Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. július–augusztus / Képzelt és valós kegyetlenség [1]

Képzelt és valós kegyetlenség [1]

A szervezett kínzások vizsgálata Sade márki műveiben

     

   

Bevezetés

„Kelemen alázatosan elismert mindent, majd azzal mentegetőzött, hogy sem ő, sem rendtársai nem találtak ki semmi újat, hogy mindent úgy találtak itt, ahogy most átadják, s bár az alanyok, igaz, cserélődtek, de a cserélődés rendszerét is már készen kapták, úgyhogy végső soron ők nem tettek mást, csak az elődjeik által kijelölt utat követték.” (Sade 1989: 155)

A rajtakapott kéjenc szavai jól összefoglalják a kínzás jelenségének egyik tényét: az ember történelme során végig fellelhető, az ókortól egészen napjainkig. A bennük megjelenő brutalitáson kívül szervezettségük, legitimitásuk is sok kérdést felvet. Dolgozatom azokkal a bántalmazásmódokkal foglalkozik, amelyeket egy adott közösség valamilyen okból jóváhagy. Ez az ok lehet büntetőjogi, eszmei, politikai, hitbeli.

A téma alapos vizsgálata gyakran problémás, hiszen mind a túlélők, mind hóhérjaik nehezen nyilatkoznak, a szakembereknek pedig az emberi találékonyság sokszor legelborzasztóbb vagy legperverzebb változataival kell szembenézniük, melyekre nehéz nyelvet találniuk.

Úgy gondolom, ennek a típusú erőszaknak a kutatásához nagy segítséget nyújtanak Sade márki művei beszédmódjukban és összefoglaló jellegükben egyaránt. Bennük a nevéből eredeztetett szadizmus – ez a mára terheltté vált fogalom, ami számos esetben felmerül kérdésként a valós tortúráknál is – nem korlátozódik az egyéni aberrációra, hanem annak egy szélesen kiterjedt, már-már elfogadott rendszerét mutatja be. Regényeiben találhatók ezen belül olyan „világvégi helyek” (Acin 1999:16), melyek a kínzások intézményesített formájának pontos modelljeként szolgálhatnak.

Sade műveinek társadalmi makettként funkcionálására Barthes már rámutatott. Nem a balzaci értelemben vett társadalmi regényt értette azonban ezen. Míg utóbbi ugyanis az eredeti helyükön hagyva cselekményesíti a szociális viszonyokat, addig a márki csak a képletüket veszi át, s helyezi azokat egy mesterséges társadalomba. A balzaci realista regénnyel szemben a sade-i tehát reális, mivel olyan modellt hoz létre, melyek a hasonló feltételek mellett létrejött más szituációkra is ráültethetők.[2] Ez megerősíti azt, hogy az említett helyek nem csupán a 18. századi francia libertinus körök mentalitásáról adnak képet, hanem egy minden korban és különböző hatalmi berendezkedések mellett jelen lévő folyamatot is modelleznek.

Dolgozatomban ezeket a részeket elemzem, folyamatosan reflektálva a gyakorlati megvalósulásokra. A képzelt és valós helyzetek elkülönítését fogalomhasználatommal segítem. A regényekben lévő kéjenceket a hóhérok szerepkörével állítom párhuzamba. Bár előbbit nevéből ítélve is élvezete fűti, utóbbi pedig egy szakma, számos, a későbbiekben kifejtett átfedést találtam, ami indokolttá teszi ezt a megoldást. Mindkettő maga végzi el a kínzást, adott esetben a kivégzést is.

Az áldozatok esetében gyakran alkalmazom a páciens elnevezést, ami ebben a környezetben a szenvedő felet jelenti. Mind Sade, mind a történeti szakirodalmak használják ezt a terminust.

   

A „világvége” helyei

Mind a valós, mind a képzelt kínzások zárt terei a foucault-i heterotópiáknak feleltethetők meg. Ezek egy valós társadalmon belüli elkülönült, ún. ellen-szerkezeti, a működésmódot és kultúrát kiforgató, ám ténylegesen jelenlevő terek (Foucault 2000: 149). Esetünkben ezeken belül a deviancia heterotópiáiról beszélhetünk, vagyis a megszokottól eltérő viselkedésmintát mutató rendszerekről, amilyen például egy börtön vagy a kéjencek sajátos világa. Fontos feltételük az elzárkózás, aminek bizonyos esetekben lehetnek fokozatai (Foucault 2000: 153). Sade műveiben többször találkozunk a világtól való térbeli elszigeteltséggel. Gondolhatunk itt elsősorban a Szodoma százhúsz napjára és a Justine, avagy az erény meghurcoltatása (továbbiakban Justine) helyszíneire. Ezek lehetnek várkastélyok, kolostorok, szigetek, a közös mindegyikben, hogy megközelíthetetlenek, ha valakinek mégis sikerül bejutni, az már sosem térhet vissza a világba. A Justine-ben a cselekmény egyfelől a társadalomban játszódik, másfelől ezeken, az Acin által világvéginek nevezett területeken. Bár ebben a műben Justine-nek sikerül a menekülés, azt mindig a véletlennek, a szerencsének köszönheti. Így tehát a két világ közti átjárás passzív módon, nem a szereplő akaratából valósul meg.

Ha megfigyeljük, számos börtön nem csupán zárt rendszeréből adódóan különíti el az elítélteket a társadalomtól, hanem elhelyezkedésében is. A valóságban is találunk példát rá, mikor az intézmény egy külön szigeten, mint például az If, Alcatraz, Robben Island, vagy esetleg egy külön kontinensen (ausztráliai fegyenctelep) található, még inkább szakadékot vonva saját rendszere és a külvilág között.

Bár Sade áldozatai nem sokat beszélhetnek, főleg véleményüket nem fejthetik ki, a való életben kínzásokat elszenvedők megerősítik a visszatérés lehetetlenségét. Nem fizikai kijutásról van azonban itt szó, hanem mentálisról, pszichésről. „Akit megkínoztak, többé már nem lehet otthon a világban” – számolt be egy érintett (Sironi 2000: 20). Ennek az az oka, hogy a bántalmazás egy idő után nem csupán a testet érinti, hanem a személyiséget is, akkor, még ha ki is szabadul valaki ebből a helyzetből, már csak túlélőként, két világ közötti közvetítőként tud tovább élni. Mondhatni, egy demarkációs vonal húzódik közöttük, és a többiek között, akik számára ismeretlen ez a rendszer (Sironi 2000: 20–48). Ennek a feloldását segíthetné az elszenvedett élmények megosztása, sokáig működik azonban egy pszichés gát, ami hallgatást eredményez. Abraham Serfaty így vall erről: „Amikor az ember olyan hosszú ideig és olyan intenzíven szenvedi el a kínzásokat, hogy egész testét és lényét átitatják a megélt borzalmak, éppoly nehéz beszélnie róluk, mint a lenyelt ételt visszaöklendezni a gyomrukból.” (Sironi 2000: 15–20)

Az áthidalhatatlanság további problémája, hogy ha akarna, sem tudna megfelelően beszélni róla a páciens. Az átélt eseményekre ugyanis nehéz nyelvet találni, így elmondhatatlanok, leírhatatlanok maradnak. Améry, aki áldozat volt, könyvében foglalkozik azzal, hogy nem csupán az élményegyüttes, hanem maga a fájdalom is kifejezhetetlen. A hasonlatok használata nem világítana rá jobban a valóságra, csak rébuszokat eredményezne. Ezt az érzésminőséget nem lehet leírni, mert kívül áll a nyelviségen (Améry 2002: 55).

