Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. július–augusztus / Levelek Ritához

Levelek Ritához

 
 
A nő letérdelt, én pedig felálltam.
A szájába akarta venni, de a szalmakalap széles karimája megakadályozta. A nyakához nyúlt, sietve kioldozta a zsinórt, levette a kalapját, és... Te, szóval abban a pillanatban elszakadt a film. A zene leállt (kivéve egy megkésett trombitást, aki még kiadott két fülsértő hangot, amivel az elhangolódást hangsúlyozta). A színek undorító árnyalatokká keveredtek. A faszom megrettenve húzódott vissza az ágyék széles tartományaiba. Az Angyal pedig felkiáltott.
Holy Molly, mi az ördög van a fejeden? Pont az volt, aminek látszott: egy hatalmas, nyílt, gennyes daganat. Tetszik, kérdezte, s nevetett. Te, de úgy nevetett, mint egy bolond, nem bírta abbahagyni. Dobálta magát ide-oda. Hagytam lecsillapodni. Csupa homok volt. Erre nem számítottál, ugye? Nem igazán. Megpaskolta tenyerével a lepedőt. Gyere, ülj le ide, beszélgessünk. Vacilláltam. Gyere már, mert nem eszlek meg. Még mindig vacilláltam. A rák nem ragályos, édesanyám, gyere csak. Odamentem és leültem. Elém tartotta a cigisdobozt. Kivettem egyet, rágyújtottam, és addig köhögtem, amíg a szemem kifordult a helyéből. Egy kicsit erősek, jegyezte meg. És rákkeltők, poénkodtam én mamlaszul. Igen, rákkeltők... de nem haragudott meg.
Röviden elmesélte, hogy legalább öt éve rákos. Az utóbbi időben lemondott a kemoterápiáról. Mire jó, mondta. S amíg még jól érzi magát, itt tolja Eforién. Azt mondta, úgy érzi, mintha már az élet és a halál határán lenne. Bólogattam, miközben beszélt, meg cigiztem és köhögtem. A végén megkérdezte, sajnálsz? Hallgattam. Gyerünk, bátorított, légy őszinte. Nem, de kissé undorodom. Vihogott. Szóval a kíváncsiságom kielégítetlen marad. Éreztem a szemrehányást a hangjában. Csak most kezdtem el sajnálni. No, gyere, oldjuk meg valahogy... van egy ötletem.
Felöltözött, feltette a kalapját és követett. Hová megyünk, kérdezte. Majd meglátod. A szállodához értünk, felmentünk, kinyitottam az ajtót, és beléptünk. Olimpia ott volt – az ágyon feküdt és unottan nyomogatta a remote controlt. Szia, mondtam. Odanézett, de nem mondott semmit. Ő... a faszomba, hogy hívnak? Elena. Găvănescu Elena. Úgy, édesanyám... Ő Elena, Găvănescu Elena. Olimpia felkelt és kezet nyújtott. Olimpia vagyok. Olimpia Labiş. Elena zavarban volt... nem tudtam, hogy... nyugi, te, a feleségem, a mézesheteinken vagyunk, ahogy mondani szokás, is nothing. Jobb, ha megyek... indulni készült. Felmérgelődtem. Figyelj, Elena, ha idehoztalak, nagyon jól tudom, mért hoztalak. Nem jó, amit csinálsz, édesanyám... Gyere ide és fogd be a szád.
Lerántottam a fejéről a kalapot. Olimpia két lépést hátrált, a szájához kapta a kezét és röviden felsikoltott. Aztán hosszan sikoltott. Istenem! Ha létezne Isten, „édesanyámnak” nem volna az a bazinagy kráter a fején. Szóval, Olimpia... a hölgy le akar szopni. Még sose csinálta. Én nem tudok rajta segíteni, ha azt a bifszteket látom, érted? Bólogatott, pedig egy árva szót sem értett. Érdekes, Olimpiát, a nőt, akinek az esze egy kamion pezsgőnél is élénkebben bugyogott, ez meghaladta. Szóval vetkőzz le, terpeszkedj el az ágyon, és maradj úgy. Én nézlek téged, ez meg leszop, oké? Bólintott. Megragadtam az állát, hé, te hol jársz? Magához tért. Levette a bugyiját meg a kombinéját, kifeküdt az ágyra, és nézte a plafont. Izgass fel.
Elena zavarban volt. Álldogált és nem tudta, mitévő legyen. Nem hittem, hogy valaha is ilyesmi történik velem. Hát azt, hogy rákos leszel, hitted? Te, Rita, szóval ideges voltam. Úgy éreztem magam, mint egy jó szamaritánus, akit odatesznek, hogy leszarja saját jótette gyümölcsét.
Most térdepelj le, mondtam. Letérdepelt.

