Kitömött barbár

Lobkowitz herceg elégedetten szemlélte a fiú fejlődését, de a nyugalmat hamarosan új aggodalom váltotta fel. Most már türelmetlenül várta a pillanatot, amikor tanítványa elméje végre színt vall, és kiderül, hogy vajon csak a tanultak puszta reprodukciójára képes-e, avagy eljut odáig, hogy az elsajátított ismeretekből valami egyedit és soha-nem-voltat teremtsen. Hogy ne csak szervetlen, idegen anyag legyen elméjében a tudás, mint a preparátumokban a kóc, hanem hússá és vérré váljon benne, amely saját életet él. Talán maga sem tudta pontosan, hogy mire vágyik, de egyre türelmetlenebb és kíváncsibb lett. Már nem volt számára elég, ha Angelo hibátlan ujjrenddel skálázott végig az orgona regiszterein, vagy makulátlanul elragozta erős aorisztoszban a lambanein igét, és a derekasan begyakorolt négykezesek és az improvizált latin költemények sem tették boldogabbá.

De mielőtt választ kaphatott volna ezekre a kérdéseire, kiderült, hogy előbb neki kell váratlan kérdésekre válaszokat adnia, s hogy a tökéletes mértani alakzatok változatlanságát is van, ami fenyegesse.

A szicíliaiak, akik már a spanyol Habsburgok uralmát is látványosan utálták, az osztrák Habsburgokkal képtelenek voltak megbarátkozni. A hercegnek nem egyszer kellett megalázva eloltatnia a kert díszkivilágítását és lefújnia a már előkészített tűzijátékot, amikor bebizonyosodott, hogy a császárnő születésnapjára rendezett ünnepségen egyetlen tősgyökeres szicíliai család sem fogja képviseltetni magát. A márki, Angelo első gazdája is csak egy üdvözlőkártyát küldött, arra hivatkozva, hogy már hajnalban hajóra száll Egyiptom felé.

A kis létszámú Habsburg kolónia nyomott hangulatban majszolta a bécsi krémeseket, s már a fókák ütemes csobbanásai sem hatottak kellemesnek.

1734 tavaszán a herceg hagyta, hogy a görög tűzmester elindítsa a szikrázó látványosságot, amit kettesben néztek végig Angelóval.

A fiú sokat nyurgult az évek alatt, kék felöltőben, keményített csipkés kézujjal állt az ura mögött, jobb tenyerén tartva az ezüst pezsgőstálcát. A herceg kortyolt egyet, miközben az öböl vizén tükröződő tűzijáték fényeit nézte, aztán csendesen közölte, hogy alighanem rövidesen véget ér a messinai tartózkodás. A spanyolok megállíthatatlanul nyomulnak előre északon, Don Carlosnak kétszer akkora lovassága van, mint a nyomorult alkirálynak. A helytartói megbízatásának alighanem vége, a sziget a spanyol korona alá kerül, úgyhogy ez a déli kaland most véget ér. Ősztől a lombardiai hadszíntéren kell lenni, ha a dolgokban addig nem következik be gyökeres változás. Angelo maradhat majd Milánóban, de jobban örülne neki, mondta a herceg, ha vele tartana a hadjáratba. Úgysem látott még tisztességes háborút. Mert ezek a lengyelek már megint belebonyolódtak valamibe, ahogy már ez régi szokásuk… na de még nem is meséltem neked a lengyelekről, mondta. Belekarolt Angelóba, és egész hajnalig részletezte az európai politikai zűrzavart, amely most épp az itáliai királyságok fölötti marakodásban tör felszínre.

A herceg felesége már évekkel korábban visszaköltözött Bécsbe, és olyan látványosan és tüntetően csalta az urát, hogy Lobkowitznak minden kedve elment attól, hogy valaha is visszatérjen a császárvárosba. Egyre jobban megszokta, hogy mindenhová magával viszi Angelót, és mivel mindig is megvolt az a sokak által utált, gyanús szokása, hogy magában beszél, ezt most végre mindkettejük előnyére fordíthatta. Elmondhatta valakinek a gondolatait, Angelo pedig megtanult csehül: a herceg ugyanis, hiába beszélt kiválóan németül és olaszul, igazán gondolkodni csak az anyanyelvén tudott, s eddig orra alá dünnyögött monológjai is ezen az idegen fül számára szokatlanul recsegő és csikorgó nyelven szólaltak meg.

