahol több magyar dolgozott.

BIJ: Akkor ezek miatt nem lett Horváth Elemér szerkesztőségi tag, noha az első terveknél még jelen volt?

AS: Ezek miatt. Amikor Jóska meghalt 1990. október 13-án, a temetésre mind a hárman elmentünk, az én feleségem nem jött, túl drága lett volna Pestről, de kislányunk is hároméves volt. Baránszky Laci is eljött. (Heten, ha voltunk a templomban, Bakucz öccse és Koncz Lajos.) Akkor határoztuk el, hogy bevesszük Baránszkyt negyedik tagnak. Attól kezdve ő volt mindvégig, tehát ’96-ig, a negyedik szerkesztő.

Visszatérve még magára a szerkesztés folyamatára: amíg Jóska élt, határozottan beleszólt a szelekcióba. Gyuri csak annyiban, hogy egyetértett, vagy nem értett egyet, a beszélgetésben bőven részt vett, de a lap összeállítását tulajdonképpen hárman csináltuk, Jóska halála után pedig Géfin Lacival kettesben.

Baránszky sem szerkesztett, viszont, mint már említettem, szerzett anyagokat. De segítettek mások is, a Szabad-ötletek jegyzékét például Czigány Lóránt küldte el.

BIJ: A négy szerkesztőből volt-e olyan, aki Magyarországra gyakrabban jött 1989 előtt?

AS: Szerintem legkorábban valószínűleg Kemenes Géfin jött, az anyja és húga meglátogatására, de közben megismerkedett itthoniakkal. Legkésőbben Bakucz jött, Kemenczky Judit miatt, akit aztán feleségül vett. Én 1973-ban jöttem először, utána aránylag gyakran, szinte mindig Berlinből és rövid időre. 1970-ben mentem először Berlinbe, az év tavaszán kaptam meg az amerikai állampolgárságot, amit tulajdonképpen a német vízum miatt váltottam ki, mert csak kaució ellenében adtak, és ez bosszantott. 1975-ben segítettem anyámékat Mallorcára költöztetni, szabad évem volt, és utána Berlinbe mentem hosszabb időre. Jó barátom pilóta volt a PanAmnél, majd a Deltánál, Nyugat-Berlinbe helyeztette magát, lakást bérelt, és lakhattam nála. Később egy lakóközösségben, majd egy másik barátnál. Több évig tartó szerelmi kapcsolat miatt mentem gyakran Berlinbe, és onnan olcsó volt Pestre repülni. Egy nyugat-berlini utazási iroda (Olympos?) Kelet-Berlinből szervezte a repülést, külön busszal vitette át az utasokat a kelet-berlini Schönefeld reptérre, és visszaérkezéskor onnan hozatott el.

BIJ: Volt-e botrány a lapban megjelent anyagokkal kapcsolatban? Én magam két ilyet rekonstruáltam. Az egyik Géfin első számban megjelent írása miatt lehetett, amelyik egy Fehérlófia-részlet volt. A másik Czigány Lóránt tanulmánya (Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946–51), ami eredetileg egy Mikes-találkozón hangzott el 1980-ban, és az első rész megjelenése után nem is folytattátok a közlését, miután annyi hozzászólás érkezett (ezek a második Arkánum lapszámban jelentek meg). Volt még ilyen nagyobb vihart kavaró ügy? Ezeket hogy éltétek meg?

AS: Nem tudom. Mindegyiket más-másként. Volt, ami zavart vagy bosszantott, volt, aminek örültünk. Nem emlékszem már pontosan, miért nem közöltük le a Czigány-esszé második részét, nem hiszem, hogy visszakoztunk volna. De lehet. Minket nem érdekelt, hogy Faludy prüszkölt, sem az, hogy Hám Tibor udvariasan rosszallotta, amit Czigány írt. Nagy dolog volt számunkra, hogy leközölhető vita keletkezett, mutatta, azok is olvassák az Arkánumot, akiknek az irodalomban más az ízlésük. Nem hiszem, igaz, nem is tudom, hogy azért nem jelent-e meg az esszé második fele, mert úgy gondoltuk, a bírálóknak részben, vagy jórészt igazuk van, vagy Czigánynak a vádakra adott válaszával volt-e bajunk, vagy valami közbejött.