 

xxx

 

Elővettem, ráztam egy kicsit, amíg megkeményedett.
Néztem Olimpiát, Olimpia pedig a plafont bámulta. Bénázott. Használhatod a kezed, mondtam. A kezébe fogta és úgy tartotta. Most verd. Kivette a szájából és verte. Verheted úgy is, hogy a szádban tartod. Hogy, kérdezte. Le akartam húzni neki egy taslit, de közben bevillant, hogy egy nyers hústömegre csaphatok. Időben leálltam. Megmutattam neki egy szemceruzán, hogy kell – vágod? Igen, válaszolta. Befalta, a kezével is rásegített. Az ajkait kissé jobban összeszorította. Túl összeszorította. Fáj, te... azt mondtam, hogy az ajkaiddal, nem a fogaiddal. Olimpia felkelt az ágyból. Mellételepedett. Gyere, megmutatom én. Megmutatta. Nem néztem, viszolyogtam. Jól egyeztek. Hol az egyik, hol a másik szopott. Belemelegedtek. Olimpia keze simogatta az egyik combom. Elenáé a másikat. Olimpia keze felkúszott a hasamra. Elena keze a levegőben állt. Olimpia ujja a végbelembe csúszott. Elena ujjai a lábamat karmolták. Jött. Jön, mondtam neki. És én mit csináljak? Tartsd nyitva a szád. Miért? Tartsd és hallgass. Kitátotta. Az utolsó lövet lecsorgott a mellein. Mindhárman mozdulatlan maradtunk – ők ketten térden, én egyedül állva. A szobában sötét volt. Senki nem szólt egy szót se. Senki nem szól egy szót se, kérdeztem. Furcsa íze van, állapította meg Elena. Megyek, lezuhanyozok, mondta Olimpia. Elment zuhanyozni. Elterültem az ágyon. Fel akarom kapcsolni a villanyt, tedd fel a kalapodat, kérlek. Feltette a kalapját. Felkapcsoltam a villanyt.
Odajött mellém és leült a fenekére szépen. A kezemre tette a kezét. Nézett. What! Nem tudom, úgy érzem magam, mint egy kisasszony, aki először szökött meg otthonról. Egy szopástól? Egy... ahogy mondod. Rá szabad itt gyújtani? Persze, mért ne. Olimpia nem dohányzik. A feleségem, hallgass csak rám. Elővette a cigijét. Odanyújtott egyet nekem, aztán magának is kivett egyet. Rágyújtottunk. Ő mélyen leszívta. Én is mélyen leszívtam. Addig köhögtem, amíg kibuggyantak a könnyeim. Hogy tudod szívni ezt az antracitot, te? Hallgattunk. Cigiztünk és hallgattunk. Köhögtem. Olimpia a fürdőben időzött. Talán ha kijön, találunk egy beszédtémát. Talán hajba kapunk.
A csikket elnyomta egy kagylóból improvizált hamuzóban, amit Olimpia vett nekem, mert úgy nézett ki, mint egy pina. Elena felállt. Megyek. Köszönöm, Nic. Mit... nem volt nagy dobás. Senkin nem múlott, mondta. Mindenesetre most már tudom, milyen. Nő vagyok. Mindketten nevettünk. Az ajtóban ismét megfordult. Holnap a tóparton leszek, ugyanott. Kétségtelenül. Kiment és behúzta az ajtót.
Ültem és vártam. Olimpia úgy mosdott, mintha az üdülőtelep összes mocskát magára szedte volna. Igazából már akkor bemocskolódott, amikor nekem imponálni akart. Rányitottam. Ült a falnak támaszkodva a zuhany alatt. Mit csinálsz? Zuhanyozok. Most komolyan, még kisül, hogy mindjárt valami jelenetet rendezel nekem... Nic, baby, vicces vagy. Pedig nem voltam. Valószínűleg még néhány órát vagyunk együtt, mondta. Seggbe akarlak dugni. Nevetett – megetted az idegeimet ezzel.
Mondd bár egyszer, hogy szeretsz, kiáltotta elhaló hangon. Nem tehetem. Miért? Tele vagyok szarral, senki nem hisz nekem.