Az elzárkózás mellett az időérzékelést tekintve is heterotópiával találkozunk. Szakadás áll be ugyanis a „hagyományos” és a heterotóp térben lévő emberek időérzékelésében (Foucault 2000: 152). Sade pedig jól érzékelte a börtönök „megkövült idejű terét”, ami írásaiban is fellelhető (Acin 1999: 16).

   

A kegyetlenség dramaturgiája, börtönpalota, gyalázatos kolostor

Sade igen jól ismerte a korabeli börtönviszonyokat és azok működésmódját, mivel összesen harminckét évet töltött rabságban (Kovács 2011: 263). Nagy művei is, melyekben a kéjencek és áldozataik lényegében ugyanazokat a cselekvéseket viszik véghez, mind a fogság idejében készültek. Tapasztalatait azonban továbbfinomította az irodalom eszközeivel. Acin szerint a börtönök, ahol a márki annyi időt töltött, nem csupán mintául szolgáltak a művekhez, hanem lényegében összefonódtak, egybeestek. A képzelt terek tökéletesítik a valódiakat, míg a valóságos intézmények mind architektúrájukban, mind vezetésükben arra törekednek, hogy a leginkább kiaknázzák a kínzás minden lehetőségét, beleértve a gondolkodást, a vágyakat is (Acin 1999: 19–20).

Sade számos dráma szerzője is volt, rajongott a színházért, ami meglátszik nem színpadra szánt alkotásain is. Az események nagy része ugyanis jelenetekre osztható, a jelmezek, színek fontossá válnak, ahogy a bútorok elhelyezése is. A Sillingi kastélyt például Barthes a kicsapongás színházának nevezi, ahol mindenki egyszerre néző és színész is (Barthes 2001: 166). Amikor azonban Sade regényírói minőségben van jelen, akkor akárhol jön létre a zárt rendszer, az börtönszerűvé válik. A teátralitás viszont nemcsak a művek ábrázolásmódjának egy eszköze, hanem a valós kínzásoknál is tetten érhető. Egyfelől működésmódját lehet analógiába állítani, mivel tulajdonképpen a személyiség mélyén levő mechanikus logika színpadias kijátszása történik. Sironi szerint sajátos közösségi képet, mechanizmusokat gyűjt össze, azokat laboratóriumszerűen produkálja (Sironi 2000: 32). Másfelől magában a szenvedés okozásában van szerepe ennek. Ahogy Safranski rámutat, a meggyalázáshoz színpad kell (Safranski 1999: 206). A kínzás ugyanis nem merül ki a fizikai bántalmazásban, hanem szerves része a lelki, mentális rombolás is. Attól függően tehát, mi a kínzás módja vagy célja, változik a helyszín. Hol elrejtett kamrák, hol a láttatás éri el jobban a hatást. A színház, az eljátszás, nyilvános meggyalázás is szerepet kap.[3] Ehhez is hozzájárul a helyszínen belüli fokozott elkülönítés. Mint említettem, a gyakorlatban az elszigeteltség nem feltétlenül tényleges falak miatt jön létre. Hiszen végeztek nyilvános kivégzéseket, próbákat is; az ítélőszékeken már fokozódott a közönség kizárása, a börtönök celláiban pedig még inkább egymásra maradt áldozat és hóhérja.

Sade esetében a heterotópia helyén belül is megfigyelhetünk elkülönítéseket. Ilyen például a Sillingi kastély titkos pincéje. Míg az épület föld feletti részén a pompa keretei között mennek végbe a tettek, ebben a föld alatti rejtekben már e „máz” nélküli, valóságos kínzókamrát látunk. A sade-i helyszínek ugyanis eredetileg nem börtönök, hanem más a funkciójuk. A környezet a vallásosság, a pompa vagy a munka helyszínei alapvetően. Mégsem ennek megfelelően használják ezeket. A kolostorban szentséggyalázás, a kastélyban sanyargatás folyik, Dalville várában a munkának nem hatásossága, hanem sanyargató jellege a fontos. Sade a kínzást nem a börtönökben ábrázolja, ahol annak a helye szokott lenni. Így egyfelől bemutatja, hogy a kegyetlenség a legkülönfélébb szituációkban is megjelenhet, teljesen ellentmondva a rendszer eredeti szellemének. Másfelől, ebből is következően, a környezet tulajdonképpen díszletté, üres vagy elfedést szolgáló külsőséggé válik, ami úgy oldódik fel az üzekedések során, ahogy a kultúra, civilizáltság tűnik el pillanatok alatt ezekben az ember alatti szituációkban. „Ha az ember egyszer a tortúra eszközéhez nyúl, minden elveszett. Az egész a félelmen alapszik. Ha levakarjuk a mi úgynevezett civilizációnk mázát, a felszín alatt ott a rettegés… Azonban amikor az ember a társának a torkát látja átvágva, a máz lehullik” – összegezte élményeit Teitgen, egy koncentrációs tábor túlélője (Innes 2001: 7).

   

A hóhér szadizmusa

Bár a 16. században a szadizmus kifejezés még nem létezett, Montaigne már felismerte a jellemzőit, és kimondta, hogy a kínzás a szélsőséges kegyetlenség hivatalosan támogatott élvezete (Kerrigan 2001: 9).

A szadizmus kifejezést a márki nevéből eredeztették, mégsem egyértelmű, hogy minden az-e, ami hasonlít az általa leírt szituációkra. A kéjencek leplezetlen élvezetből vitték véghez üzekedéseiket, a hivatásos hóhérok számára ez azonban munka volt, melyet gyakran szenvtelenül, hideg józansággal végeztek. A 13. századtól pedig kitanulható szakmává vált, mely nemzedékről nemzedékre öröklődhetett, méghozzá tekintélyes fizetéssel (Bosque 2002: 204–206). Foucault kiemeli, hogy igazi kínzást nem is lehet másként, mint hideg fejjel művelni, hiszen a hatás eléréséhez pontos számítások szükségesek (Foucault 1990: 48). A gyakorlatban azonban találunk olyan eseteket, amikor az élvezet egyáltalán nem titok, illetve a szadizmus jelenségének alaposabb vizsgálata után már a higgadtság sem lesz kizáró ok. A vélemények a szakemberek között is megoszlanak.[4]

Elemzésem során a szadizmusnak azt a felfogását használom, amit az algolagnia (fájdalom szenvedélye) fogalma takar. Itt a fájdalomokozás vágya a szexuális keretektől függetlenül is megnyilvánul, így lehet pusztán fizikai vagy mentális is. Ennek értelmében tehát a nemiségben való megjelenése csak egy válfaja a jelenségnek. Lehet például iskolában a tanár és diák, kórházban az orvos és betege, munkahelyen a főnök és beosztott között stb. (Fromm 2011: 410–422). Nem (kissé eltúlzott) szado-mazochista játékokról van azonban szó, hiszen azokban a helyzetekben kölcsönös örömszerzés történik, Sade kéjenceinek viszont ez nem céljuk. Esetükben ugyanis különösen igaz Deleuze megállapítása, miszerint egy szadistának az adja az igazi gyönyört, ha tisztában van vele, hogy áldozata akarata ellenére került a vele való viszonyba, tehát nem érez semmi kéjt üzekedés közben, fájdalmai valósak, nem tetteti azokat. Így téves az az elképzelés is, miszerint a szadista-mazochista párosítás egy igazi szadistát kielégít (Žižek 1997). Mint láthattuk, nem feltétlenül kell nemi élvezetre gondolni a szadizmus említésekor. A következőkben először Sade márki regényeiből hozok példát arra, amikor nem konkrétan a nemiség hozza izgalomba a kéjencet. Majd valós eseteket írok le, illetve hasonlítok össze a képzeltekkel, mikor a tetteket már nem lehet megmagyarázni az igazságszolgáltatás vagy a józan munkavégzés érveivel.