Nyár elején, amikor Don Carlos elfoglalta Nápolyt, és a Habsburg alkirály elmenekült, a német hadsereg kelet felé próbált kitörni a spanyol harapófogóból. A bitontónál beszorult csapatok megsegítésére az egész szicíliai hadsereg a Lobkowitz-féle bámulatos mértani alakzatokban behajózott a messinai szorosban, miközben felhangzott a kikötőben összegyülekezett ünneplő szicíliaiak ujjongása. A városokban Habsburg színekbe öltöztetett szalmabábokat égettek, és minden tekintetben olybá tűntek, hogy a boldogságuk elől már csak ezt az egyetlen akadályt kellett elhárítani. A herceg fanyar mosollyal tűrte a megaláztatást, és szigorúan megtiltotta a katonáinak, hogy a köpködőknek, káromkodóknak bajuk essen. Mit számít egy kis civil hisztéria: egy a feladat, megőrizni a hadosztály rendjét és fegyelmét. Aquila non captat muscas, mondta egy római gőgjével, és roppant büszke volt, hogy Angelo kapásból csehre fordítja a latin szállóigét.

Június elején, amikor a herceg a bitontói vereség után megmaradt csapatokkal, halálos rosszkedvvel visszatért Messinába, Angelo átélhette a rettegés fenségét, és végre a saját szemével tapasztalhatta meg azt, amiről Hérodotosznál, Liviusnál vagy Sallustiusnál olvasott: a történelmi idő, mint egy szőnyeg egy végtelenbe vesző lépcsősor távolából, hirtelen egészen a lábáig gördült.

A spanyol flotta hatalmas hajói ágyúcsövektől tüskés oldalaikkal az erőd felé fordulva felsorakoztak az öböl vizén, és a herceg csak a becsület kedvéért várta meg az első sorozatot – amelyet ugyancsak előzékenységből a spanyolok jóval az erőd fölé céloztak –, s csak akkor adta meg magát. A történetíróknak szóló gesztus után azonban kétségbeesett és kaotikus menekülés kezdődött: a naszádokat követő kisebb hajókon érkező zsoldosok nem voltak hajlandók zsákmány és öldöklés nélkül kipipálni a feladatot, és talán a parancsnak ellenszegülve, talán egy titkos paktum engedélyével lopva partra szálltak és rajtaütöttek a Habsburg helyőrségen.

A zűrzavar látványa, az egymás hegyén-hátán menekülő katonák, akik elhagyták csapattestüket és eldobálták felszerelésüket, a felbomlott alakzatok, amelyek most egyetlen hörgő, ziháló, kormos és véres masszává olvadtak össze, hosszú hónapokra búskomorságba taszította a herceget: a rendetlenség és a tanultak látványos megtagadása jobban megviselte, mint maga a vereség.

Hajón menekültek észak felé, megosztva a helyet az osztrák uralommal lepaktáló szicíliai családokkal, akik a spanyol bosszútól rettegve most dühöngve és sírva hagyták ott otthonukat, s persze mindenért a kudarcot vallott hadsereget okolták, és kétségbeesetten faggatták a herceget, megterem-e a citrom és a narancs Bécsben.

A márkiról, Angelo első gazdájáról nem érkezett több hír.

Évekkel később, amikor, a szakadó, hideg esőben a Kárpátok déli átkelőinél a hadállásokat építő csapatoknál töltötték a telet, Angelo az ideje nagy részét a sebesültek körül töltötte.

Az idős Savoyai Jenő utolsó török háborújában hibát hibára halmozott, s a korábbi évtizedek Dunától délre megszerzett hódításait sorra fel kellett adni. Lobkowitz dühöngve verte az asztalt, és próbálta meggyőzni az aggastyán hadvezért tervei kivitelezhetetlenségéről, de az öregúr kézlegyintéssel söpört le minden ellenvetést. A törökök sok évtized után újra ráéreztek az osztrák vér ízére, s a sorozatos kudarcok nyomán ezrével érkeztek a sebesültek.

Angelo akkor már sok mindent tudott az orvostudományról.

Tudta, hogy sosem lehet orvos, és már csak a saját kielégíthetetlen kíváncsisága hajtotta, mert Bécsben hamar rájött, hogy a fekete embertől inkább a halált várják a hozzátartozók, semmint a gyógyulást. Őt másfajta kíváncsiság és másfajta célok hajtották a szenvedő, a titkukat feltáró, kinyitott, kibontott, feltárt testek felé, mint azokat a fiatalembereket, akik megélhetést, megbecsülést, hatalmat, társadalmi elismertséget vártak ettől a diszciplínától.