 

xxx

   

Te, szóval én azért jöttem Eforiéra, hogy jól érezzem magam.
És nem érzed jól magad? Sose fogom jól érezni magam, amíg pátyolgatnom kell valakinek az érzelmeit. De te mikor érzed jól magad, Nic? Amikor nem gondolkozom, amikor nem hozok ésszerű döntéseket, amikor egyedül vagyok, amikor kinyújtom a kezem, hogy elvegyem, ami megillet, és amikor minden, amit akarok, megillet. De nem így működnek a dolgok, Nic. Ránéztem. Nem adtad ide azt a pénzt... Á, milyen kis feledékeny vagyok – gúnyolódott olcsón. Nincs nálam annyi, egy kártyán tartom. Akkor elmegyünk egy bankba és kivesszük. Oké. Felöltözött. Egy hímzett selyeminget húzott a csupasz melleire, és felvett egy farmer rövidnadrágot. Mokaszint. Én belebújtam a „Why Does It Always Rain on Me?” feliratú trikómba, és elindultunk. Eforién van egy Raiffeisen bankfiók. Odabent egy idős, de kedves hölgy fogadott. Miben segíthetek, kérdezte. Ki akarok venni valami pénzt erről a kártyáról. A hölgy a pénztárhoz vezetett. Mennyit szeretne kivenni? Hát, 3000 euró értékben. Rám nézett, lejben vagy valutában kéred? Valutában. Akkor 3000 eurót akarok. Platinakártyája volt. Egy jellegtelen pénztárosnő odanyújtotta neki a pénzt meg a nyugtát. Olimpia aláírta, és elvette a pénzt.
A kezében tartotta, amikor kimentünk. A kocsi felé vette az irányt, én követtem. Kinyitotta az ajtót és beült. Aztán becsukta maga után. Nézett maga elé és várt. A jobb keze a slusszkulcsot markolta. Kétlépésnyire a kocsitól én is megálltam. Idős párok és kisgyerekes családok haladtak el mellettünk. Valahonnan hátulról felbukkant egy fiatal pár. Nagyon fiatalok voltak. Anyám, micsoda kocsi... odamentek és forogtak körülötte. A csaj a motorháztetőre rakta a seggét és pózolt. A srác a telefonjával fényképezgette. Ő széttárt lábakkal, ő mellre tett kézzel, ő kibontott hajjal, ő mélyen előrehajolva, ő hanyatt dőlve... Olimpia szórakozva nézte őket. Én őt néztem, és az ülésre dobott 3000-et. Játszott. Megérdemeltem, úgyhogy tűrtem. Leengedte az ablakot, és megkérdezte, mire várok. Nem volt mit finomkodni. A pénzre. Á, a pénzre, mondta tettetett csodálkozással. Igen, a pénzre. Mit is mondtál, mennyit kell adjak? Amennyit kivettél a bankból. 