Mi hiányzik?

A címben feltett kérdés talán végtelenül telhetetlennek tüntet föl, elvégre egy 455 oldalas, látványosan vaskos könyvről lesz szó a következőkben. Mégis, hiába az oldalakon át sorjázó esszék és kiállításmegnyitó-beszédek, a helyenként élvezetes, máshol kimondottan szép irodalmiassággal megfogalmazott anekdoták, a rengeteg információ – ez a kiadvány azt látszik bizonyítani, hogy a jó szöveg és az (el)ismert szerző önmagában nem elég ahhoz, hogy egy újonnan kiadott kötet működőképes is legyen.

A fekete, keménytáblás mű egyik látszólag önreflexív bekezdésében a következő olvasható: egy „dobozt tartunk a kezünkben, amelyet hol a gyerek kíváncsi boldogságával nyitjuk, forgatjuk, elámulva végtelen zsúfoltságán, […] hol pedig üres belterén csodálkozva, megrettenve, akárha egy lezuhant civilizáció, kultúra fekete dobozát hallgatva” (265–266.). Ugyanakkor a Kalapdoboz nem azért okozhat meglepetést (és csalódást) üres belterével, mert egy lezuhant civilizáció fekete doboza lenne, épp ellenkezőleg, a kötetbe foglalt szövegek egyik legnagyobb eredménye az, hogy a bennük és általuk tárgyalt kultúra elevennek mutatkozik. A hiányérzet nem a szövegekkel, hanem a kötettel szemben merül föl. Ami leginkább hiányzik, az egy bevezető vagy befejező tanulmány, de legalább elő- vagy utószó, amelyből az olvasó magyarázatot kaphatna a Kalapdoboz összeállításának okára, vagy amelyből megismerhetné a kiadó szándékát, a közölt szövegek státuszát. A tudatosság bármilyen jelzése nélkül a könyv szerkezetére vonatkozó észrevételek és hiányok nem szerkesztői döntéseknek tűnnek. Tudatosan kerülöm a kötet szót a Kalapdobozról beszélve, jobban jellemzi a „gyűjteményes kiadvány” megjelölés. Meglátásom szerint több szöveg esetében is Tolnai korábban már megjelent esszéinek, és elmondott kiállítás-megnyitóinak összegyűjtéséről, és különösebb újragondolás vagy kötetté rendezés nélküli megjelentetéséről van szó. Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy a Kalapdoboz újra olvasóközelbe hoz sok remek Tolnai-esszét, sokkal inkább az, hogy a könyv összeállítása során ezeket a szövegeket a legelemibb szinten sem kapcsolták egy kötetté. A Kalapdoboz elkezdődik és egyszer csak véget ér: nem indokolt, miért épp azzal a szöveggel, amelyikkel. Ha van is koncepció a szövegek egymásutániságában, az igen rejtett: a legkézenfekvőbb irányadónak a mennyiség tűnik. Vagy esetleg, ahogy Tolnai több interjúban is mondta, valóban a címben is megjelenő kalapdoboz utalna a könyv szerkezetére – vagyis épp a mindenhonnan összegyűjtött szövegek puszta egymás mellé dobálása lenne a kicsit merész és komisz-játékos koncepció?

Rögtön felmerül a kérdés: kinek szól a Kalapdoboz, és milyen befogadó az ideális ennek a könyvnek az esetében. Az olvasásmódot tekintve alighanem az a befogadó jár jól, aki nem az első szövegtől olvassa a könyvet az utolsóig, hanem szemezget a képzőművészeti esszék között. Egyrészt a többször oldalakon át tartó ismétlések miatt. A 240. oldalon, alig pár félmondatos módosítással, két oldalon keresztül lenne kénytelen a befogadó a 24., illetve 25. oldalon már közölteket újra elolvasni. S ráadásul a 240. oldalon nem a Kalapdobozban előbb közölt szövegre történik hivatkozás, hanem a szóban forgó Gyelmis-regény, folytatásokban című esszének (a Kalapdoboz első szövegének) a Bácsországban megjelent változatára. Másik helyen, a 341. oldalon A meztelen bohócból szerepel egy másfél oldalas idézet, de ez legalább korábban nem szerepel a Kalapdobozban. Másrészt azért sem kedvező a lineáris olvasás, mert az nem jelent többletet abból a szempontból sem – épp a szerkezet miatt –, hogy a szövegek között bármiféle reflektált összefüggés kirajzolódna. A kiadvány ez alapján is szöveggyűjteményként, nem kötetként működik. Több helyen is elhangzott, hogy a Kalapdoboz valójában személyes, helyi ügyekről és festőbarátokról szóló írások gyűjteménye. S mintha a könyv ott is maradna a Vajdaságban és Tolnai Ottónál: aligha túlzó kijelentés, hogy ez a kiadvány elsősorban nem a magyarországi olvasóknak készült.

