Mint az a tetem a tengerparton; Napos sétaút; Egy jelentés halálára

Mint az a tetem a tengerparton

Mint az a tetetem a tengerparton.
Épp akkor mosta a víz a lábainkhoz.
A bőrön áttűntek a tekergőző csontok,
egy szakadásra váró megnyúlt szatyor,
a sarkokból minden középre rázódott,
s látszott, nemsokára szétreped.
Körülállták az emberek, mi találtuk.
Lehetett kecske, de akár gyerek is.
Az úszómester futva ékezett,
utána meg nagy hangzavar támadt.
Mindenki egyszerre mondta,
nem értettük, külföldiek voltunk.
De már nem akartunk fürdeni.

Napos sétaút

Ősz. A fény már rézsút érkezik,
és egyre meztelenebb a fasor.
Csak ő pakol rétegre réteget magában;
aligha fázik, gondja nincs. Mégis
kérgesedik szíve helyén az idő.

Egy jelentés halálára

      „Egy (...) lány vulvája: mint egy vak szem.
       (...) Mondhatni még nincs jelentése.”
                                                          Musil

Egy hét után eljött az idő. Elő-
pakolta kistükrét. Kinyitotta, majd
hamar bezárta. Nem lehet! Vagy
mégis? Az, ott? Belenézve sápadt

el arca. Elrontották a varratot:
az íve nem szimmetrikus, és repedt
a túlfelén! Ezért fizettek?!
Nagy levegőt, hamar! Átkokat nyelt.

Pinája ifjúsága hová került?
Hová a húsnak fénye, az izmok
diadalíve? A mozdulatban
öntudat élt, a gyakorlat, évek

rutinja; formálta sokezernyi nap.
Gyönyörbe mozgott kedve szerint, de
most biceg, behúzva szája szélét,
nincs mese: megnyomorították. Mert

hogy élhet így? Nem sejtette, hogyan lehet
szeretni ívét, dombja bolondos, ép
izomzatát! Hogyan tovább? Lesz
még öröm, vagy belül is cikcakkba

vágták?! Öt öltés csak – hüvelyében ez
egész ijesztő hossz. Hihetetlen! Ül,
a tükre combja közt remeg. Sír.
Már idegen pina, gát mered rá;

szemébe néz, s elfelejti önmagát.