Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. május / Holtak és halottak

Holtak és halottak

 

 

Kóczián ugyan Pozsonyban született, de mivel aztán egyszer vőlegény lett, követte a menyasszonyát egy falusias kisvárosba, ahol minden második fán egy gerle fészkelt, és minden ötödik házban vénkisasszonyok vagy agglegények laktak. Egy melankolikus agglegényhez kerültek albérletbe, aki a „jó napot”-okon vagy a „jó estét”-eken túl jókat hallgatott és időnként a legfrissebb slágereket dúdolta el meglehetősen hamisan. Kócziánék éppen akkor érkeztek a kisvárosba, amikor a hatvanas évek lejártak, és kezdődtek a hetvenesek. Sok tekintetben nem éppen vidáman. Számos orvosnak, mérnöknek, tanárnak meggyűlt a baja a hatóságokkal, és ha nem voltak kellően furfangosak, egykettőre az utcán találták magukat. 1970 a nagy tisztogatások éve volt, a kevesek elindultak meredeken a lejtőn fölfelé, a többség pedig elindult a lejtőn lefelé. Hirtelen sok lett a kéregető, mint megáradt patakban a víz. A kéregetési időszak egy vagy másfél évig tartott, aztán a megáradt patak visszatért a medrébe.
A kéregetők azonban nem voltak koldusok. A szocializmus eltávolította a koldusokat mint nem kívánatos elemeket a társadalomból, helyükbe, különösen 68 után, a kéregetők számát növelte. 1970-ig igen nagy számot ért el a kéregetők „klubja”. Mert valami ilyesmi is létezett, csak nem volt megnevezve. Kóczián fiatal ügyvéd volt, és nem voltak rövid múltjában fekete foltok. Apolitikus volt. Medveczky úr helyébe jött, mert Medveczky úr túlságosan elkötelezte magát rossz irányba. Pontosabban Medveczky úr három évvel ezelőtt jó irányba kötelezte el magát, de azóta az „irányban” változás történt, Medveczky pedig urat kizárták az ügyvédi kamarából, és kirúgták az állásából. A fene egye meg ezt az elkötelezettséget, gondolta Medveczky, de már későn.
Kóczián némi lelkiismeret-furdalást érzett Medveczky úr sajnálatos balesete miatt, és meglátogatta. Meglátogatta és elbeszélgetett vele. Medveczky ősz haja a homlokába hullott, és keservesen panaszkodott az emberek irigysége és fukarsága miatt.
– Nem tudsz adni egy húszast – kérdezte, amikor kivezette Kócziánt a kertes ház kapujáig. – Egyelőre nincs állásom, de ha jól tudom, a jövő hónapban már lesz. A jövő hónapban megadom.
Kócziánnak volt húszasa, de nagyvonalú volt, ötvenest adott. Medveczky nem tudta, hogy káprázik-e a szeme. Nagyobb hálával nem köszönte volna meg még az ördögnek sem, bár Kóczián egyáltalán nem hasonlított az ördöghöz. Szép szőke haja volt és lágy vonásai. De az ügynek is folytatása lett. Medveczky fűtői állást kapott, abból pedig nehéz megélni, főleg, ha gyerekei is vannak, mint Medveczkynek. Tizenhárom és tizenegy éves lánya volt, és még messze volt az érettségi. Kóczián az ötvenest minden hónapban eljuttatta az idősebb jogásznak, bár egyre nehezebb szívvel adta oda, és utólag már szidta magát, hogy ötvenest adott, megelégedhetett volna a húszassal is. De ugyanakkor büszke is volt, nem volt kedve az ötvenesnél alább menni. A falusias kisvárosban gyorsabban terjed a hír, mint az interneten. Nem vitte rá az ördög, hogy fukarnak nevezzék.
De más tapasztalatlan fiatalemberek is pórul jártak. A városban, 1970-ben, egyre másra bocsátották el a kompromittált embereket, vagy akit annak tartottak, vagy akit följelentettek, és nem volt az az ügyvéd, aki odaálljon a hátuk mögé. Kóczián előtt megnyílt a perspektíva. Egyhamar sikeres jogász lett. Letelepedett a városban, az egy-két évből, melyet amúgy száműzetésnek tekintett, fokozatosan otthont varázsolt maga köré. Utóbb belépett a pártba, mert kötelességének érezte, noha sosem volt marxista, meg nem is követelték tőle – fő az, hogy a pártban legyen. Medveczky és a többi medveczkyk örökre kiestek a hatalom kegyeiből, noha nagy bajuk nem történt. Előbb-utóbb találtak valamilyen állást, vagy pedig, a kevesebbje, elköltözött, magyarán máshol próbáltak szerencsét – nem sok sikerrel. Akik meg, kevesen, külföldre mentek, elnyelte őket a föld. Egy-két év múltán a bélyeg, amit eleinte büszkén viseltek, rájuk száradt, és égette a testüket, mint a középkori prostituáltakét a szégyenbélyeg. Másfél-két éven belül a társadalom helyet csinált nekik a legalsóbb, legmegvetettebb helyeken. Nem kerültek börtönbe, csupán az egészségesnek látszó ember – és ki nem akart egészségesnek látszani – lenézte őket.
Kócziánnak is megszűnt a lelkiismeret-furdalása, bár ez egy kicsit tovább tartott, mint az emberek többségéé, akik még Kócziánnal is egészségesebbek volt, mondhatni, már-már kicsattantak az egészségtől. A falusias kisvárosban a rendszerváltásra ő vált az első számú ügyvéddé. Aztán összeomlott, miként a kártyavár, bár ennek semmi köze nem volt a rendszerváltáshoz. A felesége elhagyta, a fiatalabb lánya beperelte, ő pedig inni kezdett, előbb bort, utóbb pálinkát. Infarktust kapott, leszázalékolták és nyugdíjba küldték, mire megint inni kezdett, de már nem whiskyt, hanem harmadosztályú pálinkát. Ő mesélte nekem a következő történetet, amikor egy időre hazatértem.
