Álmaimban Amerika

Az amerikai fiú olvasása közben visszatértek gyerekkori élményeim, vágyaim. Amennyiben egy szóval kellene összefoglalni az érzéseimet, az nem lenne más, mint: az elvágyódás. Elvágyódás egy másik, izgalmas világba, a filmek, a képregények birodalmába, ahol mindig történik valami, ahol különlegességek várnak, ahol kitörhetünk unalmas, láthatatlan hangyalétünkből, ahol hősök/hősnők, megmentők/megmentettek lehetünk, igaziból vagy csak órákra, de megvan rá minden esély.

Csepregi János eszmecseréink során és a vele készült interjúkban is megfogalmazta, hogy bár ő a Dunántúlról, nem az Alföldről származik, mindenképpen egy általa elképzelt, a barátai által színesen lefestett vidékhez, „elzárt”, fiktív területhez, településhez, ugyanakkor saját környezetéhez, a kelet-európaisághoz is kötődő élményekről szeretett volna írni. A Toroczkay Andrással való beszélgetésnek az Irodalmi Jelenben leközölt változatában a következő olvasható: „Valamiért úgy tűnt, úgy tűnik, hogy az a világ messzebb volt a bécsi videóktól és Budapesttől, mint a mi Tolnánk. A könyv szempontjából persze a többszörösen perifériális lét miatt mindenképp szerettem volna a hősömet, hőseimet egy Kunmadaras mellé álmodott, kitalált faluba költöztetni.”[1]

Ilyen, a Szolnok-közelihez hasonló, „perifériára szorult terület” elég sok volt a nyolcvanas években, hazánkban, így gyerekkorunkban sokan találkozhattunk azzal az áthidalhatatlannak tűnő távolsággal, ami egy magyarországi falu vagy kisváros és a nyugat-európai nagyvárosok, vagy Amerika között húzódott. A messzi távolból a kapitalista országok megszépültek, a könnyen fogyasztható, hozzánk eljutó popkultúra termékei könnyed, gondtalan életet ígértek, a Coca-Cola, a Depeche Mode együttes és a 44-es Magnum a szabadság jelképévé vált.

Emlékszem arra az időszakra, amikor még azt gondoltam, hogy Madonna, Olivia Newton-John vagy Brooke Shields nem jár toalettre, a „csipitriki” meg a Barbie baba csodaszámba ment és a lányok számára ugyanolyan szimbólummá vált, mint a fiúk számára a svájci bicska vagy a zenélő kvarc. A Dirty Dancing, a Grease és a Flashdance voltak a mi Rambóink, Terminátoraink és Rockyjaink, Kim Basinger a mi Schwarzeneggerünk, Tom Cruise a Vörös Szonjánk. Az érzés viszont ugyanaz volt, megélni a határtalanságot lóháton száguldva az indiánok ősi földjein, az amcsi városok tánctermeiben vagy a startvonalnál állva kockás zászlóval kezünkben az éjszakai autóversenyzők vagány, szívdöglesztő babájaként.

Csepregi János regénye azonban nem csak kordokumentum, túlmutat egy ábrándozó kissrác elbeszélésén. Legfontosabb eleme nem a névtelen mesélő főhőse cselekedeteinek, hanem a veszteségérzés megélésének bemutatása. Az álmok megtestesítőjének, az „amerikai fiúnak” az elvesztésével ugyanis eltűnik a másik által meghatározott identitás, a korábban stabilnak hitt világkép. A laza, sztorizgatós történet már az első fejezet végén átalakul, amikor Feri, a falusi általános iskola központi figurája, a tekintélyszemély meghal. Az élet ennek ellenére megy tovább, az összeomlott világot újra fel kell építeni. A kérdés az, hogy miként, milyen alapokra, amikor a hétköznapok valójában sivárak és unalmasak, amikor eltűnik a remény, egy szebb élet ígérete, amikor szürke, cikizhető, gyáva kisegerekké válunk egy olyan helyen, ahol a legnagyobb izgalmat a permetező helikopter felszállása és a szovjet ifjúsági találkozó, a valódi veszedelmet pedig a nyolcadikosok, a „juhászelődök” és nem az űrlények támadása jelenti.