Más botrány? Hát, volt, a Szabad-ötletek leközlése miatt is, ebben az esetben nem politikai, hanem egy, mondjuk, erkölcsi kérdésben. Az volt egyesek számára fölháborító, hogy a nagy költőnek ilyen, egyáltalán nem közlésre szánt írását publikáltuk. Nos, mi mind nagyra tartottuk József Attilát, és éppen ezért volt számunkra annyira érdekes, hogy néhány nagy versének éppen ebben az ömleny-szövegben jelent meg a fölismerhető csírája, ami tulajdonképpen a szürrealista, de Jungra visszamenő, automatikus írás gondolatát vindikálta. Arról nem szokott egyébként szó esni, hogy ez a publikáció okozhatta a Szabad-ötletek későbbi kiadását Magyarországon, míg közhelyszámba megy, hogy Weöres Tűzkútjának budapesti megjelentetését a Magyar Műhely párizsi kiadása provokálta. A magyar kiadásban meg sincs említve, tehát szidva se lett, hanem elhallgatva, hogy egy, az Arkánumban már megjelent írásról van szó. Egyébként sokan örültek is, hogy olvashatták azt a Szabad-ötletek jegyzékét. Volt pozitív felhördülés is.

Kemenes Géfinnek volt egy nagyon jó írása a második számban: Védettség és kritikai hagyomány. Ezt sokan jól fogadták Magyarországon, ahogyan az én obszcenitásról írt szövegemet is (Mitől piszkos a fantázia?), és egyáltalán nem volt meglepő, hogy a védettség helytartói szörnyülködtek. Nem politikai kérdés volt, hogy Géfin felrótta Weöres Sándornak, amiért túl sokat, köztük sok gyenge verset is publikál. Ez éppen azért volt jó példa, mert Weöres egyértelműen nem a rendszer embere volt.

Azt is rossz néven vették, tudom, sokan, hogy én Illyés Gyula forgalomból kivont Szellem és erőszak című könyvét bíráltam. Nem azért bíráltam, ami miatt kivonták a forgalomból, hanem a nemzethalál újabb rémképe miatt. A recenziónak az volt a lényege, hogy ha a hatóságok nem tüntették volna el azt a könyvet, sajnálkozni kellene, hogy megjelent. Volt, akiket ez bántott, vagy fölháborított, megértem. De bennem és bennünk a forradalom élt, egyáltalán nem éreztem visszhangját annak, hogy „más nép áll a négy folyam partjára”, „hazád őrcsillagja leszáll”, „a sírt, hol nemzet süllyed el”, ami persze nem azt jelentette, hogy Kölcsey és Vörösmarty verseit is szörnyűnek tartottam. Manapság, megvallom, érzek olykor olyasmit, amiért Kölcsey megírta a Zrínyi második énekét, de a nemzet pusztulásában ma sem hiszek. Inkább a „hass, alkoss, gyarapíts” bátorításában, ami Kölcsey kétségbeesésének az ellenoldala volt. Ez hozzátartozik az egész megértéséhez.

A magam részéről ugyanakkor egy ideje már azt is elismerem, hogy ódivatúnak tűnhet a mi akkori érzésünk és szándékunk, hogy le kell számolni a nemzeti romantikával, hiszen Magyarországon már megtörtént a költészetben a többnyire Tandori nevével jelzett fordulat, valójában Balaskó, Petri, Erdély, Marsall verseiben is. Mi ezek egy részét nem ismertük, és később kibontakozó hatását nem sejthettük, ami, azt hiszem, hiányos informáltságunk következménye volt. Azt ismertük, amit olvasni lehetett, vagy amit/akit valaki említett. Balaskóról például én semmit se tudtam, bár például Marsall Vízjelekje megvolt, és nagyon jónak tartottam. Géfin, azt hiszem, nálam jóval informáltabb volt, mégse érezhetett mást, mint amit magam éreztem, és amit Vitéz és Bakucz is érzett. De talán másra is kell gondolni. Egyrészt arra, hogy mi már az ötvenes évek végétől így éreztünk, ki-ki a maga módján, másrészt arra, hogy nyomtatásban Magyarországon, sőt az emigrációban is, nem lehetett támadni azt, amit mi nemzeti romantikának mondtunk.