Ahhoz, hogy lássuk, Sade kéjencei öröméhez milyen szinten hozzátartozott a szenvedés látványa, elég a Szodoma százhúsz napjának azon részére gondolnunk, mikor a tényleges cselekmény elkezdése előtt a fentebb már említett titkos pince kerül szóba. Még nem kapunk pontos leírást a berendezéséről, csak annyit tudunk, hogy hihetetlen borzalmak gyűjtőhelye, illetve, mikor az egyik kéjencnek meséltek róla, az háromszor egymás után elélvezett (Sade [2000] 2001: 37). A szenvedésnek nagyon sok módja van, amihez a hatalmi viszonyok, feljebbvalóság láttatása kapcsolódik. Így például a kéjenceknek a gazdagság sem csupán a kényelem miatt gyönyör, hanem a tudattól is, hogy mások nyomorognak. Nem egyszer kimondottan magas rangú áldozatokat szemelnek ki, csakhogy még inkább meg lehessen őket alázni (Barthes 1989: 140–144). A hatalomgyakorlás e formáját érhetjük tetten abban a motívumban is, amikor Justine többször is kínzói elé borul a libertinus szerzeteseknél: „Rafael lábához vetem maga… keserű könnyekkel öntözöm térdeit, s ami magasztost sugall lelkem, sírva elrebegem; még nem tudtam, hogy a könnyek csak csigázzák a bűnt” (Sade 1989: 110–111), vagy a pénzhamisítóknál: „Uram, az Istenért! – kiáltottam, Dalville lábai elé vetettem magam… de vonaglásomon és sikítozásomon csak kacagtak e szörnyetegek” (Sade 1989: 168–169). Justine tehát önként sodorja magát még inkább alávetett helyzetbe (nem csupán a heterotópiákban). A Szodoma százhúsz napjában azonban már elvárás a letérdelés, sőt, az előadások során a pórázrántás ad jelet a lábak elé vetésre (Sade [2000] 2001: 38–39). A szerző azonban nyíltan is kimondja: „ez az impozáns látvány volt hivatott biztosítani azt az alávetettséget, ami már egymagában is kéjes bizsergést okozott a kínzó lelkében” (Sade [2000] 2011: 36). Ezeket egészíti még ki az, hogy a kéjenceket az áldozatoknak mindig uramnak vagy nagyuramnak kell szólítani, akkor is, ha a páciens egyébként magasabb származású.

A márki fantáziájához hasonló jelenségek fordulnak elő azonban olyan közegben is, ahol nem a nemi kielégülés a hóhérok célja. Nem egy túlélő számolt be szexuális jellegű kínzásról is. A tabuk folyamatos áthágásával ezeken a helyeken természetessé vált a megerőszakolás, vérfertőzés, meztelen test groteszk pozícióban láttatása stb. (Sironi 2000: 25–32). Mindezt a libertinusokra jellemző megszervezett koreográfia szerint. Hasonló jellegű továbbá a meztelenre vetkőztetett áldozatok nemi szervének gúnyolása (Sironi 2000: 23).

További árulkodó jelek is vannak azonban, melyek a hóhérok (nem is mindig leplezett) élvezetéről tanúskodnak. Bosque leír egy olyan esetet, mikor a kínzásból játékot űztek, például egy fogoly nyelvét kivágták, szemét bekötötték. Ezután különböző ételekkel kínálták, melyeket fel kellett ismernie, ha pedig tévedett, megvakították (Bosque 2002: 34). Még nyilvánvalóbbak talán azok az esetek, mikor a büntetés kiszabója csak az eszközt határozta meg, alkalmazásának mértékét a hóhér lelkesedésére és élvezetére bízta.[5] Az inkvizíció során a vallatásnak hiába adtak vallásos célt, s fektettek le szabályokat, amik épp a józanságot voltak hivatottak biztosítani. Ilyen volt például, hogy kizárólag a hóhér érhet az áldozathoz, az inkvizítor nem. Clareno ferences barát beszámolója szerint azonban egy inkvizítor annyira dühbe gurult az áldozat ellenállását látva, hogy saját kezűleg kezdte verni. Így ellentmondott azoknak az előzetesen lefektetett alapelveknek, amik tetteiket elvileg megkülönböztették számukra a kegyetlenkedéstől (Kerrigan 2001: 12). Ezt ugyanis rituálénak fogták fel, akárcsak a kéjencek a Sillingi várban. Többször olvashatjuk a szövegben, hogy az urak nem tudnak várni a megfelelő alkalomig, és a közösen egyeztetett, szigorúan meghatározott rendet megbontják, mert azonnal ki kell elégíteni feltámadt vágyaikat.

 

Kikényszerített vétkezés, büntetésvágy

A szabályoknak, előírásoknak tehát azért is van kiemelt jelentősége a kínzásoknál, mert így biztosítják az igazságszolgáltató vagy szükséges vallató jelleget. A bántalmazások mindig okkal történnek, büntetésjelleggel. A hóhér – különösen a nép felé prezentálva – az igaz ügy képviselője, míg az áldozat a veszélyes elem. Ez az alapállás azonban sokszor megkérdőjeleződik, a megtorlás vadságában gyakran eléri, vagy meg is haladja az elkövetett bűnt. Beccargia például így ír le egy középkori kivégzést a nép szemével: „Azt látjuk, hogy a gyilkosságot, amelyet pedig szörnyű bűnként mutatnak be nekünk, hidegvérrel, lelkiismeret-furdalás nélkül követik el” (Foucault 1990: 16). Ezen túlmenve azonban gyakori jelenség, hogy már az elkövetett bűntény sem fontos, a kínzáshoz már csak ürügyre van szükség, vagy akár arra sem.

Sade világában nem kell, hogy az áldozat bűnös legyen, tisztában vannak áldozataik ártatlanságával. Sőt, a kéjencek eleve olyan szabályrendszert alkotnak meg, aminek lehetetlen a betartása. Ezen a ponton fontos a foucault-i heterotópiák még egy jellemzőjét megemlíteni, az aprólékos kidolgozottságot, rendkívüli szabályozottságot (Foucault 2000: 152). Ez a már-már Fourier falanszterére hasonlító rendszer az élet minden területére kiterjed (Barthes 2001: 23). Így mind a napi rutin, mind a közösülési jelenetek mechanikussá válnak, ezért Safranski egyenesen a rend fanatikusának nevezi a márkit, aki szerint „szükség van rá még a mámorban és az ocsmányságban is” (Safranski 1999: 202). A kéjencek azonban még ezen is túlmennek, ugyanis már eleve olyan szabályrendszert hoznak létre, aminek lehetetlen a betartása. Áldozataikat tehát rákényszerítik annak megszegésére, amiért pedig büntetés jár. Még ha valakinek sikerül is minden apróságnak megfelelni, a fenyítéshez egy bizonyítás nélküli vád is elég a kéjencnek. A helytelen magatartásért járó megtorlás tehát csupán egy látszat, melynek valótlanságával mindkét osztály tagjai tisztában vannak.