Ám Feri halála nem lehet a fantázia világának pusztulása egyben, a szomorú eset és annak körülményei valójában szükségesek ahhoz, hogy a Romet Pony-s srác megmaradhasson a hős szerepében, hogy továbbra is a másik szimbóluma lehessen, nem csupán egy sebezhető ember, egy a sok közül. Halálával nem tűnhet el minden, ami szép volt, nem veszhet el a remény, az illúzió. Az új tapasztalatok megélésével párhuzamosan mindazonáltal a fantázia birodalma is kegyetlenebbé és kuszábbá válik. A gyermeki hit és fanatizmus abszurd, veszélyes helyzeteket teremt, meggondolatlan cselekedetekre késztet, felülírja, ledönti a valóság állította korlátokat, a fennmaradás és a továbblépés eszköze. Néhány kritikus, többek között Demus Zsófia[2] túlzásnak tartja az álom és a valóság ilyen nagyfokú keveredését, a gyors témaváltásokat. Mások, mint Csufor Lilla,[3] a tizenkét éves fiú sajátos mesélői magatartásának, a hiteles, gyermeki nézőpont kivetülésének tudják be a Csepregi által alkalmazott szövegépítési módszert, technikákat. Jómagam Kántor Zsolt Népszabadságban publikált gondolatához kapcsolódnék, amely tökéletesen kifejezi a szerző szövegalkotási módszerének a nagyszerűségét: „A szóban forgó ifjúsági regény hibátlanul megkomponált mű. (…) Az amerikai fiú nézőpontja minden iróniát nélkülöz, teljes beleéléssel adja vissza azokat az érzéseket, amelyeket a narrátor, a tizenkét éves srác átélt. (…) Az arc az európai kultúrában a személlyé levés elkerülhetetlen feltétele, ez viszont olyan sajátosság, amellyel az árnyak, az álomlények nem rendelkeznek. Igazi kvantumstatisztikai érdeme a szerzőnek, hogy az emlékezet és az ébrenlét közötti »senki földjén« teremt játékteret. Kicsippenti a nagy egészből azt az időbuborékot, amely a történet maga, az álomi »túlnan« zárványát, ahol mi, olvasók is bennfentesként kedvünkre nézelődhetünk.”[4]

Csepregi Jánosnak a harmadik könyve, egyben az első regénye Az amerikai fiú. A hosszú lélegzetű prózai munkák felépítése, megszerkesztése számtalan buktatót és csapdát rejt magában, ám Csepregi őszinte hangvételű, humoros, mégis torokszorító műve elkerüli ezeket. Nem ideologizál, aktualizál vagy humorizál feleslegesen, szövege, annak ellenére, hogy véleményem szerint az egyik leggondosabban felépített mű a kortárs magyar irodalomban, játszi könnyedséggel tekeri láthatatlan ujjai köré az olvasót olajozott stílusával, és azzal, hogy hűen megjeleníti egy tizenkét éves, a nyolcvanas években élő fiú gondolatvilágát, érzéseit, mindennapjait. Ennek ellenére (nekem is) hiányérzetem támadt a prózai munkát olvasva, az események bővebb kifejtése ugyanis „igazi” nagyregénnyé tehette volna a kötetet. A történet rövidsége dacára mégis „nagyregényként” kezelhetjük, melyet a modern környezetbe helyezett „pálutcai” téma, a pszichés traumák bemutatásának egyedisége tesznek egyedülállóvá. Az amerikai fiú izgalmas, nosztalgiázásra csábító, lebilincselő olvasmány, a szerző érzékletesen festi le a fiatal narrátor lelkiállapotát, vívódásait, csatáit, változásra való hajlamát és eredményeit, a kisfiú szenvedélyei mellett pedig a mi szenvedélyeinket is felkorbácsolja. A régi emlékek ismét felszínre kerülnek, hogy megmozgassanak. Vagyis, előttünk a cél: „Irány Amerika!” Az, hogy hogyan értelmezzük jelmondatunkat, hogyan jutunk el „Amerikába”, csak rajtunk áll!

[1] Az alföldi-amerikai Pál utcai fiú, Toroczkay András interjúja Csepregi Jánossal, Irodalmi Jelen, 2013. október 13. http://www.irodalmijelen.hu/2013-okt-13-1451/az-alfoldi-amerikai-pal-utcai-fiu

[2] Demus Zsófia: „Amerika” meghalt, mi meg itt maradtunk, Ambroozia, V. 2014/1

http://www.ambroozia.hu/index.php/kritika201401/demus-zsofia-amerika-meghalt-mi-meg-itt-maradtunk-csepregi-janos-az-amerikai-fiu-cimu-koteterol

[3] Csufor Lilla: Game over – Press start to continue? Szépirodalmi Figyelő, 2013/6, 78-84. (81)

[4] Kántor Zsolt: Eredeti krapek, Népszabadság, 2014. április 12. szombat, Kultúra – Könyvszemle rovat, 17.