BIJ: A nyugati emigránsok közt a nemzeti romantikában élők egy reálisabb rétegnek számítottak, nem?

AS: Így van: reálisabb volt, mert régimódibb. Közülünk senki sem járt az Itt-ott-osoknál, bár azt hiszem, kaptunk meghívást, én tudom, hogy kaptam. Publikációkat is kaptam tőlük egy ideig. Lake Hope-nál tehát sohasem voltam, annak ellenére, hogy én Washingtonban jól ismertem a Szekeres fivéreket, akik viszont rendszeresen elmentek – Szekeres Zsuzsa, Szabó Zoltán felesége révén ismertem őket. Ha valamelyik kiadványukba belenézel, olyan verseket fogsz találni bennük, amelyek sehogy sem illettek a mi írásainkhoz. Nem kevésbé volt fontos, hogy Lake Hope messzemenően népiekből tevődött ki, ami engem nem zavart, de például Vitéz nagyon nem bírta a „narodnyikokat”, Bakucz sem. Engem nem ez tartott vissza, hanem az, hogy a társaság elsősorban politikai témákkal foglalkozott, no és a honi állapotokkal. Ez a többieket is távol tartotta onnan, egyikünk se vonzódott az emigráns politikához, ahogyan az Anyanyelvi Konferenciához sem. A rendszert nem kevésbé vetettük el, a közös gondokat azonban csak egymás között és írásainkban érintettük. Én tagja voltam Washingtonban a magyar klubnak, abban sok politikus volt, olyanok, mint Nagy Ferenc, Kiss Sándor, Szegedy-Maszák Aladár, Csicsery-Rónay István, no és a társaság titkára, Hám Tibor, aki az orvosom is volt. (Mire én Washingtonba értem, a Saláta–Hám frakció másik vezetője már halott volt.) Politizálni azonban nem akartam, eszembe se jutott. Ezzel így volt, tudom, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán is. Amit nemzeti romantikának mondtam, az irodalomra vonatkozott, abban is az írásmódra; ha és amennyiben az emigrációs politizálásra is, legfeljebb annyiban, hogy hasztalannak tűnt.

BIJ: Az első Arkánum lapszámban ott van az avantgárdról szóló írásod. Amikor előkészítettétek a lapot, az avantgárdhoz való viszony mint összekötő kapocs létezett köztetek?

AS: Igen, összekötött bennünket. Mi avantgárdnak határoztuk meg magunkat. Én gondoltam arra, hogy erről, az avantgárd jelenlegi helyzetéről, benne a magunkéról valamit írni kellene. Beszéltünk arról egymás között, hogy az avantgárd helyzete már más, mint volt, és beszélgetés közben elmondtam a véleményemet. Azt mondták, jó, írd meg. Megírtam, és azt hiszem, ma is érvényes. Az a summája, hogy a katonai metafora nem áll rá, az avantgárd nem az élen halad, és, persze, nem vezet, mint a lenini párt, nem élcsapat, hanem elcsapat. Elmegy a fősodortól, és mindig a többi elcsapattól is el. Mi négyen négyféle avantgárd költői ősökre hivatkoztunk, és egyikünk se vélte, hogy az övé különb a többinél, előrehaladottabb. Bakucz Jóska mindig mondta is aztán, nagyot legyintve jobb kezével, hogy „el”. Úgyhogy elvileg arról szólt az írásom, hogy az avantgárdot újra kell definiálni, amihez az is kellett, hogy legyen egy, az izmusokat egybefogó, egybegondoló „avantgárd” fogalom. Később gondoltam hozzá ahhoz, amit megírtam, hogy németül a Weg, „út” szó ugyanaz, csak főnév, mint a weg határozószó, az „el”, ami tehát egyszerre a taora is utal, ami számomra és mind a négyünk számára fontos vonatkozás volt.

BIJ: Nemrég tartottál egy előadást a neoavantgárdról is. Visszanézve ezt mennyire láttad rétegzettnek? Egyvalami van, vagy három-négyféle van?