A szigorú szabályozottság azokra a fogdákra is vonatkozik, ahol nem alkalmaznak bántalmazásnak minősülő fenyítéseket. Ott azonban, ahol igen, a rend racionalitása abszurdba csap át, s egyre közelít a márki lehetetlen helyzeteit teremtő világához. Egy ilyen rendszer sajátossága, hogy paradoxonná válik: egy már-már rögeszmés szabályzat él együtt a teljes kiszámíthatatlansággal. Ezek az előírások ebben az esetben is totálisak és értelmetlenek. És itt is büntetik mind a valós, mind a vélt vétkeket, ami a mindennapi cselekedetek extrém ritualizálásához vezet (Sironi 2000: 23–27).

Az áldozat bűnössé nyilvánításának módszerei továbbá azok az esetek, mikor a hóhér csal a vallatás során, megtéveszti az áldozatot, aki akarata ellenére vall önmaga ellen. Ez történhet külsőleg[6] vagy tudatmódosító szerek használatával.[7]

Ezek azt erősítik, hogy nemcsak a márki, az egyes ember fantáziájában, hanem a valóságban is, önkényuralmi jóváhagyással lehet tényleges ok nélkül bántalmazni embereket. Olykor pedig a kettő típus (a javító funkciójú és az ürügy alapján, vagy az a nélkül is büntető) összemosódik.

Sade a büntető jelleg okafogyottságának ábrázolásában még tovább megy. A páciensek kiválasztásánál fontos szempont az erényesség, vallásosság, szemérmesség, illetve a tökéletes szépség. Az ártatlanságnak ez a sokszori kiemelése arra is rájátszik, annak is modelljeként szolgál, hogy a bűnösnek kinevezett személy sokszor nem vétkesebb, vagy akár kevésbé az, mint aki őt bántalmazza tettéért. A fentebb említett „igazságos hóhér” és „rossz áldozat” fogalmainak éles felcserélése történik. Még konkrétabban: a túlkapások során, még ha valóban történt is bűnelkövetés, annak a megtorlási módja során az igazságszolgáltató fél ugyanazt a bűnt megismétli, vagy meg is haladja, páciense tehát vagy egyenrangú, vagy ártatlanabb lesz nála vétkesség tekintetében.

Ha tehát mind a hóhér mind a páciens számára nyilvánvaló az ártatlanság, miért szükséges mégis a büntetés látszatát fenntartani? Ennek egyik magyarázata lehet a szadizmus hatalomhoz fűződő viszonya. A Sade-nál korábban kiemelt részekben láthattuk, a gyönyörkeltéshez mennyire fontos az alá-fölérendeltség tudata. Ez nyilvánul meg a leborulásokban vagy a védekezésre képtelen, kiszolgáltatott páciens bántásában. Fromm szerint ugyanis a szadista karakter általában gyenge, csak a tehetetlenségre kényszerített fél felett képes erősnek, hatalmasnak érezni magát. Egyenlő küzdelemre nem képes, és önmaga fejlesztése helyett a másik fél ellenállási képtelenségét használja ki (Fromm 2001: 426). Ennek az alávetésnek lehet egy további módja a betarthatatlan szabályrendszer bevezetése. Így egyfelől biztosítva van a feltétlen (még a teljesen értelmetlen követelések esetében is) engedelmességi törekvés,[8] másrészt a megszegések eredményeként a gyakori elrettentő példa. A kéjenc/hóhér így újabb módon láttathatja egyre korlátlanabb, megkérdőjelezhetetlenebb hatalmát.

Az áldozat bűnösnek kiáltásában azonban szerepe lehet másnak is, amit az ész „prostituálásának” is nevezhetünk.

   

Az ész „prostituálása”

A kínzásra, mint láttuk, lehet okot (ki)találni, akár történt előzetes, tényleges vétek, akár nem. Ilyen lehet például az igazságszolgáltatás (büntetés rendszere), vallási okok, társadalmi problémák, információk kiszedése, elrettentés stb. Alkalmazóik általában úgy különböztetik meg ezeket más kegyetlenkedéstől, hogy megmagyarázzák a módszer szükségességét, hatásosságát, talán végső soron a jó szándékot is. Így az adott közösség legitimálhatja, s ezáltal elfogadhatóvá teszi.

Ezt a mozzanatot Sade kéjencei sem mulasztják el. León rávilágít, hogy egyfelől a szigorú rend, másfelől az aktusok, kicsapongások közötti filozófiai beszéd gátolja meg a műveket abban, hogy kaotikussá váljanak. Ezek alapján az közvetítődik felénk, hogy a libertinus, bár a bűn megszállottja, nem bűnöző (León 2000). A legitimálás eszközei a filozófia, természetre való hivatkozás, társadalmi törvényszerűségek. Ezek alapján hallunk érveléseket például amellett, miért bánthatjuk azt, aki előzőleg segített nekünk; miért nem hiba a gyilkosság; miért szükséges a szegénység; miért megengedhető a vérfertőzés (akár a saját gyermekkel is) stb. A magyarázatok mindig alaposan kidolgozottak, jól felépítettek. Lacan emiatt hasonlatosnak tartotta ezeket a helyeket az antik iskolákhoz is (Lacan 1989). Az áldozatok azonban vagy nem fejthetik ki álláspontjukat, vagy ellenérveik túl gyengék ahhoz, hogy igazi vitapartnerekké váljanak. Az ő reakciójuk ezekre a fejtegetésekre általában a beletörődés, elfogadás, viselkedéseikkel pedig még inkább feltüzelik kínzóikat. Ezek a legitimáló módszerek túlléptetik a befogadót a bizarr, betegesnek tűnő egyéni szeszélyek szintjén, hogy tágabb kategóriákat tudjon merészebb, mélyrehatóbb kritikával illetni.

A márki ugyanis érzékelte a rendszerek azon képességét, hogyan tudnak immorális cselekedeteket pozitív fényben feltüntetni. Látta, hogy kora köztársasága vérben született, és őrzi ezt a mentalitást: a bűnösség legitimmé vált. A lázadás így nem lehetett morális állam alapja, ami pedig nélkülözhetetlen egy működőképes köztársasághoz, ami nélkül nem születhet sem béke, sem jogbiztonság (León 2000). Sade tehát a felvilágosodás gyermekeként egy olyan modellt vázol fel, amely alapjogot szolgáltat kicsapongásokra, társadalmasítja azokat. Ahelyett pedig, hogy a környezetet megváltoztatná, a logikát, az értelmet akarja a saját érdekei szerint alakítani, Safranski kifejezésével prostituálja az észt. Ez azt jelenti, hogy bebizonyítja, az bármire kapható: gyilkosságok, kegyetlenségek racionális megindoklására is (Safranski 1999: 202–205). Ez a módszer eredményezheti a felelősség alóli felmentést, ad felhatalmazást a kegyetlenségre, melyet sem intézmény, sem a lelkiismeret nem fog számon kérni.