Ami mindenképp sokat segített volna abban, hogy a Kalapdoboz valóban hasznos legyen, az az egyes szövegek megjelenési (elhangzási) helyének, és főleg idejének jelzése. Természetesen vannak elejtett utalások, főként egy-egy kiállítás-megnyitó szövegében, de még az olyan információk is, mint az, hogy „van régi, van nagy, most a foszladozó kis Jugoszláviában élünk, amely sehogyan sem tud Szerbiává lenni” (41.), több évet jelölhetnek. Az olvasó nem kap biztos kapaszkodót a szövegekben megismert viszonyok értelmezéséhez, és hely- vagy időbeli elhelyezéséhez, így meglehetősen nehezen áll össze az a kulturális kontextus, amelybe a Tolnai által emlegetett képzőművészeti alkotók és műveik tartoznak. Holott – főként egy magyarországi befogadó számára – épp az ebben a kontextusban való biztosabb jártasság kialakítása lett volna a legnagyobb feladata a Kalapdoboznak, és lehetett volna egyúttal a legnagyobb sikere is. Tudniillik ennek a képzőművészeti kultúrának az esetében „nem egy kisebbségi szellemi-képzőművészeti jelenségről, naiv, avagy trikolór kifestősdiről van szó, hanem egy nagykorú, szuverén szellemi-képzőművészeti egészről” (130.).

Így, hogy a kiadvány kötetként nem mutat rá érdekes és elgondolkodtató összefüggésekre, az olvasó kénytelen beérni azokkal a kortól és a többnyelvű kulturális kontextustól független szempontokkal, amelyek egy-egy szövegben felbukkannak. Hogy találni ilyeneket, az Tolnai Ottó írói érdeme, mellyel azonban nem is lepi meg új kiadványa olvasóit. Míg a hiányosságok nem válnak zavaróvá, a Kalapdoboz egészen különleges olvasmánynak bizonyul. Az első szöveg valósággal beszippantja az olvasót egy kompaktnak mutatkozó világba – a Gyelmis-regény, folytatásokban című szöveg világába. És mindegyik Tolnai-esszé hasonló hatású, ha különállóan olvassuk. Az első egy olyan világot nyit meg, ami épp csak annyira személyes, hogy az olvasó bízzon idegenvezetőjében, de a szerző mégsem mutatja magát annyira bennfentesnek, hogy kioktatna, sőt. Ez az elbeszélői magatartás, úgy tűnik, általánosságban jellemzi Tolnai képzőművészeti esszéit: Thomka Beáta megállapítása, hogy „Tolnai eljárásait nem az értékelő, osztályozó szempontok vezérlik, inkább a személyes látásmód finomítása, alakítása, az az igény, hogy közel férkőzzön nemcsak a műhöz, hanem annak megalkotójához is, a műben tárgyiasult szellemhez és lélekhez, a műben rejtőzködő egyéniséghez.”

Tolnai saját pozícióját több szövegében is újrakonstruálja, hangsúlyozva a képzőművészeti kritikus szerepének idegenszerűségét, és saját szépíró voltát. Ahogy írja: „még mindig sehol sem vagyok. Sehol sem állok. Még mindig ide-oda ütődöm, lebegek. Az én cövekeimet még nem sikerült levernem. De hát hol is áll, hol is kell állnia a képzőművészeti kritikusnak, aki különben is inkább szereti magát szépírónak nevezni?!” (11.) A képzőművészeti esszé műfajának Tolnai Ottónál jellemző összetettségét a már korábban is idézett Thomka Beáta a következőképpen láttatta: „A művészi fogékonyság, a nyelv alakításában megnyilvánuló érzékenység következtében nemcsak az a tabló lesz eredeti és rendhagyó, amelyet szobrokról, rajzokról, festményekről felvázol, hanem az a változás is, amelynek a bírálatot, jegyzetet, tárlatbeszámolót műfaji vonatkozásban kiteszi. A kötet kritikái, portréi, dokumentum- és idézetkollázsai, személyes följegyzései, élményvázlatai, képelemzései, életrajzi krokijai rendszerint esszékké transzformálódnak.”

A Kalapdoboz több szövegében is a nézőpontok különbözőségéből adódó árnyalatok kapnak különleges megvilágítást. Ez alapján az olyan megjegyzések, mint például, hogy „a helyszínen kell látni” (246.) többletjelentést nyernek: ez Tolnai által több helyen is kiemelt befogadási mód. A „helyszínen látni” azt is jelentheti, hogy a könyvben vizsgált és bemutatott képzőművészek és képek jelentőségét annak a kontextusnak az ismerete mutatja meg, melyből sok minden felfogható a Kalapdoboz szövegeit olvasva is, de teljes egészében abból nem megismerhető. Tolnai legmarkánsabb, az egész kiadványt meghatározó briliáns kérdése: „van-e szabad szemünk?!” (137.) A nézőpontok és az előismeretek jelentőségének folyamatos hangsúlyozása képzőművészeti alkotásokról értekezve kiemelten érzékletessé teszi ezeket a kérdéseket.