AS: Sokféle van, illetve volt. Nyelvenként, sőt országonként más-másféle, bár lehet olyan különbséget is tenni, hogy (neo-)dada, konkrét, vizuális, fonikus ‒ ezek, azt hiszem, mindegyik nyelven megtalálhatók. De az ilyen csoportosításokon belül is voltak nyelvenként és országonként különbségek. Egy példa: csak Amerikában, és lényegében egyidejűleg volt 1950 körül beat (Ginsberg), projektív vers (Olson), szürrealista (Ashbery). Angliában ezek egyike se dívott. Kérdésedre ezért csak úgy tudok válaszolni, hogy a „neoavantgárd” épp úgy gyűjtőfogalom volt, mint az ‒ Amerikában egyedüli ‒ „avantgárd”, másfelől, ha művészeti ágakon belüli műfajokra kérdezel, a költészetben az előbb említett négyfélét mondanám, mozgalmakból viszont több volt, és nem tudom megmondani, mennyi. Megint csak egy példa, ezúttal a festészetből: a francia tasizmus másféle mozgalom volt, mint az amerikai absztrakt-expresszionizmus, és egészen más, mint az „action painting” (Pollock).

A neoavantgárd szó mára kiment a divatból, illetve csak az 1945 utáni 20–25 évre vonatkozott, azt jelezte, hogy az avantgárd költészetben és művészetekben volt egy lapály, és aztán a második világháború után nemcsak fellendült, de egy új nemzedék működtette, új variációkkal. Például a lettrizmus Párizsban indult 1945-ben, holott lettristának mondható alkotások már korábban is keletkeztek, csak kissé másfélék voltak. Kérdés, nem úgy van-e, hogy az első két évtized avantgárdja lett „modern”. Szerintem az lett. Így történt, hogy a második világháború után az avantgárd végül párhuzamosan futott azzal, amit modernnek neveztek. A neoavantgárdot tehát azért nevezték így (mint mondtam, Európában), mert előkerült egy új nemzedék új irányzatokkal, ezért nem azt jelentette, mint a neoklasszicizmus a klasszicizmus viszonylatában.

A mi számunkra Nyugaton az avantgárd azt jelentette, hogy nem vagy benne a fősodorban. A fősodor, persze, számunkra a modern volt. Egy dolog azonban megzavarja az egész képletet, ugyanis Duchamp és a dada felfedezése a képzőművészetekben 1950 körül. Egyfelől ez a dada az első világháború alattinak a folytatása volt, másrészt viszont ezúttal megrázta az egész művészeti világot, mind a gondolkodást, mind a gyakorlatot, amit annak idején nem tett. Duchamp egyszerre modern, a nagy modernek egyike is lett, a Meztelen nő jön lefelé a lépcsőn egyértelműen modern volt, és talán a Nagy üveg is, és talált tárgyai is másként hatottak, mint egykor a szürrealistáké, akikből eddigre modernek lettek. Az 1929-ben alapított New York-i Museum of Modern Art volt az első múzeum, amelyet a modern művészet befogadására építettek.

BIJ: Van egy lejegyzett kerekasztalbeszélgetés-szöveg, ami végül 1989-ben jelent meg az Arkánumban, de ’85-ben beszélgettetek valójában. Ott egyfajta görbe tükörként, rátok vonatkozólag megjelenik a megkülönböztetés, hogy „tartalmi avantgárd” a formai avantgárdhoz képest, ami valamiféle különbséget jelez a Magyar Műhely és az Arkánum tájékozódása között. A „tartalmi” dolog érdekelne: tudtátok volna-e konkretizálni ezt a magatok számára? Hogy mi lenne a tartalom?