3000-et. Nem sok egy kicsit? A szórakozás drága, baby. De én nem szórakoztam. De szórakoztál. Nem igaz, csak tettem magam. Értem... hátat fordítottam és leléptem. Először utánam kiáltott, aztán dudált, aztán kiáltott és dudált... nem, honey, így nem megy. Kiszállt és utánam szaladt. Megragadta a karom. Nyújtotta a pénzt. Tessék! Ha ez minden, amit akarsz tőlem, tessék. Kirántottam a karom a szorításából. Szarul játszol, te, sose kapsz ezért Oszkárt. Egy bunkó vagy, tudd meg. Elvettem a pénzt. Megszámoltam. Most egy bunkó vagyok 3000 euróval. Lehettél volna okos sokkal többel. Lehettem volna okos anélkül is, hogy megismertelek volna.
Kissé előrehajolt, az ökleit pedig görcsösen a testéhez szorította. Idegesen sírt. Te nem vagy ilyen. Nem hiszem el, hogy te ilyen vagy... Általában amikor ezt hallom, beadom a derekam. Illetve nem tudom, hogy igaz-e, de elhitetem magammal, hogy igen. És ha mégis jó fiú vagyok? Ha csak védekezésből játszom az utálatost. Félénkségből. Félelemből. Odanyújtottam a pénzt. Igazad van, vedd vissza. Igazából meg akartalak bántani, ennyi. Nem akarta elvenni. Csak rázta a fejét és sírt. Vedd el, te, nincs rá szükségem... add oda egy szegénynek, tarts egy shopping-terápiát. Nem, azt mondtam, neked adom, és neked adtam – most dúskálj benne. De nem kell. Nekem sem kell. Oké, nem számít, vedd vissza, és kész. De számít. De nem. Ez meg most mi? Semmi, Nic, egész egyszerűen csúfot űzünk egymásból. Igen, te, ez a pláne. De a pénzzel mit csinálunk? A tiéd, csinálj vele, amit akarsz. Oké, nézd, neked adom. Olimpia, azt akarom, hogy legyen tőlem egy emléked. Vedd el ezt a 3000 eurót, amit a bankból kivettél, nekem adtál, és azt mondtad, csináljak vele, amit akarok. Nem kérem. Te, ne légy gonosz. Azt mondtad, azt csinálhatok vele, amit akarok – tessék, azt csinálom, neked adom. Azt csinálhatsz vele, amit akarsz, de jogomban áll visszautasítani. Tehát visszautasítom. Ej, fene egy nő vagy te.
Nic, az időt vesztegetjük. Igen, de együtt vesztegetjük. És a sírás nevetésbe fordult.

