Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. június / Kavics; Sziámi; Romlott ajándék; Bál; Madártánc

Kavics; Sziámi; Romlott ajándék; Bál; Madártánc

 

 

Kavics

Tegnap éjszaka, miután elküldtél,
volt időm átgondolni, mennyire
szeretlek. Nem tudtam elaludni,
a lelkiismeret kutyáinak ugatásától
sokáig forgolódtam, akár a kövek
Sziszüphosz álmában, aki nem
ismerte a boldogságot, és elhitte
büntetését. A kezemben egy kavicsot
szorongattam, mert a kő túlzás.
A bánat is túlzás, lombtalan ágai
mégis az ablakot verdesték.

Eszembe jutott, amikor fülbevalód
beleakadt a sötétbe, ahogy utoljára
mosolyogtál rám, és a szemed,
ami esőszürke lett, mint egy kavics.
Mert túlzás a kő, és túlzás az ég is,
alatta a bánat sokasodó bokraival.
Halkan vettem a levegőt, ahogyan
szarvasok vonulnak a ködben.
Nagyon szerettem volna a kavicsot
szuszogásodban megforgatni,
és minél messzebbre elhajítani.

 

 

Sziámi

Van ez a testem, ami cipel egy másikat.
Elfajzott sziámi testvér, a születésem
óta össze vagyok vele nőve. Alagútfivér,
alvadtvérnővér. Bizalmunk tétova.
Előbb járni, számolni és várni, aztán
kérni, simogatni, végül megbocsátani
is megtanulunk. Könyörtelen anatómia.
Háttal állunk egymásnak, úgy teszünk,
mintha nem ismernénk fel magunkat.
Kietlen látomás, szájak a villamossíneken,
fogak a kihűlt betonon. Tél, könyörülj
rajtunk. Nyár, vezess vissza bennünket
a katlanba, ahol kiszórták körmünk
alól a homokot és kitépték szemünk
könnycsatornáját. Forró víz bugyog
fel a szürke csarnokban, így indulunk
világgá, kicsi sziámi, ügyetlen szerelmem.

   

 

Romlott ajándék

Hiába tömtem be száját, hallottam
suttogását. Hiába vagdostam le
körömleszakadt ujjait, éreztem böködését.
Hiába téptem ki karját, megcsapott
pofonjának szele. Torzójából
összegubancolódott kanócok lógtak.
Hiába kötöztem a gyúlékony árbochoz,
megszökött. Csecsemők hordája
elé vetettem, de visszatért.

Veszedelmes ékszer, megbolondult
délibáb. A hőség légkalapácsai között
lépked, izzadtsággal teli hordókat
görget maga előtt. Tekergőznek
szájában a szikrázó vezetékek,
akár a lefejezett kígyók. Összeroppantja
a felejtés tektonikus lemezeit,
amikor a kitartó kirakatokban
rátalálok szétdobált emlékeinkre.

Azért látogat meg, hogy mint egy
romlott ajándékot, felhasítsa békémet,
és kiszórja belőle hiányod belsőségeit.
Megrántja az esőt, amikor eleredne,
és addig nézi a bolttalan eget, amíg
fel nem gyújtjuk egy nagyítóval. Ne
maradjon belőle más, mint végtagok buja
csomója egy dombon, amit teleszurkáltak
tűkkel, antennákkal és napernyőkkel.

 

 

Bál

Delet ütött az óra,
és a lány behordta a tányérokat.
Rohadó köretek partvidékén lépkedett.
Az asztalon halványan derengett
egy fél tányér szalontüdő,
feje körül májak és vesék
felfuvalkodott zacskói repdestek.

Így gázolt át a lány
a vacsora törmelékein.
Rezzenéstelen arccal taposott
az evőeszközök tüskés mezején.
A falon a szódásszifon ütötte
lyukakból süvített a szél, és a tejfoltok
megkeményedtek az abroszon.

Delet ütött az óra,
és egy sötét alak jött látogatóba.
Állt az ajtóban,
zsebében tompán lüktető tenyerével,
aztán csúszni kezdett,
mint egy túlgörbített vállfán
az üres kabát.

Csak az arca mozdult.
Figyelte, ahogy a lakás
életlenedik a déli verőfényben,
és kések, villák tűnnek el a habban.
Nézte a lecsupálódott vázakat,
az ezüst és alumínium
harcainak emlékét.

Tudta, hogy itt bál volt,
celofános lakodalom,
és a lány szemében,
mint egy hűtőszekrény a hóesésben,
még pislákolt a könyörület
és az ítélet, hogy elkésett.
Elkésett.

 

 

Madártánc

A vihar előtt látható madártáncban először
a kémények, a háztetők és a legmagasabb
fák körvonalai halványulnak el, hogy aztán
az egyetlen testként mozgó, de alakját
folyamatosan változtató raj eltörölje a várost,
melynek lakói nem is sejtik, hogy végzetük
közeledik a madarak ártatlannak hitt ostromában.
A madártánc anatómiája, akár a melankólia,
tele van dombokkal, völgyekkel és vadászlesekkel.
A madarak nem tudják, miféle folyamat
eltökélt hírnökei, hegyes szárnyukkal és apró
csőrükkel miként rajzolják újra térképeinket.

Folyókat tépnek ki, erdőket tarolnak le, mire
elérnek a városhoz, ahol azért húztuk meg
magunkat, hogy átvészeljük a telet, melynek
alakja olyan, mint egy pávafej a kalitkában.
Eljövetelükről nem szólnak a madártánc titkos
tanai, amiket tarka lapokon őriznek a forró
bányákban. Táncuk ókori öröm, jéghideg zajlás,
tollak forgása kőbe zárt pálmák levelén.
Egy öregember kirablása, egy ezüst vágóhíd
remegése. Ők a buja növényzet a kampókon.
Fussatok, üzenik a vesztőhely állatai,
szemükben egy másik élet odaadása csillog.

Szaladjatok, figyelmeztetnek az égbolt
görbe oszlopai, miközben siklik a madárcsónak
az éji gleccser tiltakozó haván, és megtelik
velünk az égi vándorok felbőszült zsákja.
Imbolygunk sóvárgó táncában a szúrós
széklábak között, az asztalon kupáink tele hóval.