AS: A kifejezés Nagy Palitól, tehát a Magyar Műhely egyik szerkesztőjétől származik, úgy gondoltuk, illik ránk, ezért szoktuk idézni a forrás megjelölésével. Hogy mi a tartalom? Elvben bármi, ami mond, jelent, jelez valamit, attól függetlenül, hogy sérti-e valaki érzékenységét. Politikai és erkölcsi kérdésekben nem cenzúráztuk magunkat, ez magától értetődően azt jelentette, hogy a közreadott alkotásoknak volt tartalmuk, ha feltűnt cenzúrázatlanságuk. Másfelől az írások mitikus, antropológiai és kozmikus témájúak voltak, valóságokra és képzelt valóságokra utaltak, számunkra izgalmas és fontos dolgokra. Érdekeltek bennünket például az agykutatás olyan eredményei, mint a háromra tagolt agy akkoriban felbukkant elmélete, a „tripartite brain” (Paul MacLane), ami arról szólt, hogy az agy három egymás után kialakult része ‒ a hüllő-agy, a korai emlős-agy és kifejlett emlős-agy ‒ hogyan illik össze funkcionálisan az embernél, hogyan hat az ember pszichikai életére, berendezkedésére. Hasonló módon érdeklődtünk Julian Jaynes The Origin of Consciousness in the Bi-Cameral Mind (A tudat eredete a két-kamrás elmében) című könyve iránt; sokan vitatták, de sokan el is fogadták. A könyv címében jelzett és számunkra több szempontból izgalmas hipotézis szerint a homéroszi hősök, amikor valamelyik istent hallották, hallucináltak: az isten mintegy a jobb agyféltekéből beszélt, míg az ember a balból. Akit megszólított egy isten, nem tudta, hogy saját agyának egyik fele szólítja meg a másikat. A példa, ez azt hiszem, sejthető, a mítoszok világához nyitott utat, ezért is érdekelt bennünket. Mítoszokat mondok, egyébként, többes számban, nem mitológiát; ez utóbbi olyan, mint a biológia: valamiféle tudományos rendbe rakja a mítoszokat.

A mítosz tartalmi dolog – a szó Arisztotelésznek a tragédiáról írt könyvében „cselekményt”, „történetet” jelent –, de lehetnek formai, elrendezésbeli részei is. Bakucz például olykor úgy írta-szerkesztette meg versszövegeit, hogy a vers vége visszavezessen a kezdetéhez, beleszövődjék, körkörös legyen, ahogyan az uroborosz, a mitikus kígyó saját farkába harap. A cél mindenképpen az volt, és a „tartalmi” végső fokon erre utal, hogy valami módon meg kellene találni egy olyan mitikus világképet, amelyik illik a jelenhez, figyelembe véve mind a legújabb tudományos felfedezéseket, mind a legrégibb történeteket, és ezek mellett a távol-keleti segédeszközöktől, például a mandalától is inspirálódik.

Kemenes Géfin számára a Fehérlófia egyfajta műfajokat elegyítő eposznak indult, Pound nyomán, de egészen egyedien. A népmesét saját, Celldömölktől Montrealig vezető életútjával dolgozta együvé, a látomásos költőiséget humorral és iróniával. Bakuczot egyfelől a technikai felfedezések és a tudományos elméletek érdekelték, másfelől az archaikus történetek, hitvilágok, alkotások; ezek együtteséből állt nála össze a világ, szinte mindig bújtatott humorral. Egyik alapszava volt a derű (hilarity). A pszichológia mind a négyünket összekötött, elsősorban Jung, de engem a kognitív pszichológia is nagyon érdekelt. Vitéz legjelentősebb alkotása, a Missa agnostica a katolikus mise szerkezetét evilági szörnyűségekkel, kegyetlen önvallomásokkal, abszurd humorral töltötte fel. Ez a mise nem is annyira agnosztikus volt, mint inkább a történelmi, az egyházi és világi intézmények nagyon is határozott ostorozása; ha tetszik, ha nem, kifordította a misét magából, amennyiben a földi világra nyitott vele, nem az üdvtörténetre.

Volt két gurunak számító idős barátunk és támogatónk. Az egyik Mezei Árpád, aki egykor Breton párizsi szürrealista körét ismerte, Marcel Jeannal két francia könyvet publikált, magyar és angol publikációi is voltak, őt tartották az Európai Iskola teoretikusának; kezdettől fogva támogatott és sarkallt bennünket. Szürrealista múltjával függött össze, hogy mindig arra ösztökélt, csoport legyünk, és a csoportnak legyen orgánuma. Én őt Bakuczon keresztül ismertem meg, aki nagyra tartotta, és az ő hatására ismerte és szerette meg annyira Bretont – egyik könyvét, az Oldható hal címűt le is fordította, Deák Laci adta ki. A másik guruszerű embert tulajdonképpen csak én ismertem személyesen, de írásait örömmel közöltük. Roland Fischer valójában Fischer Roland volt, ugyanis magyar, vele és svájci feleségével, Trudival, aki Jungnál tanult, Mallorcán ismerkedtem meg. Ő maga biokémikusként Svájcban élt, de éveken át tanított Amerikában is, onnan zarándokoltak hozzá tanítványai. Ő is polihisztor volt, nemcsak a biokémia érdekelte. Fischertől két írást közöltünk, egyet a szakmájából, a másikat Keresztes Szent Jánosról, nagyon jó írás. Mezei is adott esszéket, érdekes, olykor fura elméletei voltak. Rám nagy benyomást tett, amit az iszlám gondolkodásról mondott, hogy Allah minden pillanatban újrateremti a világot, tér és idő csak illúzió.