Az irodalmi és a képzőművészeti működés közti különbség egyedi és izgalmas módon kerül egymás mellé a Kalapdoboz több szövegében is. Novák Mihály fotónyelvéről beszélve Tolnai azt mondja, azt megragadni „azért kihívás számomra, mert nagyon közel áll hozzám, az én aprólékos, túlzsúfolt prózanyelvem, agyonvert csipkéim, semmis nipp-nép alátéteim is hasonlóan keletkeznek…” (61–62.). Legegyértelműbben az íróként és festőként is méltán számon tartott Maurits Ferencről értekezve kerül egymás mellé e két megnyilvánulási forma: „Mauritsról [beszélve], a festőről, ahol a festés is egyfajta írás, a költőről, ahol az írás is egyfajta festés, egyszerre van jelen az irón és az ecset” (75.). A Kalapdoboz legérdekesebb vállalkozása az, hogy a szövegekben központi szerepet kap „az irodalom immanens képzőművészeti dimenziója, [ami] nem külső festőiesség” (317.). Az összeállítás nyelvi működése – a képzőművészeti alkotásokhoz való közelítés sajátos módjához hasonlóan – szintén ismerős lehet már a korábbi képzőművészeti tárgyú Tolnai-kötetekből. Ugyancsak Thomka hívta fel arra a figyelmet, hogy Tolnainál „a nyelv változatos, hajlékony, képszerű, asszociatív, és nem ritkán elvonja a figyelmet a beszédtárgyról”. Vagyis a Kalapdoboz remek olvasmány, ha a nyelvre bízza magát az olvasó, élvezi irodalmiságát, gyönyörködik.

Tolnai Ottó ezért a kiadványért méltán kapta meg a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat. Az indoklásban említett erények mellett, miszerint Tolnai életművében kiemelt helye van a képzőművészetnek (és ezt nemcsak ilyen tárgyú szövegeinek mennyisége, hanem prózaírói és költői életműve is mutatja), és érzékeny figyelemmel kíséri a vajdasági és jugoszláviai képzőművészetet, kétségtelen az is, hogy a Kalapdoboz esetében egy kiállításában is igen impozáns kiadványról van szó. Műszaki és képszerkesztőként ez Kapitány László érdeme. A színes képmellékletet is tartalmazó könyvvel Tolnai Ottó az őt ismerő közönségnek nem okoz meglepetést – és ez csak részben lehet dicséret, mert ez azt is jelenti, hogy nem nyújt újat. Mindaz, ami a Kalapdobozba felvett szövegeket jellemzi, az, hogy Tolnai mi mindent tud bravúrosan a képzőművészeti esszé műfajában, már tudható volt a Kalapdoboz megjelenése előtt is. Sok most ismét közreadott szövege megjelent már korábban is folyóiratokban, vagy korábbi Tolnai-kötetekbe rendezve, s azokat a köteteket vizsgálva Tolnai sajátos látás- és írásmódja méltán vívott már ki elismerést. Az ebben a kritikában idézett, Thomka Beáta által tett megállapítások az ő 1994-ben a Kalligramnál megjelent Tolnai Ottó-monográfiájából származnak – az ebben a kiadványban Tolnai A meztelen bohóc című, képzőművészeti szövegeket tartalmazó kötetére vonatkozó észrevételek és megállapítások tökéletesen jellemzik a Kalapdoboz szövegeit is (néhány esetben ebben a korábbi könyvben szereplő szöveg is átkerült a mostani gyűjteménybe). Jelen kiadvány esetében, mivel kötetként nem mutat rá a szövegek kontextusának esetleges megváltozására, és az esszék egymáshoz sem viszonyulnak oly módon, hogy egymásnak kötetbe rendezve adnának többletjelentést, azt lehet mondani, hogy ezeknek a szövegeknek a státusza nem is változott. Jók, ugyanúgy, ahogy húsz éve azok voltak, s az azóta született esszékben is tudta tartani Tolnai a korábbi kötetei alapján elvárt színvonalat. Vagyis a most kiadott Kalapdoboz legnagyobb sikerének (a szép kiállítás mellett) valóban a mennyiség tűnik, tudniillik, hogy ez az eddigi legteljesebb gyűjtemény Tolnai Ottó képzőművészeti írásaiból. A most tárgyalt kiadvány nem az olvasóként közelítő befogadót hozza kellemetlen helyzetbe, hanem a kritikust, elvégre így nem egyes képzőművészeti esszék kerülnek elsősorban a figyelem középpontjába, hanem a Kalapdoboz című, 2013-ban a Forum kiadónál megjelent új Tolnai-könyv.