Ő arra volt kíváncsi, hogy ő maga milyen. Abban már megnyugodott, hogy az ő különleges, undort és kíváncsiságot, feltűnést és gúnyolódást kiváltó teste is ugyanaz a test, mint a csodálkozóké, mégis úgy érezte, nem hatolt még elég mélyen ebbe a titokba.

Kuhn doktor, az öreg katonaorvos, aki eleinte hallani sem akart arról, hogy Angelót a betegei közelébe engedje, lassanként rájött, hogy a herceg tényleg nem füllentett, amikor azt állította, hogy a fiú az elmúlt két évben szinte ki sem tette a lábát a bécsi kórházakból, ahol mindent megtanult az emberi testről, a csontvázról, a porcokról, erekről, s főleg a sebek legkülönfélébb fajtáiról, amit csak lehetett.

Bár néha hibázott még a latin szakkifejezésekben, s adós volt még néhány alapmű elolvasásával, biztos kézzel állította el a vérzést, rakta helyre a ficamot és varrta a sebet. Persze a békés bécsi évek alatt főleg civil sebesülésekkel találkozott, tetőről leesett ácsok, lovas kocsi gázolta öregek, parázsba esett gyerekek sebei mellett segédkezett, s a harctéri sérülések újak voltak számára. De az öreg orvosnak így is be kellett vallania, hogy az ifjú négernek különlegesen finom és szerencsés keze van, s ez a hír hamarosan a katonák között is elterjedt, s törésekkel, ficamokkal rövidesen többen keresték fel őt, mint a tapasztalt és kipróbált katonaorvosokat.

Addigra már a herceg rájött arra, hogy Angelo különleges képessége nem a zenében, a matematikában vagy a történettudományban fog megmutatkozni, bár ezeket a diszciplínákat kifogástalanul elsajátította, megtanult fúgát eszkábálni, ismerte a hangszerek hangterjedelmét, biztos kézzel kísérte continuóval az herceg udvari zenekarát, órákat tudott magas szinten társalogni a római birodalom bukásának okairól vagy a lutheri és kálvini tanok káros voltáról, és a kamatszámításban, vagy egyéb közkeletű matematikai feladatban sem lehetett fogást találni rajta.

Mindent helyesen és alaposan tudott, mégsem terjeszkedtek a képességei egy bizonyos határnál tovább. A herceg azonban hamarosan rájött, mi az a különleges tulajdonság Angelóban, amelyet az első találkozástól fogva megsejtett benne.

Az első jelek szinte észrevétlenek voltak, s csak később kaptak értelmet, amikor a herceg visszagondolt, hogy Angelo gyerekként is első mozdulatra megtalálta a keresett oldalt a könyvben, s bármi elveszett a házban, csak ő volt képes előkeríteni, de ő aztán az első mozdulatra. A szobalányok és lakájok meg voltak győződve, hogy a gyerek ezzel próbál feltűnést kelteni: elcsen dolgokat, eldugja, aztán látványosan megtalálja. Sok ütleget, nyaklevest kapott ezért, de az esetek csak nem akartak ritkulni. Végül a herceg maga tette próbára védencét: a székpárna alá rejtette a tubákosszelencéjét, majd színlelt kétségbeesésében Angelóhoz fordult. A gyerek fél órán át kereste, felforgatta az egész lakosztályt, minden polc, könyv és párna alá benézett, kivéve azt az egyetlen egyet, amely alatt a szelence rejtőzött. A herceg bizonyítottnak látta a személyzet vádját, és három napra egy kancsó vízzel a pincébe záratta Angelót.

A lakáj fülénél fogva vonszolta a kézzel-lábbal tiltakozó, visító gyereket a pince felé, amikor azonban ki akarta nyitni az ajtót, hiába kereste a kulcsot, amit az övén lógó karikán szokott hordani. Dühöngve matatott, beletúrt a nadrágja zsebébe, levette a cipőjét és kirázta, de a kulcs csak nem került elő mindaddig, amíg Angelo le nem nyúlt a fal tövébe és arrébb nem billentett egy követ: a lakájnak akkor jutott eszébe, hogy előző nap, amikor bezárta a pincét, valóban hallott valami furcsa csörrenést a háta mögött. Nevetve vitte vissza Angelót a herceghez, aki gondolkodóba esett, s most már a végső bizonyossághoz inkább megvárta, hogy a véletlen maga intézze a dolgokat.