Akkori feleségem, Kitty, Catherine Allen, kecsua mesékkel-mondákkal foglalkozott. Tőle is hoztunk egy írást az andoki medve-figuráról, Bakucz akarta igazán, hogy bekerüljön, Géfin nem ellenezte, én meg nyilván nem, így aztán én fordítottam magyarra. Hát ez is része volt annak, hogy avantgárdunk „tartalmi” volt.

BIJ: Fischer Rolandot beleírtad a Gyilkosság Alaszkában regénybe is, hogy ott találkoznak a szereplők vele egy konferencián…

AS: A heidelbergi konferencia az eksztatikus állapotokról, ahol az én kvázi-mitikus négy figurám találkozik, épp úgy fiktív, mint az, hogy Roland Fischer szervezte. Annyi valós háttere van, hogy Fischer Roland, biokémikusként, foglalkozott azzal, amit angolul „altered states”-nek, „megváltozott állapotoknak” mondanak, és ez engem arra „a másik állapot”-ra („der andere Zustand”) emlékeztetett, amelyik Musil nagy regényének, A tulajdonságok nélküli embernek egyik fő témája. A négy mitikus figura találkozását, amire megjelent regényemben csak célzás olvasható, réges-régen megírtam, egy még befejezetlen regény eredetileg nyitó fejezete volt; ennek címe Némó partraszáll, és mind idő-, mind sorrendben megelőzi a Gyilkosság Alaszkábant, amit második regénynek szántam egy többkötetes sorozatban.

BIJ: A négyeseket, ötösöket a Gyilkosság Alaszkában lapjain valamiféle módon megfeleltetted magadban a létező négyeseknek?

AS: A négy figura a régi tanítás (Empedoklész, Paracelsus) négy alapeleme volt: föld, víz, tűz, levegő. Azt gondoltam azonban, szükség van egy ötödik alapelemre, és eszembe jutott, volt nekem még egy mitikus figurám, Dr. Dolittle, így lett az ötödik elem az értelem. Ez az ötödik elem valójában a jel, amit érzékelni-észlelni kell az állatoknak is, és aminek talán legbonyolultabb változata a nyelv. Nemcsak gondolkodásról van szó, hangsúlyozottan fontos, hogy az érzésnek nyelviségre van szüksége ahhoz, hogy kifejeződhessen, érthető legyen, méghozzá automatikusan, spontánul, gondolkodás nélkül is. Ezen azt értem, hogy nincs mindig szükség mondatra, különösen az alany-tárgy viszonyra; elegendő lehet, hogy „Fáj”, „Fázom”, „Kacsa!”, „Szomorú”. Ezeket lehet, persze, hiányos mondatoknak vélni, de csak akkor, ha a mondat szükségszerűségéből indulunk ki. Ha megnevezek egy érzést, akkor értem is, hogy mit érzek. A „fázom” más, mint a „hideget érzek”. Ennek az elemnek képviselője, illetve inkarnációja és tudora Dolittle, aki számtalan nyelven beszél, számtalan állatnyelven is. Ha beszél, ért, a beszéd az értés-megértetés érdekében történik. Jelzés, nem állítás. Ha azt mondom: „Süt a nap”, valamit állítok és jelzek, de jelezhetem azt is, hogy a tegnap esti időjárás-előrejelzés tévedett. Dolittle tehát: ÉRT, és ami a többieket illeti: Frankenstein: TŰZ, Némó: VÍZ, Drakula: FÖLD, Holmes: LEVEGŐ. Ezt nem kell azonban túl komolyan venni, nem az atom-táblázat behelyettesítésére szolgál.