   

Szexuális játékszerekből végzetes kínzóeszközök

Az ész azonban nemcsak a magyarázatok (vagy annak híján ürügyek szolgáltatására) kapható. Rendkívül nagyfokú kreativitás, szakértelem mutatkozik meg annak kikísérletezésében, hogyan lehet a leghatásosabb, legspecializáltabb fájdalmat okozni.[9] Sade kéjencei esetében sem pusztán szexuális játékszerekről van szó, hanem az eszközök, módszerek nagy többségben megegyeznek a tortúrák legkegyetlenebb elemeivel. A szexualitás során játékszerként alkalmazott eszközök ugyanis (bár okozhatnak fájdalmat) alapvetően biztonságosak, kényelmesek, hiszen nem a kínzás, hanem az érzékek stimulálásának céljával jöttek létre. Ezzel szemben viszont a Sade-nál előforduló kellékek nagyon komoly sérüléseket, akár halált is okoznak. Az egyik legelterjedtebb kínzóeszköz például a csiga, ami elsősorban a váll, karok kificamítását szolgálja. A márkinál azonban az elvágása utáni zuhanás okoz csonttörést, ha magasról esik a páciens, vagy égést/fulladást, attól függően, hogy forró parázsra vagy hideg vízbe ejtik.

A kínzás előfordul a kivégzés részeként vagy kizárólag fenyítésként, de előfordulnak olyan esetek is, mikor nem szándékoltan végződik halállal. Általában egy rituáléként épül fel, mely nem merül ki a puszta fizikai támadásban. Gyakran kapcsolódik hozzá megszégyenítés, stigmatizálás, identitásrombolás, elrettentés is.

Az elsősorban testet érintő módszerek közül hozok pár példát. Már az előkészítésben, a kikötözési módokban is találunk megegyezéseket. Ezután Sade-nál leggyakrabban a korbácsolások, egyéb ütlegelések, csonkítások, megerőszakolások fordulnak elő. Emellett azonban számtalan más eszközt is bevetnek, különösen a Szodoma százhúsz napjában kapunk részletes és hosszas felsorolásokat. Ilyenek például a fogkitépés, alvás- vagy ételmegvonások. A speciális eszközök is rendelkezésre állnak azonban. Így az András-kereszt, kerék, vagy a már említett csiga, amely egy kínzókamrából sem hiányozhat. Alkalmaznak ún. levegőfújtatót is, amivel fulladást lehet előidézni. Csonkítások, maró anyagok használata, illetve vízzel feltöltés is előfordul.

A fizikai kínzások azonban nem mindig a rombolásra, hanem gyakran a kisiklatásra irányulnak. Ekkor eltérítik a tárgyat, a szót, a szervet szokásos használatától. Ilyen például az evésre alkalmatlan dolgok lenyeletése, a nőiesség kiforgatása stb. (Barthes 2001: 141). Ezek is részét képezik a valós kínzásoknak.[10]

A fizikai trauma már önmagában is okoz pszichikai vagy mentális sérülést, mégis léteznek olyan fenyítések, melyek inkább utóbbi területre koncentrálnak. Ezt nevezzük fehér kínzásnak. Ide tartozik a rettegés, érzéki zavarok előidézése, megalázások, elzárások, lehetetlen választások stb. Ahogy ugyanis Sartre is megfogalmazta, a szadizmusnak a tudat befolyásolása is célja (Fehér 1980: 65–66). A hóhér ennek megfelelően rendszeresen törekszik minden olyan tényező megsemmisítésére, ami a saját identitáshoz szükséges. Ennek gyakran a kulturális tabuk áthágása az eszköze, amivel még inkább a külvilággal való szakítást lehet elérni. A kínzás célja lehet a dekulturáció folyamatának előidézése, mikor az egyént szándékosan megfosztja egyedi vonásaitól és csoportidentitásától (Sironi 2000: 37–38). Ez Sade-nál leginkább a szentséggyalázással kapcsolatosan fordul elő. Mint említettem, az áldozatok többsége igen vallásos. A hit sárba döngölését pedig az áldozatokkal végezteti el, például az árnyékszék kápolnába helyezésével vagy istenkáromlás erőltetésével (Sade [2000] 2001: 41). Ennek talán legkiélezettebb megnyilvánulása a libertinus remetéké, akik egy kislányt Szűz Máriának öltöztetve az oltáron megerőszakolnak, majd a fejénél és tomporán elhelyezett szent tárgyakkal gyalázzák vallását. Ugyanezt teszik Justine-nel is, aki így vall később erről: „három álló napon át zokogtam keservesen … ez az emlék mindig marcangolja a szívemet, ha csak rágondolok, asszonyom, potyognak a könnyeim” (Sade 1989: 140–142). A valóságban is bármilyen vallásúakon gyakorolható, például a tibeti szerzetesek húsevésre kényszerítése sorolható ide (Sironi 2000: 37). A kulturálison kívül azonban más identitásromboló tevékenységeket is láthatunk Sade-nál. Egy alkalommal egy lány haját vágják le, s annak siránkozása váltja ki az orgazmust. Máskor egy kamra látványával és hanghatásokkal tartják rettegésben az áldozatot, a tetőpont az elájulás (Sade [2000] 2001: 273). Ide tartoznak a lehetetlen választások is, mikor két egyformán rossz közül kell döntenie. Például a lány elhelyezése olyan módon, hogyha enni akar, le kell vágnia a saját kezét, különben meghal. Vagy egy anyát a lányával együtt kötnek ki, s ha valamelyikük a másikat életben akarja tartani, le kell vágnia annak kezét (Sade [2000] 2001: 284).

Mindezek után azonban a kínzás nem akar kiengesztelni sem. Ha az illető életben marad, annak nyomát, hatását sokáig viseli még. Ezt élezi tovább a stigmatizálás, mikor olyan jeleket hagynak valakin, ami biztosan nem törlődik el. Így rögzíti a bűnösséget, illetve diadalt is ül (Foucault 1990: 49). Ezért történik például Justine megbélyegzése, akire ártatlansága ellenére a bűnösség jelét égetik, melyet később majd többen is szemére vetnek (Sade 1989: 94).

   

Viszonyulás azokhoz, akiket lehet bántani

Sade világosan kimondja azt is, hogy a másik, különösen, ha áldozat, tárgyi szerepben van csupán (Sade 1989: 56). Regényeiben ugyanis a kéjenc a szüleit, testvéreit, szeretőjét, gyermekét, akár csecsemőjét sem kíméli a kegyetlenségektől. A páciensek munkadarabbá degradálását valós hóhérok is megerősítették, mikor gyakran hangoztatták alanyaiknak: „Csak egy marék hús vagy” (Sironi 2000: 20). Ez a hozzáállás azonban az áldozatokra is átterjedt, és maguk is megkérdőjelezték saját emberi mivoltukat. Ebből a testhez való új viszonyból következik, amiről Améry számol be részletesebben: „úgy tapasztalja meg a testét, mint soha annak előtte… a kínvallatás során lesz teljessé az ember hússá válása” (Améry 2002: 63).