Amikor néhány nappal később valóban elkeveredett egy levél, amelyet az alkirálynak írt, s Angelo diadalmas arccal halászta elő az íróasztal és az ablakpárkány közötti résből, Lobkowitz leszűrte a tanulságot, hogy a szerencse nem egyoldalúan működik – neki kell elvennie azt, amit ő akar visszajuttatni. Később is sokszor csodálhatta meg Angelo egészen kivételes és üde szerencséjének angyalát. A hadjáratokban közvetlenül a lábuk előtt becsapódó ágyúgolyók, fölöttük a falba fúródó lövedékek, karnyújtásnyira mellettük leszakadó hidak, másodpercekkel a távozásuk után kigyulladó épületek jelezték, hogy az angyal jelen van, figyel és dolgozik. De hogy milyen az, amikor igazán kiterjeszti a szárnyait, Lobkowitz herceg már nem pillanthatta meg. Csak előleget kapott abból a kivételes és káprázatos szerencséből, amely Angelót aztán csaknem húsz évvel később érte Frankfurtban.

Angelo húszéves volt, a herceg ötvennégy, amikor már biztosan érezte, hogy sikerült létrehoznia önmagából egy majdnem tökéletes másolatot, aki ugyanazokat a könyveket olvasta, ugyanazokat a zenéket játszotta és ugyanazokat a matematikai képleteket ismerte, mint ő. Együtt silabizálták – fél kézzel keresgélve a hangot a zongorán – Händel Messiásának vaskos partitúráját, amelynek az volt a különlegessége, hogy a londoni mester saját keze jegyzése volt: a herceg Willibald Gluckkal, apja erdészének fiával együtt vette Londonban a kincset, külön ezért téve meg a hosszú utazást, s nem akadt nap, hogy ne mélyedt volna benne el egy-két órára. A hatalmas fólió félig a herceg, félig Angelo ölében nyugodott, s miközben fél kézzel tartaniuk kellett, a szabad kezükkel keresgéltek a billentyűkön, s a teljesebb összhatás kedvéért elképzelték és utánozták a hangszercsoportok szólamait: Lobkowitz a fúvósokat szerette utánozni, összecsücsörített ajakkal, vagy az ökléből trombitát formálva, Solimannak pedig a vonósok kara és a kórus jutott.

Ha a herceg olvasni akart, megkérte Angelót, hogy olvasson fel neki: megnyugtatta a mély tónusú, selymes hang, amelyhez, úgy érezte, tökéletesen illenek Cicero leveleinek bölcs körmondatai vagy Seneca sátáni gnómái.

Órákig görnyedtek a terepasztal fölött, hogy az ólomkatonák segítségével kirakják hol a cannaei hol a philippi, hol a karthágói csata pontos mását, vagy amelyikhez épp kedvet kaptak Liviusból vagy Hérodotoszból. A herceg a terepasztal fölött a végletekig kiélvezhette mértani alakzatok iránti szenvedélyét. A leírásnak megfelelően állították be a domborzati viszonyokat, és ha a herceg készletében nem akadt alkalmas formájú domb vagy elegendő fácska az erdő sűrűjéhez, Angelo sebtében kivágott egy-két hegyet vastag papírból és zsákvászonból, vagy fákat fabrikált hurkapálca és lószőr segítségével. Hannibál csatáihoz az elefántcsontból faragott elefántok hátára a herceg Angelo kedvéért feketére pingált ólomkatonákat ültetett, amelyek lándzsát szorongattak, és a másik kezükben ösztökét. Néha hajnalig tologatták a katonákat a játéktájban, és a herceg vörösbortól meglódult fantáziával elemezte a hadvezérek döntéseit, míg végül homlokegyenest más kimenetelt nem kanyarított a csatának.

A háborúnak egyedül ezt az asztali, miniatürizált, és legkönnyebben alakítható, szagtalan és zajtalan változatát szerette.

Illetve még egy formában tudott rajongani érte, amelyhez már terep és történelem sem szükségeltetett: a sakkéban.

Angelóval reggelente André Danican Philidor sakk-könyvét tanulmányozták, és pontról pontra leellenőrizték, nem lódít-e az angol mester a játszmaelemzéseiben.

Angelo tartotta a kezében a könyvet, mert a herceg mindenáron be akarta bizonyítani, hogy tud annyit, mint az a jöttment zenész, és csikorgó aggyal próbálta kitalálni, vajon milyen lépést eszelt ki a következő körre a szerző. Bonyolult és nehéz rituálé volt ez Soliman számára: úgy kellett egyensúlyoznia, hogy rávezesse Lobkowitzot a megoldásra, mégse legyen nyilvánvaló, hogy nem a herceg esze dobta ki végül a választ.