BIJ: Szintén a Gyilkosság Alaszkában tartalmaz egy másik mondatot, amely Istenről szól: „az érzés számára ő a csalétek”. A regénybeli csoportot összekapcsoló mondat pedig így hangzik Holmes szerint: „mindenki magáért a többiekkel együtt istenirányban”. Ezekről beszélgettetek is esetleg? Vagy ez a te továbbértelmezésed valamiképpen?

AS: Az enyém. A kijelentés Istenről „He is the lure for feeling” („az érzés számára ő a csalétek”) egy Whitehead-idézet. Olson egy másikat szeretett idézni: „there is a world for feeling” („az érzés világot érez”). Közülünk Whiteheadet, azt hiszem, Kemenes Géfin egyáltalán nem ismerte, Vitéz se. Bakucz valamennyire. Whitehead összefoglaló fő műve: Process and Reality, (’Folyamat és valóság’), és ennél a címnél fontos, hogy a process (folyamat) nem progress (haladás). Whitehead egyébként matematikus is volt, erős hatással volt a huszadik századi tudományos gondolkodásra. Ami az „istenirányban” kifejezést illeti, jelenthet vonzódást ahhoz a csalétekhez, amiről nem mondja, milyen, ahogyan az én kifejezésem is hallgat erről. Whitehead azonban megmondja az elején, hogy amit ő Istennek mond, az valamiféle távol-keleti istenképpel rokon, nem a biblia sivatagi istenével. Az „istenirányban” kifejezés nem az enyém, hanem az egyik figuráé, ha enyém lenne, azt hiszem, Whitehead távol-keleti isten-elképzelésére gondolnék. De az „istenirányban” tulajdonképpen csak azt sejteti az általad idézett kijelentésben – „mindenki magáért, a többiekkel együtt, istenirányban”, hogy ugyanegy meghatározhatatlan felé. Amivel Whitehead nagyon hatott rám, az éppen a feelingnek, vagyis az érzésnek szánt szerep. Angolul például: I feel sad, I feel cold (szomorú vagyok, fázom) jelzi, hogy az érzés magába foglalja a pszichikait és a fizikait: szomorúságot és hideget egyaránt érez az ember, és ha azonosítani képes, mit érez, illetve mi az a bizonyos érzés, akkor gyakran reflexszerűen kerül hozzá megnevezés és gondolás. A gondolás, ezt hangsúlyoznom kell, más, mint a gondolkodás, ami reflexivitásával kartéziánus jelentésű szót bújtat, (németül, angolul, franciául csak egyetlen, és nem reflexív ige van); A vén cigány Vörösmartyja nem gondolkodásra szólít fel, amikor azt mondja: „Gondolj merészet és nagyot / És tedd rá éltedet”.

BIJ: Ebben Bakuczcal közös elképzeléseitek voltak?

AS: Mondjuk nagyon hasonlóak. Bizonyos értelemben Kemenes Géfinnel, és talán Vitézzel is. Hiszen mind elvetettük a kartéziánus test–lélek dualizmust, és elfogadtuk a pszichikai tudattalant és annak fontosságát. Egyetértettünk abban, hogy a pszichikai folyamatok, a testiség, a tudattalan folyamatok összetartoznak. Nem tudom, mennyire, milyen részletekbe menően volt ez beszédtéma köztünk, de, ahogyan emlékszem, sokszor szóba került. A Gyilkosság Alaszkában azonban nem az Arkánum, hanem a magam csinálmánya. Biztosan hatott ránk az együttesünk, ugyanakkor írásainkban, különösen a költőiekben, igazán más-másféleképpen írtunk. Az Arkánumnak szerintem éppen az volt a jellegzetessége, hogy négy ember csinálta, aki bizonyos dolgokban nagyon egyetértett, de más dolgokban inkább tudomásul vette a többiek különlegességeit, ezért a lap egyes számai sok színben villództak, miközben érezni lehetett, hogy a színek összeillenek, és jól illenek össze.

 

 

 

   

* Részlet egy hosszabb beszélgetésből.