Az áldozatot ennek megfelelően mindig a sablonosság jellemzi. Sade a kéjencek szemszögéből láttatja őket, így a lányok vagy fiúk szépsége közhelyesen kerül leírásra, ahogy természetük és reakcióik is. Külsejük leírásánál a testalkat, idomok, bőrszín, haj a lényegesek, az arc számít legkevésbé (legfeljebb a „csinos” vagy „bájos” jelzőkkel illetik). Természetüket illetően vallásosak, félénkek, naivak. Viselkedésük szinte mindig megegyező: riadt, kétségbeesett, majd nyögések, sikoltozások, sírások, könyörgések, ájulások következnek. Ezenkívül mást nem mondhatnak.

Barthes élesen elválasztja egymástól a kéjencek sokszínű nyelvét, az ún. diszkurzív pluralitást (a kegyetlentől kezdve az obszcénen, szarkasztikuson, udvariason át a didaktikusig vagy líraiig minden stílusban megszólalnak), illetve az áldozatok egyhangú nyelvét, ha egyáltalán megszólalhatnak.[11] Még Justine esetében is, ahol pedig végig az áldozat a mesélő, csak egy libertinus által láttatott beszámolót kapunk. A kéjenc tehát soha nem látja, és nem is akarja megérteni teljességében páciensét, így sosem jön közöttük létre igazi kommunikáció. Ehhez hasonlóan a hóhér is csupán újabb és újabb esetekkel találkozik, nem az individuumot keresi (ha talál is, annak lerombolására törekszik, mint láthattuk), az egyén sajátos szenvedéseit, hanem minden jajveszékelés csupán egy közhelyes mechanizmussá áll össze. A pácienshez való viszonyt továbbgondolva Sade ábrázolásmódjában újabb elidegenedéseket figyelhetünk meg. A műben megjelenő pozíciók, ismétlődések, aktusok, érintkezések egy része ugyanis biológiailag, fizikailag is kivitelezhetetlen. Több bőrre, izomra, másféle felépítésre, működésre lenne hozzá szükség. Számos esetben több száz korbácsütést bír ki a lány, a drasztikus verések után pár nappal teste, bőre újra üde és friss lesz, stb. (Barthes 2001: 147). Žižek pedig az áldozatokat egyenesen azokhoz a rajzfilmfigurákhoz hasonlította, akik bármilyen deformáció, sérülés után rögtön regenerálódnak, és mindent túlélnek (Žižek 1998). Ettől a folyamatos újraéledéstől, ismételhetőségtől a tettek, szenvedés, a halál súlya is csökken.

Ebben a folyamatban tehát nincs enyhítő körülmény, sem a szépség, sem a szemérem, vagy akár az erotika. Sade művei éppen ezért erőteljes nemiségük ellenére sem nevezhetők erotikusnak, az ehhez szükséges metaforikusság, fokozatosság helyett ugyanis a meztelenség azonnal, direkt módon lesz jelen (Barthes 1989: 146). A ruhák eleve úgy vannak megvarrva, hogy pár mozdulattal levehetőek legyenek, a félénk, vetkőzni nem akaró lányokról pedig lerángatják azokat. Ez sem csupán a márki képzelete azonban. Limbroch így írja le az inkvizíció egyik eljárását: „A vetkőztetés mindenféle emberség és tisztesség nélkül történt. Nem voltak tekintettel arra, hogy férfiakról vagy asszonyokról, netán fiatal lányokról volt szó. Néha éppen a legerényesebbeket és legszemérmesebbeket vetették börtönbe, és kényszerítették őket, hogy egészen alsóneműig vetkőzzenek, amit azután a vallatók téptek le róluk.” (Innes 2001: 71) A lemeztelenítés egyébként is része volt sokszor a kínzásoknak, akár zárt térben, akár nyilvánosság előtt végezték. Ez egyfelől a megszégyenítést szolgálta, másfelől bizonyos esetekben elengedhetetlen is volt az ítélet végrehajtásához, pl. karóba húzás, megnyúzás, nemi szervek rongálása.

   

Leleplező narráció, beszédmódok

Sade az áldozatok teste mellett a kínzás rendszerét is drasztikusan lemezteleníti. Ahogy a kultúra mázát lemossa, a magyarázatok érdekek szerinti alakítását felfedi, az áldozatok (ártatlanságának) sablonosítását láttatja, egyre világosabbá válik a folyamat igazi valója.

A márki egy alkalommal azt vallotta: „Én mindig, mindig mondom: csak pokoli színekkel fogom festeni a bűnt, azt akarom, hogy csupasz valójában lássák, féljenek tőle, gyűlöljék meg, és ezt másképp nem érhetem el, csak ha a rá jellemző teljes szörnyűséget megmutatom. Jaj azoknak, akik rózsák közé ágyazzák!” (Csáki 2011: 192) Bár Sade valódi állásfoglalása az ábrázolt eseményekkel kapcsolatban még nem tisztázott, illetve nem kellően árnyalt, idézett célját, a kegyetlenség nyílt ábrázolását véghezvitte. Nemcsak neki, hanem az egész 17–18. századi Franciaországnak is megvolt azonban az igénye egy újfajta beszédmódra. A szexualitás tabusítása egyre több problémát okozott, melyeket csak az arról való beszédben láttak megoldhatónak. Az egyház és állam együtt ismerte fel, hogy szükséges egy részletes, világos nyelvet teremteni rá (Foucault 1996: 23). Sade ehhez csatolta hozzá az erőszakról való beszédet, aminek Bataille szerint azért is nagy a tétje, mert az erőszak hiába néma, és nem kap elég teret a diskurzusban, ez a csend nem törli el annak létét. Ha nem találunk rá módot, hogy megfelelően megszólaltassuk – főleg ha nem képesség hiányából, hanem elvből –, akkor az egész emberiség hazudik, és maga a nyelv is hazugságra fog épülni (Bataille 2001: 238–239).

Sade művei filozófiai jellegűek, a tettek, történések megfogalmazott, nyíltan kimondott elméleteit támasztják alá. Gondolatai kifejtéséhez mégsem egy tisztán elméletekkel operáló szövegformát választott, hanem a regényírást. MacIntyre és Taylor már rávilágítottak arra, hogy a narratívák – az elvont okfejtésekkel szemben – képesek megtalálni azt a nyelvet, ami a változó viszonyok mellett is tudja láttatni a változatlanul fontos megfigyeléseket. Nussbaum szerint koncepciójában mind a filozófia, mind az irodalom a mindennapi életre való reflexió. A regénynek azonban az a nagy előnye, hogy összetettségének és sokoldalúságának köszönhetően a racionális tartalmak mellett érzelmieket is tükröz, illetve elbeszéltsége révén teljességében képes láttatni az emberi életet. Narrációja ugyanakkor nyilvánvalóságra törekszik (Bényei és Z. Kovács 2007).

Úgy vélem, Sade művei a nem szexuális alapú szadizmus szexuális képekkel ábrázolt olvasataként is értelmezhetőek. A szenvedés láttán történő orgazmus tehát nem feltétlenül a freudi álláspontot erősíti meg a jelenség magyarázatában, hanem az élvezet leleplezésének, nyíltan láttatásának kiélezett ábrázolásmódja is lehet.