Philidor a gyalogokra építette a játszmáit, amivel halálra tudta idegesíteni Lobkowitzot.

Valamit nagyon megsértett ezzel a főrendi önérzet mélyén, és a herceg mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a futók és bástyák megfelelő elhelyezésén múlik minden, a gyalogok pedig gyakorlatilag feleslegesek a pályán. Az elméletéből nem volt hajlandó engedni, és az esti próbapartiknál, amelyek inkább az elméletekről, semmint magáról a játékról szóltak, Angelónak sokszor kellett a végjátéknál szándékosan veszítenie, hogy a hercegi sakkelmélet ne szenvedjen csorbát.

Együtt sétáltak az Augartenben, amikor Lobkowitz gondolkodni akart.

Angelo annyit hallgatta a herceg magányos monológjait, hogy megtanult az ő ritmusában gondolkodni. A szavakkal együtt megtanulta az indulatokat és a gesztusokat is, s a lobkowitzi világ tükörképe, vagy pontos mása épült föl benne: legalábbis a herceg közelsége egy ilyen illúziót tartott életben mindkettejüknél. Annyira közel állt a gazdájához, annyira sok időt töltött vele, hogy nemigen tudta elkülöníteni saját perspektíváját az övétől: megszokta, hogy a herceg reflexióit neki kell kimondania, és mint az öreg színész, aki beleragad egyetlen szerepbe, lassan azonosult is vele.

A herceg először érezte, hogy jól esik neki egy másik ember társasága: már rég elfelejtette azt, hogy Angelót másnak lássa, mint önmagát, a különbségeket elkoptatta a közelség. A fiai távol éltek tőle, szerteszét a birodalom különféle tartományaiban, és az anyjukkal tartottak az apjukról formált, lekicsinylő véleményben. Büszkék voltak arra, hogy nem az apjukra ütöttek, hanem anyjuk élelmes vérvonalát örökölték: a herceg nem számíthatott rájuk abban, hogy testi hasonlóságukon kívül bármi mást is továbbvisznek belőle. Waldstein hercegnő fel nem foghatta, mért nem hajlandó az ura részt venni az udvari sürgés-forgásban, ahol a pénz terem, és a háborút hogyhogy nem képes, úgy, ahogy a többi tábornok és főtiszt, üzleti haszonnal lebonyolítani, és ráadásul hogy süllyedhet odáig, hogy egy néger társaságában mutatkozik. Ez az asszony számára a férje botrányos jellemtelenségeinek végső bizonyítéka volt.

Angelo akkor már évek óta Bécsben élt, s a herceggel mindketten azt hitték, nem mennek több hadjáratba. A háborús kudarcok sorra érték a birodalmat, a francia, spanyol és porosz fölény elkeserítően szembetűnő volt, és a hercegnek már nem volt kedve újfajta megoldásokkal kísérletezni. Angelo legtöbb idejét a kórházakban töltötte, esténként pedig lányok után járt, vagy Franz Gottwald udvari segédfogalmazó és Karl Freiheit egyetemi vívómester társaságában hajnalig kártyázgatott.

Lobkowitz számítása bevált: Angelo sokkal nagyobb feltűnést keltett, mint Waldstein hercegnő hűtlenkedéseinek híre, s a herceg elégedetten figyelte, ahogy a jelenlétükben lassan megváltozik az emberek viselkedése. Angelo társasága állandó feltűnést biztosított számára, megjelenésük eseményszámba ment, a fehér ember módjára beszélő és gondolkodó fekete a herceg különleges képességeinek bizonyítéka lett.

Sokan csak azért várakoztak már kora reggel a Lobkowitz-palota előtt, hogy megpillanthassák a nevelés e különleges remekművét, és egy-két szót válthassanak vele.

A herceg gondoskodott, hogy Angelónál mindig legyen elegendő nyalánkság és aprópénz: ahogy kiléptek a palota elé, a fiú szétosztogatta az ajándékokat a várakozók között. Létezésének megfoghatatlan rendkívülisége a herceget is átformálta, s Angelóban sokszor felsejlett a gyanú, hogy amiként ő el-elfeledkezik arról, hogy hiába osztoznak közös gondolatokban, mégis más, mint a herceg, a herceg is gyakran feledkezhetett bele abba a különleges fantáziába, hogy ha nem is fekete, de valami mégiscsak a körülötte gomolygó, egyhangú világ fölé emeli. Angelo társasága előjogokat, felmentéseket, kiváltságokat adott neki: végre olyan goromba lehetett embertársaival, amennyire csak végtelen mizantrópiája diktálta, nem kellett attól tartania, hogy ez lesz a legfeltűnőbb tulajdonsága.

