Jégbefordult; Mátyás. Víziszony.
Jégbefordult
Nem ismerhető fel a fulladás elváltoztatta hang
a túlvilág halandói közt. A kétszintes túlvilág oldalán
elszármazott nehéz istenek sem értik
az általuk könnyen meggyilkoltak beszédét. Az újból
találkozások közelségében lassan visszanyerik
ugyanazt a beszéd-technikát, amit már
a tökéletes beszédben külön-külön és egyneműen fejtett el
mindegyikük majdnem-hirtelen. Hideg hajnali
órákban az én beszédem óvatos és piszkos,
mint kétszer két erőszakkal kitörölt múlt
találkozása újból. Tedd feljebb a fűtést, mondanád, talán,
jégbefordult földúton, a padlón, akárhol. A hangom
mélyül, akár a pincelépcső, ahogy közelebb megyek hozzánk,
lejjebb megyek hová, anélkül. Mi sugallja azt,
mintha örökké a hátadat látnám, fordulsz akármerre, akárki
hozzám. Hogyan tehetném, mondd, egyszerre jóvá,
amit több év alatt sem sikerült? A Stefánia úti
közértből szatyorban négy sör, arany ászok, piros
cigi, zöld ruhás sportszelet. Káros
márkanevek tartanak életben. Gonosz és gonosz
istenek állnak a fulladás csatornái előtt.
Mátyás. Víziszony.
Karády Mátyás emlékére
Gerevich Andrásnak
Utolsó találkozások, első találkozás.
Emlékszem rá, mintha meg se történt volna.
Hittél a férfiszerelemben, s a nők
beléd szerettek. A beszéd visszafolyna,
megállna, megállítanám az egyetemi ebédlőben,
ahol utoljára láttuk egymást. Most már csak
én látlak téged. Véget ért a nézésed, s nézem
a felidézhető arcon áteső árnyék hol ér véget.
Nem emlékszel rá többé, én emlékszem rá mától,
hogy írtál egy verset és elutaztál viccből Prágába,
bekéredzkedtél egy szálloda fürdőszobájába,
nevettél és nevettettél másokat, körbe-körbe.
Lemostad magadról az utazást, s később
az életet mostad le magadról az uszoda vizében.
Fejest ugrottál az árnyékodat imbolygató vízbe.
Fejest ugrottál a szívrohamba, megállítottad az időt.
Elégették a tested. Ez is egy formája a szeretetnek.
Gyereked soha nem lett volna, s te is gyerek maradtál. Igen.