Sade narrációjára jellemző, hogy bizonyos, számára jelentéktelen dolgokat figyelmen kívül hagy (például az áldozatok arcának, személyiségének, reakcióinak alaposabb ismertetése), helyette azonban más, a kéjencek számára fontosabb elemek túlzott részletezése történik. Minden apró, kínos részletet is láttat, körüljár, semmit sem hagy elrejtve. Ennek fontosságára még egymást is figyelmeztetik a kéjencek, a mesélőt egy alkalommal így akasztja meg az elnök: „nem megmondtuk magának, hogy a lehető legnagyobb részletességgel meséljen? … hogy azért várunk magától sok-sok apró ténykörülményt, mert az hergeli a legjobban az érzékeinket? ... fogalmam sincs róla, milyen a második szerzetes fasza, és fogalmam sincs róla, hogyan élvezett el. És egyáltalán, birizgálta-e a csiklóját, és hozzádörgölte-e a faszát?” (Sade [2000] 2001: 58) Miután a mesélő mindennek eleget tett, Durcet így vonja le a tanulságot: „az elnöknek igaza volt; az első elbeszélésből semmit sem tudtam elképzelni, most viszont látom magam előtt az embert” (Sade [2000] 2001: 58). A művekben többször elhangzik, hogy a libertinus vágyait már csak perverzióval, a legvadabb pozíciókkal tudja kielégíteni. A részletezés azonban az olvasó felé nem a vágy felélesztésére irányul, hiszen, mint említettem, a sade-i művek nem erotikusak. A merevedés fázisainak, az ondó állagának, kilövellési módjának, a fekália vagy vizelet fogyasztása révén történő orgazmus, állatjelmezben vagy állattal történő közösülés stb. aprólékos ábrázolása elsősorban csömört, visszataszító érzést vált ki.

Érdemes azonban bizonyos elemek jelölő funkciójára jobban odafigyelni. A folyamatok során mindig pontos képet kapunk arról, hogy az áldozatok mozdulataira, szavaira miként reagál a kéjenc. Mikor kezd izgalomba jönni, hol tart a merevedés, melyik ponton történik az elélvezés, hova megy az ondó. A levetkőzés szégyene, a riadtság, könnyek vágykeltő jellegűek. Ezután folyamatosan láthatjuk, az események elmélyülésével hogyan nő egyre inkább a kéjenc élvezete, pontosan megnevezve, mi az a hatás, ami ezért felel. Ez lehet a vér látványa, sikolyok, rángatózások, szögek beverésének hangja stb. Az elélvezés pedig a kínzás csúcspontjára mutat rá, például a lezuhanások, csonttörések, elájulások, halál. A fokozhatatlanság után sokszor kerül említésre az is, hova irányítja az ondót, például az okozott sebre, az arcra, feszületre. Úgy gondolom, ezek a valós tortúra során megélt szadizmus kiélezett, szexuális vetületű modelljei. A különféle örömök közül ugyanis a nemi vizualitásában és konkrétságában igen pontos jelölője és fokmérője lehet annak, hogy egy folyamat milyen érzéseket kelt a résztvevőkben. Ahogy ezt a típusú gyönyört a test nem képes elrejteni, úgy láttatja csupasz valójában Sade azokat a kínzások során felbukkanó (nem feltétlenül szexuális) élvezeteket, amelyeket a viselkedés, a környezet, a legitimáció elrejt.

Mint szó volt róla, a hóhérok részéről az élvezet kevéssé kimutatott, sőt, az esetek jelentős részében inkább bizonyos hideg komolyság, nyugalom érződik rajtuk. Sade diszkurzív pluralizmusa ezt a jelenséget is érinti. A kéjencek ugyanis sokszor rendkívül udvarias, kifinomult stílusban szólalnak meg. „Folytassa hát, bájos kurtizán, folytassa csak, s tudja meg, hogy azzal a cselekedetével s azzal a gondolatrendszerével, amelyet az imént vallott meg nekünk…” – hangzik el két kéjenc között (Sade [2000] 2001: 158), azonban az áldozattal szemben is előfordul ugyanez (Sade 1989: 115): „jöjjön, szép Sophie, hadd bosszulom meg társaim szabadosságát, hadd szakítsam le végre a zsenge bimbót, mit féktelenségük meghagy nekem”. Vagy: „Hölgyeim, íme az a személy, akit a társaság az utoljára távozott kisasszony helyére szán – mondta Rafael –, szíveskedjenek úgy bánni vele, mint testvérükkel, s erejük szerint igyekezzenek enyhíteni sorsán” (Sade 1989: 145). Ezt cseréli fel a trágár, obszcén hangnem: „Menekülj, kibaszott kurva! – ordítja – élvezek, s nem állok jót az életedért!” (Sade [2000] 2001: 221), de maga a narráció is átveszi ezt a stílust. A „kurva”, „baszik”, „geci”, „veri a faszát”, „pina”, „segg”, „szarik” kifejezések rendkívül nagy gyakorisággal fordulnak elő a cselekményleírásokban. Ilyen módon az említett udvarias beszédmód is megfeleltethető a kultúra mázának, a látszat fenntartásának, ami az igazságot fedi el. A Szodoma százhúsz napjának filmes feldolgozásában, a Saló, avagy Szodoma százhúsz napjában kellemes zongorakíséret teszi még kifinomultabbá a körülményeket, melyek során a legabszurdabb megszégyenítések és kegyetlenkedések zajlanak. Ez is utalás arra, hogy a kimért, higgadt magaviselet nem biztosítéka a szadizmus, perverzió hiányának. Sokkal inkább csak az elfedésének.

   

Befejezés

Sade művei túllépnek a koraújkori libertinusok társadalmán, s az egész civilizációt vizsgálják, illetik kritikával, leplezik le annak immorális voltát. Heterotóp helyszínei a kínzások rendszereinek makettjeként funkcionálhatnak.

A kínzások engedélyezése, szükségessége a mai napig nagy vitákat vált ki. 866-ban I. Miklós pápa levelében így fogalmaz: „Ha az ártatlan, akinek nincs már ereje ellenállni, vétkesnek vallja magát, vajon ki az igazi bűnös, ha nem az, aki erőszakkal csikarta ki belőle a hamis vallomást?” (Innes 2001: 31) Ellenvélemények ugyanakkor napjainkig vannak, például Levin amerikai filozófus érve, aki szerint, ha tudvalévő, hogy egy terrorista bombát rejtett el valahol, és nem fél a haláltól, akkor a kínvallatás szükséges a több száz emberi élet megmentéséhez (Kerrigan 2001: 7).

A sade-i rendszerrel való összevetés arról tanúskodik, hogy a kínzásnak – történjen bármilyen okból – nagy eséllyel kísérőjelensége a szadizmus. Nem szabad megfeledkezni számos pszichológiai kísérlet eredményéről sem (stranfordi börtönkísérlet, Bandura kísérletei), melyek azt támasztják alá, hogy a fájdalomokozás élvezete sokkal több szituációban és embernél létrejöhet, mint amit előzetesen fel lehet mérni. Mivel a kínzás, főleg, ha legitimált, kiemelt szerepet kap ebben, még fontosabbnak tartom a szadizmus felőli vizsgálatukat. Szoros összehasonlításuk a márki világával, a kutatás során talált egyezések felhívják a figyelmet a kínzásokat megengedő, arra felhatalmazó indokok újragondolására.