A városban a legkülönfélébb pletykák terjedtek: sokan biztos forrásból vélték tudni, hogy a herceg és néger szolgája szeretők, mások meg azt, hogy ketten különleges varázslatokra képesek, nem fogja őket a golyó, elveszik az emberek akaratát és belelátnak idegenek gondolataiba. A női erényen kacagva gázolnak át, egyetlen asszony, se szűzlány, se meglett matróna, hercegnő, parasztlány vagy apáca nem képes ellenállni a csábításuknak, amit persze szintén varázslattal érnek el. Olyan irigyelt képességekkel ruházták fel őket gondolatban, amelyekkel mind szerettek volna rendelkezni, és olyan bűnök elkövetésével vádolták őket, amilyeneket legszívesebben követtek volna el. Kétségtelen azonban, hogy Angelónak különös hatalma volt fölöttük.

Ekkorra már megszokta, hogy mindenütt feltűnést kelt, és azt is megszokta, hogy ez a feltűnés mennyire fizikai, testi természetű. Sokan nem elégedtek meg annyival, hogy a távolból bámulják, közel merészkedtek, és óvatos mozdulatokkal térképezték fel szándékait, mintha egy kiszámíthatatlan vadállathoz közelítenének. A nők a szemüket meresztgették, hajlongtak, dudorásztak, mellüket feszítették, térdüket mutogatták. Ha nem reagált, huhogni, tapsolni kezdtek, füttyögtek és dobogtak, belekiabáltak a fülébe, ráfújtak a szemhéjára. Egy fajtájukbeli férfi előtt sohasem viselkedtek volna így: Angelo jelenlétében olyanok lettek, mint a gyerekek, akik ugyan már tudják, hogy vannak bizonyos szabályok, de ezeknek a határait még kedvük szerint tologatják.

Angelo szeretett kiszámított dramaturgiát adni ezeknek a rituális közeledéseknek, s erre a pillanatra tartogatta azt a trükkjét, hogy szélesen vigyorogva, tökéletes bécsi németséggel megszólal, és mond valamilyen kacifántos udvariasságot.

Semmivel nem tudta jobban megijeszteni az embereket, mint éppen ezzel: a megszólítottak úgy viselkedtek, mintha a szőnyeg szaladt volna ki alóluk.

Azt hitték, hogy az anyanyelvük csak az ő, s a hozzájuk hasonlóak kiváltsága, amely megkülönbözteti, magasabb rendűvé teszi őket az állatoknál és az idegeneknél: most, hogy a feketét a saját nyelvükön hallották beszélni, megfordult velük a világ, magasabbrendűségük illúziója hirtelen eloszlott, és pőrének, védtelennek, kiszolgáltatottnak és magányosnak érezték magukat, s félelmükből nem tudtak máshogyan kitörni, csak azzal, hogy erőnek erejével Angelo fölé kerekednek. A vízkék szemű, bamba fuvarosok, akik többnyire valami cseh hangzású vezetéknevet viseltek, ilyenkor legyőzhetetlen viszketeget éreztek arra, hogy megüssék. A magyarok belerúgtak és kutyának nevezték. Az oláhok lökdösni kezdték, hogy álljon ki velük, ha mer. A németek egyszerűen csak leköpték.

Hamar megtanulta, hogy milyen ellentétes érzések laknak az emberekben, és azok milyen gyorsan tudnak váltakozni. Tudta, hogy változik a félelem agresszióvá, a gyengédség kegyetlenséggé. A külseje minden embert jelleme és temperamentuma végső határáig ajzott, s így, miközben veszélynek tette ki magát, amikor találkozott velük, hamar meg is ismerhette őket: előtte képtelenek voltak színészkedni, mert eszükbe sem jutott, hogy szükség lenne rá. Angelo előtt nem kellett rejtőzködniük, nem kellett alakoskodniuk, nem kellett óvatos táncot lejteniük, ameddig kiderül, ki az a másik, és milyenek a szándékai, barát, vagy ellenség, s abból is melyik fajta az ezerfokú skálán, nem. Angelo esetében végtelenül egyszerű volt a helyzet: ő maga az ellenség, az állat, az idegen.