   

xxx

 

Visszamentünk a szobába. Nyilván, hogy dugtunk.
Ő sírt, én ordítottam. A szakítások fájnak, valószínűleg azért, mert azok is valamiféle értelmet kell nyerjenek. Már rég elélveztem, de továbbra is rajta feküdtem, és magamhoz szorítottam. Vagy magához szorított. Vagy egymást szorítottuk. Azt hiszem, bánkódtam. Mikor mész haza, kérdezte. Hát csak most jöttem. Most jöttél, és máris bezsebeltél 6000 eurót. 3000-et. Nem, 6000-et – ma másodszor adtam 3000-et. Törtem a fejem. Igen, 6000 van. Adj még hármat, és lesz 9. Nem. Miért? Már egyáltalán nem mókás. De, azt csinálok azért a pénzért, amit akarsz... Egy vagyon az, Nic. Csak nekem, vágtam rá. 6000 is jó. Igen, de 9 még jobb. Oké, hagyjuk, miért kell? Csak úgy, hogy lássam, ahogy megadod magad. Nem, nem kapsz semmit. Azt csinálom, amit akarsz. Öld meg magad. Előbb a pénzt. Elnevettük magunkat.
Felálltam és egy kicsit megmozgattam a tagjaim. Szép férfi vagy, Nic. Te, ne gyere ilyenekkel. Az vagy, tényleg az vagy. Hátat fordítottam neki és végeztem néhány nyújtógyakorlatot... olyant, hogy lehajolsz és a tenyereddel megérinted a lábfejed... Fingtam is. Amikor bókolnak nekem, goromba leszek, tudom. Ha azt mondta volna, hogy egy cinikus disznó vagyok, virágot hozok neki. Vagy ha azt mondta volna, annyira ocsmány vagyok, hogy sírva szánná a levegőt, amihez a 9. emeletről zuhantamban súrlódok, gyereket csinálok neki. A magamfajta embereket szaporítani kell, anyway – soha nincs belőlük elég.
Most szép vagyok?
Nem törölted ki magad rendesen az előbb.
Tiltakozásból.
Nem lenne jobb, ha abbahagynánk ezt a bohóckodást?
3000.
Nem kapsz semmit.
Akkor nem megyek el innen.
Ügyet se vetek rád.
Ne vess.
Ügyet se vetett rám. Úgy két órával később besötétedett. Kinéztem az ablakon. Egy gyengén világított parkra nyílt. Az egyik padon ketten csókolóztak. A tag a csaj csöcseit fogdosta, a csaj pedig a tag ágyékát simogatta. Aztán ráhajolt. A tag simogatta a fejét és nézte. A csaj nem nézte őt. Nézd, te, odakint ketten basznak. Ügyet se vetett rám. Kiültem az ablakba. Élveztem. Elővettem. Vertem. Mégis mi a francot csinálsz te ott? Rám förmedt, te. Verem a faszom a holdfényben. Hallod? Üvölt. Idegesen begyömöszölte a trikóimat a táskába. Amikor lecsukta, az egyik félig kilógott. Az, amelyiken azt írta: „Már kiskoromban beírt könyvébe a Sors / Hogy száműzöttként keljek át e világon”. Kész, elég ebből! Torkig vagyok. Menj, kérlek. Fogd a táskád, és menj. Kevesebb mint 20 méterre egymástól két nő különböző élményeket élt át. Az egyik jól érezte magát, a másik nem. Az egyik csillapítgatta a hormonjait, a másik hergelte őket. Kettejük közt én. Várj egy kicsit. Nem várok már egy kicsit se. Kinyújtott kezében tartotta a táskám. Egyre vadabbul vertem. Éreztem, ahogy jön. Jött. 2 másodperccel azelőtt leugrottam, odamentem hozzá, és ráélveztem a fogantyút tartó kezére. Leengedte a táskát és beletörölte a kezét a trikómba – abba, amelyiken azt írta: „Sperma van a kezeden? Töröld ide.” Keményen játszott. Felhúztam a boxeralsóm. Felhúztam a farmerem is. Elvettem a táskám. A pénzt is beletetted? Erre elvörösödött. Arcon csókoltam, és kimentem.

 

xxx

 
Ezt is megéltem.

 

xxx

 