     

Felhasznált irodalom:

Acin, Jovica (1999): Sade apokalipszise. Vázlatok az isteni márkiról. Ford. Radics Viktória. Budapest: Kijárat.

Améry, Jean (2002): Túl bűnön és bűnhődésen. Ford. Blaschtik Éva. Budapest: Múlt és Jövő.

Barthes, Roland (1989): Sade. In: Sade: Filozófia a budoárban. Ford. Kovács Ilona. Budapest: Pallas Lap- És Könyvkiadó.

Barthes, Roland (2001): Sade, Fourier, Loyola. Ford. Ádám Péter, Romhányi Török Gábor. Budapest: Osiris.

Bataille, Georges (2001): Az erotika. Ford. Dusnoki Katalin. Budapest: Nagyvilág.

Bosque, Torrente (2002): Kínzások és kivégzések története. Ford. Hatvani Tamás. Kaposvár: Vagabund.

Csáki, Márton (szerk.) (2001): Marquis de Sade. Börtönévek. Budapest: Qadmon.

Thoas, Chantal (2003): Sade. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Magyar Kvklub.

Fehér, M. István (1980): Jean-Paul Sartre. Budapest: Kossuth.

Foucault, Michel (1990): Felügyelet és büntetés. Ford. Fázsy Anikó, Csürös Klára. Budapest: Gondolat.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. Budapest: Atlantisz.

Fromm, Erich (2001): A rombolás anatómiája. Ford. Dankó Zoltán, Csaba Ferenc. Budapest: Háttér.

Helikon Irodalomtudományi Szemle 2007/4.

Innes, Brian (2001): A kínzás és kínvallatás története. Ford. Képes György. Nagykanizsa: Canissa.

Kerrigan Michael (2001): Kínzóeszközök. Ford. Szilágyi Béla. Debrecen: Hajja & Fiai.

Paz, Octavio (2002): Az erotikus túlpart: Sade. Ford. Szőnyi Ferenc. Budapest: Európa.

Sade (1989): Filozófia a budoárban. Ford. Kovács Ilona. Budapest: Pallas Lap- És Könyvkiadó.

Sade (1989): Justine, avagy az erény meghurcoltatása. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Európa.

Sade (2001): Szodoma százhúsz napja. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Athenaeum.

Safranski, Rüdiger (1999): A gonosz, avagy a szabadság drámája. Ford: Györffy Miklós. Budapest: Európa.

Sironi, Francoise (2000): Hóhérok és áldozatok. A kínzás pszichológiája. Ford. Bárdos Miklós. Budapest: Göncöl

   

Internetes források:

Lacan, Jacques: Kant and Sade. Jstor, The MIT Press Elérhető az interneten: http://www.revalvaatio.org/wp/wp-content/uploads/lacan-kant-with-sade.pdf.

León, Alberto Pinzon: Foucault contra Sade o Foucault con Sade? Del sadismo al sadomasoquismo. Antropostmoderno, Elérhető az interneten: http://www.antroposmoderno.com/antro-articulo.php?id_articulo=700.

León, Alberto Pinzon: El pensamiento polítco de Sade. Elérhető az interneten: http://www.haylibros.com/home/Editorial/tabid/63/EntryId/3/EL-PENSAMIENTO-POLITICO-DE-SADE-Por-ALBERTO-PINZON-LEON.aspx.

Žižek, Slavoj: Kant and Sade: the ideal couple. Elérhető az interneten: http://www.lacan.com/zizlacan4.htm.

Žižek, Slavoj: Lovagi szerelem és síró játék. Elérhető az interneten: http://epa.oszk.hu/00000/00012/00009/16ziz.htm.    

 

 

   

 

[2] Balzac esetében nem vonatkoztathatunk el a 19. századi Franciaországtól, Sade esetében igen. Barthes, Roland: Sade, Fourier, Loyola. Osiris, Budapest, 2001, 149–150.

[3] A kínzásoknak a rettegéskeltés is része, például mások bántalmazásának végignézése, az áldozat kivégzésének eljátszása. Olykor a szépség eltorzításának láttatása a módszer, ám ehhez is közönség kell. Sironi, Francoise: Hóhérok és áldozatok. A kínzás pszichológiája. Göncöl, Budapest, 2000, 22–32.

[4] Sironi a szadista vágykielégítést betegségnek tartja, ami nem egyeztethető össze a hóhérok hidegségével. In: Sironi, Francoise: Hóhérok és áldozatok. 32. Améry viszont, aki megpróbáltatásai után tanulmányozta a márki filozófiáját, már felfogásfüggővé teszi ennek a jelzőnek a használatát. Szexuális értelemben nem nevezi bántalmazóit szadistának, világnézeti tekintetben viszont nemcsak őket, hanem a mögöttük álló egész rendszert is. In: Améry, Jean: Túl bűnön és bűnhődésen. Múlt és Jövő, Budapest, 2002, 49–57.

[5] Ez főleg egy igen elterjedt eszköznél, az ún. júdásbölcsőnél volt jellemző. Az áldozatot végtagjainál fogva fellógatták, majd hirtelen leeresztették egy piramis alakzatra, aminek a csúcsa jelentősen roncsolta a végbélnyílást, vaginát, heréket, alsó csigolyákat. In: Bosque, Torrente: Kínzások és kivégzések története. Vagabund, Kaposvár, 2002, 52.

[6] Erre példa az a vallatási módszer, mikor az áldozat testébe hegyes árt szúrtak. Úgy vélték, ha nem érzékeli a fájdalmat, az az ördöggel kötött szövetség jele. Ha sokáig nem értek el eredményt, a hóhér gyakran az ár megfordításával stimulálta a bőrfelületet, amit a páciens nem vett észre. A reakció hiánya pedig bizonyító erővel bírt. In: Bosque, Torrente: Kínzások és kivégzések története. 70.

[7] A számos lehetőség közül egy példa egy magyar fogvatartott története, akit beinjekciózva vittek kihallgatásra, melynek részleteit képtelen volt felidézni; sem a vallomásra, sem a kérdésekre nem emlékezett. Forrás: Andrássy út 60. http://kommunizmusaldozatai.kormany.hu/andrassy-ut-60 Letöltés ideje: 2013. 04.12.

[8] A páciensek számára mindez még évekkel később is rögeszmés viselkedési formák állandósulásában nyilvánul meg. Sironi, Francoise: Hóhérok és áldozatok. 23–27.

[9] A középkorban a hóhérok olyan szinten ismerték az emberi testet, hogy gyakran még az orvosok is tőlük kértek tanácsot. In: Bosque, Torrente: Kínzások és kivégzések története. 207.

[10] A test nem rendeltetésszerű használatára valós példák a fekália lenyeletése. Leírtak továbbá olyan esetet is, mikor egy híresen szép lányt kínzói drasztikusan eltorzítottak, s úgy küldték vissza szüleinek. Sironi, Francoise: Hóhérok és áldozatok. 21. ill. 32.

[11] A diszkurzív pluralitás igen ritka az irodalomban, Proustnál figyelhetjük még meg ezt. Barthes, Roland: Sade, Fourier, Loyola. 154.