Féltek tőle. Akármilyen szelíd arcot vágott, akármilyen ruhát öltött, akárhogy ment az utcán, akármit csinált, az emberek első reakciója mindig a rémület volt. Még azok is, akik jól ismerték, le kellett küzdjék az idegentől való félelem akadályait, valahányszor csak találkoztak vele. Lehet, hogy Gottwaldnak vagy Freiheitnak ez már csak egy szempillantásba telt, de akkor is ott volt: csak a rutinjuk gyorsította meg a folyamatot. Aki meg először látta, abban megdermedt a vér. Szájtátva, sápadtan álltak az emberek, amerre csak ment, utána fordultak a falhoz lapulva, mintha attól tartanának, hogy visszafordul és beléjük döf, rájuk dob, köp, fúj valamit. Utána napokig rosszakat álmodtak, nem mertek egyedül maradni, és az ismerőseiknek még évek múltán is azt mesélték, hogy a fekete ember rájuk támadt az utcán. Nem emlékezhettek másképp, hiszen akkor saját létük értelmét kellett volna kétségbe vonniuk. Így aztán nem csoda, hogy akibe szorult egy kis bátorság, nem tehetett mást, mint hogy nekitámadt, mint a kígyó, ha a farkára lépnek.

De akikből nem váltott ki agressziót, azok közül is kevesen állták meg, hogy meg ne érintsék.

Végigtapogatták az arcát, beletúrtak sűrű, göndör dróthajába, megnyomkodták az orrát, kitapogatták a mellizmát, a bordáit, a hátát, mintha arról akarnának megbizonyosodni, valóban minden az emberi anatómia szerint van-e elrendezve, s nincs-e a ruha alatt eldugva valami addicionális testrész.

Az érintés mindenkiben kiváltott valami különös izgalmat: Angelo pontosan tudta, hogy a kitágult pupilla, a felgyorsult légzés, a kipirult arc, a nedvessé váló tenyér mit jelent.

A férfiakon éppúgy megfigyelhette ezt a jelenséget, mint a nőkön: ha egy férfi ért hozzá, a szemében olyan fény csillant, mintha a vágya egy harmadik nemet, egy férfi és nő közt álló, de számára is megközelíthető, engedélyezett variánst talált volna. Mintha úgy éreznék, a fekete bőr idézőjelbe tenné Angelo férfi voltát, s egyfajta kétneműséget, vagy nemtelenséget kölcsönözne neki, amely már szabadon használható a vágy céljaira. Aki visszarettent volna attól, hogy egy állattal vagy egy férfival szerelmeskedjen, abban is felgerjedt valami szunnyadó ösztön. Sokszor azt érezte, úgy gerjedtek vágyra iránta, ahogy egy képen ábrázolt feltárulkozás, meztelen szobortest, márványból domborodó tompor iránt sóvárgást érezhet az ember. Mintha tapasztalatuk azt súgta volna, hogy akit maguk előtt látnak, a fekete test valójában nem is igazi, nem lehet igazi, ezért bármit meg lehet tenni vele. Angelo teste csak valami mesterséges, valami szándékoltan természetellenes alkotás lehet, hiszen a természet az ő fehér testükben lakik és az ő pártjukon áll.

A vágyukon keresztül azonban már a pórázukat is a kezükbe adták, s Angelo ezt a megfordult hatalmi helyzetet kíváncsiságának kielégítésére használta.

Tüzetesen és alaposan tanulmányozta, ki mire, hogyan reagál, mit kérdez, hogyan tusakodik magában az idegenkedéssel és az undorral, vagy hogyan veti magát az ismeretlenbe, és hogy oldódik benne fel.

Típusokat állított föl, alak, hajszín, nemzetiség, vallás alapján osztályozta az embereket, és figyelte, hogy viszonyulnak hozzá.

Sokkal több férfi és nő fejében fordult meg a gondolat, hogy ölelkezzen vele, mint ahányan végül ezt nyíltan is ki merték mutatni, s a legtöbbet végül mégis visszatartotta a félelem vagy a viszolygás: sokkal izgatóbb volt az aktus gondolatának lehetőségével eljátszani, azt az undor és a megkívánás közötti határon ide-oda mozgatni, mint beteljesíteni.