A rendszerváltás után három vagy négy évvel egyik napról a másikra egy csomó cigány lepte el a várost. Hogy honnan jöttek, legföljebb sejteni lehetett, mert nem beszéltek sem magyarul, sem szlovákul, ellenben románul igen, mintha egy szélvihar elfújta volna Romániát, és egyenesen ide fújta volna őket, majdhogynem ezer kilométerre a román határtól. Igencsak nagyot néztek az emberek, mondta Kóczián, mivel a városban nem változott semmi sem, viszont a fele román lett. Egy világlátott uraság azt mondta: Dél-Romániából vannak, ott igen nehéz az élet, pláne, ha koldus az ember. Ültek a kávéház bejáratánál, ültek a katolikus, református és evangélikus templomnál, ültek a betegsegélyzőnél, ültek minden harmadik vagy negyedik középületnél, és a város nem tett semmit, a várost, úgy látszik, úgy lefizették, hogy hiába tiltakoztak az ellenzékiek, nem volt semmi haszna. A rendszerváltás utáni káosz uralkodott a városban, nem voltak rendszabályok, amelyek segítségével rendet teremthettek volna. A románok pedig betelepedtek a városba. Egyiknek a jobb keze hiányzott, másiknak a bal lába ficamodott ki, a harmadik meg reszketett, mint a miskolci kocsonya. Mindnyájan ültek, míg a hazai koldusok állva kéregettek, és irigykedve nézték őket.
– Azt hittem, hogy a bor nyomásaitól látomásaim lettek. De nem! Ez volt a valóság, ha teszem azt, egy kissé szürrealisztikus is. Nem egészen egy hétig tartott. Akkor az egyik hazai koldus úgy összeverte az egyik romániait, hogy az kómába esett, és beszállították a kórházba.
És Kóczián megmutatta a helyet, ahol történt. Csúf hely volt, a várudvar hátsó bejárata előtt, a vasúti felüljáró alatt, mely napfényes nyári délelőttön is szomorkás hangulatot árasztott a derékig érő gaz és félhomály miatt. A vasút túlsó felén volt az Ezüstpárduc nevű étterem, Kóczián ide is elvitt.
– Ide is jártam – mondta csendesen. – De amióta az egyik román megölte a Makkfelsőt, most járok itt először.
– A Makkfelsőt? Ki az a Makkfelső?
– Aki a románt kómába ejtette. Két évig volt koldus, és nagyon jóravaló ember volt. Nem érdemelte meg a halált.
És Kóczián elárulta, hogy a Makkfelső halála előtti napon is itt volt, és tulajdonképpen sejti, hogy ki ölte meg a Makkfelsőt, de bizonyítékai nincsenek. Jócskán este volt, és ő jócskán ivott, de annyira nem, hogy ne hallja a szomszéd asztalnál a beszélgetést. Idegenek voltak, románul beszélgettek. Kóczián mindent hallott, de nem értett semmit sem, csak a Kaszást értette. A Kaszás volt a Makkfelső polgári neve, amikor még hivatalnoksegéd volt a marcipánosnál. De ez olyan régen volt, már szinte maga sem emlékezett rá. A Kaszásról tárgyaltak, vagy tízszer-tizenkettőször ejtették ki a nevét. Meglehetősen dühösnek látszottak. A két pasasnak csúnya arca volt, a baloldalién sebhely éktelenkedett a bajusza fölött. Kóczián nem szívesen találkozott volna velük éjszaka. Megfordult a fejében az is, hogy a cigányoktól napnyugtával elszedik a pénzt. Afféle futtatókra gondolt. Minden nap bezsebelik a pénzt, és rögtön el is isszák.
Másnap délelőtt holtan találták a Makkfelsőt az Orgona utca mögött, a szemétdombon. Három késszúrás végzett vele. A rendőrök a román cigányokra gyanakodtak, de a románokat mintha a föld nyelte volna el. Sosem kerültek elő. A Makkfelső nyitott szájából egy zöld légy repült ki. Mire végeztek a rendőrök, dél lett, sütött a nap eszelősen, még ez egyik rendőr is kigombolta az ingét. Kócziánt nem hallgatták ki, pedig ott ólálkodott a halott körül. És ha nem hallgatták ki, nem is mondott semmit.
– A Makkfelsőnek már úgyis mindegy volt, hogy ki emelte rá a kését. A halottak már egy másik világban élnek, ha ugyan életnek lehet nevezni azt. A test lassan rothadásnak indul – állapította meg igen bölcsen.
Kóczián azon kesergett, hogy itt ragadt a falusias kisvárosban, mivel itt karriert futhatott be. És most a karriernek is fuccs, meg a volt feleségének is fuccs, a lánya pedig egyenesen gyűlöli őt. Egész másképpen alakultak volna a dolgok, ha időben visszamegy Pozsonyba, még mielőtt a felesége elhagyta volna. Sőt! Nem is ezt a feleséget kellett volna elvennie, hanem egy másikat. De már késő, mondogatta. Már túlságosan késő. Medveczky meg a többiek mind meghaltak. Ők mégiscsak úriemberek voltak. Őt itt hagyták a sárban és piszokban. Egyre tisztábban látok, mondta, és fölhajtotta a két deci savanyú vörösbort, és a tekintetével a múltat kereste, de az, hogyan, hogyan nem, elrejtőzött a régi, sosem volt bokrok között.