A szálloda előtt nem volt senki, a szomszédos parkban pedig azok ketten befejezték, és most magoztak.
Hangosan beszéltek, nevetgéltek, ahogy két ember tesz, miután fesztelenül baszott. Meg mertem volna esküdni, hogy nemrég ismerkedtek össze, és ez csak addig tart, amíg itt nyaralnak. Az órámra néztem, majdnem két óra volt. Hová menjek ilyenkor? Betértem egy utcába, ami a tengerhez vezetett. Csak most jöttem rá, hogy bár szinte egy hete az üdülőtelepen vagyok, még nem láttam közvetlenül a partról a tengert. A telep ki volt világítva. Kiértem – Dél-Eforién a part keskeny, és tele van kis teraszokkal meg bazárokkal, mind összezsúfolva, egyik a másikban, egymás hegyén hátán, az összkép így inkább egy építészeti orgia benyomását kelti, mint sétányét vagy szórakozóhelyét. Elkésett párok nézegették itt különösebb érdeklődés nélkül a standokon még kint álló tárgyakat, nézték a sötétséget, ahonnan hullámverések hallatszottak, vagy egyszerűen nem néztek semmit – a sörüket szürcsölték, a miccsüket harapták / pórusok a nagy semmi talpán.
Ott őgyelegtem, aztán lementem a strandra. A strand nagyon keskeny. Pár lépéssel leérsz a sétányról a partszegélyre, ahol a hullámok lustán terülnek el, majd elenyésznek. Sehol egy lélek. Leültem egy kőre és hallgatóztam. Te, Rita, lehetsz bármekkora tehén, bármekkora lökött, vagy üresfejű, nem maradhatsz érzéketlen a tenger zenéjére. Lehetetlen leírni, talán csak erotikus kifejezésekkel. Nem, nem olyan, mint egy baszás, nem olyan, mint egy vad orgazmus két kétségbeesett között, nem a párzás vulgáris tánca, mc, egyáltalán nem. Sokkal inkább a szívedben örvénylő szélvihar, amikor várod, hogy a mosdóból kijöjjön. A ruhái suhogása, amikor reggel öltözködik. A feszült csend, ami után végre azt mondja, igen.
E díszletek közt minden képtelenség megengedett; a tenger elmossa...
Te, szóval a homok meleg volt, a szellő hűvös. És ebben a mennyei nyugalomban eszembe jutott az otthon. Az otthonom. A plafonról lógó hinta, a 256 GB/RAM-os gép, Neliné, Monica, Clementina néni, Angel, Viorica. Még Frusinica is eszembe jutott, a rosszul megválogatott ruhái, mindenki, te. Vasea bá, Gicu, Mogoșné. Csendesen vártak, hogy visszatérjek a billentyűkhöz. Hogy felgyújtsam a villanyt, és azt mondjam, ok folks, here I am. Hogy visszahozzam őket az életbe. Az életembe.
A vállamra kaptam a táskám és nekiiramodtam. Egy óra múlva indult az első vonat Mangaliáról. Elhaladtam Olimpia szállója előtt. Sehol nem égett a villany. Arra gondoltam – a fenébe, Nic, a férje vagy még. Ha a nyakadra jön, megszívtad. A kocsija nem volt a parkolóban. Néhány utcával odébb, egy menő villa udvarán pillantottam meg. Egy frászt jön a nyakadra. Olimpia...
Mennyire bánkódhatsz egy nőn futás közben?
10 perccel a vonat előtt értem az állomásra. Aztán ő is berobogott, és morcosan megállt. Te, becsszó, mondta, kurvára unom már ezt a járatot. Csak a lótó-futók szállnak fel, akik összetévesztik a nyaralást egy átutazással. Pöfékelt elektromosan. Az emberi természet néha még az ember számára is érthetetlen, mondtam neki, miközben a lépcsőin felkapaszkodtam. Az emberi természet pontosan abban a pillanatban véget ér, amikor én átgurulok rajta a kerekeimmel. Ez ritkán történik meg, mondtam, és az orrára csaptam az ajtót. Én egy gép vagyok, semmi logikusat nem látok abban, hogy megöljek egy élőlényt, aki úgyis meghal. És lassan elindult Konstanca felé. Agigeán megremegett egy kicsit. Ismered azt a viccet a vasutasokkal? Nem. Egy vasutas mesélte egy éjszaka, hogy talált egy kurvajó nőt valahol a vasút mentén, Dobrudzsa és Ceamurlia között. „Te, megdugtam, seggbe is, picsába is, magamra is ültettem...” A másik megkérdezte, hogy meg is szoptatta-e. „Te, nem... nem találtam a fejét.”
Hamar Konstancára értünk. Megkönnyebbülten fellélegeztem. A vonat már kezdett duruzsolni nekem.

   

Vitus Ákos fordítása