Hamar megtanulta, hogy türelmesnek és szelídnek kell lennie, ha sikereket akar a nők körül: az erőszakos és durva magatartást, amit a fehér férfiaktól sok nő elvárt, tőle megbocsáthatatlanul ijesztőnek tekintették volna. Szolgálólányok, szakácsnők, nörszök és társalkodónők álltak sorba a kegyeiért, de aki végül tényleg odaadta magát, az sem tudta ezt önfeledten megtenni: lefoglalta őket a csodálkozás, amit az idegen állagú, szagú, formájú és színű test érintése jelentett. Úgy mozgatták a fiút a lábuk között, mint valami meglepő játékszert, s az ölelésből kibontakozva a lábuk közé nyúltak és a tenyerükre pillantottak, nem kenődött-e rá fekete anyag. Angelo rájött, hogy a legjobb, amit ilyenkor tehet, ha kacag rajtuk: miután a nők megbizonyosodtak, hogy a férfiből ugyanolyan színű és állagú ondó került beléjük, mint amilyet a fajtájukbeliektől megszoktak, megcibálták a haját, vagy kiosztottak neki egy-két sértett nyaklevest a nevetésért cserébe.

Mintha jobban megfelelt volna a fantáziájuknak a fekete.

Persze nem csak az alsóbb néposztályokba tartozó nők kívánták meg, sőt. A különlegeset épphogy a nemesek és az arisztokrácia részesítette előnyben a megszokotthoz képest.

Ilyenkor a hölgyek egyszerűen a herceghez fordultak, aki olykor engedett a kérésnek, és megkérte Angelót, hogy tegyen a kedvére ennek vagy annak.

Lefüggönyözött kocsikban, titkos ajtókon át vezetett az út, sokszor azt sem tudhatta, hova viszik, és kihez, és a titokról sokszor még az aktus közben sem lebbent fel a fátyol: néha vaksötétben tették magukévá azok a nők, akik nem akarták, hogy a kilétükről tudomása legyen. De olyan is akadt, aki épphogy a pletykát kereste, vagy valami sötét, kétségbeesett perverzióval a férje, az apja, a barátnője szeme láttára akart szerelmeskedni vele.

Visszatérve a Lobkowitz-palotába Angelo alaposan elmesélt minden részletet a hercegnek, aki a történetekben egyre több okot talált arra, hogy gyűlölje és megvesse az embereket.

Angelo megbízhatott benne: sosem árulta el senkinek, hogy a négertől tudomást szerzett a legbelsőbb titkaikról. A herceg amúgy sem hitt semmiféle magasabb rendű szerelmi érzelemben: az egész cécót az érzelmek körül pusztán a természet szemfényvesztésének tekintette, amelyet megtévesztésül emelt a szaporodás barbárul egyszerű aktusa köré. A szerelemnek kizárólag a megvásárolható formáját tartotta emberhez méltónak, és ha elfogta a vágy, elküldte Angelót, hogy hozzon neki egy megfelelő kurvát valamelyik spittelbergi bordélyból. A közepesen testes, nem túl nagymellű, terjedelmes fenekű barnákat szerette, ezekből hetente elfogyasztott kettőt-hármat.

Angelo gondos kimutatást vezetett a lányokról, mert a herceg nem szerette az ismétlődést. Mivel azonban a készletek még kurvában sem voltak kimeríthetetlenek, néhány hónap után óhatatlanul bekövetkezett némi ismétlődés. Angelo ilyenkor alaposan kioktatta a lányt, hogy más néven mutatkozzon be, mint előző alkalommal, s tetessen értetlenséget, ha a herceg a valódi nevén szólítja. Aztán hamar észrevette, hogy a herceg, hogy ne bosszantsa feleslegesen föl magát, inkább úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy az újnak mondott lány már járt nála valamikor.

Angelót szerették a bordélyházakban.

A lányok sokszor fordultak hozzá védelemért, kikérték a tanácsát ügyes-bajos dolgaikban, perpatvaraikban barátnőikkel, anyjukkal, a bordélytulajdonossal. Angelo egyre több család életébe látott bele, és az évek alatt lassan minden lányról megtudta, hogy és miért került a Spittelberge. Különös tehetsége volt a hallgatáshoz: még azok is megnyíltak előtte, akik örökre megfogadták, hogy senkihez nem lesznek többet őszinték. Elmesélték erőszakoskodó apjukat, dühöngő bátyjaikat, a temesvári büntetőtelepen töltött éveiket, ahová Mária Terézia szigora száműzte őket keservesen hosszú hajóúton, a nyilvános megkorbácsoltatásokat, a megalázásul kopaszra nyírt fejet. Felajánlkozni nem mertek neki, mert tudták, hogy magasabb körökben forgolódik, illatos, parfümben fürdetett dámákkal hempereg, nem ilyen büdös utcalányokkal, mint ők. Felkérték a gyerekeik keresztapjának, meghívták disznóölésre a falujukba. Felnéztek rá.